*Ájulásomból Cedric pofozgatása ébreszt fel, szóval hát nem volt túl kellemes, de nem tehetek róla, egyszerűen nem bírom a vér látványát. Valószínűleg még mindig sápadt lehetek, és nem attól, mert több napfényre lenne szükségem, vagy valami. Aztán Cedric megint távolabb áll tőlem, és valamit magyaráz plusz szervekről, meg elektromos gömbökről. Bevallom, nem sokat fogtam fel az egészből, mert még egyszerűen kómás vagyok, de a mardosó érzés a mellkasomban nem akar lecsillapodni. Jó, lehet, talán egy kicsit túlreagáltam a dolgokat, meg minden, de akkor sem érdemlem meg, hogy így bánjanak velem.
Az ingyen sztriptízt azért mellőzhette volna, de legalább nem kell azt a sok vért bámulnom, és a felső, amit viselt, az egyik kukában landol. Érdekesen reagálhatnak rá az emberek, inkább valami gyilkostól várnád el, hogy véres inget dobálgat a kukákba, bár ezek után nem lepődnék meg azon se, ha kiderülne, hogy Rick valójában egy csokoládégyár üzemeltetője, ahol titkos alapanyagként emberi testrészeket kevernek a tejbe. Először Karakurában találkozok vele, aztán meg kiderül ez az egész lidérces nyavaja, ehh… Remélem, hogy nem csak egy hülye poén ez az egész, mert a konkurenciám ki akar iktatni azzal az indokkal, miszerint őrült vagyok. Nem ilyen módszerekkel akarok a legjobb lenni a szakmámban. Azt meghagyom Hollywood bábjainak.
Amíg Cedric cigiért megy, van időm arra, hogy egy kicsit rendbe szedjem a gondolataimat. Legszívesebben egyszerűen hazahúznék, itt hagyva Cedricet a hülye bagójával meg a véres felsőjével együtt, ám a lábaim valami miatt egyszerűen nem mozdulnak. Azalatt az idő alatt, míg Cedric imádott cigarettájával együtt megérkezik, legalább van időm egy kicsit összekapni magam, és nagy nehezen, de magamra erőltetek egy fanyarú mosolyt, amivel Cedricet üdvözölhetem. Végül úgy döntünk, hogy átmegyünk hozzá, miután vesz egy hot-dogot, bizonyára pótolni kell az energiaveszteséget, amit az a villámizé meg a vérveszteség okozott.
A lakása felé vezető út némán telik el, meg egyszerűen nincs pofám megkérni arra, hogy ismételje meg azt a szentdumát, amit nemrég lenyomott, hiába nem emlékszem a felére sem. Inkább én is előhalászok a zsebemből egy fekete színű nikotinrudat – a mentolosért amúgy sem vagyok oda - , meg addig is elfoglalom magam valamivel, szükségem van jelen pillanatban valamilyen pótcselekvésre. Persze, amíg Cedric megvette magának a hot-dogot, azért én is megszereztem azt, ami fontos számomra, és azokból a divatmagazinokból, amikre nincs előfizetésem, be is szerzek egy-egy példányt, hogy indulás előtt még a táskámba rejtsem őket. Ha Rick nem ismerne már ennyi ideje, most biztosan furcsán nézne rám, de hát nekem muszáj képben lennem arról, hogy miket is írnak ezekben az újságokban, nem beszélve arról, hogy már nem egy lapban a saját nevemet is fellelhetem. Gondoltam már arra, hogy egy PR cikket is íratok a Hell’s Rose-ról, csak ne lenne ilyen pokoli neve… Mintha valami metál együttes lennénk, vagy mi, sosem voltam rajongója a műfajnak. Mennyivel szebben hangzana mondjuk az Amarillith, mint márkanév…
Mindegy is, ezen még ráérek agyalni, a főnököm biztosan díjazná, én pedig pláne, mert több kuncsaft több hírnévvel is jár, én pedig szeretem az elismerést, hisz ez az önkifejezési módszerem egyben művészet is, még has Cedric pofán is röhögne, ha ezt szépen kifejteném neki. Ha már úgyis nála fogok a mai nap kempelni, azért rákérdezek Natsuki tanulmányi eredményeire, csak mert miért ne, bár biztos vagyok abban, hogy csak szépet és jót fog mondani róla. *.* Azért remélem, hogy nem fogja a fél rokonságomat a quincy kérdéssel kapcsolatban molesztálni az iskolában. Hogy őszinte legyek, kinézem belőle, hogy egy kávészünetben odaszegez egy kérdést Kouta-kunnak, és megint én lennék a rossz, amiért sokat jártatom a szám, pedig nem is, csak véletlenül sikeredett így!
A körbevezetést Cedric gyakorlatilag félmeztelenül teszi meg, nem mintha először látnék férfitestet, meg Rick se nagyon zavartatja magát, szóval miután magamra hagy a „csinálj, amit akarsz” felkiáltással, és elmegy átöltözni, inkább csak helyet foglalok a konyhában.*
- Te is remek vendéglátó vagy, mondhatom. - *vetem oda piszkálódásképp egy félmosoly kíséretében, míg leülök az egyik székre, és leteszem a táskámat a földre. Aztán eszembe jut az is, hogy valószínűleg tiszta kócos a hajam, mert hát egy padon fetrengtem ájultan, szóval gyorsan elrendezgetem a tincseimet és megfésülködök, aztán pedig előkapom a Men’s Fashion nevű divatlapot, és míg Cedricre várok, az öltönyöket és a karórákat veszem szemügyre. Nem mintha nem lenne belőlük elég, de hát nem jelenhetek meg rendezvényeken kétszer ugyanabban az öltönyben! Azért sikerül igencsak elvigyorodnom, amikor az egyik oldalon a saját nevemet is meglátnom, és olyannyira belemerülök egyik kedvenc lapomba, hogy Cedric kis híján a szívrohamot hozza rám a hűtő kinyitásával.*
- Végül is, a titkomat már úgyis tudod rólam. Azért remélem, nem támadod le a munkahelyeden a fél rokonságomat. Kouta-kun nem örülne neki, ha valaki a quincy témát erőltetné rá. És te? Mik voltak azok az izék, amikkel kicsináltad azt a lidércet? Nem igazán hallottam olyanról ezelőtt, hogy egy ember ilyen különleges képességgel rendelkezzen, mármint a családomat meg a többi quincyt leszámítva. Bár a vámpíros dolog után már semmin se kéne meglepődnöm. Talán még földönkívüliek is léteznek. A sérülésed, begyógyult rendesen? - *kortyolok bele a borba, majd gyújtok is rá a következő szálra. Valahogy Cedric társasága megköveteli tőlem a láncdohányosságot, és már teljesen biztos vagyok abban, hogy ha egyszer hazajutok, Natsuki kirakja a kertbe az ágyam, hogy ott aludjak, míg el nem tűnik a bagószagom.*