Achille Catahecassa Wayra

Tárgy: Achille Catahecassa Wayra Kedd Ápr. 06, 2010 3:46 am

Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Achille Catahecassa Wayra
Kor: 22 éves
Születési dátum: 2078. június 30.
Nem: Férfi
Rang: Sierra Montero fracciója ( 11.arrancar )
Kinézet: Rövid, fehér hajú, barnás-kékes szemű. 184 centi magas, és 65 kiló. Általában a speciális kék ruháját hordja. >><<
Jellem: Csendes, visszahúzódó. Amikor szükséges kiáll magáért, de egyéb iránt, nem vonzódik a küzdelemhez, valamint a másokkal való kapcsolat létesítéshez. Legtöbbször csak nézelődik, az erejét ritkán használja.
Zanpakuto: Meccanismo [Mechanizmus]
Zanpakuto feloldása: Evolvere, Meccanismo! [Fejlődj, Mechanizmus]
Zanpakuto kinézete: >><<
Ressurection kinézete:>><<
Zanpakuto támadásai:
- Dato Deroga[ Adatmódosítás ]
Ez a képesség a karakter ellen irányuló támadások ellen jó. Úgy mond a támadás "adatait" feltöri, és megváltoztatja. Ezáltal a támadás, vagy elveszti a hatását, vagy pedig a támadott irányítása alá kerül. Ez persze csak korlátozott számú támadás ellen jó, valamint csak a vele egyszintű, vagy gyengébb támadások ellen ér valamit.
- Il sistema sovraccaricare [Rendszer túlterhelés]
A fejsze feje körül egy kis aura keletkezik, mely ha érintkezik és élőlénnyel egy hatalmas robbanást eredményez.

Speciális köszönet:

Wakahisa Shunnak; (amiért engedélyt adott, hogy a karaktere szerepeljen a történetben)
Sierashi Yuusukének; (amiért engedélyt adott, hogy a karaktere szerepeljen a történetben)
Sierra Monteronak; (amiért engedélyt adott, hogy a fraccionja legyek)
Valamint mindenki másnak, aki segített megihletni eme kis történetet Smile

