Na, ez lenne az emberi és a shinigamivá válás történetének egybegyúrása az új adatlapi résszel.
Név: Kamioka Rosa/ Hotaru
Kaszt: Shinigami
Rang: 2. osztag 4. tiszt, Nyomkövető egység parancsnoka
Nem: Nő
Kor: 17
Felszerelések: A nem hétköznapi shinigami egyenruha, egy
nyakék és a két zanpakutou(a bal oldalára kötve).
Születési dátum: Augusztus 28
Kinézet: Egy elég szokatlan egyenruhát visel. Az alapszíne fehér, amit fekete csíkok
tarkítanak ami egy vörös és egy fekete szalaggal van átkötve a derekánál, illetve a ruha belső fele is
vörös. A kari rész nem csatlakozik a törzsi részhez. Ez a kari rész két fekete, a válláig felérő,
karvédő. Valamint egy stílusos fekete fehér cipőt visel. Haja hosszú és fekete aminek egy részét
vörös szalaggal felkötve hord. Szeme színe kék, ugyanakkor egy vékony szemüveget visel, mivel a
zanpakutou hatására a látása gyengült. A jó dizájnnal ellátott ruha, Rosa szerint, a kelleténél is jobban kiemeli a női mivoltára utaló jegyeket.
Jellem: Ismeretlen okok miatt Rosa személyisége kettészakadt. Az egyik fél Rosa, a másik viszont nemsokkal létrejötte után új nevet választott magának, mégpedig a Hotaru nevet.
Rosa mosolygós, kedves lány, ám többnyire csendes és visszahúzódó. A másik személyiséggel ellentétben szemérmes, ezért is utálta eleinte a ruháját.
Hotaru Rosa szöges ellentéte. Nyílt, szeret a figyelem középpontjában lenni (főképp a férfiakéban), szemérmesség szinte egy csepp sincs benne. Viszont ha harcra kerül a sor akkor kíméletlen és visszafoghatatlan. A két személyiség tud egymásról és gyakran Rosa lelki világában egymásnak is esnek.
Lelki világ: https://2img.net/h/i38.photobucket.com/albums/e135/wicket_hill/Medina%20Estates/First%20Floor/GrandBallroom.jpgZanpakutou neve: Tsuin tsu hoshi no tasogare(Iker esthajnalcsillag)
Zanpakutou fajtája: Illúzió
Zanpakutou kinézete: Normál alakban: A zanpakutouk fekete markolatú ezüstszürke pengéjű katanák, amik vörös, fekete szalaggal díszített sayában foglalnak helyet. (
Normál alak)
Shikai alak: Parancsszava: "Terasu, Tsuin tsu hoshi no tasogare!"(Világíts, Iker esthajnalcsillag) Az egyik katana karmokká változik Rosa kezén és lábán,
míg a másik egy maszkhoz hasonló dologra ami a szemeit takarja el, ezzel teljes vakságot adva neki. Viszont az erősebb hanghatások egy rövid ideig látást biztosítanak neki.(lásd zanpakutouk lelke)
Zanpakutou lelke: http://fc01.deviantart.net/fs40/f/2009/027/4/c/Anima______No_26_by_Wen_M.jpgZanpakutou lelkének jelleme: A két léleknek külön neve van: Frey és Freya. Freya vad, önző, forrófejű és gúnyolódó. Shikai alakban ő alkotja Rosa kezén és lábán a karmokat és ő a két kard közül a támadó fél. Frey nyugodt, megfontolt ugyanakkor hallgatag. Shikai alakban ő alakul át Rosa szemeit takaró maszkká.
Shikai alak:Az egyik katana karmokká változik Rosa kezén és lábán, míg a másik egy maszkhoz hasonló dologra ami a szemeit takarja el.(lásd zanpakutouk lelke)
Shikai hatása:Megnövekedett gyorsaság, a látáson teljes mértékű elvesztése.
Shikai képességek: Motto misete, Frey! = Mutass mást, Frey!Rosa teste képes lesz bárkinek az alakját felvenni maximum 10 percig.
Homon, Tsuin tsu hoshi no tasogare! = Visíts, Iker esthajnal csillag!A zanpakuto zavaró és őrjítő, gyakran erős fejfájást okozó, hangot ad ki, ha más tárgyhoz vagy testhez ér hozzá. A hang forrásához, nagy esélye van rá, hogy dobhártyája és hallása sérüljön.
