Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪
Név: Keisuke Isami
Kaszt: Shinigami
Rang: 3. osztag 6. tisztje
Kor: 63 év
Születési dátum: szeptember 4
Felszerelés:
• Zanpakuto
• Cigaretta
• Öngyújtó
Kinézet: Fekete haja mögött megbúvó, sunyin pislogó, sötét szempár, elbűvölő, ám nem feltétlenül jót jelentő mosoly. Arcvonásai rendkívül emlékeztetnek ikertestvéréhez, Slarin Sleryrrlyn’dreskelhez, s magassága is megegyezik az övével, ám Keisuke nem tud arról, hogy ikerhúga arrancarként éli életét.
Jellem: Társasági lény, de sosem a társaság középpontja. Gyakran inkább csak távoli megfigyelő, s hagyja, hogy mások arassák le a babérokat. Jobban szeret az árnyékokban meghúzódni, s messziről szemlélni a dolgokat. Ettől függetlenül nem antiszociális, igényli mások társaságát, bár kicsit csendesebb, visszahúzódó természetű. Remek hallgatóság, bár nem feltétlenül jó tanácsadó. Higgadtságából egyedül üldözési mániája képes kihozni. Ha valakit tisztel, azt egyértelműen jelzi viselkedésével, ám van benne egy cseppnyi lenézés azok az emberek felé, akikben nem talál értéket.
Zanpakuto:
Alap állapotban egyszerű, fekete markolatú katana. Shikai alakban nem sokat változik, a markolat ametisztekkel ékesített.
Zanpakuto neve: Ameshisuto (Ametiszt)
Típusa: mágia
Parancsszava: Omoidase, Ameshisuto! (Emlékezz, Ametiszt!)
Shikai:
• Yaminimagirete (Az éjszaka leple): tinta fekete sötétségfelhőt teremt, ami teljesen kioltja a fényeket, s bizonyos mértékig a hangokat is eltompítja. A sötétségen csak Keisuke képes átlátni.
• Moroude gokusotsu (A Pokol karjai): Shikai alakban hatalma van minden árnyék és a környező sötétségfoszlányok felett. A létező árnyékok nyújtásával és manipulálásával képes árnyjátékokat rendezni, leválasztani egy árnyékot a testétől, s olyan alakká gyúrni őket, ami valójában nincs is ott. Rejtélyes módon az árnyékok tapinthatóvá válhatnak, a fagyos, vagy éppen pokolian forró sötétség megijesztheti vagy megfojthatja áldozatát. Figyelemelterelésre és aktív támadásra is használhatja.
Előtörténet:
Van, amikor már nem képes vonzani a boldog családi élet, s az ember egyszerűen ki akar törni az állandó jóléttel járó kötelességek és agyonszabályozott élet alól. Ikertestvéremmel gyakorlatilag megkaptunk mindent, amit óhajtottunk, cserébe pedig csak azt kérték, hogy váljunk annak a mintacsaládnak a bábjaivá, akiket kényük-kedvük szerint formálhatnak a társadalom elvárásainak megfelelően. A tökéletes mintacsalád képe; a fiú kendo-t és különféle harcművészeteket tanul, valamint üzleti iskolába járatják, hogy felnőttként átvehesse apja cégének irányítását, míg a lányt mindenféle felesleges művészetekre tanítják, csak hogy aztán egy másik mintacsaládba legyen képes beházasodni, és tökéletes háziasszony váljon belőle. Igazából nekem és Itsukinak is nagyon elegünk volt ebből a mesterkélt életút irányításból, de gyerekként valahogy képes voltam mindezt elfogadni, s hagytam, hogy a tökéletes Ken-t alkossák meg belőlem, s Itsuki is azzá a Barbie-vá formálódott, akit majd boldogan mutogathatnak a többi, jó módú, polgári családnak. Nem volt szabad akaratunk, nem ellenkezhettünk, s nem ismertük a lázadás fogalmát. Ez alól talán csak az volt kivétel, amikor ikerhúgomat sikerült kicsempésznem a művészet börtönéből, hogy végre azzal foglalkozhasson, ami valóban érdekli. Ha a kendo mesterem megtudta volna, hogy titokban a húgommal gyakorlok, valószínűleg megkaptam volna érte a büntetésem, hiszen akkoriban elfogadhatatlannak számított, ha egy nő harcművészetet tanul.
