*Még mindig elég nehezen megy az új külsőm megszokása, de a kezdeti rémületet már a büszkeség váltotta fel. Amikor felfedeztem, hogy a Yuu-chan által rámhallucinált melleim nagyon nem akarnak eltűnni, eléggé megriadtam, hisz ki ne rémült volna meg? Még mindig emlékszem, amikor egy szál törölközőben méregettem őket sápadt fejjel, amiért nem akarnak visszakicsinyülni, de így utólag… Végül is, megkaptam, amire olyan régóta vágytam. Kainak persze biztosan fel fog tűnni, mert miért is ne tűnne fel neki, hiszem majdnem minden nap bámulhatja őket eleget. A kínos kérdéseket pedig úgyis fel fogja tenni, és nem akarom, hogy azt higgye, plasztikai sebészhez mentem, vagy valami. Ez csak egy kis… baleset volt. Na jó, az új hajszínem nem. De Kai mintha említette volna még régebben, hogy a világos hajú csajok szoktak bejönni neki. Sakura is az volt, én meg egyszerű, fekete hajammal talán még mindig nem voltam elég jó neki. Tulajdonképpen egészen elégedett vagyok vele, sőt, talán még jobban is áll, mint az előző fekete. Már csak attól tartok, hogy Kainak nem tetszik, mert azt biztosan nem élném túl. T_T Annál már csak az lenne rosszabb, ha észre se venné a változást, és egy kedves szót sem mondana arról, hogy mennyire jól áll nekem az új hajszín, meg a hajpánt, amit felvettem, mert mégis… >< Ha merészeli nem észrevenni, vagy úgy tenni, mintha nem venné észre, az a minimum, hogy puffogok és durcázok egy sort, miközben csúnya szemekkel nézek rá, csak hogy kifejezzem haragom. >< De nem, Kai biztosan nem csinál ilyet, mert ő mindig kedves és aranyos velem, bár ha neki nem tetszene, még azt is megmondaná.
Persze most, hogy nem igazán jövök ki a taichoummal a kis gyanúsítgatása miatt, már koránt sem töltök el annyi időt az irodában, mint eddig, na meg amúgy is, a munkámat elvégzem tisztességesen, már amit feltétlenül szükséges, mert hogy többé nem fogom elvégezni a kapitányi teendőket Watanabe taichou helyett, az biztos. S mit is csinálna Verácska, ha épp túl sok a szabadideje,m és tudja jól, hogy pillanatokon belül elkezd hallucinálni megint, ha túl sokáig nem csinál semmit? Hát elmegy meglátogatni rajongásának tárgyát, miután hazavitte Macskát. Amúgy is tartozik nekem egy edzéssel, mert megígérte nekem, hogy majd összecsaphatunk megint, meg minden. Számításaim elég helytállónak is bizonyulnak, mikor nem találom Kait sem az irodában, sem otthon, vagyis biztosan a 11. osztag edzőtermében van. Mily meglepő. Nem mintha panaszkodhatnék miatta, mert legalább mindig formában tartja magát, és hát, a sok aktakukacoskodás után épp itt az ideje igazán kinyújtóztatni elmacskásodott izomzatomat.*
- Meglepetés… - *jelenek meg szinte a semmiből, szemeimmel Kai tekintetét keresve, csak hogy megpróbáljam megfejteni belőle, hogy mit gondol az új külsőmről. Persze a bevonulásom előtt tettem arról, hogy shinigami ruhám rendesen rásimuljon alakomra, csak hogy új melleim feltűnőbbek legyenek, meg minden, aztán Kai pedig vagy észreveszi, vagy nem, de amilyen figyelmes, úgyis észreveszi.*

*Kai szavai tőrként hatolnak szívembe, hisz még csak nem is próbálja titkolni, hogy gyakorlatilag Erasnak hitt. Különben nem használta volna ezt a nevet. Én azt hittem, hogy ő már jobban ismer ennél. Azt hittem, hogy ő egy pillantással meg tud minket különböztetni, hisz eddig is mindig így volt. Még ha az úgymond gonosz énem úgy is tesz, mintha én lennék, vagy legalábbis önmagam paródiája, Kai még így is átlát rajta, vagyis eddig mindig megérezte, hogy mikor kivel találkozik épp. De most… Most nem. Persze, még semmi sértőt nem mondott, mégis fáj, ahogyan a fülembe suttogja ezeket az elrettentő szavakat.
Aztán azon nyomban bocsánatot is kér, mert ha talán egy kicsit későn is, de felfogta, hogy ez nem annak a nőszemélynek az aljas húzása, csupán a barátnőjével történt egy plasztikai baleset, meg úgy döntött, hogy kizárólag az ő kedvéért új hajszínnel mászkál. Mindeddig ez a hihetetlen átlátó képessége volt az, ami a leginkább vonzóvá tette számomra őt, hiszen úgy éreztem, hogy ő megért, és pontosan tudja, ki vagyok. Sose kellett megjátszanom magam a környezetében, és magyarázkodásra sem volt szükségem, ha valami baj volt, mármint a fejemmel, mert valljuk be, az elég sok szokott lenni. Jó, csak egy apró botlás volt, meg minden, tudom, de mi van, ha még egyszer megtörténik, s végül szerelmem teljesen elhidegül tőlem? Emlékszem, hogy aznap, amikor Erasról tudomást szereztünk, és az a nő olyan hazugságokat terjesztett rólam, hogyan viselkedett velem Kai. Nem bírnám ki még egyszer, a saját kardom által végeznék magammal, ha még egyszer ezt tenné, s most… Felébredt bennem a gyanú, hogy talán ismét megteszi, s úgy kezel majd, mint egy férget. A kezemen megszorítom azt a gyűrűt, amit akkor kaptam tőle, s természetesen minden nap viselem. A medált is hordanám, ha a taichou nem ront rám dühöngve egy nap az irodában azt feltételezve, hogy áruló vagyok.*
- Most az egyszer megbocsátok. - *húzom magamhoz közelebb a ruhájánál fogva, közben igencsak durcás és morgós képet vágva, mert igazán nehezen viselném, ha még egyszer előfordulna. Na meg amíg a földet bámulom, talán nem tűnik fel neki, hogy próbálok elfojtani egy könnycseppet, de már a megszokott, derült mosolyommal nézek vissza rá, miután (nagy szerencséjére xD) bocsánatot kér, és megdicséri az új hajam. ^^ Persze nem marad el a kérdés, hogy mi történt velem, mily meglepő. Természetesen nem készültem be erre a kérdésre, és pár másodpercig néma csendben, zavartan pislogok szerelmemre, mert azt hittem, egyértelmű a változás.*
- Csak gondoltam, tetszene neked… Tetszik, nem tetszik elmegy, csináljam vissza? - *fúrom bele bociszemeimet Kai íriszeibe, bár lehet, elbőgném magam, ha kijelentené, hogy neki nem jön be az új frizurám.*
- Aztán… Ígértél nekem egy olyat, hogy megküzdünk, meg minden, és úgy látom, hogy éppen ráérsz, na meg rám fér már egy kis mozgás. Rég mozdultam ki az irodából. Nos, mit szólsz? - *bújok hozzá a lehető legközelebb, ám tekintetemmel még mindig igyekszek sugallni, hogy akkor is harcolni akarok vele, ha neki nem tetszik a hajszínem. >< Most az egyszer talán ki is próbálhatom ezt a mellbedobós módszert, amit a filmekben lehet látni, s talán meg is érzi, hogy a megszokottnál kicsit több hús van rajtam. Na persze, azt azért nem akarom, hogy azt higgye, terhes vagyok, vagy valami, mert állítólag akkor is megnövekednek a nők mellei, vagy mi. Persze tökéletesen megfelelne, ha csak elkerekedett szemekkel jelezné, hogy tetszik neki a dolog, de ha tetszik neki, ha nem, én msot edzeni akarok vele, és kész.*

*Győzelem! Szívszerelmem finoman a tudtomra adja, hogy észrevette a méretbeli változást, és már csak ezért a fejért megérte nem kitalálni valamit azért, hogy eltűnjenek új melleim. Meg az is közbeszólt a dologba, hogy egyszerűen nem találtam rá megoldást, hiába hisztiztem, könyörögtem, kértem meg, vagy épp képzeltem le magamról őket, egyszerűen nem akartak lekopni. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy csak illúzió az egész, viszont hamar rájöttem arra, hogy nem csak én látom, meg ehh… bonyolult a téma, még én sem igazán értem a dolgot.*
- Zselével töltött vacak?! - *vágok sértődött fejet, amitől úgy nézhetek ki, mint egy hörcsög, akinek tele van a pofája magokkal. Kikérem magamnak, tényleg baleset volt a dolog. Viszont nem tűnik úgy, mintha tiltakozna ellenük, mert igencsak nagyokat vigyorog, meg hát hiába, abban tényleg igaza van, hogy sosem tudnék rá komolyan haragudni. Általában már egy nyakpuszi elég ahhoz, hogy szétolvadjak, és a legrosszabb az egészben az, hogy Kai pontosan ismeri a gyengéimet, és tudja, mi kell ahhoz, hogy akár azt is megbocsássam neki, hogy lemészárolt egy csomó embert. Még szerencse, hogy tudom, hogy Kai jószívű és túl emberi ahhoz, hogy akár egy ártatlan léleknek képes legyen bántani, így nem kell sohasem attól tartanom, hogy esetleg kiderül róla, hogy valami bérgyilkos volt, vagy valami. Á, nem, dehogy. Soha. Meg ha mégis az lett volna, szerintem akkor sem érdekelne, mert amúgy is, azért lett shinigami, mert igenis, jó ember, és kész. >.< Aki meg mást mond, az hülye, én bízok drágaságomban, ennyi a lényeg.
