Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪♫♪
Név: Hosijo Ren
Kaszt: Shinigami
Rang: 12.osztag 4.tisztje /ha nem foglalt/
Nem: férfi
Kor: 132 éves, de 24 évesen halt meg, így annyi idősnek tűnik.
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: December 14.
Kinézet: Vörös haja van, mellé pedig vörös szem. Általában szomorú tekintet. Fekete ingben,öltönyben és nyakkendőben megy mindenhova.
Jellem: Utálja a shinigamikat, gyengének tartja őket, minden álma, hogy arrancarrá tudjon változni. Nincsenek sem barátai, sem szerelme, sem családja.
Zanpakuto neve: Sitojakana Sojokaze /Kecses szellő/
Zanpakuto fajtája: Levegő /Fúj, kecses Szellő/
Zanpakuto hívásszava: Fuku, Sitojakana Sojokaze /Fúj, Kecses Szellő
Zanpakuto shikaia: A kard tulajdonképpen levegővé válik, a szemem pedig piros színűből kék lesz. Mind a két kezemen egy láthatatlan levegőaura jelenik meg, amivel védekezni tudok. Ez a levegőaura folyamatosan szívja a lélekenergiámat.Az aura tulajdonképpen fodrozódó szél, amely olyan mintha több száz kis penge lenne a kezem körül.
Zanpakuto támadása:
Kazedomo dansu /Szelek tánca/ : Én tulajdonképpen semmit nem csinálok csak az ellenfélre koncentrálok. A testem különböző részeiből különböző erősségű szélhullámokat indítok ellenfelem felé. A szeleket az akaraterőmmel bírom irányítani.
Kazetate /szélpajzs/ : A testem körül gömb alakú szélaura kering, amely könnyedén meg is vághatja az ellenfelemet. A pajzsnak egyetlen hátránya,hogy rengeteg lélekenergiát kell belefektetni.
Előtörténet:
Elnyomott gyerekkor
Egy érdekes családba születtem bele. Pontosabban mondva nem is családba születtem, hanem egyenesen egy klánba. Az apám a klán vezére volt, amíg az édesanyám a mellékág egyik tagja volt. A klán a kardos kivégzésre specializálódott, többek között volt egy-két titkos technikánk is. A klán önmagában barátságos és kedves volt. Ha a nép érdekéről volt szó, akkor akár az életüket is feláldozták volna. Az életem tökéletes volt, ám ez hat éves koromban gyökeresen megváltozott. Egy ellenséges nép támadt meg bennünket, aminek következtében az egész klánomat lemészárolták. Csak a gyerekek közül egy páran élték túl. A klán gyermekeit mindet különböző helyekre küldték, több száz vagy akár több ezer kilométerre egymástól. Engem egy iskolába küldtek, adtak egy kis pénzt és egy házat, azt mondtak próbáljam meg túlélni legalább az elkövetkező tizenkét évet. Az iskola inkább emlékeztetett egy börtönre, mint oktatási intézményre. Minden esetre megpróbáltam élni a saját életem, mindaddig amíg el nem értem az ötödik osztályt. A végzős osztályból pár diák kezdett el velem veszekedni, én szokásom szerint meg sem szólaltam. Próbáltam rossz beszélgetőtárs lenni. Végül mégis csak sikerült belém kötniük és elkezdtek lökdösni. Kezdetben csak hergelni akartak, így nem volt olyan kemény. Veszekedésünknek egy tanár vetett véget. Az elkövetkező két hétben mindig belém kötött a trió és mindig egy tanár vetett véget a kötözködésnek.
A változás kezdete
Egyik nap nyugodtan tartottam hazafele a boltból, amikor a trió összetalálkozott velem. Próbáltam levegőnek nézni őket és elhaladtam mellettük. Mivel ők ezt nem szokták meg, ezért az egyikük rögtön visszarántott, aminek következtében én a földre zuhantam, a cucc amit az üzletből vásároltam használhatatlanná vált.
- Némá! A kis kölyköt a muterja elküldte a boltba! -
Hogyha nekem lenne anyám, akkor nem itt lennék. Gondoltam magamban, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan.
