Ez mindössze azért furcsa, mert én csendes és visszahúzódó természetű leányzó lévén nem látogatok meg csak úgy, hirtelen felindulásból ismeretlen fiatalembereket, akikkel még soha nem is váltottam egy árva szót sem, na jó, esetleg néha-néha köszöntem, ha láttam, de semmi több >.< Csak hát a szükség törvényt bont, és azon ősi szabályszerűség alapján, miszerint minden, ami elromolhat, a legrosszabbkor megy tönkre, hőn szeretett olvasólámpám, amely annyi éven át volt hű társam az iratok körmölésében, egyszer csak... meghalt! T.T És hiába cseréltem égőt, nyomogattam a kapcsolót, ellenőriztem az áramellátást, nem tudtam segíteni az én kis barátomon, akinek hiányában én semmi vagyok T.T Hiszen egyrészt, bár a gyertyafénynél való írás nagyon romantikus, rontja a szemet, másrészt így nem tudom rendes időben leadni a jelentéseimet, és, tudom, hihetetlen, - mert ugyebár még annak ellenére is, hogy nem vagyok kicsit sem jó hadnagy, a papírokkal sosem volt gondom - egyszóval itt alantas felforgató tevékenységet végez valaki, és azt terjeszti, hogy elhagytam egy kötegnyi aktát! o.o Csak tudnám, ki volt, én úgy, de úgy, de úúúúúúúgy... ööööööhm... szóval majdhogynem dühösen vonnám kérdőre, honnan képzelte, hogy légbőlkapott állításokkal rombolja amúgy sem valami fényes híremet! >.< Remélem, persze, igazam van, és tényleg nem hagytam el semmit - most, hogy kezdek belelendülni a mindennapos irathalmok kitöltésébe, nem ügyelek annyira alaposan, hogy tényleg minden rendben legyen, de hát... ennyi elintéznivalót csak nem veszítenék el, ugye? >.< Jaj, most teljesen elbizonytalanodtam... De nem ez a fontos, ennek majd utánanézek.
Miután megállapítottam, hogy egyetlen technikát sem ismerek, ami megmenthetné szegény lámpácskámat az átmeneti műszakkieséstől, elkezdtem töprengeni a megoldáson, hiszen ez az áldatlan állapot egyértelműen nem állhat fenn huzamosabb ideig! >.< Elsőként rögtön a tizenkettedik osztag jutott eszembe, hiszen nekik ez igazán rutinmunka, semmiség. Viszont éppen ebből kifolyólag talán nem örültek volna, ha ilyen aprósággal zavarom őket fontosabb teendőik közepette... Úgyhogy ezt az ötletet fájó szívvel bár, de el kellett vetnem, annál is inkább, mivel senkit sem ismertem onnan... Nem túl terjedelmes baráti köreim sajnos nem tudhatnak maguk közt senkit, aki ebben az egységben dolgozna. Úgyhogy elkezdtem körülnézni a magam ismerőseim közt, hátha van valaki, aki segíthet; csak hát, sajnos, senkiről sem hallottam, hogy műszaki zseni lenne - persze, mind kiváló jellemek, de, úgy látszik, még ők sem tökéletesek... Vagy legalábbis a lámpabütykölés terén szerzett tapasztalatait még egyikük sem tárta elém; ami persze nem zárja ki ebbéli kompetícióik létezését, mindenesetre átmenetileg kizárja őket azok sorból, akikhez biztosan fordulhatok, anélkül, hogy feleslegesen rabolnám az idejüket.