Vigyorogva sétálok az edzőterem másik végébe, már-már nosztalgikus érzés fog el, hisz legutóbbi harcunkat is így kezdtük. Vagyis nem egészen így, hiszen akkor, akkor még cseppet sem volt rózsásnak nevezhető a viszonyunk. Úgy álltam – vagyis a másik énem úgy állt – hozzá a harchoz, hogy most megalázza az újoncot. Az újoncot, akiből mára kapitány lett, és nem mellékesen többet ér nekem még a saját életemnél is. Hiszen ha bizonyítékot kéne adnom valakinek arra, hogy szeretem, nem igazán tudnék neki mit felmutatni. Még csak háziasszonynak sem vagyok jó, leszámítva a tisztaságmániámat, meg a kényszerbetegségeimet, mert nem bírom elviselni azt se, ha a könyvek nem szerző és ABC sorrend szerint vannak tökéletesen elhelyezve a polcon, sem azt, ha egy kép a falon akár egy centiméternyit ferdén áll. Egyszerűen muszáj mindennek tökéletesnek lennie, még a függöny redői is egyenletesen kell, hogy helyezkedjenek, meg minden, de főzni meg sütni meg már nem tudok, pedig biztos nem olyan nehéz, de ha már Kai szívesen főz helyettem, akkor nem is nagyon töröm magam őszintén szólva. Egyszer majd mindenképpen veszek magamnak valami szakácskönyvet, mert muszáj megtanulnom főzni, hisz olyan szép lenne egyszer gőzölgő, finom sültekkel várni haza kedvesem. Viszont most, csak egy kis senki vagyok hozzá képest, hisz ő annyi mindent ad nekem, én pedig tényleg nem tudom, hogy mi az, amit én tehetnék meg érte. Ha meghalnék érte, az talán eléggé demonstrálná, hogy mire nem lennék képes a boldogságáért.
Szóval, a kezdés joga ismét az enyém. Valahogy mindig mindenki felajánlja, ha küzdök velük. Sőt, ha jobban belegondolok, én még életemben nem is harcoltam nőnemű ellenféllel, még küldetések során sem! Valami miatt mindenki azt hiszi, hogy engem védeni kell, mert biztos gyámoltalan vagyok, pedig nem is… Meg tudom magam védeni, mert hát azért lettem hadnagy, és azért már túléltem egy-két nagyobb csatát is életem, vagyis shinigamiságom alatt. Na mindegy is, azért bízok abban, hogy Kai nem fog valami hímes tojásként kezelni, bár szerintem képes lenne legyőzni, ha nagyon akarna. Például elég zavarba hoznia egy jól irányzott mondattal, és máris végem.
Egy kislányos mosoly láttatása után körbenézek a termen, bár nem igazán értem, hogy miért ilyen üres, mert engem nem zavarna, ha látnák, hogy Kai milyen erős. Persze arra nem is gondolok, hogy esetleg szerelmem attól fél, kiismerik harci stílusát és próbálják kihasználni ezt, de egyszerűen nem bírom megérteni ennek az osztagnak a furcsa filozófiáját. Persze, Kai is ezerszer elmagyarázta nekem, hogy ez az osztag más, mint a többi, de akkor is… Miért? Kívülállóként akkor is csak harcmániás férfiakat – főleg férfiakat, bár állítólag vannak nők is az osztagban, akik biztos szeretnek Brünhildásat játszani – látok, és hát bevallom, még mindig félek az osztag területén végigsétálni, de kénytelen vagyok megszokni a számomra kicsit nagyon is idegen és szokatlan meg talán kicsit barátságtalan környezetet, ha szeretném még szerelmemet látni. Meg aztán, hadnagy vagyok, vagy mi a fene, és, na jó, egyszer valami kopasz ipse megpróbált belém kötni, amikor mentem meglátogatni Kait, és ha szerelmem nem érkezik meg abban a pillanatban, akkor tuti elbőgöm magam, még akkor is, ha lehet, hogy talán tényleg nem is akart semmi rosszat az ürge, csak megkérdezni, hogy mit keresek itt.*
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - *mondom ki mosolyogva kedvenc kidoum nevét, melyet ismételten figyelemelterelésre használok. Már biztosan ismeri jól a technikáimat; figyelemelterelés, gyorsaság, pontos célzás. Nagyobb erőt úgy sem vagyok képes belevinni egy-egy kardcsapásra, nem mintha szükségem volna rá, mert nem az én stílusom össze-vissza csapkodni. Ehelyett csak egy-egy pontos ütés a megfelelő helyekre bőven elég, hogy harcképtelenné tegyem az ellenfelem. Persze, Kai tökéletesen tisztában van azzal, hogy a harcban ezt a politikát alkalmazom.
A lélekpengék gyorsan süvítenek Kai felé, én pedig éppen csak egy pillanattal maradok el tőlük. Bár kardomat előhúztam, azt csak egy esetleges támadás hárítása érdekében vettem elő, lábammal pedig megpróbálom kigáncsolni ellenféllé avanzsált szerelmemet.*

*A lélekpengék, amiket útnak indítottam, visszatérnek hozzám, és kezdem azt hinni, hogy Kai meg akar ölni. Tuti erről van szó, különben nem küldene rá egy 91-es szintű kidout. >_> Persze, ha valamiben, akkor az ilyen támadások kikerülésében valóban jó vagyok, bár még így is sikerül felhasítania az egyik visszatükrözött pengének egyenruhám egyik ujját. Jó, jó, ez nem az a helyzet, ahol ráérek ilyen apróságok miatt rinyálni, mert hát kit érdekel egy tébolyult nőszemély ilyesfajta gondja. Amúgy is én akartam harcolni, szóval számíthatok még néhány zúzódásra és felületi sebekre is, mert ismerem Kait, és tudom, hogy úgyis igyekszik majd a lehető legjobban kímélni. Nem azért, mert gyenge vagyok, hanem mert egyszerűen szeret úgy kezelni, mint egy hímes tojást. Normális esetben talán jobb is, ha vigyáznak rám, de a harc más, olyankor összeszedem magam, hiszen shinigami vagyok, vagy mi a fene! Jó, talán nem sokan nézik ki belőlem, hogy gyakorlatilag a második legerősebb tiszt vagyok az osztagomban, és hogy már a bankai képességét is elsajátítottam, valószínűleg mindenki képzeletét felülmúlja, de hát na, Miss Aktakukac igenis, tud harcolni, csak nem akar! >.< Különben sem érek rá annyira edzésekre, mert valakinek meg kell csinálnia a papírmunkát, a maradék időmet pedig legszívesebben Kai-al töltöm, már ha éppen neki sincs olyan sok dolga abban a kapitányi székben. Nem irigylem, amiért ilyen gyanús alakok között kell a lehető legerősebbnek mutatkoznia, én tutira beleroppannék.
Villámtáncommal kikerülöm a pengéket, és szerelmem mellett termek, hogy megpróbáljam elgáncsolni, mert miért ne. Kicsi vagyok, az igaz, de attól még lehetnek praktikáim! >.< Kár, hogy olyanok Kainak is vannak. Mármint praktikák. Ráadásul gonoszak. Nagyon gonoszak. El nem tudjátok képzelni, hogy mennyire! Annyira, hogy csak na. Ugyanis nem elég, hogy arrébb lép, ezzel megakadályozva hogy ki tudjam gáncsolni, de ráadásként még rám is vigyorgott! Puffogó hörcsögfej mode ismét on, mert mi az, hogy én igyekszem a lehető legjobb formámat hozni, míg ő nevetgél rajtam egy sort, és attól, mert ő a nagy és erős és izmos és szívdöglesztő kapitány, még nem kéne ennyire elszállnia magától, mert na! Ezután pedig volt képes belém fojtani a szót meg a hörcsögfejet is azzal, hogy megcsókolt, és amikor már kezdtem volna belemelegedni, egyszerűen félbehagyta, csak hogy tovább húzza az agyam. Nem fogom átengedni neki azt az örömöt, hogy láthasson feldúltan, azt minden nap megteheti, ha később kapok meg egy-egy iratot a tisztektől, mint kéne. Annál jobban még Kai sem képes felhúzni. Bár most majdnem sikerült. Összeszedem magam inkább, bár valószínűleg még mindig igencsak morgós képem lehet.
