Helyszín: Karakura Town park, utcák, levegő.
Idő: Négy nappal később.

A gargantana, amit nyitottam, ma valahogy csiga lassúsággal tárul ki. Lehet csak azért, mert érzek valamiféle izgatottságot a mai napra nézve. Az átjáró végre kinyílik, s át tudok lépni a másik világba. Karakura Town egyik utcáján vagyok. Valószínűleg ott, ahol 4 nappal ezelőtt, legalábbis megpróbáltam jól belőni az érkezés helyszínét.
Nem kell csalódnom magamban, tényleg jó helyre jöttem. Ugyan ott állok, mint a múlt alkalommal, mikor ide jöttem, hogy eltöltsek pár órát ezen a helyen. Se Sierra-sama, se senki más nem tud arról, hogy én most itt vagyok. Milyen jópofa. Ha valaki keres, könnyedén megtalálja a kiskapukat. Nem csodálom, elvégre a mi társadalmunk is csak olyan, mint az embereké és ahogy látom, a miénk se akarok jobb lenni az övéknél.
A mostani látogatásom hasonló okok miatt került megrendezésre, azzal a módosítással, hogy most tudatosan iderendeltem azt a shinigamit, akivel megismerkedtem. Hosijo Ren. Természetesen még emlékszem, hogy hogyan néz ki, ezek nem mennek ki a fejemből.
Különleges nyugodtsággal lépkedek át egy zebrán az emberekkel együtt, majd a múltkori padhoz közelítek, ahol találkoztam Rennel. Üres. A környéken se láttam, hiába tekingettem jobbra-balra, valószínűleg még nincs itt.
Miközben leülök, tekintetem újra arra a házra emelem, amit a múltkor is csodáltam. Bármilyen furcsa, elmegy előttem ugyan az a szép lány, aki a múltkori itt tartózkodásom alatt is. Biztos errefelé dolgozik, vagy lakik, ki tudja.
Nem tudom mennyi ideje üldögélhettem úgy hátradőlve és magam elé lesve, mire Ren megérkezett. Hasonló ruházatban, mint a múltkor, de szintén nem a shinigami egyenruhában. Gondolom nem nézhetik jó szemmel, de minek ez a nagy hajsza az öltözködéssel kapcsolatban? Mi arrancarok is csak azért vagyunk egységes fehérben, mert nincs az a hülye, aki egy sivatagban más színbe, netalán feketébe járkálna a mieink közül.
- Üdv ismét. - köszönök, majd kezemet nyújtom René felé. Egy férfias kézrázás után máris felkínálom magam mellett a helyet, majd a shinigamira tekintek.
- Látom sikerült elszakadni a teendőktől. Mi újság Soul Soceityben? - kérdem kissé humoros hangszínnel, amin még én is meglepődöm. Általában komolya vagyok, biztos csak azért lehet ez, mert kezdem feloldódni ebben a társaságban.

- Nos, szerintem mondhatom azt, hogy ugyan az, mint nálatok. Azzal a változással, hogy nehezebb unatkozni. Lévén Aizen egyből kitalál valamit, amivel elfoglalhatjuk magunkat. Ha meg az nincs, akkor marad az edzés, de az meg már egyedül unalmas. - mondom, majd lebiggyesztem az ajkam.
Tulajdonképpen tényleg így is van, AIzen engem ritkán szólít küldetésre, viszont magamat szinten kell tartanom, nem engedhetem meg, hogy eltunyuljak. Megpróbálok mindig Las Nochesnek azon az oldalán pusztítani a homokdűnéket, ahol árnyék van. Jóllehet kevés a hőmérséklet különbség, de mégsem égeti az ember hátát, karját meg úgy mindenét az a fránya nap. gy az árnyékban legalább tudom gyakorolni a noche clandestina-t, ami az árnyékba olvadás képessége. Jópofa dolog megijeszteni pár gyanútlan arrancart, akik érzékelik a reiatsu kibocsátást, de nem tudják hol vagy, vagy egyáltalán mi ez, aztán a hátuk mögött kijössz az árnyékból és... Nos, még ha nem akarom, akkor is meg szoktak ijedni. De inkább csak a gyengébbek.
- Elég unalmas egyedül gyakorlatozni, elvégre csak jobb az, ha élő célpontod van egy nagy rakás homok helyett, nem? - kérdem, majd vigyorgok egy sort.
Nem tudom, hogy a shinigamik egy hogyan oldják meg. Biztos van minden osztagnak külön edzőterme, no meg az akadémiájukon is kapnak kiképzést bőven. Ők ezzel az előnnyel indulnak. Nekünk senki se mondja, hogy képezzük tovább magunkat. Megszületünk, aztán lesz ami lesz...