Előtörténet

.:2010-2078:.
A shinigamik fényes győzelmet arattak egy bizonyos Aizen Souske nevezetű áruló shinigami ellen, kiről gondolom mindenki jól tudja, hogy mit tett. Igaz, közel állt ahhoz, hogy uralma alá hajtson több világot, tervét keresztül húzták a fondorlatos, és erős shinigamik. Igaz, nekik is voltak veszteségeik, de a legtöbb háborúban történnek ilyenek. Ki mondhatna olyat, hogy egy hosszú évek óta húzodó háborúból sérülések, avagy ember életek elvesztése nélkül keveredik ki. De ez most kevésbé fontos. Azon a napon, melyen elpusztították az árulót, mindenki fényesen szemlélte a jövőt, s úgy gondolta, ezután úgy is csak jobb jöhet. Ez természetesen tévedés, hisz mindenkinek tisztában kéne lennie azzal, hogy mi csupán a Sors játékszerei vagyunk. Ha a Sors megun minket, akkor addig szekál, amíg bele nem halunk. És ez ellen mi nem tehetünk semmit. Az elkövetkezendő 40 év szinte teljes békében telt. Az emberek világában is egyre több béke született, a harcok véget értek, s úgy tűnt, végre elérkezett az az idő, melyre mindenki olyan régóta áhítozott. Hiába a józan ész, senki sem akarta tudtul venni a jeleket, melyek az eddiginél is sötétebb, vészjóslóbb háborúra utaltak. Egy bizonyos shinigami kapitány, név szerint Tanaka Hitoshi, titokban szerveződni kezdett az összes élőlény ellen. Helyről helyre, világokból világokba utazva gyűjtötte maga köré a híveit, melyek száma jóval több volt, mint amennyit egy átlagos emberi hadsereg meg tudna számolni. A csapás, mely a Heru Beranda névre hallgatott, lassan de biztosan meglökte a világunkat a Pusztulás, avagy a Végzet felé. Erre persze az emberek nem figyeltek. Ők azt hitték, hogy végre béke van, és nekik ennyi elég volt. Teltek az évek, de ez a Káosz seregének csupán röpke perceknek tűnhetett. Minden egyes perc elteltével a sereg létszáma nőtt, mint egy megállíthatatlan szélvihar által okozott kár. Lassan elérkezett 2050. 40 év telt el Aizen legyőzése óta, s az emberiség eddig csupán gyarapodott, és élte a hétköznapjait. Az öregek meghaltak, a fiatalok megszülettek, a tinédzserek megöregedtek, és így tovább. Ám ez a 2050 mégsem nevezhető eseménytelen szürke évnek. Ekkor már oly mértékű volt a Heru Beranda, hogy ezt Soul Society nem hagyhatta továbbfajulni. Bármennyire is fájt nekik, be kellett ismerniük, hogy elérkezett a sötét felhő, mely ismét sötétségbe boríthatja a világot. A Gotei 13 arra is rájött, hogy ők már túl kevesek ez ellen a hadsereg ellen, így csupán annyi tehettek, hogy mentették ami menthető. Minél több szövetségest kellett találniuk. A fajok ellentéteiket félre kellett tenniük, mert csak így volt elérhető a túlélés. Voltak