Azt hittem, itt véget is ér a tudományom, mígnem eszembe jutott, hogy talán a betegek közt akad valaki, aki tud segíteni; hiszen, ha nem is barátok, mégiscsak találkozunk naponta! És... hmmmm... tudok nekik cukrot adni cserébe! *.* Na jó, ez persze talán nem megfelelő fizetség minden esetben, de.. ezt majd azután is ráértem megfontolni, miután megtaláltam a megfelelő személyt. Belibbentem tehát a kórterembe, oda, ahol olyanok vannak, akiknek igazából nincs halálos bajuk, de itt kell maradniuk valamiért, és az esetek többségében szegények nagyon unják magukat. Úgy vettem észre - persze, lehet, hogy nincs igazam - hogy ők szeretik a társaságot, ezért ha nem is tudnak nekem segíteni, én megpróbálhatom felderíteni őket. Tétován toporogtam kicsit, mert mégsem rikolthattam el magam, hogy "hahó, valaki meg tudja menteni a lámpám?", az ilyesmi igazán nem illik hozzám... Tehát miután udvariasan köszöntem, elnézést kértem a zavarásért, és megérdeklődtem, hogy érzik magukat, rátértem a lényegre. Csak sajnos egyikük sem tudott segíteni... vagyis, először úgy tűnt. Aztán valaki megemlítette, hogy az ő kisfiának egyszer valaki innen, ebből az osztagból megjavította egy játékát, egy bizonyos Maki Kenta, talán - s ahogy az lenni szokott, egyszerre mindenkinek eszébe jutott, hogy tényleg, ő nagyon ért az ilyesmikhez, csupán a nevében nem volt biztos senki. Ám természetesen az effajta akadályok nem tántoríthattak már el, hálásan megköszöntem a felvilágosítást, korosztályra való tekintet nélkül megkínáltam mindenkit zsebeim kifogyhatatlan jutalomcukor-készletéből, és elindultam az irodába, hogy végigböngésszem az osztag dolgozóinak névsorát.
Hozzám képest hihetetlenül rövid időn belül rá is akadtam valakire, akit tényleg Maki Kentának hívtak, ezért gyorsan elszaladtam a szobámba szegény kis olvasólámpámért, és elindultam, hogy megkeressem az illető lakhelyét. Igazából a különböző szállások viszonylag kis helyre koncentrálódnak, ám én nem igazán szoktam látogatóba járkálni, és ha nem is tévedtem el, meglehetősen sokáig bolyongtam különböző épületek különböző folyosóin, mire jó közelítéssel megállapíthattam, melyik ajtó is az, ami most nekem kell. Óvatosan bekopogtam, miközben magamban azon sopánkodtam, mi lesz, ha tévedtem, és nem is itt lakik, vagy ha esetleg nem tud segíteni, vagy ha zavarom, vagy ha nincs itthon... Mert hát szép dolog a segíteni akarás, még ha csak egy tárgyról is van szó, de az ilyen nemes terveknek annyi buktatója van, és én sem vagyok éppenséggel az ilyen kalandozásokra alkalmas, mert mi lesz, ha tévedtem, és nem is itt lakik, vagy esetleg nem tud segíteni, vagy ha zavarom, vagy ha nincs itthon... >.<

Arra sem volt elég időm, hogy végiggondoljam, talán mégiscsak hagynom kéne a dolgot, és beszerezni egy új olvasólámpát, aztán persze eljussak arra a következtetésre, hogy nem, elmenni igazán nem illene, hiszen még azt hinné szegény itt lakó, hogy valaki szórakozott vele, és csak feleslegesen és ismeretlenül feldühíteném... Egyszóval a feléig sem értem el ennek a brilliáns gondolatmenetnek, amikor valami csusszanást hallottam, majd kinyílt az ajtó. Persze, azt hinnék, hogy innen minden simán ment, pedig dehogy! >.