A Hercegnő és a Kobold

Elégedetten nyújtóztam ki, és emeltem fel fejemet a padlóról. Padlóról? o__O Hogy kerültem én a padlóra? °O° Értetlenül pislogtam körbe, s megpillantottam a futonomat, nagyjából két-három méterre onnan, ahol feküdtem. >.< Valamikor az éjszaka folyamán valószínűleg legurultam róla. Emlékeztem, hogy álmomban, egy orv Karasu támadás elől >.>, az oldalamon gurulva menekültem, de nem hittem, hogy ezt átültettem a valóságban is. De legalább a takarómat is magammal hoztam. ^o^
Hogy így kireppent az álom a szememből, lassan feltápászkodtam, s beágyaztam. Végeztem néhány nyújtógyakorlatot, hogy a kemény földön elgémberedett tagjaim ismét ruganyossá szelídüljenek, aztán irány a fürdő, és magamra kaptam az egyenruhám. Aztán rájöttem, hogy bár megszokásból magamra öltöttem, tulajdonképpen nincs szükségem rá, hiszen nem szolgálatba megyek. Így gyorsan átöltöztem, s egy egyszerű sötétzöld kimonót öltöttem magamra, aminek aranyleveles mintája alig-alig volt észrevehető, s fekete obit kötöttem fel. A kétujjas zoknit rúgtam le először, és nem is szándékoztam vissza venni. Vesszenek a zoknik! >.> Így csupasz lábam bújtattam a zóriba, ami így sokkalta kényelmesebb viselet volt számomra. Végignézve magamon elégedetten állapítottam meg, hogy így már bizonyosan emberek, vagyis shinigamik közé mehetek. ^__^
Már-már dudorászva, s nagyokat szökkenve indultam a könyvtár felé. Akkor jártam itt utoljára, mikor még az Akadémiára jártam, és a vizsgákra készültem. Emlékeztem, hogy néha éjszakába nyúlóan a könyvek felett görnyedtem, mert az Emberek Világáról szinte semmit sem tudtam. Nem mintha ez sokat változott volna a mai napig. ^o^” Nézegettem a régi olvasó jegyem, de szinte biztos voltam benne, hogy újat kell csináltatnom. Vajon még mindig az a „kedves” tekintetű könyvtáros ijesztgeti az olvasókat? Akkoriban mi, tanoncok, szinte megfagytunk attól, ahogy ránk nézet, s a lepisszentésk… Brrr… A hideg ráz, ha csak rágondolok. Mintha csak egy kígyó sziszegett volna. Egyszóval félelmetes volt. >.< Ennek ellenére szerettem bejárni, a hatalmas polcokat, amik titkokat rejtenek, a terjengő papír szagot, a régebbi könyveknél pedig a tintáét. S bár sok időbe telt, míg megtanultam az írásjeleket Kanaetól, mire ide kerültem, már csak néhány szónál kellett segítséget kérnem. Főleg a régebbieket esett nehezemre kibogarászni, de mostanra ezzel sincsen problémám. ^o^ Vagyis, csak nagyon ritkán.
