Szerencsémre nem haragszik meg hirtelen kitörésem miatt, ám látom, hogy ő is elpirul, akárcsak én. De érdekes… régen láttam már férfit elpirulni, de azt is csak akkor, mikor még éltem. Furcsa a sors fintora, mint ne mondjak. Vagy humora, ki-hogy nevezi. Amikor megismerkedtem vele, azt hittem, csak egy gyenge, gyáva alak, aki semmire sem képes és még én is jobban megérdemlem a hadnagyi rangot, mint ő. Erre most, mikor azzal a szándékkal jöttem ide, hogy most majd jó kiadom a mérgem és leordibálom mindenki fejét, megfordul a helyzet. Én lettem egy szende kisasszony, ő pedig a bátor, hős lovag… Pedig én nem is vagyok ilyen. De haj ezt bárki is megtudja, én kitekerem a nyakát >.> Főleg, ha Narától tudja meg, mert akkor vele is ezt fogom tenni… bár nem olyannak ismerem, aki egy ilyen ügyet elpletykálna. Ezeken már út közben agyalok, mivel már szorgosan a könyvtár felé haladunk. Egy idő után felzárkózom a fukutachou mellé, pont mikor megszólal. Jó, hogy megtöri ezt a kicsit feszült és kínos csendet, mivel nekem nincs nagyon bátorságom ahhoz, hogy ezek után még hozzá szóljak. Bátrabb, mint gondoltam *.* Szóval meséljek magamról? Hát, jó…
- Rendben, mesélek… először is az egyik kedvenc elfoglaltságom az edzés és a sütés. Imádok sütni és enni is szeretek, és ami a jó, hogy mivel sokat mozgok, soha nem hízom. Óh, ez biztosan nem érdekel téged… nos mit mondjak még? Egyrészről azért lettem shinigami, hogy tudjak csinálni valami értelmes dolgot, amit szeretek is. Mikor még éltem, állandóan verekedtem, így nem is nagyon tudnék mást csinálni… hivatásos cukrász nem nagyon akartam lenni, csak néha jó sütögetni, de nem akartam, hogy ez legyen a munkám, máshoz meg nem nagyon értek. Kérdezz még nyugodtan, ha valamit szeretnél rólam tudni ezen kívül… nagyjából mindenre válaszolni fogok, kivéve az olyan kérdésekre, mint: „Milyen melltartó van rajtad?” És egyebek, de nem hiszem, hogy te ilyet kérdeznél tőlem >< - fejezem be végül hosszúra nyúló monológomat, újfent elpirulva.
Egy ideig most inkább hallgatásba burkolózom. Mindent elrontok, mi a fenéért van ez?! Utálom, amikor ilyen hülyén viselkedem, bár van egy olyan gyanúm, hogy ez nem a szar hetem miatt van, hanem valami más az oka. Csak tudnám mi… vagy éppen ki. Arra van is egy tippem. De neee~m! Ez nem Nara-san miatt van, csak… csak úgy.
- Szóval… ha kérdezhetek rólad, akkor először is azt szeretném megtudni, hogy hogyan lettél hadnagy? És mik a hobbijaid a sütésen kívül? És-és-és mindenfélét *.* Miket szeretsz csinálni, miket szeretsz úgy egyáltalán? Miket utálsz? Miért lettél shinigami?… - zúdítom rá a kérdéseket egyre felszabadultabban.
Szeretnék még róla mindenfélét megtudni, de már így is túl sokat kérdeztem, úgyhogy egyelőre abbahagyom. Végül megérkezünk a keresett helyre és be is megyünk az irattárba. Mikor becsukódik mögöttünk az ajtó, rossz előérzetem támad. Egyelőre nem foglalkozom a dologgal, csak felpakolom a papírokat, amiket elbírok és még látok is, majd lenyomom a kilincset, hogy kimenjünk – de az ajtó nem nyílik. Erősen rángatni kezdem, még az iratokat is elejtem és már két kézzel rázom az ajtót.