< Először is, én úgy... szemmagasságban vártam a szoba lakójának arcát, ami viszont vagy egy fejjel felém tornyosult... Én még sosem láttam ekkora shinigamit, hatalmas volt! *.* Igazán! Pedig nem is tűnt idősnek... mondjuk, én sem látszom annak... Bár még sosem jutott eszembe, de a százötven évemhez képest nagyszerűen tartom magam! ^.^ Mindenesetre, miután rendkívül imponáló módon tátott szájjal bámultunk a másikra, ő előbb magához tért, és megkérdezte, miben segíthet. És hölgy lettem! *.* Igazi úriember, hiába *.* Én persze, sajnos, annál kevésbé viselkedtem úrikisasszonyként, legalábbis nem sikerült egyhamar visszanyernem a hidegvéremet, és még mindig csak meglepetten pislogtam; aztán magamhoz tértem ámulatomból, hogy ekkora lelkek is vannak a világon, és összeszedtem magam, hogy illó módon válaszolhassak a kérdésre. Természetesen eltartott egy ideig, mire összeszedtem magamban mindent, amire egy "illő válasz"-ban szükség lehet, nevezetesen: 1) a köszönés. talán a napszakhoz illő lenne a legjobb, s mivel most nagyszerű, napsütötte délelőttünk van, nem fog rosszul hangzani. 2) Annak megindoklása, hogy mit is keresek arra - vagyis jelen esetben, hogy kit, ugyebár. És ha ő az, akkor jöhet a siránkozás a lámpa halála felett... Nem, nem lehet rimánkodás, ez eszembe jutott, hiszen ismeretlen fiatalembereknek nem szabad csak úgy, minden előzetes felkészítés nélkül elzokognunk szívünk legmélyebb fájdalmait... ez a hozzáállás igazán tolakodó volna. Ide most egy rövid, kedves megszólalás volna az igazi, nem túl terjengős... Nagy lélegzetet véve tehát belekezdtem:
- Jó napot ^.^ Én Maki Kentát keresném... - mondottam tömören és lényegretörően... bizonytalanul, szinte kérdve a végét...
És jó is volna, gondoltam, ha megtalálnám az illetőt. Ám hirtelen a kételyek újabb rohamosztaga tiport le (milyen drámai *.*); hiszen tulajdonképpen mit is képzeltem? Voltak ugyan információim, de egyik sem biztos, csupa találgatás és feltételezés volt az az elképzelés, hogy én majd megtalálom a hőst, aki megmentheti kedvenc világítótestemet a örök időkig tartó sötétben maradástól... Mert igaz ugyan, hogy Maki Kenta létezik, és HA megtalálom, s HA ért valóban az elektromos szerkezetekhez, valamint HA még kedves is, TALÁN meg tudná nekem javítani. Viszont ha nem találom meg, akkor az egész terv dugába dől; esetleg, ha megtalálom, de nem ő a megfelelő személy, dettó; vagy ha még valóban az is, akinek mondják, ugyanakkor nincs ideje, vagy akár egyszerűen nem tud segíteni, szintén elvesztem. Buktatókkal teli küldetés ez, mindig is tudtam! >.< De állítólag kockázat nélkül nincs siker; ha valami sokat jelent nekem, akkor meg kell tennem érte mindent, amit csak tudok, akkor is, ha ez egyet jelent azzal, hogy komoly eséllyel zargatok ártatlan osztagbelieket és rabolom az idejüket. Valójában talán jobb volna, ha lámpakrízis csakis engem érintene, zárt ügy maradna, és nem terjedne ki másokra... de ennek előfeltétele, hogy meglegyen a szükséges képzettségem, ami nincs, mint tudjuk. Közben viszont mondott valamit, csak hát... nem figyeltem, annyira lekötötte a figyelmemet saját zavaros gondolatmenetem szálainak kibogozása.
- Jaj, elnézést... elkalandoztam - mentegetőztem zavartan. - Mit is... öhm, mit is mondott?