Karera ni yume o o wasure naku, Freya! = Hozz rá álmot. Freya!A képesség veszélyes, mivel az alany látó- és álomközpontjára hat, s az így kelthető félelem
maradandó károsodást is okozhat! Rosa a képesség használata során az adott egyént egy olyan képzelt környezetbe " küldheti " amilyenbe csak akar. Vagyis képes elhitetni az alannyal bármit, akár azt is, hogy többen is megsebzik míg valójában semmi sem történik vele. Ez a képesség elég nagy mértékben kifárasztja Rosát ezért ritkán is használja. Ha használja is akkor is csak a legszükségesebb esetben.
Történet:Emberként:Tizenhét éve születtem. A flamenco, a fiesták(népi ünnepek), a fiéra (országos vásár) és a bikaviadalok hazájában Spanyolországban születtem. Egy El Puerto de Santa María nevű városkában. Édesanyám flamenco táncos volt, édesapám zenész. Együtt alkották meg a karrierjüket, majd úgy döntöttek családot alapítanak. Kilenc hónap múlva megszülettem én. Mivel a nagymamám akkor hallt meg, mikor én születtem ezért az ő nevét örököltem. Amióta járni tudok édesanyám táncra tanított. Minden táncot megtanított nekem amit csak tudott, majd mikor akkora lettem tánciskolába íratott. Körülbelül 6-7 éves lehettem, mikor a képességem felütötte a fejét. Egyik este hangos sziréna szóra ébredtem. A házunk lángokban állt, csak eszeveszett kiáltásokat és sikításokat hallottam. Nem értettem miért volt, hisz a lángcsóvák nem bántottak. Anyám pokrócba csavart és úgy vitt ki a házból. Ezután, a táncpróbák mellett, titokban mindig próbálgattam ezt az erőt. Így lassan kifejlődött annyira, hogy irányítani tudjam valamennyire és megismerhettem a képesség határait is. Sosem gondoltam volna, hogy ez a képesség még sokat segít a karrieremen. Lassan felcseperedtem, immáron 16 éves voltam. Az iskolában ahova jártam az utolsó évet készültem lezárni, mégpedig egy táncest keretén belül.
- Rosa te nem izgulsz? -kérdezte a barátnőm miközben az öltözőben a hajunkat igazgattuk. – Én nagyon izgulok.
- Én nem és neked sincs miért, hisz mind a ketten keményen dolgoztunk, hogy a ma este tökéletes legyen.-mosolyogtam rá.
- Te könnyen beszélsz. Hisz fantasztikus vagy a parketten. -sóhajtott a lány.
- Rosa te jössz. -szólt be az oktató az öltözőbe. Nagy lélegzetet vettem, majd felálltam és kimentem. A színpadon állva izgulni kezdtem, de ez az izgalom a zene megszólalásával el is múlt. Mindenki azt mondta, hogy úgy táncoltam a színpadon akár csak egy démon. A meghajlásomat hangos tapsvihar követte, majd mosolyogva kisiettem a színpadról. Most már tudtam. Sikerült. Másnap már útra kész voltam. Japánba indultam, mégpedig Karakura városba. Azt hallottam, hogy szép hely és az oktatóm is ajánlotta. Ráadásnak még egy itt élő barátját is ajánlotta, aki táncosokkal foglalkozik. Örömömre szolgált, hogy ilyen jól megy a sorom, bár nehéz volt elköszönni a szüleimtől és barátaimtól. Hamarosan megérkeztem Karakura városába. Miután kipihentem az út fáradalmait egyből az oktató által ajánlott férfihoz mentem. Ő szerezte számomra a táncosnői munkát amivel most foglalkozom. Szerencsére szabadidőm több van időm a városban, és gyakran megtörténik, hogy magamról megfeledkezve elbeszélgetek egyel, és ezért elég fura szemmel nézhetnek rám az emberek.
Mikor eljön a halál:- Elegem van!- kiáltottam dühösen, majd kiviharzottam az öltözőből és futva hagytam el az épületet ahol táncolni tanultam. Már alkonyat tájt járt az idő. Elborult tudattal futottam a városban arra, amerre a lábam vitt. Mikor valamennyire sikerült megnyugodnom, akkor vettem észre, hogy a város egy olyan részében voltam, amit egyáltalán nem ismertem. Ráadásul, míg valami olyan helyet kerestem, ahol esetleg egy kis útbaigazítást kérhetek, addig pár csuklyás alak kezdett el követni. Elkezdtem futni, de a csuklyás alakok továbbra is követtek engem. Hamarosan egy zsákutcába értem. A cipőm hangja hallatszott amin a macskaköveken a kis utcában futottam. A csuklyás alakok mintha lebegtek volna. Végül az utca végén lévő falhoz értem. A csuklyás alakok pár méterre tőlem álltak meg.