- A kis bevándorló anyja biztos ***** - Valahogy eldurrant bennem egy ideg vagy valami, de amit az édesanyámról állítottak nagyon feldühített. Az egyik fickót rögtön arcon ütöttem ököllel, aminek köszönhetően kissé megszédült, ám a két társa rögtön elégtételt vett, mind a ketten hasba rúgtak talppal, én pedig a földre estem, pár pillanatig levegőt se kaptam. Majd a trió összes tagja elkezdte rugdosni a testemet. A rugdosódásnak egy járókelő akart volna véget vetni, nem sikerült neki, amíg egy okosabb hölgy azt nem mondta a fiuknak, hogy addig tűnjenek el, amíg ide nem érnek a rendőrök, mivel felhívta őket. Már mikor elkezdtek rugdosni a diákok akkor is alig láttam, ám amikor megmenekültem rögtön elájultam. A kórházban ébredtem, ahol egy fiatalabb hölgy ült mellettem. Nagyjából úgy huszonévesnek tűnhetett. Mikor felültem az ágyon a hölgy kérdezősködni kezdett. Megkérdezte, hogy hol lakom, mi a nevem hol vannak a szüleim. Amikor megtudta, hogy egyedül lakom,egyenesen ledöbbent. Amikor már kezdett idegesítővé válni a kérdezősködése, akkor inkább úgy tettem, mintha ismét elájultam volna. Rövid idő után ismét el is aludtam, mikor másodjára felébredtem már egy orvos volt mellettem. A doktor azt mondta, hogy több csontom is eltört, ezért egy hónapig még benn kell maradnom. Rövid fejben számolás után rájöttem, hogy ebben az évben már nem megyek iskolába. Az egy hónapban a nő többször is meglátogatott, végül mikor letelt az egy hónap a házamban érdekes dolgot vettem észre. Valaki a fürdőszobámat használta. Mivel nem akartam senkit sem látni meztelenül, így az ajtó elé álltam egy konyhakéssel a kezemben. A benn lévő valakit felszólítottam arra, hogy jöjjön ki a helységből. Az a fiatal nő jött ki a fürdőből, aki többször is meglátogatott. A nő kicsavarta a kezemből a kést, aminek következtében kiesett a kezemből a kés. Majd leszidott, amiért rögtön azután, hogy meggyógyultam késsel fenyegetek bárkit is. Hosszú ideig veszekedtünk azon, hogy miért is támadtam meg. Majd mikor véget ért a veszekedésünk megkérdeztem, hogy miért van itt a házamban. Elárulta, hogy nincs hely, ahol aludni tudna, mert a szülei nem kedvelik, a házát pedig eladták a feje fölül. Nem maradt más választása, mint parkokban éjszakázni és hajléktalanként járni a városokat. "Bár én nem tudhatok semmit sem erről, egyedül élek egy ilyen házban, biztos egy gazdag család sarja vagyok". Mondta nekem ő tévesen, hogy ebben a hitében maradjon inkább nem válaszoltam semmit sem, egy másik témára tereltem a szót. Megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudta olyan könnyen kivenni a kezemből a kést és hogy van-e valamilyen harci tudománya. Kérdésemre elárulta, hogy régebben egy dojoban tanított, amíg el nem kellett adnia.
Edzés
Megkértem arra, hogy másnap kezdjen el megtanítani az önvédelemre és akkor addig maradhat itt, amíg akar. A mester beleegyezett az alkuba és másnap el is kezdtük az edzést. Egy hónap alatt sikerült elsajátítanom, amit előző tanítványainak évekbe kerültek. Haruno mester azt mondta, hogy valamiféle született tehetség lehetek. Ekkor még nem is tudott a szörnyű múltamról, de jobb is így. A tanítóm úgy döntött, megtanít a kardforgatás mesterségének trükkjeire. Ám miközben a kardot forgattam mellette még ügyelnem kellett arra is, hogy ne felejtsem el azt, amit az első hónapban tanultam. Végül elkezdődött az iskola, engem ismét kiközösítés vett körbe, ám most már nem is érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Végre lett valaki, aki számít rám, még ha csak egy ember is, de nekem olyan volt, mint az édesanyám. Évekig békében élhettem az "anyámmal", aki mindent megtanított nekem, amit ő tudott. Végül a tizennegyedik születésnapomra kaptam tőle egy kardot. Mikor bekerültem a szakközépiskolába, amibe jelentkeztem,"jó szokás" szerint be akarták avatni a gólyákat. Csak egy kis fürdőzés lett volna a vécékagylóban, de nekem ez nem igazán tetszett. Így a rám bízott fickót megkönyököltem és kisétáltam a helyiségből. Hosszú ideig beszéltek a cselekedetemről, de