Fülem hegyéig vörösödve pislogtam fel rá; úgy tűnt, ez igazán nem az én napom, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe csöppentem... Nehéz az élet, igazán. Vagyis csak én szoktam túl gyakran elábrándozni? Ez biztosan így lehet, ugyebár; tehát mérsékelnem kell az ilyesmit, ezt ott helyben eldöntöttem, miközben nagyon is koncentráltam. Hiszen épp csak, hogy megérkeztem, igazából semmi okom nem volt, hogy ne a fiatalemberre figyeljek - ez egyszerűen nagyon-nagyon neveletlen magatartás volt, borzalmas! Ennyit arról, hogy én úrihölgy volnék... T.T S bár szégyenemben jó messzire menekültem volna, ezt igazán nem tehettem, még nagyobb modortalanság volna, ha csak úgy ukkmukkfukk elszaladnék, inkább vállalom a szégyenkezést egy kis ideig. És tanulhatok a hibámból, az ilyen leckék csak a hasznomra válnak! Persze, ez nem jelenti azt, hogy az efféle udvariatlan megnyilvánulásaimat rendszeresíteni kellene, eszembe sem jutna, mert igazán nem vall jó neveltetésre, mivel pedig én magamat nevelem, ezzel magamra hozok szégyent, ami igazából nem is lenne baj, ha nem bántanék meg vele másokat... Ugye, értenek? Még csak az kéne, hogy kiderüljön, mesélni sem tudok érthetően, még annyira sem, mint szeretném... >.<

Igazán veszélyes dolog volt elgondolkoznom, valószínűleg úgy mehettem be a szobába, mint egy zombi >.< Ez is furcsa... mármint én sokáig nem is hallottam arról, hogy vannak ilyen lények, az én időmben még nem voltak, vagy csak nem tudtam róla... Mindenesetre valaki említette egyszer őket... és egyébként is, milyen fura szó, nem? Igazából mindegy, de most igyekszem beépíteni a szókincsembe *.* De megfeszített koncentrációm, hogy ne terelődjön el a figyelmem, meghozta a gyümölcsét, mert eljutott a tudatomig, hogy szól a zene - igaz, ha nem mondta volna, hogy lehalkítja, talán fel sem tűnik... Nem vagyok ugyan hozzászokva a háttérzenéhez, egyáltalán nem, de nekem, aki eddig egész Seireiteiben csak pár magánrezidenciát láttam, és azokat is ritkán, de annyira azért sűrűn, hogy megfigyelhessem a berendezésüket... egyszóval ez olyan volt, mintha egy párhuzamos, vagy legalábbis egy másik világba kerültem volna. Valahogy eddig, bárhol is fordultam meg, minden helyiség egészen "átlagos", hagyománytisztelő módon volt kialakítva - ez a szoba pedig egészen más volt, igazán modern! De nem azt a hideg-rideg modernséget képviselte, nagyon barátságos szoba volt, és rengeteg, számomra egészen furcsán ható, ismeretlen tárgy feküdt (gondolom) a maga helyén, mert rend is volt - úgyhogy nem volt semmi ijesztő káosz... *.* Tényleg otthonos, napfényes... szóval nagyon jó kis lakosztály ám! *.* Annál is inkább, hogy úgy tűnt, ő Maki Kenta, bár gondolom, ezt nem volt nehéz kitalálni... Én mindenesetre nagyon is örültem, hogy a megfelelő szobába kopogtattam be - ez már fél siker, tehát elegendő ok a boldogságra; mert persze, bár Lámpácska még mindig gyengélkedett, az első nehézséget sikerült leküzdenem, és meg kell becsülni ezeket az aprócska eredményeket is *.* Csillogó szemekkel forgolásztam a szobában, jobb ötlet híján letelepedtem az ágyra, és onnan folytattam a rácsodálkozást a mai világ műremekeire - igazán elmaradottnak éreztem magam köztük -, amikor pedig felnéztem vendéglátómra, akkorának tűnt, mint egy... mint egy... hegy! *.* Persze, nem rossz értelemben, csak hát én lecsüccsentem, ő meg állt, igazán nagy lett így köztünk a magasságkülönbség; ám ez neki is feltűnhetett, mert közelebb húzott egy széket, és leült (vagy egyszerűen csak fárasztó ácsorogni, egészen megértem), úgyhogy ezek után sokkal könnyebb volt vele társalogni, neki is kezdtem hát - természetesen csak röviden - olvasólámpám tragédiáját ismertetni.
