Jelszó: oaiia

Név: Konami Rika
Kaszt: Shinigami
Rang: 10. osztag 7.tiszt
Nem: nő
Kor: 25. (kinézetre csak 16.)
Felszerelés: Zanpakuto, illetve egy derékra akasztható táska, amiben egy kisebb tőrt és dobócsillagokat tart (10db)
Születési dátum: 12.14
Kinézet: Rövid fekete haja van, amihez kékes szempár társul. Hajlékony testalkat, ha közel harcra kerül a sor könnyen eltud hajolni a támadások elől. Alacsony körülbelül 150cm.
Jellem: Olyan típusú lány, aki sosem bírja befogni a száját, ha kell, ha nem folyton beszél. Nem szereti ha az emberek szomorúak mellette, ezért mindent elkövet, hogy ne lásson szomorú embereket. Folyamatosan mosolyog, és amikor belekezd valamibe, végig is csinálja. Rendszeresen kisebb dolgokon is felspannolja magát és olyankor lelőni sem lehet.


Kinézet: egy kard, aminek acélszürke pengéje van, a tsubán pedig egy hold található.
Neve: Koukai (Vulkáni hamu)
Fajtája: tűz
Zanpakuto shikaija: sima kard, egy kicsit vastagabb pengével, ami a parancsszóra lángba borul, a tűz Rikát nem égeti.
Előhívó parancs: Törj fel, Koukai!~ Gensei!
Shikai támadásai:



Előtörténet:
1900 decemberében egy rettentően hideg és szeles napon születtem. Azon a napon nem csak nekem örültek, hanem két ikertestvéremnek is Chikának és Risának. Nagy volt az öröm a családban hiszen, nem ikreket vártak, de örültek nekünk, én voltam a második szülött gyermek. Tokyoban éltünk, apánk egy cég alkalmazottjaként dolgozott, jól fizető állása volt, így anyánknak csak otthon kellett lennie, vigyázni ránk és végezni a napi teendőket. A három testvér elválaszthatatlanok voltak, mindhárman ugyan abba az állami iskolába jártunk, ahol rengetegen szerettek minket. Nem hasonlítottunk egymásra és mégis volt, hogy összekevertek minket. Mindhármunknak mások voltak az érdeklődési körei, semmiben nem hasonlítottunk egymásra és néha hatalmas veszekedések bontakoztak ki, amit később anyánknak sikerült helyre rakni, ugyan is mi nem tudtuk volna. Nekem rengeteg barátom volt az iskolában, amiért talán a többiek irigyelhettek is, nem tudom. A nővéremre Chikára mindig felnéztem, ő az-az ember volt, aki nem volt észre vehető ott, ahol volt, de mégis hiányzott onnan, ahol nem volt. A kishúgunkat pedig egyenesen imádtuk, nem volt köztünk csak pár perc különbség, de ő valahogy mégis mindig a legkisebb maradt. Talán a termete miatt? Mindig is a torna sor végén állt, s mi sokat hecceltük ezzel, olyankor azzal vágott vissza, hogy egyszer majd túlnő minket. Amikor nagyobbak lettünk mindhárman más-más középiskolába kerültünk. Itt már nem neveztek minket „Ikreknek” már nem volt arról szó, hogy megint együtt mászkálnának az „Ikrek”, egyedül voltam, de nem bántam. Kis idő után már unalmas volt az, hogy ikreknek neveztek bennünket. Így legalább saját magam lehettem, félre ne értsétek, imádtam a testvéreimet, de jó volt kicsit csak Rikának lenni.