Benyitva a hatalmas terembe, mélyet szippantottam. Orromat megtöltötte az oly ismerős illat, szinte lebegtem a pultig, ahol a fagyos tekintetű könyvtáros visszarángatott a valóságba. Igen, erre a nézésre jól emlékeztem. >.> Természetesen új olvasójegyet kellett váltanom, ami szerencsére nem vett sok időt igénybe, majd szinte ujjongva vetettem magam a polcok közé, amivel kiérdemeltem, egy kígyós pisszegést. -.-” Már lépkedni sem szabad hangosan? T.T
A mesék közé vetettem magam. Emlékeztem, hogy a kapitány áradozott róluk, én pedig gyerekkoromban olvastam efféléket utoljára, így ideje lenne újraolvasnom egy-kettőt. S talán még Shiroichi-taichounak is lesz kedve velem tartani. ^o^ Egy hatalma, bőrkötésesre esett a választásom. Lábujjhegyre állva próbáltam kihúzni, egy magasabban lévő polcról, aminek következtében néhány mellette lévő kötet rám támadott. >.> Gondolom meg akarták bosszulni, hogy nem őket választottam. Ez duplán sikerült, hiszen kemény kötésükkel a fejemre estek, majd a földön landolva a csendben robbanásszerűen visszhangozva estek a földre. Gonoszak. T^T Így kiérdemeltem nem csupán egy fagyos tekintetet, hanem egy több perces szidást, amíg a könyvtáros segítségével visszapakoltam őket a polcra. Aztán sűrűn hajlongva elmenekültem a legközelebbi asztalig. Ott már csak nagyon óvatosan mertem lapozni, hiszen még annak is zaja lehetne, ráadásul levegőt is alig vettem, nehogy hangosabb legyek a csendnél. Ilyen az én formám. >.>
Valószínűleg nagyon belemerültem az olvasásba, mert csak akkor vettem észre a mellettem magasodó alakot, amikor az néhányszor megbökött. Ijedten ugrottam egyet a széken, hiszen éppen egy sárkányos résznél tartottam, és már-már azt hittem rám támadott a könyv. Az ugrás következtében az asztal mellett landoltam, esésem fenékkel tompítva. Egyik lábam, még a széken maradt, ami hangosan nyikordulva mozdult néhány centit, ezzel ismét magamra vonva a haragosjeges tekintetű asszony haragját. T.T Lassan feltápászkodtam, ha az idegen kezet nyújtott, akkor az ő segítségével, majd balommal sajgó testrészemet szorongatva, jobbommal hellyel kínáltam.
- Persze, parancsolj! ^o^” - mosolyom a fájdalomtól kissé fancsali, de ennek ellenére őszinte volt.
Rápillantottam, és nagyon reméltem, hogy nem nevet ki, mert akkor végérvényesen megharagszik rám a könyvtáros, és többé nem enged be. T^T Az pedig katasztrófa lenne számomra. >.<
Végigmértem asztaltársam, s a könyvét. Shinigami egyenruhát viselt, de a könyve az emberi élettel foglalkozott. Talán tanuló? °O° De nem úgy tűnt. Akkor vajon miért olvas efféle könyvet? Talán küldetésre készül? o__O Aztán észbe kaptam, hogy valószínűleg percek óta felhúzott szemöldökkel bámulom. Ettől zavartan elpirultam, és mélyen a könyvembe bújva próbáltam olvasást színlelni, ami eléggé nehezen ment, lévén, hogy az esésemmel a könyvet is magammal vittem, de az asztalra visszatéve, már fordítva tartottam. Ezt persze nem vettem észre, mert különösebben nem koncentráltam az olvasásra, hanem a férfit figyeltem félszemmel.

Úgy néz ki, elég alaposan meglepem a hölgyet, mivel még a székéről is leesik. Ahogy ül a földön, elég alaposan megbámulom.
Nagyon szép hosszú, szőke haja van. Szép formás teste van, végül a szemeim a keblein pihennek meg. Szerencsére hamar eszembe jut, hogy ilyet illetlenség csinálni, így már bámészkodok is tovább. Gyönyörű zöld szemei vannak!
Hamarosan megmozdul, próbál felállni. Azonnal kezet nyújtok neki és felsegítem. Ezután megengedi, hogy leüljek.
- Köszönöm! - válaszolok egy halvány mosollyal az arcomon.
Nagyon hálás vagyok, hogy leülhetek. Helyet foglalok mellette, majd kinyitom a könyvemet. Először csak belelapozok és egy két részbe olvasok bele. Ezután megkeresem a tartalomjegyzéket, amiből látom a különböző címeket. Végül úgy döntök, nem össze vissza fogom olvasni, hanem elkezdem az elejétől és úgy haladok a végére. Közben feltűnik, hogy a lány engem néz. Félénken felé fordítom a tekintetem, majd elmosolyodok. Vetek egy pillantást az ő könyvére, ő mit olvas. Ekkor tűnik fel, hogy fordítva fogja a könyvet.
