Isten hozott a szobácskámban kedves ismeretlen! Ha a ajtótól jobbra pillantasz, akkor ott láthatod az ágyacskámat, rajta sok párnácskával és Töfit, ahogy a kis csalafinta bujkál közöttük. :3 Szembe találod az ablakocskát, ahova, ha odaállsz, hallhatod a madarak énekét és láthatod a sok szomorú-fekete ruhás emberke szaladgálását. Jobbra pedig az asztalka van a sok kincsemmel és a zanpummal, aki mindig mesél valami vicces történetet.
Hát, ez az én kis kuckóm, ami csak az enyém! :3

Hú, már nem is tudom hány másodperce várom azt, hogy Chiyoko rám találjon. De semmi gond, annyi minden szórakoztató dolog van ebben a szobában. Nem elég, hogy a kis asztalkának volt fiókja, de még papírt is találtam benne! Máris bőszen elővettem a tollam és négy darab 4-est írtam fel a legfelső lapocskára. Szép sötétzöldek. Talán a többiek is biztosan nem szomorkodva dolgoznának, ha ilyen szép színűek lennének!
Gyorsan visszapakolom a többi lapot szépen, rendezetten, majd Töfi felé fordulok, hogy megmutassam neki a számokat. Töfi kissé betegesen az oldalára dőlve pihizik. Mi lehet a baja..? Óvatosan felveszem, majd körbejáratom rajta a szemem. A bal hátsó lába egy darabon kifeslett és a tömés is kibújt!
- Tö-fi neeee! - kiáltom, majd rohanok vele a rögtönzött műtőasztalhoz, ami a kis asztalkám. Zanput gyorsan a szekrényhez támasztom és megkezdem az operációt.
- Kei... Kei-katsu! - mondom, majd kezemet oda tartom a sérült részre. Ez a gyógyító varázslat biztos megteszi a hatását..! A kézfejemtől nem látom Töfit, de biztos most húzódik össze az a csúnya seb..!
Pár percig megfeszített koncentrációval sugárzom az energiát, majd elveszem a kezem, hogy megbizonyosodjak a gyógyítás hatalmas erejéről. Mindhiába, a seb még mindig tátong és a tömés lóg ki szegénykéből. Ide nagyobb varázslat kell! Chiyoko, ő biztos képes lenne rá! Töfi tarts kiiiiii! T_T
Fel-alá mászkálok a szobában, de a körmömet nem rágom, mert mondták, hogy csúnya dolog és nem szabad ilyet csinálni. Helyette a szemüvegemen lévő kis foltom nézem egy ideig, majd lefékezek és leveszem. Alig látok így valamit, de azt tudom, hogy valahol mellkasomon ott van a ruhám és ha abban megtörlöm, akkor újra jó lesz. Így is teszek. A mutató ujjammal benyúlok a ruhám alá, felhajtom és törlőnek használva átsuvickolom az üveget.
- Tyű-ha..! - mondom, miután felveszem a szemcsit és elégedetten konstatálom, hogy újra látok.

Nagyon sok éjszakának kell még elmúlnia, hogy órákig tartó forgolódás és a végkimerültség áldásos tevékenysége nélkül nyomjon el az álom. Tudtam, hogy az újdonsült feladatköröm nem lesz éppen felelősségmentes, márpedig egészen a kinevezésemig minden lehetséges alkalommal próbáltam megszabadulni az efféle terhes megtiszteltetésektől. Mindezekkel együtt imádom a munkámat, nem is tudnám a továbbiakban más szerepkörben elképzelni magam, de a mikor esténként végigszánkázik az agyamon egy rakat hasznos és haszontalan gondolat, akaratlanul is felvetődik, hogy valóban helyes döntés volt-e elfogadnom a 4. osztag kapitányi címét. Mindennél jobban félek attól, hogy hibázok, pedig pont én nem engedhetem meg magamnak, hogy ez a bénító szorongás eluralkodjon rajtam. Megijeszt a tudat, hogy én vagyok az utolsó rosta, amit minden egyes nap újabb és újabb kihívások tesznek próbára, kezdve az eldugult csatornavezetéktől egy súlyos beteg megfelelő kezelésének összeállításáig.