- Nálatok ez hogy megy? Összegyűltök hárman-négyen és csépelitek egymást?
Hirtelen furcsa hangra leszek figyelmes. Egy kissé vinnyogó, de mégis hívogató hang, ami annyira ismerős. A hátunk mögül jön. Elfordulok az irányába, s akkor látom, hogy egy fagyis kocsi az. "Ice boy" van ráírva, ebből vagyok benne olyan biztos. Az autó megáll szinte mögöttünk, mire pár gyerek a feltűnik a semmiből, s körülzsongja az autót. Az árus készségesen kiszáll, s mindenkit kiszolgál. Egy idős hölgy is megjelenik, s nagyobb tételben vesz dobozosat. Biztos nagy a család, vagy várja az unokákat. Biztos nem magának vesz ennyit... Habár fene tudja, hogy az ember mennyire lesz édesszájú öreg korára.
Ezen morfondírozok egy ideig. Furcsa jövőképek jelennek meg előttem, ahogy a feleségemmel ott vagyunk egy ház verandáján. Ő kötöget én meg pipázok és közben olvasom az újságot.
Gyorsan elhessegetem a víziót, amiből egyre több van mostanság. Uhmm kapuzárási pánik? Nehem, az biztos nem...
Újra a shinigami felé irányul tekintetem, majd akaratlanul is a kardjára. Egy shinigami zanpakutoja... Kevésszer találkoztam eddig kiengedett zanpakutoval, de többnyire akkor sem én harcoltam ellene. Support egységként sokszor nem volt semmi teendőm, csak figyelni az espadakat, akik elintézték a betolakodókat.
Majd saját kardomra tekintek. Milyen furcsa, hogy amíg a shinigamiknak a kardjuk a társuk, addig mi a saját erőnkből harcolunk... Egyáltalán miért néz így ki a fegyverem? Ha már a sötétség ereje van belezárva, legalább lehetne valami kegyetlenebb, vagy inkább elvontabb alakja...
- A kapitányotok is veletek edz? Vagy nekik már nincs is szükségük ilyenre?

Igen, számíthattam volna erre a válaszra. Tulajdonképpen nem értem a kapitányokat. Csak azért nem állnak le edzeni a beosztottjaikkal, mert erősek hozzájuk? Ez esetben a legoptimálisabb dolog az lenne, ha legalább megpróbálnának leszállni az embereik szintjére és úgy gyakorlatozni velük, hogy körülbelül egyenlő szinten legyenek, még akkor is, ha a kapitánynak folyamatosan figyelnie kell azt, hogy ereje ne haladja meg a tisztét és ne sebesítse meg komolyabban. Én legalábbis így tennék, sőt tovább megyek, ha espada lennék, gondoskodnék arról, hogy legalább az én fracciónjaim kifogásolhatatlan állapotban legyenek. Egy az, hogy az arrancar nemzettségnek szüksége volna jól képzett, erős harcosokra, a másik meg az, hogy fegyelmet lehetne beléjük verni. Ez sok esetben célra vezető lenne. Ott van például az a Léón gyerek is, aki a primera fraccionja. Nem mondom, jól el van eresztve... Adán helyében megfegyelmezném, tovább inteném arra, hogy vigyázzon a szájára. Nevetséges, hogy egyesek mit meg nem engednek magunknak... Talán ezért is kezdenek a shinigamik úgy kezelni minket, mint az egyszerű állatokat. Jó lenne azért, ha a mi kollektíva intellektusunk is elérné azt a szintet, hogy tudatosan a közösség javát szolgáljuk, ne pedig különcködjünk... Ha valaki nem érzi magát jól valahol, akkor menjen máshová. És most eljutottam ezzel a gondolattal Renhez, aki inkább jönne a mi oldalunkra, hogy a shinigamik ellen harcolhasson. Most mit csináljunk azzal, ha valakinek ilyen életérzése van? Be kell fogadni...
- Ó, nagyon köszönöm. - Mondom, mikor a shinigami elbattyog a fagyis irányába, majd két dobozzal tér vissza. Tisztességes ember, láttam én, mikor odaadta a pénzt. Még ha ilyen formában is, de legalább ki van fizetve. A tisztesség és az erkölcs nagyon fontos tényező. Mindkét oldalon annak kéne lennie. Az arrancar nemzetségben sajnos elég kevés az ilyen...
- Lehet furcsán hangzik, de nem igazán akarom, hogy megismerjék az erőmet. Elég ha csak úgy ismernek, mint a 15. arrancar, akinek nem ismert az ereje. Ezért próbálok meg úgy edzeni, mikor egymagam vagyok, hogy tényleg egyedül is legyek. Biztos vagyok benne, hogy többen is megnéznének maguknak és kihívásnak tekintenének. A végén még nekem jönnek, hogy majd attól ők jobbak lesznek. Én viszont nem akarok arrancarokkal harcolni, mármint vérre menően.