Ahogy egyre idősebbek lettünk, úgy kezdődtek a lázadások is, persze mindkettőnk a magunk módján. Még mindig emlékszek arra a fejmosásra, amit húgom akkor kapott, amikor elégedetlenségének jelképeként levágatta a gyönyörű, hosszúra megnőtt, sötétbarna haját, csak hogy azáltal jobban hasonlítson rám. Nem mintha bármikor is kommentáltam volna akár egy szóval is a tettét, egyszerűen nem vagyok a beszédes típus, de valahol mélyen mindig is csodáltam bátorságát, ahogyan képes volt nemet mondani, s irigyeltem azért, mert egyszerűen meg merte tenni azt, amit én nem. Ám hamarosan újabb nő került az életembe, hiszen hiába a szülői visszatartás és a fegyelem, igenis, volt saját életem rajtuk kívül is, és vlt alkalmam nőkkel ismerkedni. Manamo valóban elhozta nekem azt a pillanatnyi szabadságot, amit azelőtt sohasem érezhettem. Igen, talán romlott egy nőszemély volt; tipikusan az a nő, akiben nem bízhatsz meg, hiszen tudod jól, hogy bármikor ott hagyhat, hátba szúrhat, megalázhat, a földbe tiporhat, megszégyeníthet… Ám engem valahogy mégis megfogott az a tébolyodott szempár, s az erkölcsi szabályokat teljesen latba vető személyisége. Itsuki szerint egyáltalán nem volt hozzám való, ezzel teljesen tisztában voltam, hiszen többször is a tudtomra adta, hogy utálja Manamo-t, de néha úgy érzem, hogy mindezt inkább azért teszi, mert így el kell fogadnia, hogy nem ő az egyetlen nőnemű lény az életemben.
Még így is hihetetlen, hogy végig kitartott mellettem, s segített akkor is, amikor a családunk többi tagja valószínűleg kitagadott volna – vagy csak Manamo kezébe nyomtak volna némi zsetont, ami elegendő lett volna számára legalább húsz év megélhetésre, csak tartsa a száját arról, hogy tőlem esett teherbe. Itsuki döntött úgy, hogy ha olyan fontos nekem „az a trampli”, akkor fogjuk magunkat és húzzunk el innen. Így esett az, hogy némiképp megcsapolva a családi kasszát hamarosan a fővárosban kucorogtunk egy két szobás lakásban reménykedve abban, hogy a családunk itt nem talál ránk. Valami underground klub biztonsági őreként kerestem a kenyerünk, Itsuki pedig valami hülye és kimondhatatlan, elég nevetségesen hangzó művésznévre váltott, s az énekhangjával igyekezett segíteni az amúgy egyre csak romló helyzetünkön. Anyagilag elég szarul álltunk, de ketten valahogy elboldogultunk, Manamo pedig egy egészséges fiúnak adott életet.
Kár, hogy a való életnek köze sincs a hollywood-i filmekhez, s egy idő után már kezdtem bánni, hogy elmenekültem a kényelmes kis életemből. Persze a fiamat imádtam, azonban Manamo, hát, valahogy hiányoztak belőle azok a bizonyos anyai ösztönök, amiről annyit pofázott. Így aztán gyakran megesett, hogy alkoholgőztől bűzös ruhával, valamilyen drog jótékony hatása alatt estem haza, hiszen ez egy olyan menedéket nyújtott, mint semmi más. Ismét felszabadultnak éreztem magam, s ha ideiglenesen is, de végre megvolt az a menedékem a problémáim elől, amire szükségem volt. Vagyis akkor épp azt éreztem, hogy muszáj drogokhoz nyúlom, a társaság átka. Nem nagyon hallgattam Itsuki fejmosásaira, Manamo pedig annyira érdekelt, mint a giliszták idegrendszere, de ha egyszerűen húgom együttesénél éreztem jól magam, akkor mit lehet tenni? S végül halálom is a szánalmas tehetetlenségem okozta. Hagytam, hogy az apátia felemésszen, s azon a szilveszteren is csak két folog valami hajtott – a valóságból való menekülés vágya és a rengeteg kábítószer, amit magamba gyömöszöltem.
Viszonylag hamar felfogtam, hogy sikeresen elpatkoltam, mert túladagoltam magam. Szívszorító volt végignézni, ahogy Itsuki a holttestemre veti magát, s gyerekkorunk óta először láttam sírni. Sokáig igyekeztem vele maradni, talán fél évig is néma követője voltam, a mellkasomon lévő lánc pedig fokozatosan kezdett foszlani, ám nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Bármennyire is próbáltam beleavatkozni Manamo életébe, kiáltásaim nem érték el, s hamarosan a magány az, mely mély letargiába taszított. Végül rájöttem arra, hogy el kell hagynom a szeretett és megvetett személyeket, s ismét azt tettem, amihez valóban értek: menekültem.
Az első hollow, akivel találkoztam, igencsak sokkoló hatással volt rám. A gonosz szemek vérben forogtak, miközben engem pásztáztak a vastag maszk mögül. Csontos pofáján állandó vigyor uralkodott, s a vihogása egy csapásra elvette volna a bátorságát még a legnagyobb hősöknek is. Igazából nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani azt a lényt.