- Szóval... - hebegtem hihetetlen zavaromban, aminek igazából különösebb oka nem volt, mert Maki úr nagyon kedvesen viselkedett... - egyszerűen csak nem világít a lámpám. Pedig tegnap még remekül működött T.T Megpróbáltam körtét is cserélni, de nem használt... És azt hallottam, hogy Ön esetleg meg tudná javítani *.*
Kíváncsian néztem rá, reménykedve, könyörögve, mindenhogyan, és nem is kellett csalódnom, mert elkérte, rögtön nekiállt szétszerelni; én csak bámultam, nem is hittem, hogy ennyi darabja lehet egy egyszerű kis lámpának, meg hogy ennyire érthet hozzá *.* Olyan udvariatlan voltam, hogy be sem mutatkoztam... igazán az eszembe juthatott volna magamtól is, azt hiszem, az nem lehet jó érzés, ha valaki tudja a neved, de te nem tudod az illetőről, hogy kicsoda. Legalábbis állítólag a név hatalom; ha ismered valami nevét, uralkodhatsz felette, gondolom, ennek alapján használhatók a kidouk is *.*
- Amatsu Yukariko vagyok, nagyon örvendek ^.^ - mosolyogtam tehát, bár valószínűleg nem láthatta, hiszen minden erejével azon volt, hogy megmenthesse a lámpácskámat, ám sosem lehet tudni. Aztán egy darabig csendben ültünk, figyeltem, milyen gyakorlottan vizsgálgatja a sok apró részecskét, amik alapján én ugyan ki sem találhattam volna, mi volt ez eredetileg, és olyan furcsa volt így látni... Rengeteg kicsi, apró darabka, mindegyiknek megvan a maga célja, és egyikük nélkül sem tudna ugyanúgy működni ez a viszonylag egyszerű tárgy - hiszen például az asztalon lévő gép vagy százszor ennyi elemből állhat: megannyi önálló céllal rendelkező alkatrész építi fel. Szinte olyan, mintha külön-külön személyiségük volna, talán van is! Elvégre ezek a gépezetek szinte élnek, olyannyira fejlettek, önállóak, ez egészen fantasztikus, csak nem tudom, mi lesz, ha kiderül, hogy valóban élnek, éreznek, csakhogy éppenséggel gonoszok, és fellázadnak! >.< Tulajdonképpen részei a mindennapi életünknek... még az enyémnek is, lám, mekkora galibát tud okozni egy kicsike lámpa is, ha nem működik - majdhogynem tehetetlen vagyok nélküle. Igaz, lehet, hogy valójában a túlzott szentimentalizmus az oka, érzelmileg kötődni egy egyszerű tárgyhoz talán butaság... De mi van, ha van lelke? Ha a zanpakutoknak lehet - tudom, nem teljesen ugyanaz a helyzet -, de esetleg a lámpáknak, virágcserepeknek, bögréknek is vannak érzéseik, csak kevésbé nyilvánulhatnak meg, mint egy kardnál, aki a hordozója lelkének egy darabkája valójában... Nem tudtam, zavarhatom-e közben a kérdéseimmel, pedig érdekelt volna, honnan tud ennyi mindent ezekről a kütyükről, vagy hogy egyáltalán, hogy tudja megkülönböztetni őket... *.* Viszont végül ő érdeklődött afelől, vajon lehet-e, hogy rossz villanykörtét raktam bele, úgyhogy inkább erre válaszoltam ^.^
- Az könnyen meglehet - bólogattam, hiszen én igazán, egyáltalán nem kerültem még ilyen komoly műszaki szituációba, semmi gyakorlatom a villanykörte-cserélésben, így könnyen megeshet, hogy nem is megfelelővel próbálkoztam. Ám kiderült, hogy kivételesen nem hibáztam - ez viszont azt is jelentette, hogy Lámpácska menthetetlen, végleg! T.T Lelkem mélyén már éppen elkezdtem pityeregni, amikor felajánlotta, hogy szerez nekem egy újat, mi több, elkísérne Karakurába választani... *.* De hát ezt igazán nem fogadhattam el! Hiszen... mármint... és egyébként is, én... félek Karakurába menni, vagyis... naaaaaa >.<