Az viszont gond, hogy sokan nem látják így. Ismét előveszem Léónt, azt az idiótát, aki biztos, hogy egyből a torkomnak ugrana. Ha jól emlékszem megpróbált fenyegetőzni is, miszerint fellógat és hasonlók. Na nem mintha képes lenne, rá, engem úgy sem bírna legyőzni... A másik meg az, nem tudnék megijedni tőle. Egy lélekben gyenge ember, aki koholt indokokkal támad neki a másiknak... Nekem nem ellenfél.
- Remélem érted, hogy mire gondolok. Mit szólnál ahhoz, ha most kipróbálnánk egymáson a techikáinkat? Hívhatod gyakorlásnak, ha úgy jobban tetszik. - mondom, majd leteszem a kiürült fagylaltos tálkát. Észre se vettem, hogy mindeközben jégrémmel tömtem magam. Biztos jópofa látvány lehettem...
- Nos, benne vagy? Legyünk együtt erősebbek!

Nem lepődtem meg azon, hogy a shinigami elfogadja a kihívást.
- Persze, én is úgy gondoltam, hogy valahol máshol kezdünk neki... - mondom, majd én is felállok, s ellépek a padtól. Ren azt mondja, hogy innen nem messze van egy erdő, ami megfelelne. Még jó, hogy ő tele van ötlettel, én úgy is túl régen jártam itt ahhoz, hogy pontosan meg tudjam határozni a helyszínek hollétét. Igen, egy erdő tökéletes lesz, ott nem zavarnak meg minket és mi sem zavarunk senkit. Kivéve persze, ha éppen arra jár valaki, vagy éppen valami... Elvégre, az erdő tele van meglepetésekkel és természetfeletti lényekkel. Ezt valamilyen könyveb olvastam, még Las Nochesben. Ott volt a szobámban az ágy alatt. Nem tudom hogy kerülhetett oda, biztos a szoba előző tulajáé volt, aki szerette az erdőket. Még képekkel is illusztrálták, hogy hogyan néz ki, vagy nézhet ki egy vérfarkas, vagy éppen vámpír. Hmm, furcsa természetfeletti lények, amik sem hozzánk, sem a shinigamikhoz nem kötődhetnek igazán.
- Egy erdő kitűnő ötlet, ott tényleg nem kell aggódni az emberek biztonságáért. - mondjuk ez nem biztos, hogy így van. Könnyen tönkre lehet vágni egy erdőt is, ha belejövünk a harcba. A végén még kigyullad az egész és elterjed a városig... Kellemetlen állapot lenne. Aizen is biztos neheztelne, ha kiderülne, hogy szeretett Karakura Townja, amivel céljai vannak, porrá ég.
Elhessegettem a gondolatot, majd felzárkóztam a shinigamihoz, aki időközben elindult. Semmi bajom a sétával, addig is szemrevételezhetem a tájat, vagyis ebben az esetben a várost, a szélét és aztán tényleg a tájat.
Egyikőnk sem vetette fel, hogy menjünk oda gyorsabban villámlépéseket használva, gondolom tényleg jobb így mindkettőnknek.
Az út csöndben zajlik le, egyikőnk sem szólal meg igazán. Talán csak amiatt van ez, hogy lelkiekben felkészülünk a csatára. Nem is... Ez nem vérre menő háborúzás lesz, inkább egy könnyed, vagy inkább emelt szintű edzés, amiből mindketten csak jól jöhetünk ki.
- Na és megfelel a hely? - kérdi Ren. Körbetekintek, majd egy határozott bólintással jelzem, hogy a hely megfelelő. Minden kétséget kizáróan el is kezdhetjük a viadalt.
- Akkor hát... Kezdjünk! - mondom, majd bal lábamat hátrébb csúsztatom. Érzem és hallom is, hogy kis gallyak és levelek morzsolódnak a talpam alatt. És az erdő levegője mily' kellemes!
Jobb kezemmel a kardomért nyúlok. Megfogom a markolatát, majd egyszerű, folytonos mozdulattal kihúzom a sayából. Vajon mikor oldjam fel a resurrectionöm? Hmm, igaz, ráérek még ezen gondolkodni...
- Az első támadás legyen a tiéd. - mondom, majd azon kezdek gondolkodni, hogy milyen stílusban támadhat és hogy melyik irányból...

Ren nem utasította el a felkérésemet a támadásra, így ő is harci pozícióba helyezkedett. Egy ideig nem csinált semmit, gondolom azon morfondírozott, hogy mivel kezdjen, illetve azon, hogy az mennyire éri el a megfelelő hatást.