- Ne haragudj, de ha olvasni szeretnéd, akkor rosszul fogod! - suttogom.
- A nevem egyébként Hiraikotsu Omote, örvendek a találkozásnak! - mutatkozok be. - A 6. osztag 5. tisztje vagyok. - árulom el az osztagomat és a rangomat.
Mintha láttam volna már korábban Shinigami egyenruhában. Bár, annyian vannak az osztagokban, lehet hogy csak egy hasonló lány volt az. Nem szoktam túlzásba vinni a bámészkodást.
- Esetleg nem láttalak már téged valahol az enyémhez hasonló ruhában?
Talán valamelyik osztag hadnagya, esetleg kapitánya ő. Kár, hogy nem jegyeztem meg a korábban látott arcokat. Több szőke hajú lányt láttam már, de eddig egyik olyan volt, mint a másik. Túlzottan el voltam foglalva a saját lelki válságommal, ahhoz, hogy odafigyeljek másokra. Még a saját osztagomban sem ismerem a társaimat. Bár őket már megismerem név és arc alapján, mivel gyakran foglalkozok az ügyeikkel, amikor segítek Mistynek.

A Hercegnő és a Kobold

Felsegített, és nem nevetett ki hangosan, ez jó pont. Bár lehet, csak annyira megleptem, hogy elfelejtett nevetni. >.< De miután hellyel kínálom, azért elmosolyodott, így sokkal barátságosabbak lettek a vonásai. Először inkább tartózkodónak és ridegnek mondtam volna, de most valahogy megváltozott. Igen, a mosolytól minden arcvonás megenyhül. Visszamosolyogtam rá, aztán a könyvemet kezdtem bogarászni, vagyis úgy tettem, mintha. .__.
Figyeltem, ahogy össze-vissza lapozgatta a könyvet. Először nem is nagyon értettem, hogy vajon mit is kereshet a végén, hiszen, ha onnan kezdi, akkor semmi izgalmat nem talál majd az olvasásában, de hát ő tudja. ^o^ Ahogy felém pillantott, gyorsan ismét a könyvembe temettem tekintetem, de talán ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Legalábbis erre világított rá a mondata. .__.
Fo-fo-fordítva? °O° Hogy a csudába? És miért? És mi? Áh! T.T Teljesen vörösen pillantottam a lapokra, és valóban fejjel lefelé álltak a betűk.
- Én… hm… - nem tudtam mit is mondhatnék erre, valószínűleg végérvényesen lebuktam. T^T
Akár csinálhattam volna úgy is, mintha ez teljesen természetes lett volna, s világ életemben ekként gyakoroltam volna az olvasás művészetét, de ehhez már késő volt. -.-” Így teljesen lesújtott arccal, s egy felettébb zavart mosollyal az arcomon, egyszerűen megfordítottam a könyvet. ^_^””
- Rosui Kagehime - próbáltam viszonozni a bemutatkozását, és illedelmesen meghajolni, de a könyvről zavaromban megfeledkeztem, így azt fejeltem meg. Létezik nálam ügyetlenebb Seireiteiben? T-T
Kiejtettem kezemből a könyvet, és óvatosan megdörzsöltem a homlokom. Vajon engem tényleg a balszerencse fogadott örökbe? °O° De miért? >.> Hiraikotsu-sanra sandítottam, és nagyon ajánlottam, hogy ne nevessen, mert akkor kénytelen leszek elsüllyedni szégyenemben. -.- Pislogtam néhányat, majd egy újabb mosolyt eresztettem meg, ami valószínűleg nem sikerült a legtermészetesebbre. ^_^””
- Igen, láthatott egyenruhában. A Juubantai ötödik tisztje vagyok - váltottam a tegezés után magázódásba, hiszen így illik.
Nem is értem, hogy előtte miként is tegezhettem le, főleg azok után, hogy olyan szituációban találkoztunk. >.< Egyre inkább kényelmetlenül érzem magam, hiszen eddig még csak a rossz oldalam mutattam meg, pedig van ám nekem jó is. ^o^ Bár biztos nem értékelné a szúrós tekintetű asszonyság, ha az egyik könyv lapjaiból békát, vagy madarat hajtogatnék, pedig abban nagyon jó vagyok. :3 Még Shiroichi-taichou is megdicsért. ˇ^ˇ
- Mért olvassa? - bökötem a könyvére.