Úgy tűnik, hogy ő is észrevette, hogy ezzel a tettével hatalmas hibát követett el, ugyanis felajánlja, hogy ma a kedvencemet főzi. Igen, ma is palacsintázunk! *.* Mostanában igencsak rákaptam, mert finom, különösen, ha Kai készíti. Én még csak egyszer próbálkoztam vele, oda is égettem egy darabot, meg ez a palacsintadobálós mutatvány sem igazán sült el úgy, ahogyan kellett volna, szóval inkább Kaira bízom az ilyen dolgokat, a mosogatást legalább tisztességesen el tudom végezni. Igaz, néha képes vagyok percekig ugyanazt a tányért sikálni, mert látok rajta egy foltot, és nem akar eltűnni, bár egyszer állítólag megint csak én képzeltem oda azt a foltot, bár ettől függetlenül én tovább győzködtem Kait, hogy igenis, ott van az a folt. Jó, tudom, hogy neki van igaza, mert neki sokszor van igaza, de nem mindig, azt kikérem magamnak. Néha nekem is lehet igazam. Lehetne gyakrabban is.*
- Ennyire nem veszed komolyan a harcunkat? Sajnálom, drágám, ezért kénytelen leszel egész éjjel palacsintát sütni a kedvemért. - *shunpozok oda mellé, hogy közvetlenül a füleibe suttoghassam eme szavakat és egy puszit nyomhassak az arcára, majd kicsit távolabb kerülök tőle, hogy mutatóujjamat kinyújtva jelentős mennyiségű lélekenergiát összpontosítsak célpontom felé.*
- Hadou 04: Byakuray - *célzok felé, bár nem kétlem, hogy egy ilyen támadást nevetve fog kivédeni. Ezután azonban elsuttogom a „Hadou 21: Kakeru Pjouma” szavakat is, minek hatására szerelmem valószínűleg csak egy fekete foltot fog felfedezni abból a pumából, amit megidéztem köré, és akármelyik pillanatban megtámadhatja őt. Talán épp mögötte terem, ki tudja. Annyi idő alatt, míg mindezt lereagálja, a kardom már shikai állapotban díszeleg a kezemben, hisz miért is ne dobnánk fel a harcunkat? Talán így számára is egyértelmű, hogy mennyire is komolyan gondolom a dolgot.*

*Azt hittem, a kidoum legalább egy kicsit tovább fel fogja tartani szerelmemet. Tévedtem. Ehelyett egy gyors mozdulattal likvidálja a pumát, aminek az lett volna a feladata, hogy rátámadjon Kaira. Persze, nem arról van szó, hogy komolyan ártani akarok neki, de azért sikerül egy újabb okot találnom, amin felhúzhatom magam. Sosem voltam híve az érzelmektől túlfűtött harcoknak, és ilyen szempontból mindig is egyet értettem valaha még létező másik énemmel. Azáltal, hogy képes volt minden érzelmét a háttérbe szorítani, sokkal hatásosabb volt a harcban, ugyanis nem befolyásolta a racionalitását egy olyan apróság, miszerint ő kedvel vagy nem kedvel valakit. Így jobban belegondolva, még ha annak idején Kait nem is kedvelte, akkor is tudta jól, hol a határ, és tisztában volt azzal, hogy mekkora ellenfelének a tűrőképessége. Sosem tartott attól, hogy esetleg komoly sérülést okoz ellenfelének, ha shinigamival edzett, valahogy automatikusan ráérzett a dologra. Míg én… Én most is kettősségek között görcsölök. Egyrészt meg szeretném mutatni Kainak, hogy mire is vagyok képes valójában, és természetesen én is kíváncsi vagyok mindenre, amit ő tud. Másrészt viszont félek attól, hogy újabb lelki sebeket ejtek rajta, ahogyan az első összecsapásunkkor is történt. Tisztában vagyok azzal, hogy a képességeim mire képesek, és mire nem. Előbb a lelket, így az elmét kell megroncsolni, és csak utána tiporhatom el a testet.
Szóval akárhogyan is nézem, kénytelen vagyok félretenni a felesleges érzelmeket, ha valóban komoly harcot szeretnék. Persze a művelet valószínűleg lehetetlen lesz, ha Kai továbbra is apró csókokkal töri meg a koncentrálásom, mint ahogyan az előbb tette, mert hát még mindig kellemesebb dolog elolvadni szerelmed karjaiban, mint harcolni, meg hát a két fajta testmozgás között egyértelmű, hogy melyiket csinálja szívesebben az ember. xD Kai pedig le se tagadhatja a randink hátralevő részére tervezett programját, mert a képére van írva. >_> De a palacsintát akkor is megsüti, mert már amúgy is megígérte, csak jussunk ki épen és egy darabban az edzőteremből anélkül, hogy a 4. osztagot is meg kéne látogatnunk.
Persze, ha nem hárítom a Kai által felém küldött kidout, akkor mozogni sem leszek képes egy darabig, azt pedig nem akarom, hogy a földhöz szegeződjek néhány vasoszlop miatt. Villámtánccal fürgén a terem egy másik végében termek, így azok hangosan, céljukat tévesztve suhannak oda, ahol pár másodperccel ezelőtt még én tartózkodtam. Ismét felébredt bennem a meggyőződésem, miszerint Kai titkon meg akar ölni, szóval megint sikerül hülyeségeken jártatnom az agyam, amire igazából nem is lenne időm, mert inkább a felém irányuló, következő támadással kéne foglalkoznom.
Az új támadása még az eddigieknél is gonoszabb, és hirtelen azt sem tudom, hova kapjam a fejem. Más esetben biztosan azt hinném, a mennyországba kerültem, mert egy Kai tökéletes, két Kai meg már maga a Paradicsom, bár azért kissé zavaró lenne, hogy meg kéne osztanom a figyelmemet köztük, és nem tudnék száz százalékosan Kaira fordítani minden energiámat, mert hát kettő van belőle, de hát, szóval értitek. Vagyis nem, mert megint sikerült mindent értelmesen kifejtenem, ezzel megakadályozva, hogy egyáltalán user értse azt, hogy karija miről is zagyvál, meg már biztosan rég elvesztette a fonalat, szóval ehh…
Ja, igen, persze, a lélekklónok. Vagyis tulajdonképpen csak egy, viszont hamar sikerül belezavarodnom a dologba, és nem értem, hogy az istenbe tudnám megmondani, hogy akkor most melyik az igazi Kai, és melyik a másolat. Ha ez most egy showműsor lenne, ahol egy olyan feladat elé állítanának, ahol meg kéne állapítanom, hogy melyik a hamis Kai, és melyik az igazi, tuti elbuknám a milliós kérdést valamint a külföldi nyaralás lehetőségét, mert hát ha egyszerűen ugyanúgy néznek ki, és még a mozgásuk és arcrándulásaik, sőt, a képességeik is ugyanolyanok, akkor hogy a fenébe lehetnék képes megkülönböztetni őket? Úgy van, sehogy, úgyhogy most igényelem a telefonos segítséget, amit meg is kapok egy nagy vigyor képében. Tudjátok, az a fajta ragadozóvigyor, amit nem igazán szeretnél látni, ha komolyan az ellenséged lenne, de természetesen én tisztában vagyok azzal, hogy Kai szeret, és nem bántana, meg különben is, egy ártalmatlan és meg nem értett teremtés, nem tudna senkit sem bántalmazni. ^^ Én pedig kicsit sem vagyok elfogult, á, dehogy.
Szótlanul tűröm a klón megjegyzését, bár azért magamban igencsak felháborodok azért, mert egy-két karcolásnak merészeli nevezni azt, amit nemsokára kapni fog. Legalábbis nagyon remélem azt, hogy nem csak valami hülye viccnek vagyok az áldozata, és nem tesz úgy szerelmem, mintha ő lenne a klón, amikor nem is. Persze, azért sikerül alaposan megizzasztania, mert na… Nekem nincs fizikai erőm, vagyis van, de nem ez dönti el egy-egy harc kimenetelét nálam, így aztán főleg a hárításra koncentrálok a támadásait illetően. Még a klón kardja körül is ott érezhető a szél és az elektromos szikra, és nem akarom tudni, hogy mi történne velem, ha véletlen sikerülne megvágnia. Valószínűleg fájni fog, de hát komoly küzdelmet akartam, és meg is kaptam. Ami viszont csak most tűnik fel, az saját kardom viselkedése, ami merőben eltér az első harcunkkor tapasztalttól. Akkor nem mutatott érdeklődést Kai iránt, most viszont mintha sokkal jobban szinkronizálnánk. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy itt hamarosan el fog szabadulni az eleven téboly, melynek esszenciája zanpakutomban rejlik, és én pedig csak egyfajta csatorna vagyok számára, ahol szinte szabadon mozoghat saját kis világa és a materiális sík között. Lelki szemeim előtt mégis bevillan Ssuritsubusu Kikan, ahogyan a tükörszobájában szemléli a harcot, a szokásostól igencsak eltérő arckifejezéssel. A téboly még mindig szinte tapintható kisugárzásáról, azonban hiányzik az a szadista, semmi jót nem sejtető mosoly, mely annyira jellemzi őt. Csak akkor viselkedik így, ha valami kifejezetten aggasztja. Csak akkor fogja vissza a tombolni vágyó őrületet.*
- Hakufuku. - *mormogom az orrom alatt az először eszembe jutó kidout, minek hatására a klón körül meg is jelennek a virágszirmok, hogy miután a szemembe néz, ájultan terüljön el a földön. Így már nem okoz nehézséget likvidálni a klónt, mert hát mégsem tudja pótolni az igazit. Kait soha senki sem tudná pótolni, túl tökéletes hozzá, és egy másik férfi sem érhet a nyomába. Bár mondjuk ez eddig is egyértelmű volt.*
- Ez gonosz volt… Remélem, legalább tetszett. Bakudou 26: Kyokko. - *vigyorgok rá szerelmemre, aztán már el is tűnök, hiszen eme kidouval nem esik nehezemre egyszerűen láthatatlanná válni. Persze, nem tart sokáig a technika hatása, azonban arra még épp elég, hogy meglepetésszerű támadást mérjek kedvesemre. Shunpoval meg is célzom jelenlegi tartózkodási helyét, mert úgy gondolom, hogy épp eleget pihent ölbe tett kezekkel, és nézhette végig, ahogy kisebb sebeket szerzek a klónjától.