akik ostobáknak tekintették a shinigamikat emiatt. Azt hitték, hogy ez csupán egy látszat sereg, és ők maguk is könnyedén szét tudják verni. De nem voltak tisztában azzal, hogy a tagjai, csakis kizárólag a legvérszomjasabb, brutális gyilkoló gépek. Erre a legtökéletesebb példa Hitoshi volt. Főleg amivé kezdett válni. Nem tudták, hogy olyan hatalmas erőre tett szert, melyről a legtöbb kapitány, csak a legtitkosabb álmaikban álmodhatott. A shinigamik nem igen kaptak pozitív válaszokat a szövetségi javaslataikra. Legalább is az első csatáig. Az első csata az emberek világában zajlott le, Nagy-Britanniában. Ez leginkább a Quincyk kiirtására irányult. És hát a legnagyobb fészek Angliában található, így egy szép nagy ellenállásba ütközött a Heru Beranda. Quincyk összefogva vártak a seregre, melyben szinte csak eltorzult szörnyetegek voltak már. A seregnél volt egy rendszer. Aki az ereje miatt eltorzult, az csak azt jelentheti, hogy ő maga erős. Igaz, részben az a változás erősítette is. Voltak akik ezt a folyamatot " A fertőzés"-nek hívták. Nem tudták ugyanis felfogni, hogy az illetők - ember,quincy,bounto,hollow, és shinigamik akik Hitoshi oldalára álltak- lélekenergiája össze lett keverve a vezető lélekenergiával. Így egyben erősebbek lettek, és a vezetőnek nagyobb volt a befolyása a hadsereg fölött. Úgymond ez egy telekommunikációs csatornaként is szolgált. Na de visszatérve a csatára. A hadsereg talán kibírta volna az első rohamot, ha a védőfalakon belül nem lett volna jó pár áruló, kik belülről megbénítva az ellenfelet, segítséget nyújtottak a kint lévőknek a bejutásra. Így a Quincy sereg szinte az első rohamnál teljesen elmorzsolódott. Ez persze nem azt jelentette, hogy mindegyik quincy elesett, csupán azt, hogy a nagyjuk vereséget szenvedett a Sereg ellen, mely magában hordozta mindazon jellemzőket, melyeket a rosszra szoktunk mondani. Ha elbuknak két lehetőségük van. Csatlakoznak, vagy meghalnak. És ami a legszomorúbb rész volt az egész csatában, hogy ezek- akik szétverték a Quincy sereget -, mindössze az előfutárok voltak. Így tehát a többi nép, mintegy jelként látva ezt, elfogadták a shinigamik szövetségi kérvényét, és létrehozták az Ellenállást. Ebben is ugyanolyan vegyesen tartózkodtak emberek, quincyk, bountok, shinigamik, arrancarok, mint a Heru Berandában. Csupán annyi különbséggel, hogy ezek a tagok, tudták, hogy csak a halál, és a káosz várja őket az ellenfél oldalán, és próbáltak valamennyire az ép eszükkel élni. A háború végül kezdett kiegyenlítődni. Hamarosan létrejött egy álló-háború, melyből úgy tűnt, nincs kiút. Akkor még nem is volt. És ezzel el is érkeztünk 2078-ba.