Érdekel, hiszen én sem igazán tudok sokat az Emberek Világáról, és még az is lehet, hogy tanulmányt készít róla, és ehhez keres anyagot. Viszont a könyvek között nagyon jól kiismerem magam, így akár ajánlhatnék is neki, ha tudom, hogy tulajdonképpen mit is keres.
Próbáltam barátságos lenni, hiszen eddig nem volt éppen lehetőségem arra, hogy jobban megismerhessem, bár talán erre nem a legjobb hely a könyvtár, meg nem is biztos, hogy ezért szólított meg. Talán csak békésen olvasgatni szeretne mellettem, én pedig elrontottam ezt az állandó bénázásommal, és fecsegésemmel. T.T Az nem volna túl jó. >.< De bemutatkozott, szóval biztosan nem zavarom annyira, mert akkor az esésem után inkább máshova ült volna… ^o^ Vagy nem? °O° Végülis arra a következtetésre jutottam, hogy ha zavarom, akkor arról úgyis szól majd. ^__^ Kedvesen rámosolyogtam.
- Először jár itt? - kérdeztem, mert nem olyannak tűnt, mint aki sűrűn megfordult a könyvtárban.
Ráadásul megkérdezte, hogy leülhet-e, amit nem sűrűn tesznek meg, hiszen ez egy csendes hely, legtöbbször egymáshoz sem szólnak az olvasók, csak ülnek, és bogarásszák a betűket. Kicsit sajnálom, is, hiszen biztos jó lenne megosztani másokkal, hogy mit olvasunk, és hogy az milyen. De nem szeretnék lázadást szítani, mert ki tudja, mit tenne velem a fagyos asszony… Lehet, hogy eltemetne a Lidérchatározók alá. Soha senki nem találna meg utána. T-T Nem kockáztathattam ezt meg, így Hiraikotsu-san válaszára várva csendesen figyeltem, hogy mikor közeledik a könyvtáros, hogy végérvényesen elhallgatasson. >.> De nem adom ám olyan könnyen magam! >.<

A Hercegnő és a Kobold

Kicsit zavarba jövök, annyira sokszor néz engem. Kissé el is pirulok, nem vagyok hozzászokva, hogy engem bámulnak. Viszont amikor megjegyzem, hogy fordítva tartja a könyvet, akkor elpirul. Szegény nagyon zavarba jön. Barátságosan elmosolyodok, nem tud mit válaszolni nekem. Végül ő is bemutatkozik. Szép neve van, de ezt most nem említem meg, mert még azt hiszi hogy fel akarom szedni és elhajt melegebb éghajlatra. Majd megerősíti, hogy láthattam egyenruhában. Áh, ez jó hír, legalább egy másik Shinigamival van dolgom.
- Áh, ennek örülök! Legalább ugyanazt a foglalkozást űzzük.
Ez tényleg nagyon jó hír, mert ha más nem, akkor az osztagokról is beszélhetünk. A 10. osztag 5. tisztje, ejha. Akkor már már ismerek egy embert a második osztagból, egyet az ötödikből és most már a 10. osztagból is. Ráadásul igazán szemre való teremtés akivel egy asztalnál ülök.
Amikor a könyvre bök, kicsit zavarba jövök. Megvakartam a fejem, majd körül néztem. Hallótávolságban kevesen vannak, ezért kissé felbátorodok, de azért közelebb hajolok hozzá.
- Nos, én ember voltam, de számos dolog kimaradt az életemből. Arra vagyok kíváncsi, mit hagytam ki és mit kell bepótolnom. Elég ciki, hogy normális ételt először itt ettem.
Próbálom viccesre fogni a történetet, nem akarok megint begubózni. Most már inkább úgy akarok beszélni az elmúlt életemről, mint ami már csak a történelem része.
