Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪
Személy neve: Meido Yonkou
Kasztja: Shinigami
Rangja: 4. osztag, 5. tiszt
Neme: Nő
Kora: ismeretlen, 17-18 évesnek ítélhető
Felszerelése: zanpakuto, egy darab toll, notesz
Zanpakutoja: ismeretlen, mint tárggyal, különleges kapcsolatot tart fenn
Születési dátum: június 9.
Kinézete: Fekete hajú, lila szemű, szemüveges lány
Jellem: Diagnosztizálva:
-Autista
-Fóbia: tömeg
-Szinesztéziás
Egyéb: Törekszik a kapcsolatfelvételre más emberek irányába, de ebben akadályozza a kommunikációs zavara. Rosszul artikulál, de a többi embert látván igyekszik a megfelelő hanglejtést és kiejtést alkalmazni. Nehezen, vagy nem is ismeri fel az arckifejezéseket. Szófogadó, azt tesz, amit mondanak neki, így jobb híján csak az emberi jóságban bízhat, habár erről ő ezen nem gondolkodik, esetleg akkor, ha valami kiváltja. Ez lehet egy nagy csalódás, ami megingatja a hitét, bizalmát. A változások kikészítik, megesik, hogy pánik-rohama is van. Szükség szerűen a felhalmozott tudásanyagával létrehozott magának egy monoton napirendet, életvitelt, ahol többnyire úgy is történik minden, ahogy ő elgondolja, eltervezi. Félig tudatos, félig tanított módszerekkel teljes életet él úgy, hogy megállja a helyét a társadalomban. Különleges kapcsolatot ápol a tárgyakkal. Írni, olvasni megfelelően tud. Alapvetően egy törődésigényes életvidám lány.
Továbbá:
- Szociális Intézményt elhagyhatja, csatlakozhat a 4. osztaghoz, mint: 5. tiszt
- Kijelölt felügyelő: Yasuji Chiyoko, 4 osztag, kapitány

Előtörténet:
- Kö-szö-nöm. – mondom a nővérnek, aki az imént adott nekem egy kis könyvecskét. Azt mondta ajándékba kapom, mert olyan jól viselkedtem a többiekkel és sok mindent tanultam. Két kezemben fogom a kis noteszkét, de már nem tartom közel a szememhez, mert azt mondták, hogy romlik tőle a szemem. Azt meg nem akarom, mert nem látnám ezeket a szép színes betűket.
- No jól van Yonkou-chan, most visszamegyek a többiekhez. Vigyázz magadra és ígérd meg, hogy néha visszalátogatsz! – mondja, mire bólintok egyet. A nővér elmegy, de én már tudom, hogy mit kell tennem! Felveszem a földről a mellettem lévő tatyómat és a vállamra veszem. Egy kis időbe beletelik, mire megtalálom a ruhámon az egyetlen zsebecskét. Fránya-mánya, hogy mindig máshova kúszik-mászik, de mindig gyorsabb vagyok nála és megtalálom..! Kuncogok egy kicsit, hogy túljártam a zseb eszén és elkaptam a felsőm belsejének bal oldalában. Gyorsan belerakom a kis noteszkét. Ez majd lehúzza és nem tud gyorsan eliszkolni!
Sarkon fordulok és észreveszem, hogy a bejáratnál egy nálam idősebb hölgy van. Szép, büszke ruha van rajta és olyan jó a tartása, hogy az csak na! Tudom ám, hogy ki ő, már eljött hozzám többször is. Beszélgettünk mindenféléről! Azt mondta, hogy most el fog vinni engem valahova, ahol biztos jobban fogom érezni magam. Már elbúcsúztam a szobácskámtól, az asztalkámtól, az ágyacskámtól, a párnácskámtól, a paplankától, és kis plüss zsiráftól is, amit oda adtam az egyik kisfiúnak, mikor sírt, hogy nem kap kutyust.
- Már össze is pakoltál? Ügyes kislány! – mondja, mire a szám két szélét felkanyarítom. Ezt hívják úgy, hogy mosoly. Azt fejezi ki, ha örülsz valaminek. Chiyoko is pont ezt csinálja most, és én is örülök, így mosolygok. Kedves nő, sokat csinálja a mosolygást, aranyos.