A gyorsaságomban és a precizitásomban bízok, amikor a közelébe shunpozok, kihasználva azt az időt, amíg láthatatlan vagyok ellenféllé avanzsált szerelmem számára. A tüdeje alá mért rúgás kellemetlen lehet, ha eltalálja, de messze van a végzetestől. Kardommal – bár shikai és bankai alakjában is jobban hasonlít egy tőrre a hossza miatt – az oldalát igyekszem megsebezni egy elhajolás után, ugyanis számítok egy ellentámadásra is. A láthatatlanságot illető kidout eme támadások végeztével meg is szüntetem, és inkább egy szenvtelen mosollyal várom az eredményeket, és persze Kai további támadásait.*

*Most mi van? Senki sem várhatja el tőlem, hogy ténylegesen ártsak szerelmemnek. Még akkor is, ha csak egy klónnal állok szemben. Inkább kötném fel magam az első fára, mintsem hogy valóban végezzek Kai-al. Különben is, anélkül is képes vagyok semlegesíteni az ellenfelet, hogy annak valójában bármi baja esne, fizikai fájdalom nélkül. Mondhatni, erre vagyok specializálódva. Persze, az igazi Kai biztosan kitalált volna valamit a kidoum ellen, hiszen mégis csak egy kapitányról van szó, akit nem lehet ennyivel elintézni. Ráadásul a 11. osztag kapitánya, és valljuk be, nem sokan feltételeznék pont Rólam, hogy igenis, kiállok vele, sőt, talán még esélyem is van a győzelemre. Hiszen vele együtt én is rengeteget fejlődtem, és nem ő az egyetlen, aki képes volt szert tenni a bankai képességére. Persze ezzel ő is teljesen tisztában van, hiszen már kicsúszott egyszer a számon, hogy elértem ezt a szintet is, bár azt nem mondtam el még neki sem, hogy mire vagyok képes. Vele ellentétben nekem nincs lehetőségem, meg igazából kedvem sem ahhoz, hogy minden nap gyakoroljak a formális, edzésnek titulált bemelegítő gyakorlatokat leszámítva. Az osztagunk edzőterme egész nap zsúfolt a gyakorló tisztjeinkkel, és nem szándékozom bárki előtt felfedni ezt a képességem. Még Watanabe taichounak sem szóltam egy szót sem arról, hogy magasabb szintet sikerült elérnem az eddigieknél, gondoskodtam arról, hogy jelentésemből kimaradjon a bankai-omat illető rész. Nem beszélve arról, hogy nem ez az egyetlen képességem, amit inkább megtartok magamnak titoknak. Nem szándékozom bűnbakká válni, mert félő, hogy valami Aizen imitátornak néznek, csak mert képes vagyok tudatosan is irányítani az illúziókat, igaz, mindezt csak úgy, hogy a célpontom fejében manipuláljam a képeket, így csak ő láthatja, amit akarom, hogy lásson. Mindez bőven elég lenne egy alapos megtévesztéshez, és félek, hogy esetleg még megvádolnának azzal, hogy Soul Society ellen fordítom a tudásom. Természetesen eszemben sincs ezt tenni, hű vagyok Seireiteihez, de hülye se vagyok, csak őrült. Tisztában vagyok a hálával, amit kaphatok tevékenységemért, vannak sötét foltjai Seireiteinek.
A küzdelmünkre kezd rátelepedni az a hangulat, amit eleve el akartam érni. Legalább érzem, hogy Kai is komolyan vesz, és nem csak szánalomból áll ki velem. Aki csak fél szívét adja bele egy harcba, az inkább ne is vegyen kardot a kezébe. Én pedig igenis, bizonyítani akarok. Inkább magamnak, mint Kainak. Be kell bizonyítanom, hogy képes lennék legyőzni Erast, és erősebb vagyok, mint „Suwun” volt, az érzelmeim pedig nem teherként funkcionálnak, hanem éltető vízcseppekként egy szomjazó számára. Tudnom kell, hogy valóban képes vagyok-e elég jól harcolni ahhoz, hogy ne hozzak szégyent a shinigamikra, és természetesen a 10. osztagra. Nem könnyű megtalálni az arany középutat a teljes érzelemelzárás és az érzelgősség között. Az, aki régen voltam, nem hezitált, és azonnal támadott, amint alkalma volt rá, mégis képes volt arra, hogy ne lépje túl azt a bizonyos határt, amivel már ténylegesen ártana partnerének. Én miért nem vagyok rá képes? Miért vagyok kevesebb, mint ő? Miért nem vagyok képes olyan teljesítményt nyújtani, mint régebben, és miért bőgöm el magam már egy apróság miatt is? Miért jár egyfolytában Kai-on az eszem, amikor nekem a papírmunkával kéne foglalkoznom…?
Ha Kai a tudtomra adná, hogy hagyta, hogy eltaláljam ütésemmel, biztosan itt lenne vége a harcnak. Teljesen el tudja venni a kedvedet az egésztől, ha éreztetik veled, hogy igazából csak játék az egész, és csak a te kedvedért szálltak be az egészbe. Kai az egyetlen olyan ember, aki képes megtéveszteni, az érzelmeim lehetetlenné teszik, hogy átlássak rajta. Tőle minden hazugságot képes lennék elhinni, s még ha valójában megvet, és csak kihasznál, azt sem venném észre, hisz nem tudnék kételkedni pont benne. Nem lenne okom arra, hogy azt feltételezzem, hazudott nekem, hiszen ha ő azt mondja, hogy szeret, és én vagyok neki az egyetlen, akkor az biztosan így is van. Hazugságban élni, vagy inkább a valóságban szenvedni? Nem tudom, melyik a rosszabb. Igen, talán valóban egy buborékban élek, ahol minden szép és jó, hiszen pont ezt érzem, amikor szerelmemmel vagyok. Ilyenkor nem suttognak a fülembe a hangok, nem hallom kedvesnek tűnő szavaikat, melyek folyton azt tanácsolják, hogy vessek véget életemnek saját kezem, vagy éppen kardom által. Nem ritkán megfordult a fejemben a gondolat, hisz minden olyan szép és jó lenne, ha végre vége lenne ennek az egésznek. Eras nyer, én pedig nem szenvedek többé. Nem kell látnom, ahogyan mások szenvednek miattam, és Watanabe taichounak sem kell visszafognia magát, ha véletlenül ismét összefut vele. Soha többé nem okoznék senkinek sem fejfájást, nem fárasztanék le másokat a hülyeségeimmel, és minden sokkal könnyebb lenne. Én pedig egyszerűen megszűnnék létezni és nem kell tovább érdekeljen, mert már nem lennék semmi, csak szimplán eltűnnék. Hát nem lenne… csodálatos?
Nem először használja rajtam ezt a kidout, azonban a múltkori harcunk óta a dolgok gyökeresen megváltoztak. Az egyik az egymáshoz fűződő viszonyunk, így küzdelmünk célja is, ami jelen esetben kizárólag a harc élvezete, mintsem a másik elgyepálása. Valamint az a tény, hogy Kai már két érzékszervemet is képes volt – igaz, ideiglenesen – használhatatlanná tenni. Ha egyszer ténylegesen megvakulnék örök életemre, az biztos, hogy Kai lenne az utolsó dolog, amit látni szeretnék, persze Macska mellett. Csupán azt felejtettem el közölni Kai-al, hogy nincs szükségem a látásomra ahhoz, hogy folytathassam a küzdelmet. A legutóbbi alkalommal ellentétben viszont most nem ejtem el a kardomat, és az se számít, hogy hirtelen a fegyverem súlyát sem érzem, és ha egy kicsit is hezitálnék, teljesen kiszolgáltatottá válnék ellenfelem számára. Vakon még talán képes lennék harcolni, azonban gyakorlatilag csak a hallásomra tudok támaszkodni, hiszen most még azt sem fognám fel, ha Kai történetesen levágná a karom. Ki nem állhatom ezt a kidout, nem szeretek ennyire kiszolgáltatottá válni, de még beletelhet pár percbe, míg elmúlik a hatása. Gyakorlatilag eközben teljesen védtelen vagyok, úgyhogy nincs más választásom, mintsem hogy bevessem azt a technikámat, amiről még Kainak sem beszéltem.*
- Bakudou 32: Toge mizu tate. - *hallom saját hangomat, és hamarosan elégedetten tapasztalom, hogy megjelent körülöttem a védelmemül szolgáló vízburok. Egy erősebb shikai támadásnak nem lesz képes ellenállni, de a kidoukat visszatartja, és mire Kainak esélye lenne támadni… addigra már késő lesz.*
- Sakuranyasuri. – hallom kristálytiszta hangomat felcsendülni, hamarosan pedig ismét kitisztul a látásom, hisz újra lelki világomban találom magam; nem mintha az utóbbi időben meglátogattam volna ezt a helyet.
Tudom jól, hogy Kai most ájultnak láthat, hisz ezen technika alkalmazásakor gyakorlatilag képtelen vagyok eszméletemnél maradni. De legalább újra láthatok, még ha csak lelki világomban, és persze a tükrön át a valóságot is, enélkül képtelen lennék manipulálni azt, amit akarom, hogy Kai lásson. Csupán egy kis időhúzásra van szükségem, míg a kidou hatása elmúlik, hogy aztán ismét képes legyek a saját lábamra állni.