- Esetleg kérhetem, hogy tegeződjünk? - kérdezem hirtelen. - Kicsit kellemetlen számomra, hogy magázol. Tehát nyugodtan tegeződjünk.
Ekkor megint elmosolyodok, hátha sikerül ezzel felbátorítanom. Elvégre tényleg jobb úgy beszélgetni, hogy nem kell odafigyelni arra, nehogy letegezzem a másikat. Ráadásul én alapból letegeztem, tehát nem tudom ő miért magáz engem.
- Igen, először vagyok itt. Meg hát, az az igazság, hogy sosem voltam még könyvtárban... az a mogorva nő kicsit megrángatott a hangos belépőmért. Nem is tudtam hogy itt csendben kell lenni. Bár mi éppen nem vagyunk valami csendesek. - kuncogok.
Lehet jobb lenne elhallgatni és tényleg a könyvembe fúrni a tekintetem a csacsogás helyett. Még a végén megjelenik az az idegbeteg nő és megint valami rosszat tesz. Bár akkor már nem fogom vissza magam és leállítom. Velem csak ne szórakozzon.
- És te mit olvastál, amíg meg nem zavartalak?

Láttam, hogy ő is zavarba jött, ami először mosolyra késztetett. Igazán furcsa ez egy férfitől, bár nem most látok először elpirulni shinigamit. ^o^ Eszembe jutott Takashi~kun, és az első találkozásunk, majd pedig az este. Igen, ott elég sokszor jött ő is zavarba. :3 Majd rávilágított Hiraikotsu~san, hogy fordítva tartom a könyvem, és onnantól kezdve már én is vörösen és zavartan ültem mellette.
- Igen – feleltem megjegyzésére mosolyogva.
Bár nem igazán tekintettem munkának shinigmi létem. Valahogy már megszoktam, és csak egyszerűen végeztem a dolgom, ahogy elvárták tőlem. >.< Nem mintha robotnak éreztem volna magam, hiszen még mindig hittem, hogy segítek, akinek tudok, de ez számomra több volt, mint egy munka vagy hivatás. Hozzájárultam, hogy a dolgok a megfelelő kerékvágásban haladjanak, és minden úgy alakuljon, ahogy lenni kell. Legalábbis én így gondoltam. ^o^
Óvatosa körül kémlelt, mielőtt válaszolt volna kérdésemre. Ezt először nem értettem, majd rájöttem, hogy valószínűleg a könyvtárost kereste tekintetével, hiszen nem lenne a legjobb, ha ránk szólna, vagy kidobna minket. >.> Kitelik tőle, amilyen fagyos a nézése, azt is el tudom képzelni róla, hogy iratokat ellenőrző kém! >.< Sőt, lehet, hogy mumus is! °O° Jó, ez a kinézete miatt nem volt egészen valószínű, de a viselkedése és az aurája mumusi jeleket küldött… >.> Aztán felfigyeltem rá, hogy már régen válaszoltak a kérdésemre.
- Én sem itt születtem – feleltem mosolyogva, de hangomat visszafojtottam a szidás elkerülésének érdekében – Bár gyermekként kerültem ide, szóval ebben sajnos nem tudok segíteni… Bár rengeteg könyvet olvastam az Emberek Világáról, érdekes hely.
El is gondolkoztam a dolgon, hiszen valóban sokat olvastam már róla, tudtam, hogy sok-sok részből áll, még többől, mint Soul Society. Hogy rengetegféle nyelvet beszélnek, és akik más-más helyről jöttek máshogy is néznek ki. Mégis többet jártam odakint, mint életemben, ami talán szomorú dolog, de nem bántam. Azt az időt már magam mögött hagytam, most erős vagyok, és megvédem a gyengéket, megmentem a bajbajutottakat, és segítem a lelkeket. ^_^ Vagy legalábbis szeretek ekként gondolni a shinigami létének értelmére.