- Hogy az a mindenséges mindenható barom csessze meg, miért kell pont engem vernie ezen a héten?! – ordítom el magam, miközben vállal is nekiesem a nyílászárónak, de sajnos túl erősen van rögzítve.
Hát ez fantasztikus, itt ragadtunk -.- Ennél már nem is lehetne jobb! Mi jön még? Valaki csak megpróbál majd bejönni, hiszen kellenek neki az iratok, nem igaz? És ha mégsem? De… de mi bírjuk víz és étel nélkül napokig, igen, és-és-és… nem szabad pánikba esni, nem szabad… De most kell, szükségem van rá. És ha kirobbantanám az ajtót? Nem, azt nem tehetem, tilos rongálnom a berendezést és még akár nekünk is bajunk eshet. De akkor mi lesz velünk?
- Jaj, Nara-san én úgy félek! Mit csináljunk, meg fogunk halni! – borulok a férfi nyakába zokogva.

Beszédem közben nem tudom megállni, hogy ne nézzem állandóan Narát. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam, remélem, nem ítél el azért, mert úgymond „kétes múlttal rendelkező személy” vagyok >< Bár úgy tudom, ő volt a 11. osztagban, így semmi kifogása nem lehet. Néha elgondolkozom azon, hogy talán oda kellett volna kerülnöm, bár okát nem látom átigazolni. Vera-taichou és Kotomi-fukutaichou nagyon kedvesek, egyenesen imádom őket, nem hiszem, hogy ilyen jó viszonyban lehetnék bármelyik másik osztag vezetőivel. Mikor befejezem magamról szóló kis előadásomat, ő pedig meg is szólal, gondoltam, hogy nem hagyja szó nélkül, amit mondtam. Hogy… jó… kis… lány?! Ez borzalmas! Szófogadó? Soha Bár nem hibáztatom megítélésem miatt, hiszen a 2. osztagban nagy fegyelem van és korábbi kiborulásomból nem nagyon lehet következtetni igazi természetemre. Bár igaz, ami igaz, lételemem a harc, egyszerűen imádom csinálni. Annyira szeretem, mint a sütést, még ha a kettő közel sem hasonlít egymásra. Teljesen különböző hobbijaim vannak és mint észrevettem magamon, mindig máshogy viselkedem. Őszintén kimondva, aggódom egy kicsit magam miatt. Kezdek félni attól, hogy még itt megbolondulok, vagy valami >< De most a kedves Hadnagy uraságon a sor, hogy beszéljen magáról, úgyis egy csomót kérdeztem tőle. Vera-chan miatt lett hadnagy?! o.O Vagyis beajánlotta… hát persze, nem gondolhatok másra, miért is vetettem fel furcsa ötleteket? >< Szóval önbizalomhiányos? Ezt én nem gondoltam volna róla.
- Ugyan, amiatt ne aggódj, szerintem jó hadnagy vagy ^^ Nem mondhatom, hogy megértelek, hiszen nem vagyok ilyen magas rangon, bár törekszem arra, hogy minél feljebb jussak a ranglistán. Ami azt illeti, én is szeretem a fürdőket, az egyik legjobb barátnőmmel például ott ismerkedtem meg. Számodra fontos személyek… nemes cél. – mondom el én is a véleményem róla.