Nem is tétovázott sokat, tenyerét felém mutatva egy vöröses színű kidouhoz gyűjtötte az erejét. Nem tudom, hogy mi lehet az, de abban már most biztos vagyok, hogy nem lenne egészséges a támadás útjában állni.
Megpróbálni kettévágni nem az én stílusom, így inkább a hátrébb húzódást választom. Sonidot használva olyan öt méterrel távolabb, s Rennek a szemszögéből bal irányba még három métert tértem ki, hogy biztos ne kapjon el sem a robbanás, sem pedig az esetleges repeszek.
Alig lélegezhetek fel a sonido után, Ren már előttem áll, s egyenesen szemből rohan le. Kardját nekem szegezi, s felém szúr vele. Én a fegyveremet vízszintesem a hasam magasságában tartottam idáig, s most először vízszintes magasságban felfelé emelem hogy a felém törő pengének megváltoztassam az irányát, majd kardomat függőleges irányba fordítom, s ezzel el is lököm ellenfelem fegyverét.
Ren akkor hátrább megy egy méterrel, s védelmi pozíciót vesz fel. Ez a jel nekem arra, hogy most én indíthatom a támadást.
Az igazság az, hogy nekem semmilyen hollow képességem nincs a saját technikáimon kívül, így jóformán marad a sonido, majd a későbbiekben a resurrection, ami már támadások egész tárházát kínálja. Vagyi kínálná, ha igazán pusztítani akarnék, de mivel nekem nem ez a stílusom, így szépen nyugisan ütök majd oda...
Most jobb lábamat csúsztatom előrébb, majd a jobb kezemet a vállam magasságában vízszintesen tartva a hátam mögé "mutatok" vele. A csuklómat úgy fordítom, hogy a kard kard pengéje vízszintesen mutasson. Bal karomat behajlítom a hasam magasságába, majd sonidoval gyorsítva magam, én is egy frontális támadást indítok. A kellő közelségben jobb kezemet meglendítem, s egy vízszintes irányú mozdulattal húzok bele a karddal a levegőbe. Ren jól veszi az akadályt, s mikor hárított, egy újabb sonidot használva kb. fél méterrel eltávolodom a földtől, s immáron egy függőleges irányú suhintást mérek a shinigamira. Több erőt adok bele ebbe a csapásba, na meg könnyebb is, mivel a gravitáció húzza lefelé a fegyvert.
A nagy fémes csattanás után egy kissé megemelkedek a levegőben, s újra leszűrhetem azt, hogy a shinigami ismét hárított. Na persze erre számítottam eddig is, hisz ha nem tudná kivédeni vagy kikerülni, valószínűleg már legalább egy karral kevesebb lenne. Erre nem került sor.
Pár métert repülök hátra a levegőben, majd jobb lábbal érkezem a földre, s itt is csúszok még pár métert. Bal lábamat kissé hátrébb rakom, ezzel fékezve magam.
Még annyit csinálok, hogy fegyveremet az arcom elé vízszintesen feltartom úgy, hogy a penge lapja függőlegesen van, bal kezem tenyerét pedig a lapra támasztom. Ez az én szó nélküli jelem a shinigaminak arra, hogy most ő jön...

A védelmi pozícióm mögül határozottam láttam, ahogy Ren ismét szemből támad, nem is akármilyen sebességgel. Próbáltam bekalibrálni, hogy tényleg szemből fogja-e befejezni a támadást, vagy pedig másik utat választ. Ezt általában ki lehet következtetni apróbb mozdulatokból, például a szem állásából. De erre nem látok ingert, így arra összpontosítok, hogy a szemből jövő támadást a lehető legnagyobb hatékonysággal hárítsam, s az esetleges hol térben vissza tudja vágni.
A visszavágásra sajnos nem volt lehetőségem, mivel ellenfelem úgy tűnik tényleg előre kigondolta, hogy mely mozdulat után mi fog következni. Egy határozott mozdulattal kivédem a frontális támadást, majd ellenfelem eltűnik egy pillanatra, mikor shunpoval a bal oldalamra lép át.
Nem mondom azt, hogy meglepett, elvégre én is gondolkoztam egy ilyen módszeres támadáson, miszerint egy akción belül több ponton is próbálkozok támadási felületet keresve.
Derekamat kissé behajlítom, így a penge szöge máris nem az oldalam felé irányul, majd fegyverem közel a mellkasomhoz vezetem el, s mérek még egy biztonsági csapást arra, hogy a ellenfelem véletlenül se tudjon megsebesíteni. Itt a visszavágás ideje, hogy Ren még nem húzta vissza zanpakutoját. Jobbról balra, a tengelyem körül csinálok egy gyors fordulatot, s egy vízszintes irányú csapást intézek, amit a shinigami egy shunpoval elkerül.