- Persze – pillantottam fel a gondolataimból – sajnálom, ha rossz érzést okoztam számodra Hiraikotsu~san! T.T
Kicsit zavart, hogy miattam rosszul érezte magát, de a mosolyától megnyugodtam. Hiszen biztos nem mosolyogna rám, ha megbántottam volna. >.< Legalábbis én nem mosolyognék olyanra, aki megsértett. ˇ^ˇ
- Nem kell vele foglalkozni, mindig is ilyen fagyos tekintetű volt, sokszor ok sem kell neki, csak szeret szidni – suttgtam, persze közben körbenéztem, nem lenne jó, ha rajtakapna. @_@ Biztosan mumuseledellé kaszabolna. >.> - Igen, hogy ne zavarjunk másokat az olvasásban, bár szerintem senkit sem zavarunk
De aztán eltöprengtem a dolgon, hogy engem zavarna-e, ha mellettem beszélgetnének, miközben olvasok. Nem tartottam valószínűnek, ahogy elmerültem általában, szerintem észre sem vettem volna. Ha Hiraikotsu~san nem veregette volna meg a vállam, lehet észre sem vettem volna. °O° Igen, ha én olvastam, akkor világ megszűnt körülöttem.
- Ez egy régi meséket tartalmazó könyv. Sok érdekes történet van benne – feleltem kérdésére – Tudod, szeretek régi történeteket olvasni, vagyis igazából mindent szeretek olvasni, de a boldog végű tündérmeséket a leginkább – majd zavartan elhallgattam. Már megint csak csacsogok! >.<

Kissé elszomorít, hogy nem élt túl sokat az emberek világában, viszont amikor azt mondja, hogy elég sokat olvasott róla, az jobb kedvre derít. Végre valaki aki majd tud nekem segíteni!
- Hmm, amit én megismertem az emberek világából, az nem éppen a legjobb dolog volt. Mondjuk úgy, hogy eléggé nehéz sorom volt és rengeteg mindenről még nem is hallottam.
Azt már nem árulom el, hogy mi volt a foglalkozásom. Biztos nem nézné jó szemmel, hogy egy gyilkossal ücsörög éppen és cseverészik. Ráadásul ez a mészáros épp segítséget kér. Nagyszerű dolog, mondhatom... Eddig az volt a szakmám, hogy kérdezés nélkül ölök embereket, akiket kijelöltek számomra. Most pedig megvédem az embereket a különböző szörnyektől. Szép változás. Majd észre veszem, hogy a lány kissé kellemetlenül érzi magát. A szavain elmosolyodok.
- Ugyan, nem történt semmi! - mondom, majd a vállára teszem a kezem. - Nem tudhattad hogyan szólíts. - ekkor tűnik csak fel, hogy mit tettem.
Hirtelen elkapom a kezem a válláról, lényegében úgy, mintha valamilyen forró dologhoz nyúltam volna. Az arcom is azonnal elvörösödik. Nem igazán értem még hozzá senkihez sem. Se életemben, sem, amióta itt vagyok. Az igaz, hogy egyszer kétszer kezet fogtam itteniekkel köszönéskor, de nővel még nem volt dolgom. Mistyt leszámítva, akivel eléggé érdekes a viszonyunk. Amikor hozzánk került, próba harc során megcsókolt, majd felettesemként végzi a dolgát. Ráadásul ha jól hallottam, akkor egy másik pasival össze is jött.
Majd a lány elmeséli, hogy mit olvas. Ekkor már kissé elül a zavarodottságom. Talán még az arcom színe is normálisabban néz ki, bár ezt Hime jobban meg tudná mondani. Erre viszont nem kérdezek rá.
- Nos, ennek a könyvnek „Az emberi élet gyönyörei” a címe. Még nem tudom miről szól. Ennek tetszett meg a címe. Illetve erről gondolom azt, hogy ez arról a tudásról szól, ami nekem kell. Szeretném megtudni, mi maradt ki az életemből. Ezeket összegyűjteném és a lehetőségeimhez mérten valósítanám meg azokat. Tudom, hogy bugyuta ötlet, de azért szeretném kipróbálni miről maradtam le.