.:A kezdetek:.
Az első emlékem, hogy egy nagy ruhába vagyok bugyolálva. Zuhogott az eső, hideg volt, füst mindenfelé. Nem is igazán tudtam felfogni a helyzetet, mivel még csak 1 éves lehettem. Az anyám a karjaiban rohant velem, s csak néha szólalt meg. Akkor is csupán csak csitított. Nem értettem mitől félt, de nem is kellett. Nemsokára elérkeztünk egy leejtős részhez, ahol az anyám véletlen megbotolhatott, mivel elesett, és elkezdett lefelé gurulni. A karjaival védett az ütődéstől, s nem is nagyon lett bajom. Mikor abbamaradt a gurulás, hallottam egy nagy dörrenést, és az anyám kezei elernyedtek. Nem tudtam mi történt, de nem tetszett. Így hamarosan teli torokból bömböltem. Nemsokára egy ember közeledett. Nem tudtam ki lehet, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak sírtam tovább. Hamarosan két nagy kéz ért hozzám, és felemelt anyám karjaiból. Ezután képkiesés. Összefoglalva, anyámat megölték a gonosz emberek, csupán szórakozásból. Nem láttam az értelmét, de a háborúkban nem szokott értelem lenni. Aki rám talált, egy harcos volt, év szerint Sierashi Yuusuke. Nem akart háborúzni, így egy rejtekhelyen tengette napjait. Úgy döntött, hogy megment, ezzel vállalva a sok szenvedést, mely egy gyerekkel jár. Hát igen. A kapcsolatunk nem volt túl rózsás. Én egy nyávogó gyerek voltam, ő meg egy mogorva harcos. Nem sok jó volt várható ebből az ismeretségből. Általában, mikor összevesztünk ( mivel nem egyszer fordult elő), a nevelőm arrébb vonult, s gyakorolt. Pontosan csak annyit tudtam, hogy Ő egykoron hatalmas harcosnak számított. De valamilyen okból visszavonult attól az élettől, és egy magányos remeteként folytatta élete hosszú útját. Attól eltekintve, hogy majdnem ugyanolyan sértődékeny volt, mint én, egészen rendes embernek is lehetett mondani. Mégis volt benne valami furcsa, amit egy átlag emberben nem látnál. Mintha oly szinten küzd maga ellen, hogy belerokkan. Nem értettem miért, de ez volt az egyetlen kérdés, amit nem mertem feltenni. Mikor már 10 éves voltam, kezdett benőni a fejem lágya, s egyre jobban tiszteltem a nevelőmet. S mikor elérkezett ez a nap, hogy fel is tűnt neki, felajánlotta, hogy megtanítja nekem azt a tudást, melyet az élete során megtudott. Természetesen beleegyeztem. Az elején még gyengébb feladatokat kellett ellátnom, melynek szerintem nem sok értelme volt. Bár így visszatekintve, mintha azok csupán az erő felmérő gyakorlatok lehettek. A lényeg, hogy ezután hosszú napokat töltöttünk arra, hogy megtanuljak pár fontos mozdulatot. Az elején csupán pár fegyver nélküli mozdulatba avatott be, s mikor ebből már kimagaslóan ügyes voltam, elérkezettnek látta az időt, hogy megtanítson a kardforgatás mesterségére. Ebből is tehetségesnek bizonyultam, bár csupán azzal volt gondom, hogy túl hosszú volt a kard, így nem tudtam minden mozdulatnál jól kihasználni. Miután a kardforgatásban is elértem azt a szintet, hogy bűntudat nélkül mondhassam, egyszerűen profi vagyok. Később az elmém brillírozására koncentráltam. Próbáltam fejleszteni az agyamat, több-kevesebb sikerrel. És persze az is segített benne, hogy volt néhány alkalom amikor Yuu mesélt nekem a múltról, a nagy harcokról, a kalandjairól. Mindig is érdekelt honnan tudhatott ennyit, hisz csupán 40-nek néz ki. Mikor már lassan betöltöttem a 20-at a harci képességeim mesteri szinten voltak. Igaz, nem voltam túl izmos, de tehetséges voltam, így a nevelőm ki tudta belőlem hozni azt a szintet, hogy meg tudjam magam védeni. Nemsokára bejelentette, hogy most ideje ellátogatnunk a harci frontra, mivel beszélnie kell az egyik ismerősével. Hosszú utazásnak indult, így nem kockáztathattunk, hogy megtalálnak minket. Egy nagy fekete köpenyt nyomott a kezembe az indulásunk estéjén, s közölte velem, hogy ezt semmi esetben se vegyem le. Azzal elindultunk hosszú utunkra, mely valószínűleg a végzetünkhöz vezet