Egy pillanatra egy teljesen hülye és őrült gondolat jut az eszembe, de olyan gyorsan el is temetem magamban, amilyen gyorsan jött. Bárcsak én is abba a körbe tartozhatnék, akiket meg akar védeni. Hevesen megrázom a fejem, hogy eltüntessem ezt a képtelen ötletet, miközben tovább sétálunk. Időközben megérkezünk a könyvtárba, ahol a dolgunk van. Nara előreküld engem, hogy megszerezze a kulcsot. Végül aztán a nélkül zárkózik fel mögém, elmagyarázva, hogy valaki ki akarja szellőztetni az irattárat, így nyitva van az ajtó. Bólintok, majd be is érünk oda. Egy apró ablak van csak, elég sokáig fog tartani ez a szellőztetés. Az összes papírt felpakolva, amit csak elbírok, fordulok az ajtó felé, ám az zárva van. Természetesen, ahogy ez lenni szokott, se én, se Nara nem tudjuk kinyitni, ami miatt teljesen kiborulok, hiszen hogy a fenébe fogunk innen kijutni, ha senki nincs a könyvtárban? Az ablak túl kicsi, nem férek ki rajta, hát ez egyszerűen fantasztikus -.- Kétségbeesésem közepette, lévén nem nagyon tudom, mit tehetnék, sírva ugrom a 6. osztag hadnagyának nyakába, remélve, ha már végül is férfi, megnyugtat egy kicsit. Ám ő csak eltol magától. Először ordítani akarok, neki esni, hogy a fenébe képzeli ezt, én bátorító szavakat várok, kedves mosolyt, ami azt mondja, nem lesz semmi baj, ám beletekintve nyugodt íriszeibe, előbbi gondolatom, miszerint meghalunk, azonnal semmivé foszlik. Kissé még szipogva, könnyeimet gyorsan letörölve hallgatom mondandóját. Mikor befejezi, halvány mosollyal az arcomon bólintok, de nem követem őt. Szeretnék most egy kicsit egyedül lenni, rendezni a gondolataimat. Amint ő beleveszik a polcok közé, én leülök a falhoz és nekidöntöm a fejem.
- Hülye, képtelen gondolatok kavarognak őrült fejecskémben, amik úgysem valósulhatnak meg soha, nem is tudom, hogy jutottak eszembe… Shiratori-kun, szerinted furcsa vagyok? – kérdem, még mindig a plafont bámulva és észre sem veszem, hogy keresztnevén szólítom a férfit.
Nem is tudom, miért érdeklődöm pont tőle ilyen dolgokról. Bár, ha Rakuraijal beszélgetnék így, ő mindenképp rávágná, hogy igen, furcsa vagyok. No meg kettejükön kívül nagyon más beszélgetőtársam most nincs. Lehunyom a szemem és rádöntöm a fejem felhúzott térdeimre. Nem tudom, mennyi ideig is ülhetek így, megnyugtató némaságban, mikor léptek zaját hallom. Hirtelen kapom fel a fejem és meglátom a tőlem nem messze álló hadnagyot.
- Nos, találtál valami említésre méltót? Mondjuk egy titkos kijáratot? Vagy kirobbanthatom az ajtót mégis? – szólalok meg vigyorogva.
Eleve képtelen ötletnek tűnt, hogy lenne ott valami hátsó kivezető út vagy ilyesmi, nem is nagyon hittem benne. Persze az ajtórobbantgatást sem mondom komolyan, ahhoz én túlságosan félek a könyvtárosnő haragjától. Ekkor társamnak hirtelen mentő ötlete támad. Pokol lepke? Jó ötlet *.* Shiratori-kun okosabb, mint gondoltam.
- Jó ötlet. Nekem ez eszembe se jutott volna. – dicsérem meg.
A férfi megint eltűnik. Mi ez a körülnézése mánia nála? Nem gondolom, hogy paranoiás lenne, még nekem sincsenek ilyen „tüneteim” pedig én viszont az vagyok, kedves zanpakutoum jóvoltából. Hirtelen ötlettől vezérelve, felpattanok ültő helyemből és Nara után indulok. Hülyeség, de megmondom neki, hogy őszintén mit is érzek, mielőtt megijednék, mert akkor biztos, hogy nem lesz több esélyem. Amint megtalálom őt, kissé pirulva torpanok meg. Tessék, máris megfordulok, és szépen befogom a szám. Nem, nem tehetem!