Gondolhattam volna, hogy itt még nincs vége. Ren még egyszer támad, de úgy tűnik, hogy ez már sokkal hatásosabb támadás lesz mint az előző. Nem is tudom, hogy lesz-e időm hárítani. Megfeszítem jobb és derekam izmait, s a forgás lendületét tovább növelve teszek még egy fél fordulatot, kardomat a fejem fölé emelem vízszintesen, s kis híján, de a védekezés sikerrel jár.
A shinigami újra visszavonulót fúj, s így én is pihenhetek egy kicsit. Ez kezd egyre durvább lenni. Úgy értem, lassan pillanatokon múlik, hogy levágjuk-e egymást és ez kissé félelmetesen hangzik. Resurrection formámban nem tudok olyan közvetlenül ártani a shinigaminak, mint egy éles karddal a kezemben. És pont ez benne a jó, hogy ő sem bír nekem ártani. Nagyjából sehogyan, kivéve, ha fény vagy tűz alapú a zanpakutoja. Hát, csak egy féle képpen lehet kideríteni, nem?
- Ren, itt az ideje magasabb szinten folytatni, egyet értesz, igaz? - mondom, majd egy mosollyal konstatálom edzőpartnerem beleegyezését.
- Jól figyelj, rajtad kívül ezt még nem látta senki! - mondom szinte kiáltva, majd kardomat a hasam magasságába emelem, s négy ujjamat, a hüvelyken kívül, a penge lapjára helyezem. Már érzem is, ahogy a kard lüktet. Az igazi alakom várja, hogy előhívjam, érzi ő is, hogy ez nagy pillanat mindkettőnknek. Végre szemtől szemben használhatom!
- Yo te llamo, Resistencia Oscura! - mondom határozottam, mire megnő a kibocsátott reiatsu szintem, s egyszerűen elnyel egy fekete lángoszlop-szerűség, mely a pengéből csap ki. Majd az egész egy forgó sötét tornádóvá formálódik, mely lassan lecsillapodik, s mintha csak egy lepel lenne, aláhullik, s ekkor látható meg a resurrection formám.
Testemen, mint egy középkori lovagi vért, fehér csontpáncél ékeskedik, nyakamon pedig a nyakörvből tüskék nőnek ki. Az arcomon semmi szembetűnő változás nincs. Egész testem körül egy sötét aura fonódik, melytől csak a páncél fehérsége üt el igazán. Kezemből eltűnt a kard. Ebben az állapotomban csupán pusztakezem harcra vagyok képes, de az sem megvetendő, sötét állapotommal megerősítve igazán hatásos páros.
- Megmutatom neked a sötétséget úgy, ahogy eddig még sosem láttad. - mondom vigyorogva, majd felmutatom jobb karom, mely lassan sötétséggé oszlik szét, s ez a sötét füst szerű anyag a testem felé indul meg. A sötétséggé válás egyre jobban terjedni kezd a testemen. Először csak a vállam, majd a mellkasom, fejem és lassan az egész testem sötétséggé válik. Mintha csak egy árnyék lennék, de annál sokkal több. Egy szemvillanás alatt visszaalakulok evilági formámba, majd teszek pár lépést Ren felé. Hagyom hagy gondolkozzon egy kicsit, s megszólalok.
- Nos? Lássuk te mire vagy képes!

Ahogy gondoltam, Ren egyből a képességeimet dicséri, igaz már csak átvitt értelemben, de még most is azt csinálja. Nem tudom miért nem bír felhagyni ezzel. Az ő ereje is legalább olyan erős, mint az enyém, csupán annyi különbség van kettőnk között, hogy más-más stílusúak vagyunk. Motyog még egy sort a kinézetéről, majd gyorsan elő is hívja az emlegetett erőt.
Ahogy innen nézem, nem látok semmit, azt kivéve, hogy a kardja nincs a kezében. Gyorsan a hátam mögé, majd fel, végül jobbra és balra is eltekintek. Sehol semmi. Legalábbis nem látom. Vajon távolsági zanpakutoja volna?
Hát, a kérdésemre gyorsan megkapom a választ, mikor Ren odabattyog egy fa mellé és egyszerűen tőből "kivágja" azzal, hogy hozzá érinti a karját.
Alsó ajkam lebiggyesztődik, bal szemöldököm rángatózni kezd.
- Ez neked gyenge??!! - kiáltom oda, mire Ren hármat vág a levegőbe a karjával. Ha jól gyanítom, levegő alapú technikáról van szó, mivel látni nem igazán lehet, csupán érezni a közeledtét.