Kardom szelleme már-már megszokott, cseppet sem bíztató mosolyával fogad itt, ahol az idő másképp folyik, hisz megtörik az idő illúziója. Hiszen az is csak illúzió, amit mi, emberek képzelünk be. Ha elcsendesíted az elméd, akkor képes vagy megállítani, és minél kevésbé foglalkozol vele, annál gyorsabban pörög.
Remélem, sikerül elérnem, hogy Kai ne vegye észre, hogy gyakorlatilag az elméjét manipulálom, és hogy a testem mindeközben teljességgel tehetetlen. Ha felfedezi, hogy nem vagyok eszméletemnél, egy erősebb shikai támadás elég lenne, hogy a védelmi mezőt semlegesítse, és befejezze a harcot, ám bízok saját képességemben. Zanpakutom lelkének mosolyától megint kiráz a hideg; nem tehetek róla, egyszerűen nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé a vele való találkozás. A legtöbb shinigami sírva menekülne előle, hisz nem tartozik azok közé, akik igyekeznek szimpatikussá tenni magukat. És én… Én megtanultam együtt élni vele. Még ha ez nem is kevés kínnal is jár számomra.
Néhány gondolati parancs és csupán képzelőerőm az, amire szükségem van jelen esetben. Előbb-utóbb Kai biztosan rájön, hogy ez az egész csak illúzió, és hogy a valóságban csak a levegőt csapkodja a kardjával. Ha minden igaz, akkor azt látja, ahogy különösen nagy önbizalommal kelek fel a földről, s a plafont pedig abszurd módon sűrű esőfelhők takarják el. Az illúzióim természetesen teljesen élethűek, az agy nem tud különbséget tenni a valós és az általam generált jelek között, összezavarásra pedig bőven megfelel. Az a Vera, aki kivont karddal, láthatóan ép érzékekkel rá támad, nem én vagyok, a testemet igyekszem elrejteni a szeme elől, s a védőburok is úgy tűnhet, mintha már nem lenne ott.*
- Azt hiszed, az a kidou még egyszer megállít? - *hangzik el illúzióm szájából, egy bájos mosoly kíséretében, hogy aztán gyors, ám kivédhető kardcsapásokat mérjen Kaira. Talán úgy tűnhet neki, mintha valóban velem harcolna, hisz még a fém csattanásának jellegzetes, elmaradhatatlan hangját sem esik nehezemre generálni. Csak néhány percet kérek, egyszerű időhúzás az egész, hogy aztán folytathassam az egészet ott, ahol abbahagytam.
Yabureru Kagami váratlanul megfogja a kezem, hideg ujjai érintése hatására pedig érzem, hogy libabőrös lesz a hátam. Rémképek… Egy sötét utca, éjszaka, és egy elhangzó lövés. Oldalra nézek, egy sikátorba pillantok, és egy halottat látok. Valamit tarthattam a kezemben, de egy sikoly kíséretében most a földre ejtem mindet. Hosszú, összefogott haj, markáns arcvonások, és az enyéimhez kísértetiesen hasonló szempár. Vagyis majdnem… Ezekből a szemekből hiányzik a fény, az ártatlanság, és a könyörületesség bárminemű szikrája, amiket felvált a hidegség és érzelemmentesség. Gyorsan végez a kelletlen szemtanúval, esélyt sem hagyva neki a menekülésre.
Most újra emlékeztem arra az arcra, amit azt hittem, már rég elfelejtettem.*

*Emlékek. Így visszagondolva könnyedén szembesülök a ténnyel, miszerint mióta lélekként Rukongaiba kerültem, egyáltalán nem foglalkoztam a múltammal. Nem felejtettem el, csupán azt tettem velük, amit az érzelmeimmel is. Jó mélyre elástam. Igen, szerettem a családomat, persze a magam szokatlan módján, hisz ha jól emlékszem, a húgom mindig is egy antiszociális kis senkinek tartott, aki ráadásul stréber is, csak mert teljesítettem a kötelességemet diákként. Persze, a gimnáziumban már minden megváltozott, csak azért, hogy a mozgásképtelen apámnak tudjak miről mesélni, de amint a nagyvárosba kerültem, ismét visszavedlettem az igazi, közömbös énemmé, aki csak muszájból szerez barátokat.
Ezek az emlékek azt hittem, már semmit sem jelentenek nekem. Hiszen már teljesen más vagyok mint akkor, egy shinigami vagyok, ráadásul hadnagy is, és egészen más kötelességeim vannak, mint annak idején. Már nem a tanulmányaim miatt kell aggódnom, vagy hogy időben elintézzem a bevásárlást, ehelyett az osztag ügyeit kell intéznem, és kézben tartanom a dolgokat, edzésekre járnom, hogy formában tartsam magam, lelkeket átküldeni Soul Societybe, hollowkat gyilkolászni és készülni a nagy, Aizen-ellenes csatára. Azok az emlékek, amik emberi életemre utalnak, olyanok mind, mintha egy teljesen más személyhez tartoznának. Nem az vagyok, aki akkor voltam. Ám még sem gondolhatok rájuk úgy, mintha csak egy filmet néztem volna meg, és abból maradtak volna meg a jelenetek. Hiszen az ott, akit Kai éppen egy másik holttest mellé hurcol, én vagyok. Az én nyakam az, ami azt a hátborzongató hangot adta, és egy reccsenéssel megadta magát. Kai gyengéd kezei azok, amik megragadták a fejem, hogy a nyakamat törjék. Gyengéd… Én komolyan hittem neki.
Elhittem mindent, amit állított, és a szerelem nevű szemellenző megakadályozta, hogy átlássak a rózsaszín ködön. Nem láttam Kai valódi arcát, csak azt, amit látni akartam, hát megkaptam! Próbáltam hitetgetni magamat, hogy ő tényleg, igazán szeret, hiába állították a hangok ennek ellenkezőjét. Pedig már jó előre figyelmeztettek. Megannyiszor megsúgták nekünk bimbózónak hitt kapcsolatunk jövőjét, és valódi állagát. Kai nem szeret, csupán játékszer vagyok számára, egyike a sok másik nőnek, akiket szeret szédíteni, az idegeit húzni, majd amikor már élni sem tudsz nélküle, hisz olyan számodra, mint a levegő, egyszerűen lekoppint. Csupán saját szórakoztatására, hogy lehessen indoka arra, hogy röhögjön egy jót magában. És én még azt hittem, hogy Suwun a „gonosz”… Fenéket, ő mindent még idejében megérzett, érezte a Kaiból áradó sötétséget és pont azáltal védekezett, hogy nem mutatott kifelé semmiféle érzelmet. Megóvta magát a sebektől, de nélküle én már nem vagyok rá képes. Szépen belesétáltam a kelepcébe, és esélyem sem volt felismerni a csalit. Életem eddigi legboldogabb szakasza egy hazugság, meg sem történt… Szeretném ezt hinni, de sajnos nem így van. Igenis, találkoztam vele, elmeséltem neki minden örömömet, ahogyan bánatomat is, és még az ágyamat is megosztottam vele, engedtem, hogy testemhez érjen, csak hogy csillapíthassa szomját nem sejtve, hogy annyi tisztelet sincs benne, mint egy sírrablónak, aki átgázol szeretteink emlékein, holmi önző érdekektől fűtve. Hát ezt akarta? Most talán boldog, hogy véglegesen beletaszított a téboly sodrásába? Gratulálok. Elérte, amit akart.
Panaszkodásra nem lehet oka, hiszen már mindenemet elvette. Olyan ez, mintha egy békát beleraknál élve egy edénybe a langyos vízbe, és fokozatosan, lassan kezdenéd el forralni a vizet, amiben a lény mit sem sejtve úszkál tovább, sőt, még kellemesnek is találja az egyre csak melegedő vizet. Mire feleszmél, hogy baj van, addigra késő, ugyanis élve megfő, s jelen pillanatban pontosan úgy érzem, mintha én lennék a kétéltű helyében. Már nincsen senkim, Kai nélkül nincs szükségem senki másra. Nincs önbizalmam, helyzetfelismerő képességem, s még csak lelkem sem teljes, mert egyik felét kiszakították. Kai nélkül nem kell semmi más sem, ha ő nincs itt nekem, nincs szükségem másokra sem. Így tehát nincsenek barátaim, nincs életcélom, nincs senkim… nincs életem. S a hangok! Igen, ők még megvannak nekem. Ők legalább hű társaim maradnak, zanpakutom sosem hagyna el. Neki tényleg szüksége van rám, hisz nélkülem nem létezhet. Igen, hiszen ha zanpakutom megvan, akkor az erőm is, ha az erőm, akkor a jelenlegi rangom is, s ha a rangommal még rendelkezek, akkor bizonyára sokan megpróbálnak szeretni. Még ha a szónak talán többé nincs is jelentősége számomra. Nem értem, miért olyan nehéz szeretni, és miért kell a másiknak ehelyett ártani. Valakinek, aki semmi rosszat nem tett ellened. Talán egyetlen bűnöm nekem is az volt, hogy rosszkor voltam rossz helyen, és hogy pont azon az éjszaka pont arrafelé jártam, ahol Kai a kis ügyletét végezte. Ezért kellett véget vetnie az én életemnek… s még holtomban sem hagy nyugtot, még most is kísért, hogy az életem után a többi fontos dolgot is elvegye tőlem. Az életem, a családom, a másik énem, s a lehetőségem az önmegvalósításra. Minden csak hazugság.