- Shiratori-kun… tudom, kicsit személyes kérdés, de… van barátnőd? – érdeklődöm a férfitól, egyre jobban elpirulva.
Nem is tudom, miért kérdezem, semmi közöm hozzá, hogy milyen a családi élete, a fenébe is! Most szépen megfordulok, elmegyek és elfelejtem ezt az egész őrültséget, amit kitaláltam. De csak azért is szólásra nyílik a szám, hogy kimondjam azt a két végzetes szót:
- Tetszel nekem. – kész vége, meg fogok halni o.O
Előre elutasítástól félve nézek azokba a gyönyörű, magabiztos szemekbe, melyeket még nemrég olyan gyávaságtól csillogónak, szemétnek láttam, mint semmi mást életemben. Ám megítélésem róla megváltozott, nagyon remélem, hogy nem bánja.

Narának úgy látom, nincs ellenére, hogy egyedül kell felfedeznie az irattár rejtett zugait, miközben én saját gondolataimat próbálom tisztázni. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de furcsán érzem magam a közelében, ezért is nem akartam vele menni. Legalábbis ez a kifogásom, merthogy nem akarom még saját magamnak sem bevallani olyan érzéseket, amiktől jómagam is félek, nem hogy neki >< Mint egy önbizalom hiányos kis csitri, komolyan, pedig úgy futnak utánam a fiúk, hogy nem lehet őket levakarni… erre én most itt ülök, összehúzódva, mint egy gombóc és azon filózom, tulajdon képpen, most szerelmes vagyok Narába, vagy mi van? Persze a választ sajnos ismerem, de tökéletesen képtelen ötletnek tartom, hogy én, aki a 2. osztag egy jelentéktelen, szám szerint a 6. tisztje és ő, aki pedig a 6. osztag hadnagya, bármikor is összejöjjünk az életben. Érdekes kérdésemre megint egy engem megpirongató válasszal áll elő. Mintha egy költő veszett volna el bennem… ilyet még senki sem mondott *.* Mondjuk a 12. osztagosokról alkotott véleményével egyet tudok érteni, bár ez alól kivétel Ayame-chan, aki az egyik leges-legjobb barátnőm és az előbb említett „tudóscsoportosulás” tagja. Amint visszaér, látom a tekintetén, hogy tényleg nem talált semmit, ami segítene rajtunk, így én is lelombozódom egy kicsit, de próbálván oldani nyomott hangulatomat, vicces hangnemben érdeklődöm afelől, mit talált. Ő szintén kissé feloldódva válaszol, én pedig utolsó mondatára kicsit elfintorodom. Büntetés egy hónapig… nem lenne valami kellemes. De akkor azt a tisztet is be kéne vonni a dologba, aki ilyen felelőtlen módon be mert záratni minket ide, hogy nekem esélyem nyílhasson… kipróbálni szabadulási képességeimet. Igen, pontosan erre gondoltam és erre is akartam gondolni, semmi másra, amit később nem hiszem, hogy megbánnék, de akkor sem tudnám >< Jaj nekem, a végén még elvesztem a fejem nagy zavarodottságomban. Pedig végül is, semmi félni való nincs abban, hogy a férfi tetszik nekem, kivéve, hogy ő nem érez így irántam, vagy netán van már valakije. Miután megdicsérem pokol lepkés ötletét és ő el is küld egyet az üzenettel a könyvtáros nőnek, újra beleveszik a könyvrengetegbe, én pedig megint egyedül maradok. Jellemző :/ Mondjuk, utána mehetnék, de nem is tudom. Tényleg rettegek ettől az egésztől, mi van, ha ő soha nem tudna rám úgy gondolni, ahogy én rá? És ha most elmondom neki, mit érzek, ő viszont nem viszonozza, akkor soha többé nem tudnék egyáltalán az osztaga közelébe sem menni, az biztos! Már nem azért, mert megutálnám miatta, vagy ilyesmi, csak eléggé… szégyellném, hogy visszautasított. Mah, én és az érzéseim T-T Nem is tudom, miért gondolkozom állandóan ezen, hiszen úgy sem fogom elmondani neki, akkor semmi gond nem lesz és mindketten éljük tovább a magunk életét, ahogy eddig is tettük. Attól eltekintve, hogy