Ha jobban belegondolok, egy ilyen képesség ellen igazán egyedi küzdelemnek nézek elébe, tekintve, hogy engem nem tud megsebezni és ha közel megyek hozzá ő meg ledarál engem. No de nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy nekem távolsági támadásom is van. Ha már lusta leszek elmenni oda, ahol ő van, vagy egyszerűen fogytán van a szufla, szépen megsorozom egy sötét-villám csapással, ami egyszeribe képes volt keresztülcsapni egy nagy homokdűnén is! Na persze, lehet csak az elektromosság miatt, de ez most nem fontos.
Ez a kedvenc részem. Úgy értem, amikor a gyanútlan ellenfél megindítja a támadást, majd fedezékbe vonul, hogy óvja magát a bekövetkezendő pusztítástól, vagy csak azért változtat helyet, hogy egyszerűen nekem és magának adjon gondolkodnivalót.
Nem mozdulok el arról a helyről, ahol eddig álltam. Fölösleges lenne. Teljes nyugalommal várom be a felém közeledő levegő támadást. Az első levágja a jobb karomat, a második szinte pontosan ketté vágja a fejem a nyakamig, a harmadik meg egyszerűn lyukat vág belém és a hátam közepe táján távozik. Mindhárom penge mögöttem, olyan három-négy méter messzeségben becsapódik a földbe.
Talán Ren nem lepődik meg, a látványon, amit most nyújtok, elvégre már látta, hogy a testem képes sötétséggé változni. Nem is... Ha jobban akarok fogalmazni, akkor maga a sötétség, és ehhez mérten az ilyen fizikai hatások nem tudnak bennem kárt tenni. Csak a mítikus ellenfél, a fény és a hozzá kapcsolódó tűz. Na meg a szél is valamennyire, mivel az is tartalmaz egy kis hőt, elvégre hideg és meleg légáramlatból tevődik össze.
A lehetséges sebeim helyén nincs vér, vagy belsőség, csak a matt sötétség. A levágódott karom el sem éri a földet, máris kis fekete csíkok alakjában visszavándorol a csonkhoz, majd összeáll a testrész eredeti alakjába. A hasamon lévő lyuk is gyorsan szűkülni kezd, majd be is zárul. Eközben a fejem is újra egy darabbá formálódik vissza.
Jól látom, ahogy Ren egy faágon álldogál, s engem néz. Nem tudom mire gondolhat, de is adjunk rá neki lehetőséget... Jobb kezemmel egyszerűen felé mutatok, s testem különböző pontjaiból kb. 20 centiméter átmérőjű két dimenziós fekete csíkok válnak ki, s nyíl egyenest a shinigami irányába mennek. A csíkok, mintha sosem lenne végük, folyamatosan nyúlnak ki a testemből, majd látni lehet, hogy az elkezd fogyni. Először a lábaim, majd a fejem és így fokozatosan közeledve a testem hasi része felé. Ennek az a magyarázata, hogy sötétségként ily módon terjedek. A csíkok villámgyorsan ott vannak a shinigaminál, de nem mennek neki, hanem egyszerűen elhaladnak mellette. A háta mögött egy pillanat alatt visszaváltozok a humán alakomra, s jobb kezemet emelem egy erőteljes ütésre. Remélem ezzel sikerül meglepnem. Ha eltalálom, akkor a bal kezemmel is ütök egyet, ha nem, akkor egyszerűen sonidoval odébb megyek és felkészülök egy immáron frontális támadásra. Ha ki tudja védeni a támadásom, akkor azt is meg bírom figyelni, hogy mily módon csinálja azt. Továbbá figyelnem kell a terepet is, lehet, hogy van valami, amit ki bír használni ellenem, vagy fordítva, amit én bírok kihasználni ellene...

Számíthattam volna arra, hogy nem fogom tudni elérni Rent. A zanpakutoja miatt. A fát is úgy vitte át, mint a kés a vajat, akkor a karom mekkora akadály lenne? Természetesen gyér, és annak rendje és módja szerint a karom apró sötétség-forgácsokká aprítódik, majd Ren egy shunpoval odébb megy. Csalódottan nézem a karomat, ami éppen összeáll. Nem lesz ez így jó, én nem tudom megütni, meg ő sem engem. Habár lehet, hogy itt volna az ideje a további képességek használatának... A shinigamira pillantok, aki egy ismerős mozdulatsort játszik el. Tudom már, hogy honnan ismerős, nemrég használta és igen, most sem lenne jó, ha betalálna.