Aztán nem sokkal később három kimonós férfit láttam meg. Az egyikük nagyban a másik kettő fejéhez vágott valamit, amiből csak annyit tudtam kiszedni, hogy „hagytátok megszökni”. Azt hiszem, csak akkor vettek észre, amikor az engem falatnak kiszemelő izé kergetni kezdett, én meg sikoltozva rohangáltam körbe-körbe. Igazából az lepett meg, hogy egyáltalán észrevettek; eddig még nem találkoztam olyan emberrel, aki észrevette volna létezésem.
Azt hiszem, hamar levágták, hogy azt kiabálom, hogy „meg akar enni” és hogy „segítség”, hisz hamarosan egy kisebb csata kezdődött. Vagyis, ketten a lénnyel küzdöttek, a harmadik meg inkább csak a távolból nézte az eseményeket. Nem értettem, miért, hisz láttam, hogy neki is van kardja. Ami azt illeti, jóval erősebbnek tűnt a másik kettőnél. Nem tetszett, hogy bár a segítségemre siettek, mégse tettek meg mindent tőlük telhetőt. Végül az a valami, ami nemrég még egy húsdarabnak hitt, hirtelen elporladt, a két kimonós pedig majd’ kiugrott a bőréből örömében. Valószínűleg büszkék lehettek arra, hogy sikerült megölniük a maszkos szörnyet. Amit ezután a tapasztaltabb kinézetű mondott a másik kettőnek, abból nem sokat értettem meg. Na jó, talán a Lélektovábbképző Akadémia kifejezés megragadt bennem. Hisz annyira nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett az, annyira képtelenségnek hangzik…
Az incidens után Soul Society-be küldtek. A 79. körzet nem volt éppen a legbiztonságosabb, sőt… Nem igazán voltam elégedett, hogy egy olyan helyen kell leélnem a reinkarnációm idejéig hátralevő 60 évet, ahol bármelyik pillanatban a nyakamnak ugorhat valaki. De információkat itt is megtudtam erről az akadémiáról… S tudtam, ha bejutok, legalább ezt a nyomortanyát hátra hagyhatom. Harci tapasztalataim legalább maradtak még, hiszen emberként volt alkalmam elsajátítani a kendo művészetét. Bár jó jelnek számított, hogy állítólag magasabb lélekenergiával rendelkezem az átlagos lelkeknél, tudtam, hogy ez még kevés lesz az Akadémiára való bejutáshoz.
A következő években ezért első sorban kardforgatási tapasztalataim igyekeztem emelni. Az első bénázások után folyamatosan jöttek a sikerek, ahogy minduntalan olyan emberekbe botlottam, akik szintén az akadémiára készültek. Lévén olyan személynek tartom magam, aki mindenkivel könnyedén kijön, nem volt nehéz megkérnem egyeseket, hogy többet tanítsanak meg a kardforgatásról, még ha általában csak gagyi botokkal is kellett gyakorolnunk, valamint a tapasztaltabbak elkezdtek valami démonmágiát, vagy mit tanítani, ám gyakorta kimerült az egész abban, hogy fényes és kicsit robbanó gömböket idézgettem meg. Igaz, nem elsőre jutottam be az akadémiára, s nem is a második, vagy a harmadik próbálkozásra. De keményen edzettem azért, hogy felvegyenek. Tisztában voltam a képességeimmel, de azt hiszem, sikerült bebizonyítanom nekik, hogy igenis, képes vagyok megfelelni a követelményeiknek.
Az akadémiában a legtöbbször inkább a mázlim mentett ki a csávából, s persze a szociális készségeim. Mit ne mondjak… lehet, hogy kardforgatásban s puszta kezes harcban a legjobbak közt voltam, a kidou-k elsajátítása számomra nagy nehézséget okozott. Egyszerűen nem fogtam fel az oktató magyarázatát az energiákról meg a reiatsu kezeléséről… A mai napig akadnak vele gondjaim, ezért nem szívesen használom őket. Vagy túl nagyot robbannak, vagy teljesen félresikerülnek. Sokan emiatt azt ajánlották, hogy a 11. osztagba jelentkezzek az akadémia elvégzése után, bár engem nem vonzott annyira az ottani élet. Nem az én stílusom az állandó harckeresés és a fizikai erőt sem tartottam éppenséggel elsődlegesnek.
Aztán elérkezett az a nap, mikor kardom végre megmutatta magát. Úgy tűnt, a sok év gyakorlás, s a tisztelet, melyet kardom felé intéztem, meghozta gyümölcsét. Arra a küldetésre két társammal küldtek el, s persze egy nálunk tapasztaltabb kísérő is velünk tartott. Igazából senki se hitte volna, hogy sikerül megoldanunk a megbízást.