.:A végzet:.
Utunk eléggé hosszúra nyúlt, mivel csak éjszakánként haladtunk. Ennek nem tudtam mi az oka, de elég volt annyit tudnom, hogy hova megyek. Nekem az teljesen mindegy, hogy mikor érek oda. Félúton járhattunk, amikor egy nagyobb banda keveredett az utunkba. Valamilyen oknál fogva, engem szinte észre sem vettek. Nagyon fájt már a foguk egy kis prédára, és most a szerencsétlenek megkapták. Yuu lassan kihúzta a kardját, és a hegyével, az ellenfélre mutatott. A másik kezével egy papírt adott a kezembe, majd megszólalt.
- Menj el az Ellenállás főhadiszállására. Ott add oda ezt az üzenetet Wakahisa Shunnak. Siess! Nemsokára utánad megyek. -
- Nagy szavak ez egy magadfajtától! Támadás!- üvöltötte torokhangon az elfajzott őrült, s már rohantak is, hogy minél hamarabb falatozhassanak a mesterem zsigereiből. Mivel Sierashi Yuusukét, nem gyengének ismertem, teljesítve a parancsot berohanta az erdőbe, majd onnan folytatva az utam, elindultam a cél felé. Az utam során, szinte az emberek észre sem vettek, vagy nem akartak foglalkozni velem. Nem tudom, de nem is érdekelt. Miután elváltam Yuutól, az első városba érkezvén, egy döbbentő látvány tárult a szemem elé. A legtöbb ház romokban hevert, halottak az utcákon, minden összetörve. Nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mi lehetett ez, de volt egy olyan érzésem, hogy a város valahogy belekeveredett a háborúba. Nem hittem volna, hogy vannak itt túlélők, így a csuklyát hátradobva a fejemen sétáltam tovább. Alig mehettem pár perce, amikor recsegés zaja ütötte meg a fejem. Mikor a zaj forrásába néztem, láttam, hogy az egyik túlélő, éppen egy másik túlélőből lakmározik. A látvány olyan gusztustalan volt, hogy majdnem elhánytam magam, de valamennyire sikerült visszafognom. A kannibál szemében csupán a vad túlélési ösztön fénye lobogott, így úgy tekintett rám, mint egy friss prédára. Mikor elindult felém, előrántottam a kardom, és a védekezően magam előtt tartottam. Ettől egy picit megtorpant az ember, de az éhség kerekedett felül, a józan eszén. Mikor rám akarta vetni magát, egy gyors mozdulattal kitértem előle, majd a pengét a gerincvelőjébe döftem. Az áldozat sorsa meg lett pecsételve. Nem éreztem különösebben sajnálatot iránta, mivel már nem tekintettem rá emberként. Odaléptem a java részt megharapdált emberhez, és feltűnt, hogy kevésbé van megsérülve. És hogy még él. Nem volt megfelelő felszerelésem, hogy életben tarthassam, így csupán megkönnyítettem a sorsát, egy vágással a torkán. Mikor ezt befejeztem, a csuklyámat visszadobtam a fejemre, és folytattam az utamat. Ezután nem igen történt semmi az úton, így szinte akadály mentesen érkeztem meg az Ellenállás főhadiszállására. Mikor megérkeztem, nagy őrségre vártam, valamint, egy rendezett bázisra. De más fogadott. Egy rakat hétköznapi ruhába öltözött tag ült a tábor közepén és vitatkozott, valamint sátrak, és egyéb ideiglenes lakóhelyek voltak mindenütt. Meglepő volt annyi szent. Jobb ötlet híján odaballagtam a beszélgetőkhöz, és egy gyors üdvözlés után megérdeklődtem, hogy merre találom Wakahisa Shunt. Egy lány felállt a körből, és intett, hogy kövessem. Egy kevésbé emberek közelében lévő helyhez vezetett, majd felszólított, hogy beszéljek
- Örülök a találkozásnak! Sierashi Yuusuke küldött, hogy adjak át Önnek egy üzenetet. - mondtam, azzal átnyújtottam a levelet. Shun gyorsolvasó lehet, mivel ezután összegyűrte a levelet, és a kezében szorongatva megszólalt.
- Honnan a fenéből ismered?! - mondta kicsit szemrehányóan, amit nem nagyon díjaztam. De hát bármennyire is bunkó vagyok, illik válaszolnom.
- Ő nevelt fel, és ő képzett ki. Nem hiszem, hogy a tengődő őrülteknek, akár egy kis esélyük is lehetett volna ellenem.