– Hagyatok békén!- kiáltottam, közben a képességemet használva megidéztem a tűzfalat. Eközben egy férfi jelent meg. Hosszú fehér haja volt, arcát pedig egy maszk takarta el.
– Ne erőlködj.- lépett át könnyedén a lángnyelveken, majd kezével a torkomat fogta meg és felemelt. Bár a kezéből melegség áradt, engem mégis csontig hatoló félelem járt át.
– Mit akar tőlem?- préseltem ki magamból a szavakat.
– Gyenge vagy. Eredetileg azért vadásztam rád, hogy elszívjam az erőd, de nem vagy hasznomra.- válaszolta jéghideg hangon. A szemébe valami furcsa fény gyulladt ki. A testemet szörnyű fájdalom járta át. Mellkasomból egy sikoly szabadult fel, majd a férfi kezéből kiáramló lángok porrá égették a testem.
– Itt végeztünk. Mennyünk.- jelzett a férfi a csuklyásoknak, majd eltűntek.
Bolyongás:– Hol vagyok?- hagyta el ajkaimat a kérdés miután másnap reggel magamhoz tértem. A helyet ahol voltam rendőrök lepték el. Miután a földről, ahol addig ültem, felálltam, akkor az egyik ott álldogáló rendőrhöz léptem.
– Elnézést biztos úr. Mi történt itt?- mosolyogtam rá. A férfi érzelemmentes arccal állt továbbra is, majd mikor hívták elment, nem kis csodálkozást váltva ki belőlem.
– Nem látnak engem?- tettem fel a költői kérdést miközben az utcán kifelé sétáltam.
Pár napja ültem már a parkban. Lassan hozzászoktam ehhez az állapothoz. Elbeszélgettem azokkal akik láttak, bár elég fura érzés volt néha, hogy én mint halott egy élővel beszélgetek. Szerencsére a pár napos parkban való bolyongásom közepette egy shinigami is megjelent.
– Elkésett.-sóhajtottam mikor leült mellém a padra. Eléggé meglepődött arcot vágott.
– Pár napja már, hogy itt bolyongok.– Elnézést.-állt fel és meghajolt, majd előhúzta kardját.- Akkor átküldelek.
– Köszönöm.- mondtam, majd a fejemhez értette fegyverét. Pár pillanat múlva már a Lelkek Világa nevű helyre kerültem.
Egy váratlan fordulat…. házasság?!:Őszintén szólva nem egészen így képzeltem el a mennyországot. Rukongai 6. kerületébe kerültem. Eléggé nyugodt környék volt. Egy kis házba éltem, bár az életem nem volt eseménytelen. Gyakran gyötört éhség és ebből az okból kifolyólag az émelygés is. Egy alkalommal történt, hogy az éhségemet szerettem volna leküzdeni ezért belopóztam egy kisebb nemesi család birtokára. Az egyetlen váratlan tényező egy hosszú barna hajú férfi megjelenése volt.
– E…. elnézést kérek, csak….- mondtam szégyenkezve miközben meghajoltam.
– Az almák miatt jöttél?- éreztem a kezét az arcomon, miközben lassan felemelte a fejem.
– I-igen. Nagyon éhes voltam és itt voltak ezek az almák.– Éhes voltál?- lepődött meg.-
Akkor gyere, a házban tápláló étel van.- invitált be a házba. A ház nagy volt. A díszes folyosók labirintusán vezetett végig egy szobáig. A szoba feltehetőleg egy ebédlő volt, méretéből és az itt elhelyezett asztalokból ítélve. A férfi leültetett velem szembe és tapsolt egyet. Pár pillanat múlva egy szolga jelent meg aki élelmet hozott és megterítette az asztalt, majd távozott.
– Jó étvágyat.- mutatott az ételre. Csendben enni kezdtem.
– Mond csak, mi a neved?- intézte felém a kérdést.– Rosa- válaszoltam halkan, de nem mertem ránézni. Talán a belőle áradó tiszteletre utasító aura miatt.
– Örvendek kedves Rosa. Az én nevem Raito. Én vagyok a Kamioka család feje.– Akkor a tiéd ez az egész ház? – néztem rá meglepettségemben, majd lesütöttem a szemem.