egy nagyon-nagy titkot kéne magamban tartanom előtte, amit valószínűleg meg tudnék tenni, hiszen a 2. osztagnál is vannak, amiket jobb inkább nem kikotyogni és eddig azokat sem mondtam el senkinek. Végül aztán mégis, inkább a kíváncsiságtól hajtva, mintsem szilárd elhatározásból kelek fel a földről és indulok el Shiratori nyomába. Mikor megpillantom őt, azonban megtorpanok, térdeim olyanok lesznek, akár a kocsonya és fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Persze Rakurai ilyenkor azt tanácsolná, hogy csak egyszerűen beszéljek, nem érdekes, hogy értelmes-e, utána majd kibogozom, a lényeg, hogy kiadjam magamból. Végül csak egy vallomás előkészítő, finoman puhatolózó kérdést teszek fel neki, amire szinte azonnal is válaszol. Ahogy a férfira nézek, kis aggódást látok a szemében, bár nem nagyon tudom minek tulajdonítani a dolgot. Elpirultam, ez szerelmi vallomás előtt úgy tudom, engedélyezett… vagy nem? >< Áh, csak ostoba kérdéseket halmozok egymásra, hogy késleltessem azt, aminek egyszer úgy is be kell következnie, ha már mint megtudtam, nincs zavaró tényező, jelen esetben egy másik lány az életében. Végül csak két, esetlen szót sikerül kinyögnöm, ám már ettől is hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy sikerült kimondanom. Nem minden napos végül is, hogy én kérek meg egy srácot, hogy legyen a barátom, általában inkább ők hozzák fel ezt a témát. Ám a hadnagy más, mindenkinél különbözőbb… már folytatnám gyönyörű jövőnk elképzelését, mikor hatalmas bejelentésemet követő mondata nem éppen azt tükrözi, amit én gondoltam. Igazán kedves tőle, hogy azt mondja, jól nézek ki, de ezek szerint el akarja terelni a témát, szóval nem tetszem neki TT-TT Hirtelen egy erős sírógörcs tör rám, ám igyekszem uralkodni magamon, mikor közelebb jön és mint valami szerető báty, vagy ilyesmi, megsimogatja a fejem és hozzáérinti tenyerét a homlokomhoz, hogy megnézze, nem azért viselkedem olyan furán, mert esetleg lázam van. Nem vagyok beteg, kivéve, ha a szerelem annak nem nevezhető. Szorgos pislogások közepette nézem Narát, aki mintha hirtelen a Harry Potterből ismert sóbálvány átokkal szóródna meg, ledermed. Már féltőn megkérdezném, mi a baj, mikor kicsit akadozva, bizonytalanul megszólal és kimondja azt, amire úgy vártam, vágytam, amitől teljesül az álmom *.* Nekem ő a szőke herceg fehér lovon, akárki-akármit mondjon is! Ekkor ő is kicsit elvörösödve fordul el, a könyvespolc felé, amit csak halvány mosollyal nyugtázok. A fiúk valamiért nem szeretik, ha meglátják, hogy zavarban vannak, bár ennek okára sajnos még nem sikerült rájönnöm, de kérem, nem vagyok én pszichomókus! Még pszichopata sem, úgyhogy téma lezárva >< Bár a kettő között nincs valami sok hasonlóság, de mint mondtam, ez nem az én dolgom. Így aztán én is hátamat mutatva a férfinak fordulok a másik irányba, hogy szintén egy kis gondolkodásnyi időt nyerjek. A tompa puffanással, mely egy könyv szerencsétlen földet érését jelzi, nem foglalkozom, ám a mellettem megjelenő, riadt tekintetű kardom lelkére, aki eszeveszetten mutogat a hátam mögé, már annál inkább. Fordulnék meg, hogy megnézzem, mit akar tőlem Rakurai, mikor egyszer csak hadnagyom karjaiban találom magam, nem sokkal mellettünk pedig, földet ér a könyvespolc. Köszönetem annak a két ismeretlen tisztnek, akik összehozták, hogy a mai napon találkozzam Narával és, hogy idebenn ragadjunk, szó szerint megváltoztatták az életemet! Ha megtalálom őket, biztos, hogy sütök nekik egy-egy jó nagy adag süteményt, köszönetem jeléül.