- Köszönöm, de... Nem is az Ön hibája, hogy nem lehet megjavítani >.< Egyáltalán nem tehet róla! - néztem rá meglepetten és pirulva. Nem számítottam ilyen kedvességre *.* Ha jobban belegondolok, eddig mindössze kétszer jártam az Emberek Világában, egyszer eltévedtem, egyszer pedig Kagami kisasszony vitt el harcolni... vagyis igazából csak edzeni. Ha úgy vesszük, ez volna az első eset, hogy nem egyedül megyek, legalábbis... hogy valaki szinte barátként kísér el. De hát az egyáltalán nem hagyhattam, hogy így, ismeretlenül, ráadásul úgy, hogy még meg is zavartam valamiben, megajándékozzon egy lámpával *.* Majd... szerzek valahogy egy másikat...

Spoiler:

Maki-san igazán kedves volt, nem erőltette nagyon a karakurai bevásárlóutat... *.* Pedig igazán, hihetetlenül gáláns volt tőle, hogy felajánlotta; most még inkább zavarban voltam, hogy... szinte udvariatlanul visszautasítottam T.T Viszont ő igazán, egyszerűen nem sértődött meg, nem is... egyáltalán nem vette a lelkére! Én még sosem találkoztam senkivel, aki ennyi könnyed és vidám lett volna... *.* Persze, nem is ismerek túl sok személyt, de... Azt hiszem, egyikük sem derűs; vagyis azok, de... vendéglátóm teljesen úgy viselkedett, mintha állandóan ilyen lenne, és ez olyan nagyszerű! *.* tudom, hogy nem szép, de irigylem érte T^T Mindenesetre a kompromisszum szóra tágra nyílt szemekkel, érdeklődve pislogtam rá, mit is érthet alatta; egyébként is, bár csak csodálattal tudtam adózni a könnyedségnek, amellyel kijelentette, hogy nem érdemes felelősöket keresni, a lámpámat nem ő tette tönkre, ez tény! >.< De hogy kimenjünk a Gyógynövénykertbe, az talán nem olyan... nem olyan, mintha elmennénk egészen az Emberek világáig - az nagyon messze van ám! -, és hát, igazán nem illene erről is lebeszélnem, meg ez is az okulásomra szolgál, és olyan végtelenül rendes volt, hogy felajánlotta, és egyáltalán, úgy tűnt, ő rengeteg dolgot tud, minden érdekességet... Mert igaz, hallottam ezt a Mandragóráról, de azt hittem, csak olyan legenda - mármint az is, hogy ezt hitték! *.* Vagy talán olvastam? Emlékszem, még láttam is egy könyvben egy ábrát... hogy úgy tartották, úgy kell kihúzni a mandragórát, hogy egy kutyát kell kötni a tövéhez, messzire menni, és a fülünket befogva hívni a kutyát... De az vajon nem zavarta őket, hogy az állat meghalhat a sikolytól? o.o Igen, ez akkor is szöget ütött a fejembe, emlékszem, hát micsoda kegyetlenség ilyen veszélyeknek kitenni szegény kutyusut! >.< Kenta-san egészen biztosan tudná a választ! *.* Annyira jó lehet ennyi mindent ismerni, hiszen mindez annyira érdekes; és talán a növényeket is könnyebb megérteni, mert... néha bizony szeszélyesek. Szótlanul bólogattam, hatalmas szemekkel, hogy nagyszerű lenne, ha tanítana nekem ilyesmiket, az ő tudása minden bizonnyal véééééégtelen! *.* Viszont, miközben én tágra nyílt szemekkel csodáltam tudását, hirtelen mentegetőzve meghajolt, bocsánatot kérve, hogy talán tolakodó volt, és visszaadta a lámpát.