Az új iskolát nehéz volt megszokni, sokkal nagyobb és régebbi épület volt, mint a régi iskolám. Az ajtók és ablakok szorultak néhány helyen, az üvegek sokszor betörtek, ha valaki nekik dőlt és már a falakon is kifakult a festék. Egy téli enyhébb napon, úgy emlékszem február 27.-e volt. Biológia órára készültünk fel, az volt a szokás, hogy minden héten (hetente egy biológia óránk volt) van egy szertáros, aki a kellékeket viszi az osztálytermekbe, ha több lenne a kellék, akkor két embert neveztek ki erre a tisztségre. A biológia terem volt az egyik olyan terem, ami a legrégebbiek közé tartozott, ugyan is ez az iskola padlásán volt berendezve és ritkán újítják fel. Az szertár ajtaja szorult és pont velem történik meg, hogy percekig próbálkoztam az ajtóval, hogy kinyíljon, de nem sikerült. Húztam, toltam, rángattam, feszegettem, de semmit nem mozdult, végső felindulásomban már kiabáltam is, de senki nem hallhatta, mert kint volt mindenki az udvaron. Hírtelen furcsa zaj ütötte meg a fülemet. Amolyan csengőszerű, de mégsem az iskolai csengő, ami jelezte, hogy ideje megkezdeni az órát, hanem a tűzjelzőnek a hangja. A szertár a terem egy félre eső részében volt így a kiáltásaimat nem is hallhatták volna, na meg persze a pániktól és a tűz ropogásától sem. Én mindent hallottam, mit mondott a tanár a diákoknak, hogy futkostak az osztálytársaim, a füleim csak ezekre a dolgokra fókuszáltak, mintha észre se vették volna, hogy eltűntem. A tűz nem a biológia teremben robbant ki, hanem az alatta lévő teremben gyullad ki valami, így még volt idejük a többieknek kivinni a fontosabb dolgaikat. Elképzeltem, ahogy az én cuccom ott marad az asztalon és senki nem vitte ki.Hatalmas tűz ütött ki, az iskolát rengeteg kár okozta, de egy emberi élet pótolhatatlan. Aznap én voltam az egyetlen halott. Én voltam az egyetlen, akit nem találtak meg a létszám ellenőrzéskor és senki nem tudott rólam semmit, miután találtak a szertárban egy emberi maradványt, sejtették, hogy én vagyok. Ám a holtest beazonosíthatatlanul szénné égett. A családom mély gyászba zuhant és az iskolában sem volt az a nyüzsgés. Kíváncsi voltam, hogy kinek hiányzok és nagy meglepetésemre mindenkinek, folyton gondoltak rám, Chika pedig rendszeresen kijárt a síromhoz is. Mindig hozott friss virágot és kiszedte a nem oda való növényeket. Volt, hogy beszélt is hozzám, olykor-olykor órákat ült a földön a síromnak dőlve és mesélt, csak beszélt mikor milyen témákra csúszott át az egyoldalú társalgás. Éreztem rajta, hogy megnyugtatja, hogy kibeszéli magából a gondokat, én pedig szépen leültem mellé és végig hallgattam. Néha, amikor kényesebb témához ért, meg akartam érinteni a kezét, vagy átölelni, de nem tudtam, nem lehetett. Aztán egy idő után kevesebbet járt ki, zárkózottabb lett, s végül soha többet nem jött el a temetőbe.Az egyik egészen normális napon - eltekintve attól, hogy szellem vagyok, ráadásul nem tudom, mit kellene csinálnom ezzel az állapottal-, jött egy fekete ruhás idegen. Nem láttam az arcát, csak a lobogó fekete ruhájára emlékszek és a kardjára. Szólongattam, hogy mit akar, de úgy tűnt nem hall engem, ám a következő pillanatban fura dolog történt. A katanája végét a fejemre illesztette. Olyan rossz, de közben jó érzésem támadt ettől, a hideg és a meleg váltakozott a testemben, hol hideget, hol meleget éreztem. Aztán csak egy nagy feketeséget láttam.
Rengeteg ember, beszélnek, egy szoba, fekszek, csak ezeket a szavakat tudtam összerakni a fejemben. Amikor végre sikerült résnyire kinyitnom a szemem meglepődve vettem észre, hogy rengeteg szem szegeződik rám.
- Kik vagytok? – ez volt az első kérdés, amit gondosan megformálva, de ki tudtam mondani.
- Mi mind árvák vagyunk. – szólalt meg egy látszólag idősebb fiú. Még azt is megmerném kockáztatni, hogy nálam is idősebb. Most, hogy feltudtam ülni észrevettem, hogy három másik fiatalabb kisgyerek is az ágyam mellett áll. Elmondták, hogy a fekete ruhás ember egy shinigami volt, akiknek az a feladatuk, hogy az emberek világában maradt jó szellemeket átküldjék a Lelkel Világában, a rosszakat pedig legyőzzék. Okké, eddig még megértettem, de amikor valami peremvidékről meg 27-es körzetről kezdtek magyarázni feladtam. Csak azokat fogtam fel, amik nem haladták meg a képességeimet, ugyanis még mindig gyenge voltam és jólesett volna egy kiadós alvás.