ez engem teljesen hidegen hagyott. Már lassan egy hónapja történhetett az eset, amikor az iskola egyik legnagyobb gengsztere beszélni akart velem az iskola mögött. Én, mint mindig hazafelé indultam a tanáromhoz. Egy olyan két fejjel magasabb alak állt be elém az iskola kapujában. Azt mondta, hogy valamit mondott nekem a "főnök". Végül hátrakísért a suli mögé, ahol senki nem látta az öt-hat fős csapatot. Mindegyik szájában cigi volt. Több üveg alkohol tartalmú ital is volt mellettük. Végül a legnagyobb alak felállt és elém sétált. valamit a beavatásról dumált, de engem ez nem érdekelt, inkább ara figyeltem oda, hogy mikor is érhet támadás. Sokáig beszélt, én pedig amikor azt vettem észre, hogy meg se szólal csak bámul kukán a semmibe, visszaindultam a kapu felé. Erre ő utánam ordított és egy lassú jobb egyenessel akart volna leteríteni. Talán ha nem ordít, akkor el is talál, ám így könnyűszerrel elhajoltam az ütés elől. A banda többi tagja csak bámult, a főnök is elhűlt képpel nézett rám, majd ismét ütni akart volna. Fejemmel ismét elhajoltam. Ezt a manővert, még vagy három-négyszer kellett megismételnem, majd a banda többi tagja is felállt. A vezetőjük ismét ütött egyet, most elkaptam a kezét és a hasához tettem a másik kezem és eldobtam a testét a társai felé. Az egyiket sikerült vele eltalálnom, ám a másik négy ügyesen kitért a test elől. Gyorsan feléjük rohantam, majd az egyiket kibuktattam, a másiknak pedig erősen beleütöttem a lábába. A másik két fickó talppal arcon rúgtak. Hátratántorodtam, majd ismét támadtak. Még egyszer sikerült arcon rúgniuk, aminek következtében a betonra estem. A két fickó ismét a fejemet akarta volna rúgni, ám sikerült elkapnom a lábaikat és annál fogva eldobtam őket. Gyorsan felálltam és megfejeltem az egyik hátrafelé tántorodó fickót. Ekkora már csak ketten maradtak a nagyon szívós vezető és az egyik rugdosódó. Sajnos lelassultam, ezért sikerült megütnie a lassú vezérnek. Hátraléptem vagy öt lépést, hogy sikerüljön megtalálnom az egyensúlyt, mire a vezető egy újabb ütést akart volna bevinni, ám most szerencsére sikerült kitérnem. Ám a másik fickó mellkason bírt ütni. Ismét hátrálásra voltam kényszerítve, majd amikor megtaláltam az egyensúlyt egy gyors hátra szaltóval kikerültem az ütéseiket és vagy öt méterrel távolabb kerültem tőlük. A két férfi igen csak meglepődött, mire én gyorsan feléjük rohantam, majd az egyiket támaszként használva mellkasára ugrottam, majd az utolsót arcon rúgtam hála a megszerzett lendületnek. Aznap tiszta kék és lilán indultam haza. Hazaérvén a házamba a nevelőm ellátott és le is szidott, mi több aznap nem kaptam vacsorát. Ennek ellenére sokkal keményebb edzést kaptam.
Az új Jyang
Egy időre ismét béke köszöntött rám, ám egy napon az iskola "Jyangja" küldött kihívást. A Jyang címét az iskola legerősebb tagja viselhette csak. Szokás szerint egy végzős volt a legerősebb, de ez engem nem hatott meg. Sokkal jobban idegesített, hogy az ellenfelem mindig karddal harcol. Ismét haza indultam volna az iskolából, ám most hárman állták az utamat. Egy hatalmas fickó várt rám az iskola mögött, vagy két fejjel lehetett magasabb nálam, a kezében pedig egy kard volt. Én is elővettem a sajátomat, amit még soha nem használtam. Amint a kezembe vettem egy fura érzés lett úrrá rajtam. Olyan érzés, mintha egy fontos részemet kaptam volna vissza és csak most váltam volna egésszé. A hatalmas Jyang rögtön támadásba lendült, kardommal könnyedén hárítottam a támadást. Talpammal pedig erőteljesen hasba rúgtam, aminek következtében hátra tántorodott. Az első veszteség nem érdekelte, ismét támadt, ám ezúttal is kivédtem, majd ismét hason talpaltam. Még vagy háromszor ismételte ezt meg, mire a társai elkezdtek mozgolódni, ismét támadt, én megint csak védekeztem és megrúgtam, ám most hihetetlen gyorsasággal a nyakához szorítottam a kardomat. Ezzel tulajdonképpen egyértelművé vált, hogy ki is nyert. Ezután elindultam volna hazafele, ám az egyik társa hátba akart volna támadni. Mire a hatalmas alak elordította magát.