Mindemellett a gyógyításban való jártasságomat is lehetne még hova mélyíteni, úgyhogy minden létező szabadidőmet kitölti a vastag kötegek bújása, bár hála a 12. osztag agytrösztjeinek főzés közben is fülesen keresztül sutyorog egy búgó női hang a különböző típusú betegségek megfelelő diagnózisának felállításának módjáról, a szakszavak magolásához készített hómméd kártyák pedig igazán összehozzák a családot! Masa-chan olvassa azt, amit én a kartonra írok, végül pedig Katsu-chan kanyarintgat helyes kis szótanulóscetliket a vastag papírlapokból, már csak Papi hiányzik, aki szerelné a srácok biciglijeit kint az udvaron.
Ilyen és ehhez hasonló félelmek és elképzelések keringenek tehát minden reggel a fejemben, miközben a két csicseriborósnak csomagolok valami finomat. Ma reggel viszont egy új is belépett az aggódni való dolgok táborába, hiszen hivatalosan is Mei-chan pártfogójává avanzsáltam, és csak remélni tudtam, hogy képes vagyok megbirkózni a feladattal. No nem mintha Mei-chan lenne olyan nehéz eset, csak hát megszakadna szívem, ha nem volnék képes róla gondoskodni és boldoggá tenni, márpedig mi van, ha csak az én idióta kényszerképzeteim tukmálják a fejembe, hogy jó az neki, hogy ide hoztam..?
Még időben sikerült a kellemetlen gondolatokat száműzni a fejemből, hogy aztán helyükre bepaszírozódjon a napirend egy-két űbermegafontos pontjának áttekintése, mint például, hogy a papírmunka végeztével meg kell látogatnom Harada bácsi zöldségesét pár szép szál articsókáért! Az igencsak kellemes foglaltosság gondolatától felvillanyozódva igazgattam meg az asztalon az ikrek immár telepakolt uzsonnásdobozait, majd miután kirángattam félkómás csirkepörköltjeimet pokrócaik alól, egy alapos agyonnyomorgatás után viharos tempóban vettem célba a 4. osztag kapitányi irodáját, hogy aztán négy és fél órányi körmölés után ugyan ilyen sebességgel távozzak. Hiába, komoly dolog Fujiwara néni padlizsánallergiája, és mivel az járna éppen az ebéd mellé, megfogadtam neki, hogy személyesen szerzem be a legfrissebb articsókákat, nehogy szegénynek nélkülöznie keljen a napi C-vitaminbevitelt! Így is biztos jól fejére olvassák majd a padlizsánért kevésbé rajongó betegek, hogy ő bezzeg megússza valami mással, úgyhogy nekem is fokozottan oda kell ám figyelni, hogy mindenki az utolsó falatig megegye a amit elé raktak, a zöldséggel nem lehet szórakozni!
Mikor már a mindig zsémbes Matabei bácsiba is belediktáltam a tányérban árván marad zöldségeket, igencsak kezdett délután lenni, vagyis aktuálissá vált a beígért látogatásom Mei-channál.
Fülbe applikált fejhallgatóval motyogtam a búgó hangú nőszemély után a szarkaidózis jellegzetességeit, miközben a felhőket oszlásra szugerálva baktattam az osztag folyosóin, csak néha álltam meg egy-egy rácsodálkozás erejéig, hiszen valahogy senkivel se sikerült frontális ütközést produkálnom.
Így esett, hogy mivel végül még húsz perc után is megúsztam közúti baleset nélkül, egyben és kicsattanó egészségnek örvendve kopogtam be Mei-chan ajtaján, bal kezemben az útközben magamhoz vett, csupa csecse dekorációs elemmel teletömött szatyrot szorongatva. Azt a remek ötletet fundáltam ki, hogy kicsinosíthatnánk pár szép, színes virággal Mei-chan szomorú, fekete egyenruháit, hogy aztán az újjászületett szerelések feldobhassák minden napját, amikor beléjük bújik. Na meg a kreatívkodás mindig remek foglalatosság!