- Köszönöm, de a te közbenjárásoddal semmi bajom nem esett, tökéletesen jól vagyok, sőt annál is jobban *.* Mellesleg tényleg a te hibád volt, de azt hiszem, most nagylelkű leszek és megbocsájtok, egy feltétellel. – vigyorgok rá rejtélyesen.
Már két lábbal a földön állva, ám érzelmileg valahol a fellegekben járva hajolok közelebb a férfihoz, engedélyt kérvén tőle, hogy megcsókolhassam, ezzel megpecsételve kapcsolatunkat. Igazán jó érzés lenne véghezvinni kis akciómat, hiszen itt van mellettem az én lovagom és megmentőm, semmi baj nem történhet. Amint elválok tőle, megragadom a karját és arrébb húzom egy pár lépésnyivel, lévén ezt a hatalmas kupit el kell takarítanunk, mielőtt még a könyvtárosnő ideér. Én azonnal hozzá is látok, hogy a könyveket újra ABC-sorrendbe rendezzem, felhőtlen boldogságot sugárzó arccal. Egy pillanatra azonban megállok és érdeklődve fordulok a hadnagy felé.
- Akkor most mi járunk? – kérdem tőle, kissé buta tekintettel, hiszen akik csókolóznak, azok minden bizonnyal járnak is ><

Nem utasít el, mikor meg akarom csókolni, ez már jó jel *.* Bár ugye azt mondta, hogy én is tetszem neki és meg is mentett, meg minden, úgyhogy tényleg szeret és akkor összejöhetünk és életünk végéig együtt leszünk *.* Ez életem legboldogabb napja *.* Persze tudom, hogy igazán nem kéne még így előre terveznem, sőt eléggé elragadtattam magam, de hát na, boldog vagyok! Olyan finom, édes csók ez, amilyen még sosem kaptam életemben. Fejemet megrázva próbálok kiszabadulni ebből a bódulatból, majd hogy csináljak valamit, mivel annyira fel vagyok pörögve, hogy mindenképp el kell foglalnom magam, pakolászni kezdem az össze-vissza, egy kupacban lévő iratokat. Észre sem veszem, az örömtől totálisan megrészegülve, mit ügyködik Shiratori-kun a falnál, de az még boldogabbá és elszálltabbá tesz, hogy azt mondta, megpróbálhatjuk, pedig mikor is álmodhattam én valaha arról, hogy valaha egy hadnagy lesz a párom? Őszintén kimondva sosem gondoltam rá. Mikor újra megszólal, én azonnal odakapom a fejem és csak bólintok. Milyen lovagias *.* Sosem hittem volna, hogy ilyen férfi még létezik a világon, kifogtam a valaha élt leges-legtökéletesebb pasit, ez nem kétséges. Egy ideig várok, majd utána mászom a már viszonylag tiszta járatban. Meg sem köszöntem neki, milyen ostoba vagyok >< Na mindegy, majd ha kiértünk, egyelőre jobb, ha arra figyelek, hogy ne csússzak vissza ezen az emelkedőn. Egy pár kanyar után a férfi eltűnik figyelő szemeim elől, amitől egy pillanatra megtorpanok, de aztán úgy gondolom, ahol nincs pókháló és egyebek, arra már járt előttem Shiratori. Jaj, olyan kedves és minden tekintetben hozzám illik, ez kétségtelen, aki pedig megpróbál szétválasztani minket, annak nagyon csúnya meglepetésben lesz része tőlem. Rajta fogom gyakorolni a hakudát *>* Már nem szerelmemen, hanem az