A felhők, melyek még továbbra is csak illúzióból állnak, sűrűn kavarogni kezdenek; valahogy számomra az idő megállt, bár amúgy is másképp jár az idő itt, lelki világomban. Amikor rendszerint visszatérek a testembe, általában időzavarral is küszködök, mert nem mindig vagyok benne biztos, hogy tíz perc vagy egy óra telt el eltűnésem és visszajövetelem között. Az idő illúziója ugyanis ezen a téren kívüli síkon nem létezik. De mindegy is, Kai fejében is biztosan végigpörögnek az események. Tudom, látom, hisz én magam ültetem bele a képeket. Vagyis inkább csak feltépek egy ajtót memóriájának csarnokában, ahol a megölésem emlékeit tárolja. Valószínűleg nem is tudatosan hajtom végre a dolgot, azonban legalább kardom lelke szorosan fogja a kezemet. Ő mindig nyílt velem, és még csak nem is titkolja, hogy igenis, élvezi nézni, ahogy szenvedek. Valószínűleg most se volt más célja az emlékek megmutatásával, mintsem hogy engem szenvedni lásson. Mégis megköszönöm neki, bár ajkaim lefelé görbüléséből és az elcsukló hangból nem biztos, hogy mindent ki lehet venni, amit motyogok. Igen, maga az eleven téboly az, akivel kézen fogva képes vagyok sétálgatni. Büszke vagyok arra, hogy senki másnak nincs ilyen különleges zanpakutoja. Senki más kardja nem képes akkora kínt okozni, mint a sajátom.
A felhők egy gúnyosan nevető arcot formálnak az égen; a kezemet fogó Kagami, akiről az arc lett mintázva, szintén bájosan, ám cseppet sem bizalomgerjesztő módon mosolyog. Az illúzióból felépített hasonmásom egyszerűen köddé válik Kai karjai előtt. Soha, soha többé nem érhet hozzám, arról teszek. Vagyis most, most még azt akarom, hogy harcoljon. Azt akarom, hogy védekezzen csapásaim elől, és végig akarom nézni, amint kardom ereje egy szánalmas, mozogni nem képes roncsot csinál belőle; egy kis hülyét, aki az őrülettől golyózó szemekkel semmi másra nem képes, csak eszeveszetten röhögni mindenen. Rajtam, a világon, az osztagán, saját magán, és legfőképpen azon, hogy teljesen tehetetlen a képességemet illetően. Akkor aztán bemutathatom az osztagának A Nagy Matetsaku „Kenpachi” Kait, akitől annyira rettegnek, csak mert kúl, és szívdoglesztő, és erős, meg minden. Bár valószínűleg nem fogom kibírni sírás nélkül. Egyszerre akarok tombolni, röhögni saját szánalmasságomon, amiért még a testem is képes voltam odaadni a saját gyilkosomnak, és messzire menekülni, sírni az egész miatt, hogy végül talán véget vessek életemnek. Amúgy sincs értelme, sosem volt az enyém. Kai már évtizedekkel ezelőtt elvette.
A felhőkből kirajzolódó, nevető kislány arc azonnal feloszlik, amint visszatérek a testembe. Megerőltető technika, pont az időzavar miatt, ugyanis nem mindig vagyok képben azzal, hogy mennyi idő telt el távozásom és érkezésem között, a tükörszobában nem szereltünk fel sajnos faliórát, pedig lehet, nem ártana. De ez most nem érdekel. Kai még itt van, és természetesen játssza a drámai hőst, a megváltott démont, aki igenis, megbánta a bűneit. Testtartása legalábbis erre igyekszik célozni, azonban nagyon téved, ha azt hiszi, hogy még egyszer beveszem az egész színjátékot. Valószínűleg már előtte is tiszta a kép, miszerint én végig egy helyben feküdtem, a pár perce létrehozott, védelmi célokat szolgáló vízburok alatt. Érdekes, a víz az érzelmek szimbóluma. Kár, hogy Kai nem rendelkezik velük, pedig én igazán megpróbáltam meggyógyítani, átformálni, és tényleg azt hittem, hogy a jó útján járok efelé; azt hittem, hogy azt érzem, hogy sikerült. De nem, ez is csak hazugság volt csupán.
A kidou, amivel ideiglenes vakságot ajándékozott, még egy teljes percig mutatja hatását, addig pedig nem csinálok semmi mást, csak ülök az egyedüli védelmemként szolgáló, kidouval létrehozott burok alatt, és próbálom feldolgozni az imént megtudottakat. Fekszek az edzőterem koszos padlóján, és semmi mást nem csinálok, csak röhögök. Mégis mi mást lennék képes tenni? Várom, hogy vége legyen ennek az egésznek, hogy szóljon hozzám, vagy csak nyírjon ki ismét, valami, de ez nem történt meg. Pedig most is, mint abban az emlékben, nem lennék képes védekezni. Ilyen érzékekkel nem.
Végül elmúlt a vakságom, s hirtelen a padló is hideg lett; igazából azt sem éreztem, hogy létezek, és ha most ölt volna meg, talán fájdalmat sem éreztem volna, hisz bőröm most teljesen érzéketlen volt. De már elmúlt, lassan a szemeim is kezdenek visszaszokni a fényhez, kardom körül a színes aura pedig most sokkal jobban izzik, mint ezelőtt bármikor is tette volna. Még nem volt példa arra, hogy Kagami egy ellenfélben ekkora érdeklődést mutasson. Bizonyára a vérét akarja, és tartozok neki annyival, hogy megkóstoltatom vele. Ismét az őrület az, ami megmutatta nekem a valóságot, újra bizonyságot téve arról, hogy mi, őrültek vagyunk a normálisak, akik olyannak látják a valóságot, amilyen az valójában.*
- Kelj fel. Nincs vége a harcunknak, hallod? Védekezz. - *sétálok oda az egyszerre szeretett és gyűlölt férfihoz. Pár órája még mindent megadtam volna azért, hogy ilyen közel lehessek hozzá, és megérinthessem. Most csak az undor fog el, ha csak belegondolok is abba, hogy lehet, az elkövetkező percekben még lenne lehetősége hozzám érni. Még saját magamtól is undorodok, ha belegondolok, hogy mit meg nem engedtem neki éjszakai szórakozás címén. Annyival tartozik nekem, hogy nem fogja vissza magát, és rendesen, a 11. osztag kapitányához méltóan befejezi velem a küzdelmet. Elvégre valami ilyesmi szabályuk is van, hogy nem utasíthatnak vissza kihívást, vagy mi a fene, különösen a kapitány nem. Csak azért, mert nő vagyok, akit ráadásul képes volt hónapokig azzal etetni, hogy szereti, még nem tagadhatja meg tőlem a harc jogát.
Igazából már röhögni sincs erőm, csak elkeseredetten próbálok valamit visszaszerezni mindabból, amit Kai elvett tőlem. A „Chihou” parancsszó legalábbis biztosan emlékezteti majd Kait arra, hogy milyen veszélyekkel áll szemben. Már megkóstolta egyszer a téboly eme sűrített, tömény formáját, és biztosan nem táplál iránta szép emlékeket. Remélhetőleg egy kis mozgásra bírja, mert csalódott lennék, ha most is csupán azért kéne véget vetni a harcunknak, mert kidől egy kis koncentrált őrülettől. Igazából már gondolkodásra sem vagyok képes, csak egyszerűen harcolok, mintha csak egy gombot kapcsoltak volna be rajtam, ami automatára állítja a harci funkciót. Sírni, arra lenne kedvem bőven, magamhoz szorítani és megcsókolni abban a reményben, hogy azt súgja kedvesen a fülembe, hogy csak egy csúnya illúzió volt az egész, és nem a valóságot láttam. De nem, nem élhetek tovább abban a rózsaszín álomvilágban, úgy sem lenne ugyanaz soha többé, hisz örökké megmaradnának bennem a kételyek, amik megakadályozzák, hogy önfeledten, igazán jól érezzem magam a férfi mellett, akit szeretek. Nem lenne többé a régi, nem tudnék felejteni, és biztos vagyok abban, hogy később csak még nagyobb fájdalommal járna a dolog. Ezelőtt egy olyan helyzetet sem tudtam elképzelni, ami véget vetne a kapcsolatunknak. Lám, az Élet gondoskodott arról, hogy teremtsen nekünk egyet.*

*Hogy őszinte legyek, nem emlékszem azokra a heves mozdulatsorokra, amivel Kait próbáltam eltalálni. Nem szokásom engedni, hogy a dühöm irányítson, ugyanis eddig még nem találkoztam ezzel az érzéssel. Most mégis szaporábban emelkedik a mellkasom, és a fejem is zúg, mintha egy darázsfészket ültettek volna az agyam helyére. Csak egyetlen nevet tudok felidézni, és egyetlen egy arcot. Valamint azt, hogy ez az illető teljesen meggyalázott, porba tiporta minden büszkeségem nőként és érző, emberi lényként egyaránt. Persze, egy férfi számára biztos nem nagy dolog, de egy nő nem képes csak úgy, bárkinek is odaadni a testét, és akárki akármit állít, ez még a „Suwunos” időszakban sem változott. Nem lettem volna képes megcsókolni, ha nem éreztem volna semmit sem iránta. A férfiak miért nem ilyenek? Miért kell még akkor is hülyét csinálni a nőkből, amikor valójában semmit sem éreznek irántuk? Miért jó az nekik, ha egy újabb strigulát húzhatnak, és hogy cserébe testileg és lelkileg is tönkretegyék azt, akik igazán szerették őket?