Amint ellövi felém az energiagömböt, én egy sonidoval lemászok a fáról egyenest a földre. Újra szemrevételezem Rent és konstatálom, hogy még mindig ugyan ott van. Hülyeség lenne ismét odamenni, valószínűleg megint feldarabolna. Na de az én támadásom gyorsasága is hagy kivetnivalót, egy shunpoval biztos ki tudja kerülni. Viszont, ha a támadás után sonidot használok ahhoz, hogy közelebb kerüljek és ott indítom a frontális támadást. Neki sem lehet végtelen lélekenergiája...
A terjedéssel ellentétben most a jobb kezem helyett a balt emelem fel, rá mutatok Renre a mutató és a középső ujjammal.
- Relámpago mágico! - mondom, majd a két ujjamból egy sötét villám csap elő, melynek fehéres, vagy inkább szürkés körvonalai vannak. A villámlás hangja megrázza a környezetet, állatok öt kilométeres körzetben aligha találnánk, azon sem lepődnék meg, ha el is költöztek volna még az erdőből is!
A támadásom akárhova is talál be, mindenképpen nagyot fog szólni. Még ha a levegőben is van, az elektromosság afelé terjed, aminek van valamilyen töltése. Ha másnak nem is, a fának annyi lesz. Bár ha Ren nem "villámgyors" ő is megsülhet! Haha! Jajj de vicces vagyok, ez nem nekem való. Facepalm fejet vágok, majd újra előkészítem magam egy relámpago magico elsütéshez. Biztos vagyok benne, hogy szükség lesz rá.
Ren nagy valószínűséggel ki fog térni, nekem pedig csak egy dolgom van... Figyelni, hogy merre megy és akkor szépen sonidoval meglepem... De várjunk! Ez így nem stimmel. Nem lehet az, hogy a kardjának csupán ennyi képessége legyen és inkább kidoukat használ. Nem értem, én akkor is a saját hatalmamat használnám, ha tudnék akár száz kidout...
Arcomon vigyor kanyarodik. Még mindig ott van a noche clandestina is. Felkészülök egy sonidohoz...

Egész jól megy most a harc. Lassabban fáradok, mint a saját stílusú edzéseimen, ahol folyamatosan lövöldözöm a villámokat egy homokbuckára, majd eltűnök, terjedek, stb. Ez lehet azért is van így, mert ez most sokkal "élesebb". Persze, ez még mindig egy barátságos mérkőzés és biztos vagyok benne, hogy a végén mindketten erősebben fogunk kikerülni belőle. A fáradtságot most ne számítsuk bele. Hosszú távon megéri, mert ezzel javulnak mindkettőnk harci képességei is. Ezt értem úgy, hogy szoktatjuk magunkat egy tényleg éles bevetéshez, harchos, másrészt pedig a technikáink jobban kiforranak és jobban tudjuk majd, hogy egyes helyzetekben milyen támadási illetve védelmi formát alkalmazzunk. Ren jól védi magát, de az elmúlt akciókban mást sem csinált, csak védekezett. Persze, a védekezésben én is nagyagyú volnék, de ez most úgy tűnik az én köröm arra, hogy támadjak. Ren is inkább a védekezésre épít, legalábbis a képessége. Aztán persze ott van az elengedhetetlen kiskapu, a távolsági sebzés módszere, ami mindkettőnknél megvan. Nála szélpajzs, nálam sötétség, nála szélpenge, nálam sötét villám. Egyszerű, nem? Tulajdonképpen nagyon is hasonlítunk ahhoz képest, hogy nem egy fejlődési láncban vagyunk .s attól eltekintve, hogy a shinigamik és az arrancarok más stílusban harcolnak.
Vegyük az arrancarokat, akik főként valamilyen fizikális erőt birtokolnak, ezzel szemben a shinigamik az elementális erőket használják. Víz, tűz, föld, levegő és ezek kombinációi.
Úgy tűnik Ren mégsem akar örökké védekezni és támadást indított az előbb említett levegő-pengékkel. Kezdem magamat fáradtnak érezni, lehet spórolni kéne a sötétséggel. Vagyis, jobban mondva a regenerálódással. Miközben a pengék felém közelítenek, gyorsan körültekintek, hogy hova lenne érdemes sonidozni. Valahova, kicsit messzebb, vagy egyből Ren közelébe, hogy támadhassak. Nos, úgy tűnt, hogy a távolsági támadás lesz a nyerő, mivel egyszerűen nem bírok a közelébe menni a zanpakutoja miatt. Hiába próbálnám megütni, úgy is szanaszét vágna. Az meg további fáradtság, időveszteség, stb.
- Hehe, ez igazán izzasztó! – mondom, majd egy sonidoval odébb lépek olyan három métert, majd miután meggyőződtem, hogy a pengék engem már nem tudnak bántani, egy újabb sonidoval felemelkedtem a levegőbe, a shinigamitól négy-öt méterre.
