Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Daniel Gaatou
Kaszt: arrancar
Rang: -
Nem: férfi
Kor:19 évesnek néz ki, valójában több, mint 100 éves
Születési dátum: 06.01.

Kinézet:
Eléggé magas alakja mellé párosul a fiatalos, mégis kissé meggyötört arc. Hollow maszkja olyan, akár egy álarc: szemeit teljesen eltakarja. Fakó haja kócos, tincsei arcába lógnak, félig eltakarva maszkját. Vonásai kemények, semmilyen érzelmet nem mutat rajtuk. A hollow lyuk mellkasa közepén található, közel a nyakához. Mindkét kézfején fásli van körbetekerve, mely kissé szét van már szakadozva. Kardja a hátára van rögzítve, egy fehér kardhüvelyben, melyet egy szintén fehér, mellkasánál összekötött anyag tart. Kardjának markolata fehér, a vége pedig szürke. Külsőről nem tűnik fenyegetőnek, sem erősnek.

Jellem: Nem túl bőbeszédű, inkább a tettek embere (arrancarja, esetünkben ^^). Általában nem reagálja túl a dolgokat, mindenben keresi a logikát és az ésszerűséget. Képes órákon keresztül olyan dolgokon gondolkodni, aminek teljesen egyszerű megoldása van; ugyanis állandóan kutatja a többi lehetséges utat. Sokszor hibázik, akármiben, ilyenkor is a hibát keresi, és mindent addig próbálgat, amíg meg nem találja a hibáját. Maximalista, soha semmi nem jó neki, állandóan törekszik rá, hogy jobb legyen, erősebb legyen. Rengeteg sérülése van|volt már, úgy tartja: Ha valami fáj, az azt jelenti, hogy még életben vagy. Gyűlöli, ha valaki lenézi, vagy ha szándékosan provokálni próbálják. Nem kedveli a harcot, nem szeret ölni, viszont ha egyszer mégis erre kényszerül, akkor bármit belead, hogy győzzön.

Zanpakuto neve: Sensual Desilusión - Érzéki Csalódás (elnézést, nem tudok spanyolul, a webfordító műve, ha valami nem stimmel akkor szóljatok ^^")
Zanpakuto parancsszava: ĄDespiértese! - Ébredj!
Resurrection:
- Kinézete: Egyik szeme szabaddá válik, maszkja "arrébcsúszik" arcának jobb oldalára, azonban ott mindent eltakar. Szájának csupán egyik fele látszik ki alóla, jobb szemét, orrát és fülét teljesen eltakarja. Ezen kívül egy gerincszerű csont fut végig a hátán, mely úgy veszi körbe törzsét, minta bordái lennének, ezek védelmet is adnak.
- Képességei: Ellenfele látását tudja manipulálni, ezáltal képes eltűnni annak szeme elől, vagy akármi mást elé tud idézni. Akár úgy is tűnhet, hogy egy másik helyszínen vannak, de ezt csak az látja így, akinek megidéz valamilyen helyet. Általában arra használja, hogy megtévessze ellenfelét: vagy eltűnik előle, vagy saját magát sokszorosítja (persze csak látszólag). Így akár gyengébb képességekkel is képes legyőzni valakit.
Illetve egy sokkal hatásosabb képessége, hogy akár minden érzékét tudja manipulálni ellenfelének, azonban ez rengeteg energiájába kerül, és még így is csupán néhány percig képes fenntartani. Ha beveti, utána tulajdonképpen harcképtelenné válik, ha pedig tovább erőlteti, akár az ájulásig is megterhelheti a testét. Ezt a képességet csak nagyon ritkán szokta használni.

Előtörténet:

Emberként:

"Egy szegényes negyedben éltem a családommal, valahol Japánban. A város nevére már nem emlékszem, de talán nem is lényeges. Apámat igazából nem ismertem, anyám bevallása szerint valahol Európában lakott, de soha nem hallottam róla. Még a nevét sem tudom. Ettől függetlenül szerettem ott élni. A gyerekkorom ugyanolyan volt, mint bármelyik ott élő gyereknek, tulajdonképpen volt olyan nap is, hogy egy falatot sem ettünk. Általában a barátaimmal voltam kinnt, játszottunk valamit, az azonban már nem teljesen világos, mit. Amolyan saját szabályokkal megírt labdajáték volt, amit csak mi ismertünk. Boldog voltam. Tizenöt éves koromban azonban kiderült, hogy valamilyen szembetegségem van. Az egész úgy kezdődött, hogy mindent egyre homályosabban láttam, egyelőre nem túl nagy mértékben. Elmentem az orvoshoz, ő pedig egy olyan hírt közölt, amitől egyrészt halálra rémültem, másrészt majdnem sírva fakadtam. Valami különleges neve volt, nem értettem mi, valószínűleg külföldi szó. Ki se tudtam ejteni. A lényege viszont annyi, hogy alig néhány évem maradt hátra, mielőtt teljesen elveszíteném a látásom.
Nem mertem szólni anyámnak, meg amúgy sem lenne pénz semmilyen kezelésre. Teljesen felesleges lett volna. Ha megtudta volna, úgyis csak óvni akart volna mindentől, sehova nem engedett volna el. Az úgy nem élet. Senkinek nem szóltam róla, még a barátaimnak sem. Csakis én tudtam, csakis én éreztem, és vettem észre, hogy egyre rosszabb. Először kissé homályos lett minden, aztán a színek kezdtek eltűnni. Szerencsére senki nem vette észre, próbáltam minél több ideig titkolni. Az utolsó két évben viszont már rettentő nehéz dolgom volt. Amikor csak úgy elrepült mellettem a labda úgy, hogy észre sem vettem, próbáltam tettetni, hogy igazából csak elgondolkodtam. Amikor átestem valamin, mert nem teljesen arra koncentráltam, hogy hova lépek, mindig nevetést színleltem, és úgy csináltam, mintha teljesen véletlen lett volna. Egyszerű figyelmetlenség. Néhány hónapon keresztül tudtam ezt csinálni, de aztán feltűnt nekik, hogy milyen sokszor fordul elő.
Muszáj volt elmondanom nekik. Úgy, ahogy anyámnak is. Néhány napig játszották velem azt a "nagyon sajnálunk, de nekünk továbbra is ugyanaz maradsz" hangulatot, de aztán ahogy teltek a hetek, egyre jobban elhidegültek tőlem. Ezután szinte alig szóltak hozzám, ha találkoztunk, csak néhány szóval elintéztük egymás közt az udvarias érdeklődést a másik iránt, de ezzel le is volt rendezve. Ha mentem az utcán, és véletlenül valahol ott voltak, hallottam őket, hogy ott voltak; olyankor csak úgy kikerültek, vagy levegőnek néztek. Én próbáltam, én tényleg megpróbáltam ugyanolyan fontosnak tartani őket. De Ők nem tettek semmit annak érdekében, hogy ez sikerüljön! Ha ők gyűlöltek, én miért ne tehettem volna?!
Ez nem sokkal a tizenkilencedik születésnapom előtt történt. Igazából nem volt lényege számon tartanom, úgyse kaptam senkitől semmit ajándékba, de legalább én tudtam, hogy mikor kéne boldognak lennem. Június elsején, pont a születésnapomon azonban annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy kinnt az utcán észre se vettem azt az autót, ami végül ott, nem messze a házunktól elgázolt.
"Jól vagy?" - azt hiszem ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, illetve a kopogó léptek, amolyan finom, nőies magassarkú hangja. Valószínűleg nem a mi negyedünkbe valósi... De akkor ez teljesen mindegy volt."
Hova tovább? A mennybe, vagy a pokolba...?


Átalakulás Hollow-vá:

Érdekes volt. Ugyanazon a helyen ébredtem, ahol tudomásom szerint meghaltam. Vagy legalábbis úgy tűnt, mintha meghaltam volna. Még mindig nem láttam semmit. Ha meghaltam volna, akkor el kellett volna múlnia mindennek. De nem. Hallottam a szirénákat, majd azt is, ahogyan távoznak. Én lettem volna, akit elvittek? Dehát...
Egyáltalán nem értettem a helyzetet. Lassan, apró léptekkel elindultam az utcán. Úgy terveztem, hogy hazamegyek, és lefekszem. Kicsit nehezen találtam haza, a fejem még mindig csengett a szirénától, és az előtte való ütközés hangjától. Végül aztán sikerült. Ahogyan beléptem a házba, hallottam, hogy valaki pakol valamit. Biztosan anyám volt. Kiáltottam, hogy itthon vagyok, de senki nem figyelt rám. Furcsa. Rendkívül furcsa volt minden.
A húgom valamit csinált a szobának nem nevezhető kis helyiségben, ami az övé volt. Odamentem hozzá, hogy megöleljem, de olyan volt, mintha szét foszlott volna a kezeim között. Nem éreztem semmit. Próbáltam mégegyszer, majd mégegyszer. Egyszerűen csak hozzáérni. Megérinteni akartam. Mint egy szellem! Akkor hát mégis csak meghaltam, erre akkor döbbentem rá. De miért nem múlt el a betegségem, miért nem láttam még mindig semmit? Ez a mai napig ugyanolyan relytély maradt, mint akkor volt.
Hónapokig próbáltam a közelükben maradni. Amikor ettek, én is odaültem melléjük, mint régen. Senki nem vett észre. Egy fél év elteltével már kezdett nagyon fájni, hogy senki sem foglalkozik velem. Tudtam, hogy nem az ő hibájuk, de akkor is fájt.
Egy lánc lógótt a mellkasomból. Ezt már nem sokkal a halálom után felfedeztem, de igazából nem nagyon vettem figyelembe. Bizonyos időközönként eltűnt egy-egy szem a lánc végéből, de nem foglalkoztam vele. Már lassan egy év is eltelt, mire végül az utolsó pár szem is felemésztette magát. Azt az érzést senkinek nem kívánom. Fájdalmasabb volt, mint a halálom. Az legalább gyorsan történt, de ez... Ez kínszenvedés volt. Mintha valami fel akart volna falni, belűlről. Mintha el akartak volna foglalni. A gondolataimat, az érzéseimet, a testemet, mindenemet. Próbáltam kűzdeni, de muszáj volt feladnom, mert túl erős volt bennem az a lény, az az érzés, az a folyamat, ami elkezdődött.
Addigi emberi testem teljesen átváltozott, olyanná vált, akár egy szörnyeteg. Hatalmas, maszkos lény, akinek egy lyuk van a testén. Még soha nem láttam ilyeneket.
Valószínűleg a pokolba...

Hollow-ként | Hueco Mundo | Átalakulás Arrancar-rá:

Amíg az a gusztustalan lény volt a testem, szinte minden érzésem elveszett. Egyetlen pozitív dolog volt benne: újra láthattam. Nem tudom miféle okból, egyáltalán hogyan; egyszerűen csak örültem neki. Nem is nagyon gondolkodtam semmin. Ezen meg főleg nem, hiszen minden érzésemet az a fenenagy gyilkoló vágy töltötte ki, ami eddig annyira messze állt tőlem. Az érzés, hogy mennyire gyűlölöm azokat, akiket a barátaimnak mertem szólítani azok után, hogy megtagadtak, egyre csak erősödött. Képtelen voltam ellenállni neki, ahányszor csak megláttam őket, az a szőrös mancsom ökölbe szorult. Nem sokáig voltam képes ellenállni a vágynak, hogy holtan láthassam őket. Egy-két hónapon belül szinte teljesen elvesztettem minden olyan érzelmet, ami emberivé tett. Csak a gyűlölet, és a bosszúvágy maradt. Csak néha, néhány másodpercre tértem magamhoz, és jöttek vissza a nyugodt pillanatok, ezek után azonban ez a szörnyeteg énem újra átvette az irányítást a testem felett, és gyilkolni kezdett. Először megöltem azokat, akiket a Földön gyűlöltem. A családomat, a barátaimat, a közeli hozzátartózókat. Ezután egy rész teljesen kimaradt az emlékezetemből: egyszer csak egy sivatagos, fekete égbolt alatt találtam magam, egy olyan helyen, ahol rengeteg magamfajta élt. Nem érdekelt, hol vagyok, az sem, hogy ki vagyok, egyetlen cél lebegett előttem: a gyilkolás. Olyasmiket öltem, mint én magam voltam, hatalmas, maszkos lényeket. Hollowok, mint később megtudtam. Az erőm egyre nőtt, ezt éreztem; és ahogy nőtt, egyre nagyobb lett az éhségem, a vágyam, hogy még növeljem ezt az erőt. Minél több hollowot győztem le, annál több erő szállt belém.
Képtelen voltam megunni, vagy abbahagyni az öldöklést, egyszerűen csak szórakoztatott. Egy idő után azonban képtelen voltam ezen a szinten tovább fejlődni, és a testem újra elkezdett átalakulni. Ezt a szintet Gilliannak nevezték, ezt is később tudtam csak meg. Az öntudatom még jobban elsötétült, mint eddig; már csak egyetlen gondolat keringett a fejemben: gyilkolás. Ennyi idő alatt már szinte a vérembe ívódott. Minden egyes nap, reggeltől estig, folyamatosan csak felemésztettem a körülöttem lévő fajtársaimat, majd amikor elfogytak a közelben lévő ellenfeleim, tovább vándoroltam. Végtelennek tűnő, monoton napjaim egyszerre csak furcsa fordulatot vettek: egy hatalmas erejű, fenenagy vadállattal találtam szembe magam. Hatalmas volt a vágy, hogy megölhessem, hogy győzedelmeskedhessek egy olyan felett, aki erősebb nálam. Furcsamód nem féltem, egyáltalán nem; pedig valahol bennt, ott mélyen éreztem, hogy nem győzhetek egy ilyennel szemben. Valószínűleg valaki már lefárasztotta (ezt azonban akkoriban még magamnak is letagadtam; az a fene nagy büszkeség...), ugyanis nem volt túl nehéz dolgom. Az oldalán egy hatalmas seb ékeskedett, és a fájdalomtól alig tudott megállni a lábán. Csupán néhány percembe tellett, míg felfaltam. Az az erő... Ennyire jó, ennyire fantasztikus, ennyire hihetetlen érzést még soha életemben nem éltem át! Hihetetlen erő szállt belém, az a fenevad valószínűleg igen erős lehetett, ha ennyire megdobta a saját lélekenergiámat. A tudatom lassan visszatérni látszott, a testem is egyre jobban kezdte visszanyerni eredeti, emberi formáját. Adjuchas...
Az idő elteltével egyre jobban feszélyezni kezdett a maszkom. Így is csak a fél szememet tudtam használni, a másikat ugyanis eltakarta. Mart a kényszer, hogy leszedjem, égetett belűlről a vágy, szűrt, ütött, kínzott, hogy tegyem meg. Mintha a karom a saját akaratom ellenére mozdult volna meg. A maszkomat kezdtem feszegetni, egyelőre sikertelenül. Rettenetesen fájt, azt hittem belehalok, de végül sikerült letörnöm belőle egy darabot, nagyjából a 2/3-a lehetett. A testem lassan újra emberivé változott, mancsaim helyett újra kezem volt. A maszkom viszont egészen furcsa, önálló életre kelt, és elkezdett nőni, mintha semmit nem ért volna az, hogy letéptem. A jobb szememnél húzódott a megmaradt része, amely úgy kezdte bevonni az arcomat, hogy közben a másik szememet is maga alá temette. Hát újra... Amint újra emberi lettem, visszatért a vakságom. Talán nem abban a formában, talán ha nem lenne a maszkom, talán ha... Talán ha ezt a felét is megpróbálom letépni...
Iszonyatos kínszenvedés volt tovább feszegetni, az pedig kitartóan állt a helyén. Úgy gondoltam, ha újabb erőt szerzek, a maradékot is el tudom távolítani. Az a szenvedélyes remény, ami miatt újra elkezdtem ölni, már nem nyújtott szórakozást, sőt, inkább undorodtan magamtól. De nem érdekelt. Ha ez az ára annak, hogy legyőzzem ezt a kibírhatatlan vakságot, akkor megteszem.
Mert már csak én maradtam, akit le akarok győzni.
Ez Hueco Mundo... Ez lenne hát a pokol?




Nos, ez lenne hát ^^ Az esetleges helyesírási hibákért bocsánat :$ Nincs worldöm, úgyhogy nem jelezte semmi a hibákat >.< Elolvastam mégegyszer, én nem találtam nagyobb hibákat (persze biztos van azért XD). Képet viszont nem sikerült belerakni :"

"Amikor Cugnot 1771-ben szerette volna bemutatni új találmányát, a gőzautó elszabadult és ledöntött egy falat. Ez volt a történelem első közúti balesete, amelyet gépi hajtású jármű okozott."
Tehát elméletben ott lehetett volna, hogyha 9 évvel fiatalabbnak írom, és az az izé nem csak a falat, hanem őt is magával sodorta volna xD Najó, igazából csak nagyon unatkoztam, és utánanéztem wikipedián ^^ Hogy mire nem jó egy ilyen előtöri írás, komolyan O_O

Egyébként a hibákat kijavítottam ^^ Az az arrancarrá válás amúgy sem volt világos, úgyhogy köszi Gondoltam, hogy ott lesz egy kis probléma, de remélem, mostmár azért jó lesz

Okés, köszönöm ^^
Tudom, hogy úgy kell, de valahogy nem jött össze xD