Az ellenfél hihetetlenül erős volt akkori szintemnek; bár a két társam szerintem jóval erősebb volt nálam, még ők se tudtak mit kezdeni annak a lidércnek a technikáival. Mindig tartott számunkra valami újabb meglepetést; úgy tűnt, nem fogy ki a kellemetlenségekből.
Azt hittem, meg fogok halni. Az első kétségbeesés és riadalom után viszont a beletörődés lett úrrá rajtam. Hiszen nem tehettem semmit az ellenfél ellen, jóval erősebb volt nálam. A fizikai erőmmel nem értem el ellene semmit.
Aztán, egy gondolat ütötte meg a fejemet. Vagyis, valahogy éreztem, hogy ez nem az én gondolatom. Olyan ez, mintha valaki szuggerálni akarna, hogy egy olyan dolgot tegyél meg, amit nem akarsz. De végül megteszed, mert te elhiszed, hogy pontosan ez a célod. Szóval, valahogy tudtam, hogy ez idegen gondolat, s nem az én fejemből jött. Viszont hogy én vagyok a célpont, abban is biztos voltam. Szóval, ez a gondolat megkérdezte tőlem, hogy miért adom fel ilyen könnyen. Bíztatott, hogy igenis, van még bennem elég erő, és hogy nem azért edzettem ennyi hosszú éven át, hogy most egy ilyen senki végezzen velem. Ekkor a kardomra pillantottam, ami furcsán megremegett egy pillanatra. Mintha hirtelen tarkón csapott volna a felismerés. S halkan, még kicsit bizonytalanul bár, de kimondtam az első szót, ami az eszembe jutott. Ám ez már érezhetően az én fejemből pattant ki, nem holmi idegen gondolat volt.
Ami ekkor történt, az eléggé meglepett. Mintha hirtelen beleugrottam volna a mély tengerbe, óráknak tűnő pillanatokig csak zuhantam lefelé a mélybe. Nem volt kellemes érzés, ám valahogy mégis olyan ismerős… Még a sós ízt is éreztem a számban, s a lélegzetem is elakadt a folyamat közben. A merülés végén viszont ismét a talpamon álltam, igaz, a térdem kicsit megremegett. A kardom alakja mintha megváltozott volna, s az ijesztő, nyugtalanító, tapadós sötétség, mely sugárzott belőle, hamarosan elárasztotta a csatateret, s azok a fura árnycsápok, melyeket képes voltam gondolati úton irányítani, megfojtották, összeroppantották a sötétségben elgyengült hollow-t. A társaim is észrevették, hogy a fenyegető sötétség az én művem volt; kínosnak tűnő másodpercekig mindenki csak bután, megkövülten nézett maga elé, azt kérdezve magától, hogy mi a franc történt. Aztán mindhárman rám néztek, s tekintetükben a hitetlenkedés sugárzott. Én sem értettem semmit azon kívül, amit ők is felfedezni véltek; most csináltam valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életem.
Az akadémia elvégzése után a 7. osztagba vettek fel. Az osztagbeli barátaim közt mindig én voltam a legcsendesebb. Sok barátom volt, mint mindig, itt is sikerült beilleszkednem, még ha az osztag nagy eszméi nem is voltak éppenséggel az én eszméim is. Azt hiszem, azzal, hogy inkább hallgattam elégedetlenségemről, úgy vették, én is közéjük tartozom. A hosszú időt azzal töltöttem, hogy a démonmágiám és kardtudásom fejlesszem, bár a kidoukkal még a mai napig akadnak problémáim. A küldetések, amiken részt vettem, csak arra voltak elegendőek, hogy paranoiám kialakuljon, s gyakran egy falevél lehullása is kihozza belőlem a túlzott óvatosságot. Persze utólag mindig csak röhögök azon, hogy ismét a semmiért rezzentem össze.
A társasági élettel igazából sosem volt gondom; a barátaim előszeretettel vittek el szórakozni. Gyanítom, azért, mert ha a női nemről volt szó, sokkal könnyebben boldogultam, mint ők. Nem volt nehéz megkérnem a nőket, hogy üljenek le a mi asztalunkhoz. Valami miatt mindig is sikert arattam köztük, persze a mai napig se tudom, pontosan miért. Talán kisugárzás, vagy csak egy-egy megnyerő mosoly; a lényeg, hogy mindig tudtam őket kezelni.
Évek teltek el, míg a 3. osztagba kerültem, ahol reményeim szerint tényleg magamra találhatok. Minden esetre Chizuki taichouról rengeteg jót hallottam, s remélem, hogy valóban beváltja a felé fűzött reményeim.