– Igen, de túl nagy ez a ház számomra.- könyökölt az asztalra és engem nézett.
– Akkor miért nem szerzel egy feleséget?– Már van egy kiszemeltem.- tette az egyik kezét az enyémre.
– Én?- lepődtem meg.
~ Fogadd el!– hallatszott egy hang a fejemben.
– Igen. Persze csak ha elfogadod.- mosolygott rám kedvesen.
– Elfogadom.- mondtam hanem az előbbi hang.
~ Ki vagy te?– tettem fel a kérdést a hangnak aki az előbb mondatta ki velem az igenlő választ.
– Ennek felettébb örülök. Akkor sietek és kitűzzük az esküvő napját.- csókolta meg a kezem, majd felállt és elsietett.
~ Én te vagyok.- válaszolta a hang.
~ Nem lehetsz én. Mert én én vagyok és te te vagy, tehát te nem lehetsz én.- filozofáltam.
~ Ne oszd az észt. Én te vagyok és kész.- válaszolta kissé dühös hangnemben.
~ De miért fogadtad el a felkérést? Nem is szeretem őt.- mondtam szomorúan.
~ Azért, hogy jó léted legyen. Hanem megdöglenél éhen és az nekem se lenne jó.– Holnap lesz az esküvőnk kedvesem.- tért vissza Raito, majd átölelt engem.
– Örvendek.- válaszoltam elpirulva.
Másnap reggel a szolgálólányok ébresztettek fel és körülöttem sürögtek forogtak. Egyesek a hajamat csinálták, mások a ruhát varázsolták rám. Pár óra múlva kezdődött az esküvő. Rengetegen voltak. A boldogító „igen” kimondása után, amit ismét a hang mondatott ki velem, leültünk elfogyasztani az ünnepi ebédet.
– Hallottam a fiamtól, hogy amikor önre talált nagyon éhes volt maga.- ült le mellém újdonsült apósom.
– Igen. Napokig éheztem és bejöttem, mert megláttam az almákat.– Tudja mit jelent az éhség?– Nem. Micsodát?– Az éhség az annak a jele, hogy a lélekenergiája több az átlagosnál.– Az mit jelent?– Hogy shinigamivá válhat.– És, hogyan válhatok azzá?– Úgy, hogy beiratkozik a Lélektovábbképző Akadémiára. De ezt már elintéztem önnek.– Köszönöm.- mondtam csillogó szemekkel.-
És ha megkérhetem tegezne? Hiszen ön az idősebb.A Lélektovábbképző Akadémián:Így kezdődött a pályafutásom az akadémián. Az eredményeim jók voltak, hisz azok kellett legyenek, mivel egy nemesi család tagjává váltam. Sajnos a házasságom nem tartott sokáig. A birtokon sétálgattam „egymagamban”.
~ Mi a neved?– tettem fel a kérdést a fejemben lévő hangnak.
~ Hotaru- válaszolta.
~ Örvendek. Az enyém Rosa.~ Tudom.– Hé kislány.- hallottam egy férfi hangját a hátam mögül.
– Hm?- fordultam meg. Egy shinigami állt mögöttem kivont karddal, lihegve.
– Mit akar?- ijedtem meg és hátraestem.
– A véred.- húzódott gonosz mosoly az arcán és kardjával döfésre készült. Ijedtemben összeszorítottam a szemeim. Egy halk szisszenést hallottam. A kard, az én testem, helyett Raitoéba hatolt. A sérült párom az ölembe zuhant, eközben a támadót elfogták.
– Raito!- kiáltottam könnyek közepette.
– Ne aggódj. Ez a természet rendje.- simogatta meg az arcom.-
Bár tudom, hogy nem szeretsz, mégis szeretném, h ezt elfogadnád.- helyezett a tenyerembe egy nyakéket.
– De hát….– Fogadd csak el, kedvesem.- mondta, majd kilehelte a lelkét. Könnyeim, mint a patak, csorogtak, viszont halk morajlást hallottam. Felnézve két nőt láttam meg. Az egyik látszólag mondott valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Azután eltűntek.
Másnap volt a temetés. Az egész birtok gyászba volt.
– Részvétem.- lépett mellém az apósom.
– Viszont. – válaszoltam halkan.
– Holnaptól több dolgod lesz. A ház feje mostantól te vagy.– Micsoda?- lepődtem meg.