Ekkor megfordítom a könyvet és beleolvasok, hogy mit írnak róla ott. Nagyon gyorsan átfutom a szememmel, majd újra elpirulok. Ez nem az a könyv, amit én szerettem volna. Ez valami szerelmes könyv, amiben két férfi egymásba szeret.
- Azt hiszem nagyon rossz könyvet választottam. - teszem le az említett kötetet az asztalra. Ráadásul pont úgy, hogy a lány is el tudja olvasni, mi áll a hátulján.
- Jobb lenne, ha valaki segítene nekem a könyvek ajánlásában. - nyelek egy nagyot. - Ez az izé valami gusztustalan!

A pokollepke nagyon pontosan leírta az utat én mégis elkeveredtem néhol. Hiába. Amikor legutóbb itt jártam még minden nagyon más volt. Bezzeg az emberek világa nem változik. A kis falu ahol voltam őrségben, ugyan olyan volt 300 éve. Pár apróbb változás volt ugyan. Például felújították a házak némelyikét (talán mindet is, ki emlékszik arra.), meg a közvilágítást cserélték elektromosra, de az utcák nem változtak. A fiúk mindig az erdő mellett gyülekeztek, a lányok meg a pataknál. Az apukák a kocsmába az anyukák meg egymáshoz mentek. Itt bezzeg minden átalakult. Átrendezték az utcákat, Átépítették a házakat, Áthelyezték az akadémiát és az osztagok szállását. Már Eichiro-channal közös padunk sem volt meg. Az irattár is sokkal nagyobb lett. 300 év iratai jelentősen nagyobb helyet igényelnek. Feltételezem az utóbbi időben sok más dologról is készül feljegyzés nem csak az osztagba belépésről és a halálozásról. A személyleírást követve kezdtem kutatni az olvasgató személyek között. Nem volt nehéz kiszúrni a furcsa színű hajat. Bár mondjuk én beszélek fura hajról? Az előtte lévő kupac könyvből és iratból arra következtetek hogy még nem talált semmit. Nem csoda. Ilyen kevés adat és ennyi eltelt idő... Nem csodálnám hogy egyáltalán nem találnánk semmit. Mindenesetre semmit nem haladunk ha csak itt állok és nézek magam elé. Odaléptem az asztal mellé. Kezemet a combomra és meghajolok. Ahogy azt szokás.
-Sojirou. Örvendek.- Nem éppen szószátyár megszólalás de könyörgöm. Nem várjanak kisregényt. Ez csak egy bemutatkozás. Mért kell annyira túlcifrázni.-Mire jutottál?-kérdeztem meg és a válla felett belenéztem a kinyitott könyvbe. A rengeteg sor és oszlop mindegyike egy halott shinigami. Szóval ennyi. Ennyi marad a shinigamikból ha véletlenül rosszul lépnek. Egy sor egy régi kopott könyvben. Egy adathalmaz. Születési ideje, Halál ideje, halál oka, megjegyzés. Vajon én is ennyi leszek majd? Mit takarhat a megjegyzés. Olvassuk csak el a 416-ost. "Hollow végzett vele karakura városban." 417: "Merénylet áldozata" 418: "Sikertelen kísérlet" 419: "Lázadás. Kivégezve." Vajon mi van Eichiro-chan mellé írva?

Irattári Feladat

*Ez a könyvtári látogatás se bizonyult túl jó ötletnek, úgy ám! De, mivel jobb dolgom nem volt, és a kapitány néni sem mondta, hogy maradjak az osztag területén, ezért megpróbáltam valahogy lefoglalni magam. Sokat unatkoztam mostanában, ez kihatott a kedvemre is. Történjen már végre valami! Valaki igazán felborogathatná egy picit a megszokott kerékvágást. Na, de, mivel senki sem hajlandó ezt bevállalni, majd megteszem én! Csak a kérdés, hogy hogyan, és kivel szövetkezve.