A következő három évben rengeteget töltöttem ezekkel a gyerekekkel, játszottunk, beszélgettünk és persze csintalankodtunk, teljesen normálisnak éreztem magam. Az egyik napon több gyerek valami shinigamiról beszélt, eszembe jutott a fekete ruhás alak a temetőben és úgy gondoltam, tartozok neki annyival, hogy megköszönöm, amit tett. Odamentem hát a gyerekekhez, hogy csatlakozzak a beszélgetéshez.
- Shinigamiról volt szó? – szólok bele félénken, nehogy azt higgyék, hogy hallgatóztam. – Öm.. elnézést, ne értsétek félre nem hallgatóztam, csak ezt az egy szót hallottam meg teljesen véletlenül.
- Holnap megyünk a Lélektovábbképző Akadémia felvételére.
- Mi is shinigamik leszünk.
- Gyere el te is, Rika.
Igazából szerettem volna shinigami lenni, aki megmenti az elveszett lelkeket és legyőzi a rosszakat. Így hát elmentem a felvételire. Furcsa késztetést érezte, hogy el kell mennem és, hogy ez a helyes út, amin továbbmehetek. Fura éhséget éreztem legbelül, nem tudom mi lehet ez az érzés. Végül felvettek. Elmondták, hogy hat éves képzést fogunk kapni és mindent szépen az elejéről tanulunk. Az első fél évben elméleti dolgokat tanulunk, azután néha-néha gyakorlati leckéket is tartanak nekünk, fakarddal vívás, ugyan is az igazi kardokat még nem használhatjuk. Úgy egy év után már kezdtem unni a fakarddal való harcot, de csak amikor már több mint két éve voltam Akadémia diák, akkor kezdtük el használni a kardokat. Azt tanították, hogy a kardra úgy gondoljunk, mint a kezünk meghosszabbítására, kardforgatásban jobb voltam, mint puszta kezes harcban. Ha harcoltunk is könnyen ki tudtam kerülni a támadásokat a termetemnek köszönhetően, ugyanis a többségnél alacsonyabb, vékonyabb és hajlékonyabb voltam. Rengeteget fejlődtem az évek során és ezt éreztem is, kezdetben éppen, hogy el tudtam kerülni a támadásokat, azután már kivédeni is kitudtam és most olyan gyorsan mozgok, ahogy még sose. Aztán elértem arra a pontra, hogy használhassam a zanpakutom shikai formáját is, már jó ideje az Akadémián tartózkodtam, amikor elkezdtem használni. Azt hiszem, majdnem öt éve voltam már ott. Először, amikor használtam Koukai-t a kard égette a kezemet, rengeteg bajom meggyűlt azzal, hogy a kard felületét tűz borította. Ám a rengeteg gyakorlás után már nem éreztem ezeket a lángokat, hozzászoktam vagy egyszerűen csak a fegyver beletörődött, hogy együtt kell velem harcolnia. Rengeteget gyakoroltunk, de általában a shikai formát csak fél órákra jobb esetben órákra tudtam fent tartani, természetesen utána újra próbáltam, de sosem sikerült hosszabb ideig megtartani.
Az egyik napon, amikor egész dél előtt harcoltam fáradtan, de vidáman mentem pár másik gyerekkel ebédelni, hasonló volt a hely, mint egy iskola, csak itt másról tanulunk és másra készítenek fel minket. Kicsit rosszul éreztem maga, így elmentem a mosdóba, hogy lemossam az arcomat és, hogy igyak egy kis hidegvizet. Miközben néztem magamat a tükörbe az furcsán elkezdett fodrozódni és mintha az idő megállt volna körülöttem, a víz nem folyt már a csapból, vagy talán csak lassabban, nem tudom. A külvilág zajait, mindet kizártam, s csak egy valamire figyeltem. A fekete arcot néztem a tükörben és a hozzá társuló igéző zöld szempárt, amely mint a Hajnalcsillag az égen, úgy tündökölt. Aztán lehunyta a szemét és körülöttem is elsötétült a világ.
~ Mi lehet ez?~ Gondoltam, majd ez után inkább hangosabban is feltettem a kérdést. – Hol vagyok?