Azt a techikát fogom most használni, amit végszükség esetére tartogattam. Igaz, ez most nem az az állapot, de szeretném „élő” célpontot is kipróbálni. Ha ennek vége, az biztos, hogy nagyon ki leszek merülve, de ha jól csinálom és jók a számításaim, Ren is hasonlóan ki lesz fáradva.
Kitárom a karom, ami sötétséggé válik, s mint egy ponyva, vagy inkább lepedő, körbezeveszi Rent olyan három méter sugarú körben. A testem lassan eltűnik és már csak a Ren körül lebegő sötét köd árulkodik arról, hogy ott vagyok. Gyorsan kell cselekednem. Ren háta mögül, a sötét „falból” kiválik egy kis, vékony oszlop, mely gyorsan egy karrá formálódik és a háta közepére célozza az ütést. Nemsokára egy kar szemből is támadást indít. Szinte biztos vagyok benne, hogy kivédi, utána meg engem kezd el kaszabolni, de akkor ismét használni fogom a villámot. Utána meg… Hát után szépen visszavonulózok, hogy pihenhessek, vagy rosszabb esetben mindkettőnk állapota miatt kihirdetjük a döntetlen állapotot.
Tényleg nem akarom súlyosan megsebesíteni, ez csak gyakorlás. Igen, azt hiszem ez után még támadhat és lefújom. Jól fog jönni az a kis megmaradt erő arra, hogy hazavánszorogjunk. Tulajdon képpen egyikőnk sem sebesítette meg a másikat komolyabban. Vágott seb egyikőnkön sincs, ez már lehet jó jel is. Habár a fáradtság gyorsabban eljön a mozdulatokkal és a támadásokkal, az sem mindegy, hogy mennyi ideig van aktiválva az erőnk. Engem pl. nehéz megsebesíteni, de elfáradtam a resurrection fenntartásában, mivel a harc már legalább fél órája megy. Még ha nem is tűnt annyinak. Sokszor hallottam azt, ha az ember jól érzi magát, akkor az idő gyorsabban telik. Persze ezt így merész kijelenten, mármint az élvezzük a harc részét. Egyszerűen csak jól esik és jól járunk ezzel…

Nem fog már sokáig húzódni, érzem, hogy itt a vége. Ren kikerüli a támadásaim nagy részét, de a villámmal még így is sikerül megfognom, talán a bal oldalát. Feloszlatom a sötétséget és hátrálni kezdek, de Rennek ez nem elég és meg kell valljam, igazat adok neki. Több támadással megnyitja a fák lombkoronáját, melyen át így ömleni kezd be a fény. Gyorsan megtölti a teret, az árnyékok eltűnnek, én pedig érzem, hogy elgyengülök. Az erőmet szívja ez nagy energia, ami a napból jön. Ha nem lenne ilyen tér-ereje, akkor a sötétséget nem lehetne legyőzni.
- Eléggé kimerítően… - válaszolok Ren kérdésére.
Egy nagy sötét gömb alakba fonódok, majd a sötétség eltűnik, s újra sima alakomban állok. Kardomon csillan a fény. Kicsit húzom a számat, majd visszatűzöm az oldalamra.
- Egyezzünk ki abban a döntetlenben… - mondom vigyorgás közepette, majd nyújtózkodok egyet. Ren felé fordulok.
- Igazán jól esett a gyakorlás… Vagyis, az intenzív gyakorlás. – javítom ki magam, mivel ezt aligha lehetne szokványosnak nevezni. Egy igazi harc szimuláció, kissé visszafogva, de attól még komolyan.
- Most viszont jobb lenne, ha visszatérnénk a saját világunkba..! – mondom. Szerintem nem kell magyarázkodni, Ren is biztos érti, hogy mire gondolok. Elég időt voltunk távol ahhoz, hogy kérdezősködjenek, no meg mindketten lestrapálódtunk. Sebellátás, pihenés nem fog megvalósulni az erdő közepén, ehhez nyugalomba kell magunkat helyezni.
- Legközelebb is a szokásos módon találkozzunk. – ajánlom, majd jobb kezemmel nyitok egy gargantanát, melybe fél lábbal már benne is vagyok.
- A legközelebbi viszont látásra, barátom. – mondom még utoljára, majd eltűnök a bezáródó átjáróban.
A járat másik végén a jól ismert sivatagi táj bukkan fel. Égeti a bőröm, de nincs nálam semmi, amivel el tudjam fedni magam. Lehet nem ártana beszerezni egy palástot, amit magamra teríthetek. Na de ez még a jövő, most még csak annyi a feladat, hogy életben eljussak a menedéket nyújtó fehér falakhoz…

Köszönöm a játékot!