A könyvtáros néni adott nekem egy hosszabb jelentkezési ívet, de van rajta pár írásjel, amit alig tudtam kivenni. Mivel azon a lányon, és a bácsin kívül senki sem volt ott, ahol én ültem, az irattárhoz közel, így szép, aranyos buksimmal ártatlan arcot vágva odaballagtam hozzájuk*
- Kérem! Tetszenek tudni segíteni? - *udvariasan kértem a segítségüket, nem szívesen szóltam volna bele a beszélgetésükbe. A bácsi úgy is olyan morcinak tűnt. Cseppet sem ideális „szövetséges” a rendbontáshoz, de mielőtt bárki is megijedne, nem gondoltam komoly dologra. Mostanra már ötletem is támadt: méghozzá az, hogy énekelni fogok! Úgy bizony! Reszkess, Seireitei! Csakhogy egyedül az úgy uncsi, és főleg magában. Kell mellé valami plusz is, de miért mindig én találjak ki mindent? Másnak biztosan vannak ettől pompásabb ötletei, mi mellé jó még az éneklés. Csak nehogy megint valaki összetévesszen egy cicával! *- Nem tudom, ide mit kell írni - *mutattam a nevem alatt egy részre, ami elbizonytalanodtam. Fene se gondolta volna, hogy a könyvtárba iratkozás ilyen erőt próbáló, nehéz feladat lenne. Pedig csak egy szakácskönyvet szerettem volna elolvasni. Ó, nem említettem volna? Terveim között szerepelt, hogy az egyik kedvenc ételemet megtanulom elkészíteni. Úgy ám! Csak ehhez majd szintén kell egy kis rásegítés, mert eleinte a szakács néni az osztagunknál megdorgált, és elküldött, hogy gyereknek nincs helye a konyhában főzésnél! Na, azt majd meglátjuk, de meg bizony! Majd Kapitány nénit megkérem, ő biztos tudja. De ez még a jövő zenéje, egyelőre a beiratkozást kell elintéznem, az a kulcs a szakácskönyvhöz.*

Haruki eléggé megsértődött a tegező formulán. Észre sem vettem hogy túl közvetlen voltam. Sok ideig csak Hollowokkal beszélgettem. Ők valahogy nem szoktak panaszkodni a fogalmazásommal kapcsolatban.
-Ezer bocsánat. Nem szándékoztam sértő lenni.-szabadkoztam. Aztán hogy ne lássa zavaromat felugrottam és szembe vele leültem az asztalhoz. Magam elé kaptam egy félretolt látszólag még olvasatlan pakkot és mélyen belemerültem. Sor sor után olvastam a szörnyű híreket. Az elmúlt kétszáz év nem volt kegyes Serietyhez. Eichiro... Eichiro... Eichiro... Egyik sem az. Ahogy olvastam és mindenhol az ő nevét kerestem valahogy felötlött az emlék mikor olvasni tanított. Éreztem ahogy mögöttem ül és a kezemet fogja. Segített követni a sorokat. Akkor még alig tudtam betűzni a szavakat. Nagy segítség volt hogy nem kellett egyszerre két dologgal foglalkoznom. Most azonban nincs itt. Muszáj két dologra is figyelem. Nem mintha már olyan nehéz lenne. A sok év amikor a leveleit olvastam egyedül, elég gyakorlattal ruházott fel. Már nem kell minden betűnél megállnom külön külön. Már bele tudok mélyedni a szövegbe. Köszönöm Eichiro. Megtalállak.
Olyannyira belemerültem a szövegekbe hogy észre sem vettem a mellettem zajló jelenetet.
-Ide az osztagot kell írni.-szólalt meg Haruki.
Meglepődtem mert azt hittem nekem szólt. Talán elfelejtettem valamit? Amikor azonban felnéztem láttam hogy nem nekem szólt. Egy kislány jött és kért segítséget kérni. Nem tudott olvasni. Hmm. Mér jött akkor a könyvtárba? Hiszen itt csak olvasni lehet jóformán. De amint láttam Haruki intézi a dolgot. Akkor nekem nincs is más dolgom mint a papírba koncentrálni.
-Üdv.-szóltam oda a lánynak és már fordultam is vissza.

/*Bocsánat a késésért. Átkozott vizsgaidőszak... Ígérem hogy ezek után gyorsabb leszek.*/