Egy lángot láttam, ami felizzott, majd eltűnt. A halálom napja jutott eszembe, a tűz, hogy mennyire keserves volt várni, hogy „elkapjon”. A következő pillanatban több láng jelent meg és lassan összeálltak egy összefüggő képpé, házakat láttam, amik égtek és a fekete alak a zöld szemekkel rám nézett, majd elkezdet sétálni, ami futásba váltott át. Alig tudtam követni, annyira gyors volt. Ő csak gyorsan sétált, de nekem már futnom kellett. Egyszer csak megállt előttem és észre se vettem, hogy már a tengerparton állunk. Ő háttal áll nekem és most jobban meg tudom nézni. Egy fekete póló van rajta, ami kicsit hozzásimul a karján lévő izmokhoz, kihangsúlyozva azokat. A haja összeborzolva, talán fekete, vagy sötétbarna. Hírtelen friss levegő jött a tenger felől, a hús szellő simogatta az arcomat én pedig egy pillanatra elmerengtem a tenger szépségében. A legfurább a vörös hold volt az égen, ami körül megannyi arany csík hullott le, olyanok volta, mint a hullócsillagok, ám amikor a földhöz értek eltűntek. Most, hogy végig néztem a szigeten, egy vulkán közelébe álltunk, amikor pedig visszanéztem az égő falut láttam, ami ezután eltűnt. Minden szétesett, egy fekete térben álltunk csak én és a férfi, nem is, inkább fiú, ahogy néztem körülbelül annyi idős lehet, mint én.
- Hogy csináltad ezt? – most a fiú ott állt velem szembe, s eszembe jutott, hogy párszor gyakorlás közben hallottam hangokat a fejemben, de úgy gondoltam csak képzelődök, most már értem kit hallottam.
- Én sehogy….., az csak egy kép volt. Az elméd szüleménye.
- Te is az vagy?
- Én? Dehogy, Shinigami létedre elég tudatlan vagy.
- Akkor… áruld el, hogy ki vagy!
- Én a tűz ura vagyok, a nevem pedig…
Az utolsó szót nem értettem és legalább szívathatom egy kicsit.
- Nem hallottam a nevedet.
- Ehh… - mély levegőt vett, majd elkiáltotta megát. – Koukai!!!
- Jólvan, hallom… - kötekedek vele.
A következő pillanatban, pedig megint a mosdóban voltam. Még egy darabig néztem a tükröt, végül pedig megérintettem. A felülete forró volt, mintha hosszabb ideig tűzzel hevítették volna.
~ Ki volt ez a bunkó? ~ Gondolkodtam, mivel nem jutottam semmi, inkább visszamentem az ebédlőbe. Senkinek nem tűnt fel, hogy mennyi ideig voltam a mosdóban. Kérdezték, hogy mi volt a bajom, meg, hogy jól vagyok-e de csak eltereltem a kérdést, mondván, hogy jobban vagyok. Ezután átcsapott a beszélgetés a vizsgákhoz.
- Jövő héten kezdődnek a vizsgák. Ti melyik osztaghoz akartok csatlakozni?
- Nekem mindegy, csak shinigami lehessek.
A napok csak teltek és lassan elérkezett a vizsga ideje. Éppen a felügyelők felé tartottam, amikor elmegy előttem egy ismerős személy és hallottam, ahogy köszönnek neki.
- Jó reggelt, Chika!
- Nektek is. – köszön nekik vissza.
Az nem lehet, nyugtáztam magamban a dolgot. Nem létezik, hogy a nővérem is itt lenne. Azért egy próbát megér, hogy megkérdezzem.
- Chika… ?- először halkan mondtam ki a nevét. Annyira régen volt, hogy láttam és annyira jó lett volna megbeszélni vele a dolgokat, biztosan tudott volna segíteni. – Konami Chika?!
- Igen?? – aztán megfordul, s rám néz. – Te jó ég! Rikaa!!
Ezután teljes képszakadás, nem érdekelt se a vizsga semmi, csak az, hogy a nővéremet végre átölelhetem, az utolsó emlékem a temető, amikor ráijesztettem. Annyira jó volt újra látni, annyi kérdést szerettem volna feltenni neki és megannyi problémát megbeszélni.
- Hát te, hogy kerültél ide? – szegezi nekem a kérdést.