Emberi életemből megmaradt emlékeim szerint az érzelmeim elzárása is valahogy így kezdődött, bár bevallom, már az arcára sem emlékszem annak a férfinak, aki annak idején ugyanazt megtette velem, mint most Kai. Lényegében a helyzet ugyanaz, kísértetiesen hasonlít a két esemény egymásra. Beleszeretek valakivel, az együtt van velem egy darabig, magában jót röhög az egészen, megkapja, amit akar, majd röhögve hajít el, mint egy koszos papírzsepit. Csupán most még van valami, amit tehetek ellene. Még mindig képes vagyok arra, hogy bebizonyítsam, hogy igenis, erős vagyok, és talpra állok. Nincs szükségem egy olyan férfira, aki még fél szívvel se szeretett. Nincs szükségem egy férfira sem, hisz nem engedhetem meg magamnak, hogy újra megismétlődjön a helyzet. Valahogy túlélem ezt a napot, átvészelem a következő éjszakákat, Kai forró, jól eső ölelése nélkül, és talpra állok, teljesen egyedül. Vagy nem. Ez esetben még mindig ott van az a lehetőség, mely hirtelen sokkal kecsegtetőbbnek hangzik, mintha az elmúlt fél órát meg nem történtté nyilváníthatnánk, és minden olyan lenne, mint rég. Könnyebben véget vethetnék életemnek, és talán nem is jár annyi fájdalommal. Az a bizonyos nyaktörés is gyorsan végzett velem. Csak egy reccsenés, csupán egy pillanatig tart a riadtság és a fájdalom, maga a hirtelen helyzet alakítja ki azt a sokkot, amit félelemnek hiszek az adott pillanatban. Valójában viszont nem félnék meghalni, a rémülethez pedig már rég hozzászoktam. Az elmúlt pár perc eseményeinél úgy sincs semmi, ami jobban tudna sokkolni.
Igen, valószínű, hogy ha már végképp nincs semmi, amibe belekapaszkodhatok, utolsó menedékem kardom pengéje lesz. Szabadon dönthetek életemről a halálomról, legalábbis mostantól megtehetem. Hiszen vége, már nem vagyok Kainak semmilye sem. Megfosztotta tőlem annak idején a döntés lehetőségét, ám ezt soha többé nem teheti meg. Hamarosan azt is elérem, hogy soha többé ne árthasson nekem, hiszen biztosan nem lehet annyira nehéz. Befejezzük a harcot tisztességesen, aztán egyszerűen kisétálok a teremből és az életéből. Megkímélem őt egy idegesítő kis fangörltől, aki csöpögve hallgatja minden szavát, és lesi minden mozdulatát. Nem kell aggódnia, többé nem lesz gondja velem, nem kell főznie se rám, majd eléldegélek magamtól, és talán még meleg vízből is több jut neki. Úgyis könnyedén talál magának mást a helyemre, bár nem vagyok benne biztos, hogy valaha is, igazán az enyém volt-e, és hogy volt-e jogom tulajdonomnak tekinteni Kai figyelmét és szabadidejét. Valószínűleg nem, de mindez már nem számít. Még mindig emlékszem az őt körül rajongó nőkre, akik még képesek voltak akkor is kikezdeni vele, amikor láthatóan együtt voltunk, és az én kezemet fogta. Persze, utána én voltam megint a rossz, amiért merészeltem vele egy kis időt eltölteni nyilvános helyen, ezek az illetők igyekeztek igencsak éreztetni velem alkalmatlanságomat egy-egy igazán csúnya nézéssel és méregetéssel. Még én is csak egyike voltam a kis fangörljeinek, akik önként hullottak a karjaiba. Már nem is értem, hogy miért pont engem választott ki a sok közül, pedig bizonyára találhatott volna mást is rajongótábora népes sorai közül, hisz voltak köztük csinosabbak, és bizonyára kevésbé problémásak. Egyáltalán miért foglalkozott velem, és miért tett úgy, mintha Eras akár csak egy kicsit is érdekelné? Persze, bosszú… Kétlem, hogy lett volna bármiféle valóság szavai mögött, amikor megfogadta, hogy végez Erassal. A hatást elérte vele, mert ismét a lábai elé borultam, és mint egy könnyen megszerezhető kis cafka, ismét megtettem neki mindent, amit kért, és hagytam, hogy hozzám érjen. Csak egy kicsit kellett úgy viselkednie, mintha egy hős lovag lenne, hogy elérje a kívánt hatást.
Önkontrollom szépen, lassan elvesztem, és hagyom, hogy testem csatornaként működjön, melyen átáramlik a téboly, s a világra szabadítom azt. Pedig igazán nem jellemző rám, hogy elveszteném a fejem. Most viszont mégis sikerült az, amire eddig azt hittem, lehetetlen. Hatalmas, lila szemeimmel az ő tekintetét keresem, és kétkedve hallgatom végig magyarázatát. Nem akarom hallani, nem akarom, hogy folytassa, nem bírom elviselni a régebben kedvesnek tűnő hangját. Azzal már nem is törődök, hogy felmérjem támadásom sikerét, vagy sikertelenségét, tényleg nem emlékszem az ütésekre és vágásokra, amiket igyekeztem rámérni. Mégis, most nem tudok ezzel foglalkozni. Csak hallgasson el, nem bírom tovább hallgatni. Nem, nem hiszem el a kifogásait, többé nem ejthet át ilyen szövegekkel, nem vagyok az a Vera, aki még azt is elhiszi tőle, hogy nyár közepén havazik, nem vagyok az Ő Verája! Még hogy amnéziás… mégis ki hiszi ezt el? Komolyan azt hiszi, hogy ezek után megtisztelem őt bármiféle bizalmammal? Legalább most az egyszer lenne őszinte velem! Könyörgöm, mondja a szemembe, hogy utál, szembesítsen azzal, hogy szánt szándékkal kihasznált, és ne az ellenkezőjét mondja mindannak, amit gondol…
Mégis, egy apró igazságot kiérzek mondandójából. Ha vége a harcunknak, köztünk tényleg mindennek vége lesz. Ezek az utolsó percek, amiket együtt tölthetünk, s nem egymás ölelésével fog végződni kapcsolatunk. Pokoli érzés, amikor egyszerre szorítanád magadhoz jó szorosan a szeretett egyént, valamint menekülnél el tőle a terem leghátsó, legelrejtettebb sarkába, hogy még csak esélye se lehessen a közeledbe érnie. Ha már ő nem ölelhet meg többé, vajon milyen lehet kardjának ölelése? Vajon jobban fáj, mint ez a mardosó érzés? Akkor is patakban potyognának könnyeim, vörösre festve arcszínem? Vajon vérem melege győzedelmeskedne, vagy az acél hidegsége?
Végül elhangzanak a szavak, amiket reméltem, sosem kell hallanom tőle. Nem tudom, valóban képes lennék-e nélküle élni, s kibírnám-e, hogy ne szagolgassam a nálam hagyott ingjeit emlékeimbe, Kai emlékébe temetkezve. Az ő részéről talán csak megszokás, részemről viszont igazi kötődés fűz hozzá. Amióta felállította számomra az illúziót, miszerint együtt vagyunk, nem múlt el olyan perc, amikor ne gondoltam volna rá, még az iratok fölé görnyedve is folyton eszembe jutott az egyik közös emlékünk. Tudom, hogy ezek után úgyis mindenhol az ő arcát fogom látni, mindenről ő fog eszembe jutni, s a hangok is vele fognak kínozni. De nem bánom, hisz az eredeti már nem fog tudni nekem ártani. Ha nem lát többé, akkor nem is bánthat, igaz?*
- Nem… Nem kell több hazugság. Hát nem volt már elég? - *hagyom, hogy kitörjenek belőlem a szavak, és a könnyeim sem fogom vissza. Csak rosszabb lenne, ha megpróbálnám visszatartani őket, s bár homályosabban látok ezáltal, jelenleg az sem érdekel, ha összekoszolom ezáltal ruhám ujját, ugyanis abban törlöm meg szemeimet, amikor már nagyon elviselhetetlen a látásviszonyom. A tornádók közeledtét gyakorlatilag fel sem fogom, hisz miért is érdekeljen, ha még jobban megsebesülök? A testemnek már úgyis mindegy. Különben sem szolgál mást, csak egy tárolóedényt a lelkemnek. Azt pedig már rég tönkretették. Egy lélekdarab, aki még csak nem is ép.
Nem értem, hogy most, amikor már úgyis mindegy, Kai miért nem úgy irányítja ezeket a tornádókat, hogy felszabdaljanak, pedig bizonyára képes lenne rá. Bizonyára szándékában áll még jobban megkínozni, ám ezt az örömet nem adom meg neki, hisz én már döntöttem, többé nem érhet hozzám, és szavainak sem adok hitelt, még ha a bizonyítékot oda is tolja a képem elé. Nincs szükségem a hazugságaira. Nekem az a Kai kell, aki mindig kedves volt velem, még főzött és zongorázott is nekem, rózsákkal és ajándékokkal halmozott el, nem engedte, hogy hazamenjek egy-egy éjszaka, csak hogy magához láncolhasson, és gyengéden suttogja a szeretetét bizonygató szavakat fülembe, ám bármennyire is fájdalmas a tény, ez a Kai sohasem létezett, csupán én akartam ilyennek látni, és meg is kaptam.