- Állj! Hagyjátok békén az új Jyangot! - A környéken mindenki le volt döbbenve, de ez nem is lepett meg. Ekkorra már mindenki rettegett tőlem, nem pedig gyötörtek.Nyugodtan teltek a napjaim, az egyetlen "rokonommal" edzettem és éltem együtt. Egészen tizennyolc éves koromig. Ekkor ugyanis megölték az egyetlen élő embert, akit kedveltem. Ezek után teljesen szembefordultam az emberiséggel és mindenkit az ellenségemnek tekintettem. Hosszú évekig kutattam azután, hogy ki is ölte meg a családomat és az utolsó embert, akit kedveltem. Ennek érdekében beálltam a maffia közé és egy nagyon fontos tagja lettem társadalmuknak. Maga a maffiavezér is félt tőlem, de sok más dologhoz hasonlóan ez se hatott meg. Hála a helyi maffia behatásának sikerült megtudnom, hogy ki végzett az édesanyámmal. Ekkor voltam huszonhárom éves és elkövettem életem első gyilkosságát. A férfit hosszas küzdelem után kivégeztem, kardom csupa vér volt, mikor a feje a porba hullott. Végül azt is megtudtam kik végeztek a klánommal. Haragom őket is utolérte, ám az utolsó fickó halálosan megsebzett. Az orvosok sem tudtak segíteni rajtam, így vele együtt én is meghaltam.
Lélekkor
A testem lélekként vándorolt a városok között, mindaddig, amíg egy fura fekete ruhás fazon át nem küldött a "túlvilágra". Egy pusztára kerültem, nagyjából három napig jártam, mire egy helyre kerültem, ahol voltak emberek. A lakosok elárulták, hogy észak rukongai 80.körzetében vagyok. Állításuk szerint, aki itt él,mindegyik veszélyes.
- Jobban félek ettől a rossz ízű kajától, mint bármi mástól, de túl éhes vagyok ahhoz, hogy válogassak. - Az öregasszonnyal sokáig veszekedtünk azon, hogy rossz ízű-e kajája vagy sem. Végül valamit mondott a halálistenekről is, de inkább nem törődtem vele. Hónapokig vagy akár évekig is járkálhattam rukongai körzeteit, amikor egy shinigami tanonccal futottam össze. Elárulta, hogy az akadémián megtanítják a démonmágiát, a kardforgatásra tanítanak és még a kardoddal való összetartásra is megtanítanak. Úgy döntöttem jelentkezem az akadémiára, ahova fel is vettek. A jobbik csoportba kerültem, ahol egyetlen barátot sem találtam. Nem mintha kerestem volna. Minden esetre három év alatt sikerült leraknom az akadémiát, ahol megtudtam, hogy a kardom neve Sitojakana Sojokaze. A shi-kaiat nagyon ritkán használtam, bár amikor a vizsgán vettem részt kénytelen voltam használni. Mindezek után a tizedik osztaghoz kerültem, ahol szintén egyetlen barátot sem szereztem, ám annál inkább kellett az arrancarokkal küzdenem. Mindegyik olyan erős volt, hogy legtöbbször több fős csapatokkal kellett küzdenünk. Miután az osztagban kezdtem rosszul érezni magamat egy kérelmet adtam be, hogy had kerüljek át az ötödik osztaghoz. Át is kerültem, azonban itt sem sikerült társra találnom. A hosszú és unalmas évek során az egyedül töltött időkben mindig az élet nagy dolgain gondolkodtam. Mégis miért harcolok én az emberek jövőjéért, hiszen megölték a klánomat, az embert aki felnevelt. Egész életem során csak kiközösítettek, semmit nem tettek értem. Inkább a bosszún kéne gondolkodnom, nem pedig azon, hogy segítsek rajtuk. Minden esetre, egy ideig még színészkedek, hogy elég erős lehessek ahhoz, hogy csatlakozzam Aizen-sama seregéhez. Egyelőre a 12.osztagban tartózkodom, hogy sikerüljön minél több információhoz jutnom.
//Várom az építő jellegű kritikákat
//