- Gyere, menjünk! – szól, s ki is nyitja az ajtót, majd előre megy. Tudja, hogy nem szeretek egyedül kimenni. De már meg tudom csinálni úgy, hogy nem kell a kezemet fogni! :3 Csücsörítek kicsit a számon, s közelebb lépek az ajtóhoz, majd még egy határozott lépéssel kilépek. Chiyoko itt áll mellettem, biztonságban vagyok. Még mielőtt elindulnánk, gyorsan visszafordulok a ház felé és integetek neki. Van neki kacifántosabb neve is, de mi a többiekkel csak háznak hívjuk. Ha valaki azt mondja, hogy ház, mindig tudjuk, hogy miről beszél.
- Szi-a há-áz. – mondom, és visszafordulok Chiyoko felé. Azt mondja nem kell messzire mennünk. De az sem lenne baj, ha messzire mennénk, mert ugyan miért lenne baj? Ha messzebb van, akkor is oda tudunk érni, igaz? Persze, hogy igaz, ezt még a Töfi is megmondaná..! Gyorsan elhúzom a táskám cipzárját és belekukkantok. Odébb hessegetem a kis apróságokat, akik minden áron bele akarnak mászni a kezembe, majd érzem, hogy megérintek egy lábacskát. Lassan kihúzom a táskából a kis plüss elefántot. Kissé szomorkás, mert a zsiráf barátját oda adtam annak a kisfiúnak, de nem tudom miért kesereg most ennyire, elvégre ő is beleegyezett.
Még meggyőződöm arról, hogy Töfivel minden rendben, majd visszagyömöszölöm a tatyóba. Chiyoko mond pár érdekes dolgot a helyről, ahova most megyünk. Úgy hívják, hogy osztag. A miénk a 4., de összesen 13 van. Nahát, mi vagyunk a sötétzöldek! De azért milyen jó lett volna a kék, vagy a piros osztagba menni. Nem baj, a sötétzöldet is szeretem. Meg azt is mondja, hogy ők ott gyógyítanak és majd ebben segíthetek. De jó! Biztos lesz ott majd sok néni és bácsi, akik fájlalják a hátukat meg a lábukat, meg a hasukat, meg a fejüket és én meggyógyíthatom őket! Chiyoko azt is mondta, hogy ügyes vagyok, biztos sikerülni fog! Jajj annyira örülök!
Megérkeztünk az osztagba. Chiyoko elkísért egy szobáig, amire azt mondta, hogy az enyém, csak is az enyém, rendezkedjek be, ahogy nekem tetszik.
Ujjongva járom körbe új szobácskámat és a sok új barátot, akik már itt voltak, mikor beléptem az ajtón. Új ágyacska, új párnácska, új takarócska, új asztalka és mindannyian kedvesek! Gyorsan kirámolok a tatyóból az asztalra és szétválogatom őket szín és forma szerint. Töfi nem kerül sehova, őt inkább az ágyra rakom. A többit szépen elrendezem az asztalon és a szekrénykében, amit az imént találtam. A szekrényben találtam pár ruhát, ami nagyon fekete. Nem vidám, nagyon nem vidám. Ha valaki embereket gyógyít, annak csinálnia kéne a mosolygást, nem pedig a szomorkodást! Miért lehetnek szomorúak? Majd megkérdezem Chiyokot! Tényleg, hol lehet ő?
Kikukucskálok a folyosóra a félig nyitott ajtónál, majd felidézem, hogy merről is jöttünk be. Azt mondta, hogy… Maaah Nem emlékszem, hogy merre is kell menni! Elvonta a szép színes papír a figyelmem, ami a folyosón volt kirakva. „Házirend” volt ráírva. Mindenféle dolgokat írtak rá, de talán jobb lett volna Chiyokora figyelni. Hmm… Vajon mikor jön értem? Félek úgy kimenni, hogy nem tudom merre kell elindulni… Nem kockáztatok, itt maradok és böjtölök, majd csak erre jön valaki egyszer…