Nem foglalkozok a kicsorduló véremmel, valószínűleg nagyobb vérveszteséget is produkálok, mint az elmúlt hónapokban valaha. A szikrák pattogása a fülemben észhez térít annyira, hogy rádöbbenjek, valamit cselekednem is kéne. Az egyik kis szikra az egyik ujjamat sebesíti meg, s lepillantva meg is látom azt a gyűrűt, amit szintén tőle kaptam. A szédítésemre tökéletes egy ilyesfajta kis kacat.*
- Bakudou 73: Tozansho. - *suttogom élettelen hangon a kidou nevét megelégelve a sebeket, amiket sikerült beszereznem. A tornádók közé szorítva ha megpróbálnék kitörni, az már egy esetleges végtagelvesztéssel is járhat, azt pedig nem szándékozom megkockáztatni, ám némi gondolkodás után időben az eszembe jutott a legerősebb védekező kidou technika, amit ismerek. Egy gyengébb pajzs persze nem állna ellent Kai shikai támadásának, ám ez a védőmező már képes feltartani a tornádókat arra a pillanatra, míg elmenekülök szorításukból. Aztán persze ismét elhangzik cseresznyeszín ajkaim közül egy két szótagú parancs, melyet a „Kumohime” kifejezés követ. Kardom már igazán türelmetlen, hát miért tagadnám meg tőle az örömet? Hisz csak neki köszönhetem, hogy felébredtem ebből az álomból, és ismét önmagam ura lehetek.
Öltözékem megváltozása legalább takarja a sebeket, bár egy lecsorduló vércseppet már a számban is érzek. Valahogy sikerült egy apró sebet szereznem közvetlenül a jobb szemem alatt, ám nem foglalkozok a nyelvemen érzett sós ízzel. Legalább a vérem már nem keveredhet könnycseppekkel, mert azok valahogy eltűntek, miközben feldolgozni próbáltam a tornádók között a helyzetet.
A védőmező legalább feltartja a tornádókat annyira, hogy képes legyek kitörni a szorításukból. Nem törődök azzal, hogy még így is sikerül egy nagyobb égési sérülést szereznem bal karom mentén, jelenleg a ruhám égett szaga érdekel a legkevésbé. Sebességem ebben a formában jóval nagyobb, így nem okoz problémát villámtánccal a háta mögé kerülni. Valószínűleg neki is feltűnik a belőlem sugárzó aura, melyhez hasonlót kardom áraszt magából shikai formában. Bár már shikai alakjában is jobban hasonlít egy rövidkardhoz, ám bankai formájában egyértelműen inkább tőrnek, mint kardnak nevezhető fegyverem. A végighúzódó pókháló és pók minták a markolaton és a pengén is előre jelzik azt a szörnyűséget, melyet hamarosan Kaira fogok szabadítani, bár a tornádók okozta szél miatt nem lenne szerencsés csak úgy a világra szabadítani a pókjaimat, túl könnyen elsodornák őket. Más módszert kell alkalmaznom tehát, újabb trükköket és fortélyokat.*

*Ha minden olyan egyszerű lenne, hogy belemászok a másik fejébe és kiszippantom onnan a gondolatokat és emlékeket, akkor már rég megtettem volna. Azonban nem ez a helyes megoldás, nincs jogom arra, hogy bárki fejében kényem-kedvem szerint turkálhassak. Persze Suwunnak nem jelentettek semmit sem a morálok és ő szempillarebbenés nélkül megtette volna a szőnyeg alá söpörve mindenféle bűntudatot és holmi személyiségi jogokat. Én erre nem vagyok képes, gyenge vagyok. Még akkor sem vagyok képes ártani, amikor tudom, hogy az előttem álló férfi mindig is csak egy ócska játékszerként gondolt rám, s nem voltam több számára sohasem egy trófeánál. Egy szépen kiékesített bútordarab voltam számára, amit kedvére alakíthatott olyan irányba, ami jó neki, ami elnyeri a tetszését. Abba a hitbe ringatva, miszerint szeretnek azért, aki vagyok és tisztelnek, mint nőt, képes voltam engedni, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Vajon Sakura is átélte ugyanazt a megaláztatást, amit most én? Vajon ő is csak egy gyenge és szánalmas kis áldozata volt még annak idején? Vajon ő is szerette Kait annyira, mint én?
Az érzelmeim és a józan eszem egymás ellentéteivé váltak; érzem, hogy széthúznak, mintha egy hatalmas csarnokot ültettek volna bele a fejembe, melynek két vége felől kiabál egymásnak az érzelmi részem a racionalitásommal. A testem emlékszik rá, s Kai iránt érzett szeretetem nem akarja engedni, hogy komolyan ártsak neki. Inkább azt akarja, hogy hagyjam a fenébe az összecsapásunkat, szaladjak hozzá, öleljem meg s valamilyen magyarázatot várjak az egésztől, mely során kiderül, hogy ez az egész egy vicc volt, egy illúzió, és csak Kagami szórakozott velünk egy jót. Szeretném tudni, hogy csak egy rossz rémálomba csöppentem, hogy aztán Kai gyengéd, lágy arcvonásaival rám mosolyogjon, s a már olyan jól ismert, biztonságérzetet adó, törődő tekintetével ismét rám nézzen, hogy megnyugtasson, miszerint megint csak valami csúnya és rossz hallucináció áldozata lettem, és ne is foglalkozzak vele, mert nem érdemel figyelmet. A mára tervezett palacsintázás+Kai kombó azonban elmarad, és gyanítom, soha nem kerül sor rá.
Kicsit úgy érzem magam, mintha valóban egy apró és jelentéktelennek tűnő keresztes pók lennék a gyakorlatilag denevér formát vett Kai mellett. Nem vagyok képes magam még az alapjáraton vidám természetem ellenére sem nappali teremtménynek tekinteni magam, hiszen még mindig az éjszaka az az időszak, amikor igazán önmagam lehetek, s levedelhetem azt a maszkot, amit magamra erőltetek. Így aztán megszületett a naiv, kicsit szétszórt és legfőképpen szerethető és nyomorgatnivaló Verácska, arra viszont senki se gondol, hogy talán a kelleténél kicsivel több sötétség lakozik benne, mint amennyit valóban kinézne belőle az ember. Épp ezért vagyok egy szemét, rohadék és megvethető alak… A felszínes kapcsolatok és a megtévesztés mesterévé váltam, még ha ezért súlyos árat is kell fizetnem. Nincsenek igazi barátaim, sohasem voltak, soha nem is lesznek. És már szerelmem sincsen. Nem maradt semmim, nincs senkim, csak én vagyok, meg egy hülye szalag a karomon, és persze egy átkozott zanpakuto, ami többet árt, mint segít. Az önbecsülésem, már az is elvették tőlem.*
- Hadou 25: Ikusa no hane. - *idézek meg saját magam számára is egyfajta szárnyakat, bár ezek lényegesebben másképp festenek, mint Kai megtépázott, fekete szárnyai, és a ruhám sem hasította fel, hiszen ez csak lélekenergia… Máskor valószínűleg aggódva szaladtam volna hűséges kiskutya módjára hozzá arról érdeklődni, hogy mekkora fájdalommal jár a szárnyak kinövesztése, s azonnal hurcolnám a negyedik osztagba, hogy a lehető legjobb ellátást biztosítsák neki, mert bizonyára nem lehet kellemes érzés, hogy gyakorlatilag új végtagod nő, de most… Szenvedjen. Megérdemli mindazért, amit velem tett. Kijár nekem, hogy lássam a kínt az arcán.*
- Ha tényleg így van, adj bizonyítékot arra, hogy valaha is többet jelentettem számodra egy bútordarabnál. Addig is… Csak egyszerűen hagyj békén, miután végeztünk a harccal. Nem akarlak többé látni. - *rugaszkodok el a földtől, hogy halványlilás fényben izzó szárnyaimmal már én is a levegőben körözhessek, így cseppet egyenlítve az erőviszonyokon.*
- Nem vagyok gyilkos. Nem vagyok jó ember, s feleannyira sem vagyok szent, mint azt annyian képzelik rólam. De nem tudnék ölni. Nem vagyok olyan, mint te. - *suhanok felé s próbálom meg a szemközti falhoz taszítani. A bankaiomnak a levegőben semmi haszna, s muszáj legalább az egyik falhoz szorítanom őt ahhoz, hogy a bankaiom előhívásakor megidézett, több tízezer pók képes legyen őt bekebelezni, vagy egyáltalán csak hozzá érni. Hozzá érni… Így sajnos én is kénytelen vagyok rá, s már a gondolattól elfog az undor… és a vágyódás. Kicsit sikerül is finoman belé markolnom körmeimmel egy kicsi és jelentéktelen sebet okozva számára, ám valószínűleg talán meg sem érzi. Azonban jelenleg kénytelen vagyok leküzdeni minden bennem dúló érzelmet, ha végre be akarom fejezni ezt a harcot. A falhoz kell szorítanom, hogy az oda felkúszó pókhadsereg is hozzáférhessen a prédájához. Különösen az az egy darab, kicsit rikító színű, ami a legfőbb fegyveremként szolgál ebben az alakomban.*