árulón, már ha lesz ilyen, de biztos lesz, hiszen minden pár kapcsolatában jön egy mélypont egyszer, amiből ki kell keveredni együtt és én a világ minden kincséért sem hagynám el hadnagyomat, az biztos. Tiszta kuszák a gondolataim, egyik pillanatban ez, másikban az, kezdek begolyózni o.O Vagy csak fáradt vagyok. Vagy szerelmes… de rég éreztem ilyet. Jó most újra megtapasztalni, milyen is ez. Nagy elgondolkozásom közepette észre sem veszem, milyen sokat haladtam, viszont ahogy egy alattomos trükkös lapra érek, az lenyílik alattam, én pedig a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve rázuhanok Shiratorira. Ennek köszönhetően mindketten a földön végezzük. Arcunk olyan közel van egymáshoz, mint nemrég. Már húzódnék el, biztosan sok lenne neki, ha egymás után kétszer is megcsókolnám, de meglepetést okoz nekem. Ő kezdeményez és ajkaink már egymáshoz érnének, mikor egy elégedetlenkedő és egyáltalán nem ide illő harmadik személy megzavar minket. Szerelmem nagy igyekezetében, hogy felálljon, még engem is lelök magáról, aminek következtében egy fájdalmas nyekkenéssel újra a földön végzem. Én is végül feltápászkodom, és kicsit rendbe szedem ruházatomat, amikor eszembe jut, ki is a vendégünk. A rettegett könyvtáros o.O Pont rosszkor >.> Igazán lehetett volna annyi belátása, hogy hagy minket enyelegni, amúgy sincs most itt senki, akit zavarnánk. Mielőtt azonban még dühöm az asszonyra zúdíthatnám, az eddig masszívan bezárt ajtó egy apró fuvallattól kinyílik, szemünk elé tárva a hatalmas kupit, amit ketten okoztunk. Már elkezdenék magyarázkodni, viszont barátom újfent megelőz, tele van meglepetésekkel ez a fiú! Jobbnak látom inkább egy szót sem szólni, a végén még csak súlyosbítanék jelenlegi helyzetünkön. De mivel nem hagyhatom, hogy minden balhét ő vigyen el, lévén én is benne voltam, szintén megszólalok, nem szeretném, ha magára vállalná az egészet.
- Gomen nasai. Én is benne voltam a dologban, ha a hadnagyot megbünteti, kérem velem is tegye. – fordulok a félelmetes asszonyság felé, akit jól láthatóan felzaklatott az előbbi jelenet.
Végül egy nagyon bátor lépésre szánom el magam, hisz bátraké a világ, nem igaz? Szóval egyszerűen fogom magam és a zabos asszony szeme láttára megcsókolom Shiratori-kunt. Hű, ezt talán nem kellett volna o.O Ijedten ragadom meg a fiú kezét, a végén még nagyobb bajba keverem magunkat, így jobbnak látom elmenekülni. Shunpoval távolodom egyre távolabb a könyvtártól, a 6. osztagos hadnagyot is magam után vonszolva.
- Amúgy észrevettem, hogy mindig Tasuminak szólítasz. Nyugodtan hívhatsz Tasu-channak is, nagyon sokan ezt teszik ^^ - mosolygok rá, mikor megtorpanok, szerintem már elég messze vagyunk.
- Most viszont nekem mennem kell, de igyekszem minél hamarabb újra meglátogatni téged. – szólalok meg, majd búcsúzóul megcsókolom utoljára és elshunpozom.