– Te vagy a hivatalos örökös.– Kérhetem a segítségét?– Természetesen.– Köszönöm.A temetés után a tanulásba hajszoltam magam. A shunpo használata, a kardvívás és a közelharc ment a legjobban.
~ Vigyázz balról.- szólt a hang és a testem már mozdult is, de az ütés mégis betalált.
~ HÜLYE! MIÉRT NEM VÉDEKEZEL?! – ordibált Hotaru velem.
~ Bocsi.- lihegtem. Hirtelen a semmiből egy karmokkal ellátott kéz tartott egyenesen az arcom felé. Kivédtem, de hirtelen már nem is az edzőteremben voltam hanem egy bálteremben.
– Hol vagyok?- néztem kőrbe.
– A lelkedben.- jelent meg velem szembe Hotaru az én alakomban és a két nő akiket akkor láttam mikor Raito meghalt.
– Kik ezek?- mutattam a nőkre.
– A nevünk….- kezdték el majd én fejeztem be.-
….Tsuin tsu hoshi no tasogare.– Ők a zanpakutouk lelkei.- lépett mellém hasonmásom.
– Értem. És, hogy szólíthatlak titeket?– Az én nevem Frey.- felelte az egyik.– Freya.- szólt a másik.
Legelőször a shikai alakot az egyik órán kellett használnom. Az egyik felsőbb évfolyamba járó diákkal kellett megküzdenem. Vesztésre álltam, de azért tartottam magam. Az ellenfelem egy ideje már a shikai alakkal harcolt. A shikaia egy bot volt, aminek két végén éles tüskék voltak.
~ Mire vársz? Nem veszíthetünk, hanem elbúcsúzhatsz a vizsgától. Tudod jól, hogy csak olyan feltétellel tehetjük le most a vizsgát, ha őt legyőzzük.- dühöngött másik énem.
~ De még sose használtam. - ellenkeztem.
~ Bízz bennünk.- hallatszott a kardom hangja.
~Rendben. Megteszem.– Terasu, Tsuin tsu hoshi no tasogare!- ejtettem ki a szavakat a számon. Az egyik kard karmokká változott a kezeimen és a lábaimon, a másik kardom pedig maszkká, megfosztva engem a látásomtól.
– Szóval ez a te shikaiod?- gúnyolódott az ellenfelem. Válaszképpen már mellette is teremtem. Hallottam a szíve dobogását, és a fejemben még azt is láttam ahogy a vér az ereiben végigára. Támadtam. Körülbelül a harmadik bordáját találtam el, majd azt követően újra támadtam, ezt viszont már védte. Hallottam a lihegését.
~ Szóval a támadásom talált.- nyugodtam meg.
~ Rosa. A zanpakutouja nincs teljes szinkronban a tulajdonosával. Használd a képességem.- utasított Freya.
– Karera ni yume o o wasure naku, Freya!- ejtettem ki a szavakat. A fejemben egy rémálmot kreáltam. A hangokból ítélve ellenfelem ezt élte át. A támadást akkor hagytam abba, mikor a tanár utasítását hallottam. A shikaiomat feloldottam, de a látásom nem tért vissza rendesen. Ezt látva ajánlott fel nekem valaki egy szemüveget amit készségesen el is fogadtam. Most már láttam és boldog voltam, hisz a pár nappal később megtartásra kerülő vizsgán vehettem részt.
És végül a vizsga:A vizsga a megadott időpontban kezdődött. Az emberi világba vittek minket. A feladat hollowok legyőzése volt. Shikai alakban könnyű volt verekedni a dögökkel.
~ Túl sokan vannak.- lihegtem.
~ Akkor használj minket.- mondta egyszerre a zanpakutoum két lelke.
– Homon, Tsuin tsu hoshi no tasogare!- kimondtam, bár semmi különlegeset nem éreztem. A hollowok továbbra is támadtak. Az első támadását kivédtem. Mikor a teste a kezemen lévő karomhoz ért, az gitárhúrhoz hasonlóan megpendült és egy eléggé furcsa hangot adott ki ami, a hangokból ítélve, nemigazán tetszett a dögöknek. Így viszont könnyű volt őket legyőzni. A harc a végéhez ért, én pedig feloldottam a shikait. Másnap már újdonsült, jelzem Hotaru választotta ezért eléggé dizájnos, nem épp hétköznapi egyenruhámban és a Raitotól kapott nyakékkel a nyakamban tartottam a 2. osztag barakkjai felé. Ugyanis ott fogok dolgozni, mint 6. tiszt.[/color]