Miután a kopogásomra nem érkezett válasz, egy "Mei-chaaa~n" sípolás kíséretében kukucskáltam be a résnyire nyitott ajtón. Na de miután megállapítottam, hogy egy vékony nyíláson keresztül aligha látom be a szobát, jobbnak láttam inkább bemenni, ami végül is meghozta a hozzá fűzött reményeket.
- Mei-chan, hát megvagy! Látom ügyesen berendezkedtél, no de van kedved egy kis szabászkodáshoz? - Dugtam orra alá csillogó szemmel a mintás felvarrókkal és gyöngyökkel teletömött szütyőt, miután alaposan körbenéztem a szobában. Azonnal elkezdett járni az eszem, hogy lehetne még jobban feldobni pár aprósággal a leányzó kuckóját, nehezen tudtam csak magam visszafogni, hogy ne essek orbitális túlzásokba, elvégre nem vagyok felfogadott lakberendező. Az a lényeg, hogy Mei-chan igazán jól érezze magát a vackában!

Mondom én, hogy milyen klassz ez a szoba! Alig vagyok itt pár… hmm… nem is tudom mennyi ideje, de az ajtó elkezdett hozzám beszélni! Kimondta a nevemet úúúú! *.* Még ki is nyitódik egy kissé. Lehet azt akarja, hogy kimenjek a szobából? De az nem jó, nem tudom merre kell elindulni, így meg könnyen elveszhetek és a végén még nem találnak meg..! Nem kockáztathatok, de azért közelebb lépek az ajtóhoz, ami még jobban kinyílik, s csak ekkor veszem észre, hogy nem is az ajtó hívogatott, hanem Chiyoko. Annyira megörültem, hogy rávetettem magam és jól megölelgettem. Mikor lemásztam róla, nem habozott, gyorsan elővett valamit a nála tartogatott szatyorkából.
- Úúúúú! *.*– csodálkoztam egy nagyot, mikor megláttam, hogy csudiszép gyöngyök és sok más színesebbnél színesebb dolog bújnak meg benne. Ezekkel nagyon szépen fel lehetne vidítani a szomorú ruhákat a szekrényemben!
Szaladok is a szekrényhez, kikapom belőle az összes szomorú ruhát és mindet az ágyra dobom. A szememet kissé szúrja ez a rendetlenség, de tudom, hogy Chiyokoval majd rendet fogunk tenni. A sok fekete egyenruha méltatlankodva figyel engem az ágyról, biztos megsértődtek, amiért így bánok velük. De semmi baj, biztos ők is örülni fognak, ha teli lesznek mindenféle színes gyönggyel és kiegészítőkkel.
Úgy tűnik Chiyoko gondolkodik, biztosan azon, hogy hogyan kellene a ruhákat feldobni. A Házban megtanítottak minket varrni, legalábbis ők azt mondták, hogy ügyes vagyok, megy ez nekem. Remélem igazuk van, nem akarom megszúrni magam azzal a kis… Műűű… Tűvel! Igen, így hívják azt a kis valamit, amivel összevissza lehet foltozni az anyagot. Jaj, milyen jó sok mókás dologra tanítottam meg a Házban! És mindenki olyan ügyesen megtanult mindent. Mindig kaptunk egy kis jutalmat érte. Csokit, kifestőt és még több és több nagyszerű dolgot.
- Varr-junk! – mondom izgatottam, mikor hirtelen eszembe jut Töfi, aki még mindig haldoklik a műtőben. Eszeveszett iramban rohanok oda az asztalhoz, majd felkapom a fánit és visszalépek Chiyoko elé. Felmutatom neki Töfit és a sebesülését. Szám lefelé görbül, és a szememből só ízű víz kezd el folyni. Azt hiszem ezt nevezik sírásnak. T_T
- Meg-tu-dod gyó-gyí-ta-ni? – kérdezem picsogva, miközben átnyújtom neki a kis elefántot. Chiyoko biztos tud valami varázslatot, amivel meg lehet gyógyítani az elefántkát..!