- Jaj... Hiszen egyáltalán nem volt az - vörösödtem fülem hegyéig -, inkább én voltam udvariatlan, hogy csak így, kérés-bejelentés nélkül berontottam. És igazán, annyira érdekes, amit mondott... honnan tanult meg ennyi mindent? *.*
Álmélkodva markolásztam halott kis világítóalkalmatosságomat, igazán nem értettem, miért mondta ezt... Ám úgy tűnik, neki lételeme lehet a boldogság, mert egy pillanattal később már vidáman kacsintva kérdezte, hogyan viselem a hadnagyságot. (Ezen gondolkoznom kellett pár percig, mert mindezidáig nem.... nem tekintettem magamra ebből a szempontból.)
- Ööööööhm... Annyira talán nem is nehéz, mint vártam, csak... azt hiszem, én erre nem vagyok igazán alkalmas - pillantottam rá végül tétován. - De igazán, nagyon-nagyon köszönöm, hogy felajánlotta a segítségét! *.* Azt hiszem, egyszer-kétszer valóban rászorulok, viszont igazán nem akarnám zavarni...
Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen kedves-figyelmes-barátságos-derűs shinigamit! *.* Talán mert sokat vagyok a kórházban, és végül is, az elég szomorú hely tud lenni néha. Most is, amint befejeztem, váratlanul felkapott egy könyvecskét a földről, és elém tartva kérdezte, szoktam-e ilyesmiket olvasni. Pislognom kellett párat, mire rájöttem, hogy ez egy manga, mármint, ha nem tévedek nagyot... Merthogy nagyon-nagyon régen nem láttam ilyesmit! *.* Viszont csak az az oldalpáros, amire rápillantottam... annyira izgalmasnak tűnt, egyenesen hipnotizált, hogy gyorsan elolvassam, és még ha nem is sikerült semmit megértenem, azért... jaj, olyan régen láttam képregényt! >.<
- Tudja, én mióta idekerültem, gyakorlatilag csak az orvosi könyveket bújom... Annyi minden van, amit nem is tudok még! >.< - magyaráztam. - De azt hiszem, még régen... olyan hosszú időnek tűnik... szóval akkor sem szerettem a túlságosan drámai történeteket, inkább a vidámakat! *.*
És már következett is a következő téma, az ebéd. Szó mi szó, kicsit csapongó fiatalember volt, de ez miért lett volna baj? Mármint, ettől olyan mozgalmas, lendületes, életteli, és fiatalos! *.* És a jókedve valahogy ragadós, mindenki átveszi, aki körülötte van... Már nem is haboztam, hogy terhelhetem-e társaságommal ebédnél, csak mosolyogva bólintottam.
- Hát persze, ha nem zavarom... ^.^ De esetleg tegeződhetnénk? Tudja, engem mindenki csak Yukinak hív... vagyis általában... És közben esetleg elmesélné, miről szól a manga, amit olvasott? *.* Annyira izgalmasnak tűnik >.<
Csak irultam-pirultam zavaromban... Még sosem voltam ilyen helyzetben, hogy nekem kellett volna felajánlanom, nem vagyok olyan tiszteletet keltő személyiség, hogy bárki is hosszú távon magázzon, legalábbis eddig nem tűnt fel. És nekem is mindig azt mondják, hogy nyugodtan tegeződjünk, hiszen nagyjából egyidősek vagyunk, és hát... szerintem még idősebb is nálam! De az mindenesetre biztos, hogy magasabb, hiszen ő óriási! >.< Eltörpülök mellette, még lábujjhegyen is.



// Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, nagyon sajnálom T.T //