- Az önbizalmadat tőle örökölted...- nézet végig rajtam. Már épp vissza akartam vágni egy kis csípős megjegyzéssel, de mikor kinyögtem volna, egy halk surranást hallottam a hátam mögött. Mikor megfordultam személyesen Yuu állt ott. Végre megérkezett, és úgy tűnt, hogy nincs sok baja. Mivel kicsit elfáradtam, így engedélyt kértem tőle a pihenésre, s azzal félrevonultam. Nem tudom azután mit beszéltek, de eléggé sok idő múlva fejezték csak be a párcsevelyt. Legközelebb másnap találkoztam velük, s nem eseménytelenül. Yuu ugyanis közölte velem, hogy támadást indítunk maga Hitoshi ellen, mégpedig ma. Csupán hárman fogunk útra kelni, így jobb lesz ha felkészülök. Egy pár perces meditációs gyakorlat után, friss elmével nekiállhattam összeszedni azon kevés dolgaimat, melyet tegnap este kipakoltam. Alig lehetett 12 óra, mikor útnak indultunk. Shun, és Yuu a múltról beszélgetett, s mint a többi történet, ez is lenyűgözött. Bár most se nagyon értettem, hogy honnan ismerik egymást. Pár óra elteltével megérkeztünk az ellenfél területéhez, melynél egyértelműen látszott, hogy hol található a vezető. Egy hatalmas trón volt a bázis közepén, s rajta ült a szörnyen eltorzult Hitoshi. Óvatosan belopóztunk, majd célba vettük a trónt. Meglepő volt, hogy milyen könnyedén bejutottunk, s elértünk a Heru Beranda vezéréhez. Mikor kiléptünk az árnyakból, nem nagyon tűnt úgy, hogy meglepődött volna. Mordult egyet, majd 4 köpenyes alak jelent meg. Valamilyen furcsa nyelven beszélt hozzájuk, de valószínűleg arra utasíthatta őket, hogy ne támadjanak. Ezután meghallottam a mély hangját, melynél eddig sötétebb, és vészjóslóbbat még nem hallottam.
- Lám, lám, lám. Csak nem két Vaizardhoz van szerencsém? Ó persze és egy emberrel körítve. Milyen kellemes meglepetés. Nem hittem volna, hogy látlak még élve Yuu... És rád sem számítottam Shun! Urahara rávett, hogy légy a bábja igaz? Miért nem döntesz inkább a jobb oldal mellett? Miért nem állsz az oldalamra, és hajtjuk uralmunk alá az egész Világot?
- Már több száz éve az vagyok... hogy is mondtad? "Urahara bábja"...?- mondta Shun tettetett érdeklődést mutatva az arcán, azzal előkapta a pisztolyát, és megcélozta Hitoshi fejét. Még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Shun meghúzta a ravaszt, és a golyó, mely kirepült a csőből keresztülszáguldott Hitoshi fején. Egy hatalmas loccsanás hallatszott, s holtan összerogyott. Már majdnem felkiáltottam örömömben, hogy ennyivel elintézték Hitoshit, amikor meghallottam egy hangot. Egy nagyon ismerős hangot.
- Rossz válasz... TÁMADÁS!- kiáltotta az egyik csuklyás lény, s utána megmutatta az arcát. A vérem egy pillanat alatt megfagyott az ereimben, amikor rájöttem, hogy ez csupán egy trükk volt. A maradék három csuklyás lény ránk vetette magát, s a közelben csatakiáltások hallatszódtak. A környéken egyre több harcos mászott elő a föld alól. Dermedten álltam egy helyben, amikor megláttam, hogy a mellettem álló két ember arcán hirtelen egy-egy maszk jelent meg. A szemük fekete lett, de a szemíriszük sárga. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most ki itt az ellenség, és ki a szövetséges. Yuu, és Shun előkapták a kardjukat, s elmorogtak valamilyen parancsszó szerűséget. Hirtelen olyan mértékű nyomás alá kerültem, hogy egy pillanatra nem kaptam levegőt. Egyáltalán nem értettem, hogy mi folyik itt, így csupán azt tehettem amihez értek. A legközelebb álló ellenfelekre ugrottam, és elkezdtem őket kaszabolni. Pár percig ez így is ment, amikor egyszerre három ember torkából szakadt fel az üvöltés, mely egy-egy feloldó parancsot tartalmazott. Olyan szintű energiák szabadultak el, hogy egyszerűen elrepített. A "lökés" olyan mértékű volt, hogy elvesztettem az eszméletem. Akkor még nem sejtettem, de ez csupán egy lehetőség volt arra, hogy helyrehozzam a jövőt...