- Lélektovábbképzőre járok. – mondom büszkén.
- Te is shinigami leszel? – néz rám elkerekedő szemekkel.
- Ühhüm..
- Ma lesz a vizsgád?
- Igeeen.
- Nos, akkor sok szerencsét! – majd még egyszer átölel. – Melyik osztaghoz szeretnél utána csatlakozni?
- Nem tudom, akármelyikhez.
- Nos, örülök, hogy látlak, hugi. Ha végeztél keress meg.
- Okkés, de akkor most megyek, nem akarok elkésni. Szia, még látjuk egymást!- azzal elkezdtem futni, ugrálni és dúdolni a célpontig abba se hagytam. Annyira fel voltam spannolva, hogy az hihetetlen. A mi osztályunk vizsgája mesterséges lidérceknek a legyőzéséből állt, ami nem bizonyult nehéz feladatnak Koukai-jal az oldalamon. Nem izgultam, úgy voltam vele, ha sikerül sok szellemnek segíthetek. A hátamon volt a katanám egy tartóban. Előrántottam, majd amikor elém került az első lidérc, becsuktam a szemem és mélyen felkutattam magamban Koukai-t, hogy kezdjük. Egy ksiebb láng jelent meg a becsukott szemem előtt, majd egyre nagyobb lett, s ekkor kinyitottam a szememet és elkiáltottam magam.
- Koukai! Törj fel! – azzal a kard, ami a kezemben volt átváltozott egy vastagabb pengéjű égő karddá. Most különösen felemelő volt a kezemben tartani, a sok gyakorlás és harc meghozta a gyümölcsét. Még mindig nem tökéletes, de kezdetben nem rossz. Néha – mint most is- még mindig égeti a kezem a kasza markolata, de elfogadható a dolog, de tudom, hogy nem sokáig fogom tudni fent tartani a shikai formáját, úgyhogy gyorsan kell cselekednem. Meglendítettem a kardomat, majd rengeteg tűzmadár kelt életre és mind egyenesen a lidércet vette célba, az utolsó támadást pedig én vittem be, egy hatalmas ugrással ketté vágtam a lidérc maszkját.
- Ügyes vagy! – hallottam Koukai hangját, csodálkozok, hogy egy bunkó ember is tud szépeket mondani. – De NE szokj hozzá! – teszi hozzá az utolsó percben és az a gondolatom, hogy talán még menthető elszállt. Arra jutottam, hogy a bunkósága csak egy pajzs, ami mögé elbújik, s közben pedig biztos rengeteg dolog bántja, különben nem láttam volna azt a várost a tűzzel.
- Ez a nap egyre csak jobb lesz!- azzal kivégeztem az utolsó lidércet, aki az utamba került, amire végeztem a shikai forma elszállt, mázlim volt, hogy pont sikerült legyőzni az utolsót is. – Ennyi volt!
A megfigyelő intett, hogy vége van és, hogy kimehetek. Elfáradtam. A kezem remegett és éreztem Koukai-nak is a kimerültségét, amitől én duplán éreztem magam fáradtnak. Neki döntöttem a falnak a hátamat és becsuktam a szememet. Fekete volt minden, majd megjelent előttem Koukai. Sose csináltam még ilyet, de úgy látszik sikerült.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, igazából csak ezért kerestem fel, na meg, hogy eldicsekedjek neki.
- Igen. – Hazudik, látszik rajta, hogy kivan merülve. Gyorsan veszi a levegőt és az arcán is a fáradtság jelei mutatkoznak
- Hazudsz.
- Ha hazamész kialszod magad én is jobban leszek.
- Rendben. – azzal intettem és visszatértem a valóságba.
Miközben mentem hazafelé az egyik folyosón megpillantottam egy ismerős alakot. Chika volt az, úgy tűnt az egész vizsga alatt a folyosón álldogált.
- Na, hogy sikerült? – kérdezte, majd magához ölelt.
- Jól. Remélem átmegyek.
Napokkal később jött az értesítés, miszerint sikerült a vizsga és most már shinigami lehetek.. Az örömöm határtalan volt és megint felkerestem Koukai-t, hogy elmondhassam neki a jó hírt, de ő csak annyit mondott „Tudtam, hogy sikerülni fog!”.

Rendben. Ki fogom javítani amien hamar csak tudom és majd szólok. :3