.:A végső fejezet:.
Mikor magamhoz tértem, döbbenten fedeztem fel, hogy egy teljesen más helyre kerültem. És a környéken egyetlen harcra utaló jel sem volt. A közelben egy város volt, ahol csak úgy nyüzsgött az élet. Nem értettem hogy mi a fene történt, de volt egy sejtésem. Egy bizonytalan, alátámaszthatatlan ötlet. Mi történne, ha egy ember visszakerülne a múltba? Képes lenne megváltoztatni a jövőt? Képes lenne több millió emberi élet megmenteni? Ezt csak egyféle képen tudom kideríteni...
A lábam megsebesülhetett, még a harc során, mivel egy eléggé nagy vágás volt rajta. Minden erőmet összeszedve elindultam a város felé. 10-20 perc múlva meg is érkeztem. Az emberek megbámultak, de segíteni egy sem akart. Furcsák, nagyon furcsák. Egy ember, aki sötét ruhákba volt öltözve nekem jött, s valahogy nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy az övemről eltűnt a pénztárcám. Mert hát bizony ilyenem is volt, bár kevés pénz volt benne. Amikor a fekete ruhás illető megpróbált elszökni a pénzemmel, előkaptam a kardomat, és belehajítottam a nyakába. Az emberek körülöttem elkezdtek sikoltozni, és rohangálni. Pedig én csupán a tulajdonomat védtem. Hamarosan fülsüketítő zajjal megérkezett egy jármű melyből fegyveres emberek szálltak ki. Mikor meglátták, hogy mi történt, és éppen rosszkor, rossz felé nyúltam, az egyikük meghúzta a ravaszt. A golyó akadálytalanul lyukasztotta ki a szívemet. Még mielőtt holtan estem össze, egy kérdő pillantást vetettem a rendőr irányába. Ezután pedig ismét elsötétül minden. Mikor magamhoz tértem, feltűnt, hogy más helyen vagyok. Egyáltalán nem volt ismerős ez a hely, mégis úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Szörnyű éhség gyötörte a testem, és úgy éreztem, hogy bármit megtennék egy kis ételért. A közelben pár maszkos lény kószált. Akkorák voltak, mint én, s mégis úgy éreztem, hogy ezeket könnyedén meg tudom ölni. De a maszkjukban volt valami rémisztően ismerős. Egy kép villant be az éhségtől eltorzult agyamba. Egy kép, mely rávett arra, hogy ne foglalkozzak a józan eszemmel. Legalábbis még ne. Mint egy vérszomjas vadállat rávetettem magam az áldozataimra, s esélyt sem adva nekik a túlélésre, összeroppantottam a fejüket. Ezután mint egy farkas rávetettem magam a holttestükre, és lakmározni kezdtem. Már evés közben is éreztem, ahogy az erő szétárad bennem. Mikor befejeztem a táplálkozást, rájöttem, hogy nekem ennyi nem volt elég. Nekem még többet kell enni. S elindultam a vadászatra. Hosszú évek teltek el így, vérengző ostoba fenevad módjára. S mégis nem tudtam magam hibáztatni. Valami miatt tudtam, hogy ezt kell tennem. Lassan annyi hollow került a pocakomba, hogy elértem a menos szintet. Éreztem, hogy még most sem csillapult az éhségem. Így öntudatlanul is rávetettem magam a közelembe merészkedő lényekre. Persze voltak olyanok akikkel meggyűlt a bajom, de a végén valahogy mindig én keveredtem ki győztesként. Már 7-8 éve élhettem így, amikor ismét egy változási folyamaton mentem keresztül. Immáron az adjuchasok közé tartoztam. S innentől kezdődött az, amikor elkezdett csillapulni az éhségem. Igaz még ott volt, és gyötört, de már nem annyira mint régen. Nem telhetett el olyan sok idő, viszont megjelent egy ismeretlen alak. Erősebb volt, mint én, így nem támadtam rá. Esélyt adott, hogy erősebbé váljak. Valamilyen Hyogyokuról is beszélt, de arra már nem figyeltem. Belementem a javaslatába, hiszen az volt a célom, hogy erősebb legyek. Sok időt kellett várnom míg végül használta rajtam, a kis játékszerét, de megérte. Végre elértem az arrancar szintet, és én addig nem fogok megállni, amíg elég erős nem leszek ahhoz, hogy megváltoztassam a jövőt! Mivel a jövő relatív. A mi döntéseink, cselekedeteink határozzák meg. Ha csupán egy döntést is megváltoztatunk, lehetséges, hogy egy teljesen új jövőben fogunk felébredni. S erről a célomról senki sem beszélhet le.

Tárgy: Re: Achille Catahecassa Wayra Kedd Ápr. 06, 2010 6:28 am

Szia Achille! Very Happy

Nos, az elősztoridban nem találtam semmi súlyosabb hibát, csupán néhány elgépelést, hiányzó betűket. Azonban ezek, ha odafigyelsz írás közben, javíthatóak. De ettől függetlenül előtörténeted elfogadom.

Lélekenerga: 5000
Szint: 1.
Tőke: 4000 ryou

Üdv köztünk, kellemes játékot! ^^