Alexander van der Meer
Arrancar
Hozzászólások száma : 13
Tartózkodási hely : Ahol jó nők vannak ;)
Registration date : 2010. Mar. 06.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: -
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (5000/10000)
 |  Tárgy: Alexander van der Meer Szomb. Márc. 20, 2010 10:56 am | |
| Adatok Jelszó: "Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em."
Becenév: Alex; Pet, a Pusztító; Xander
Kaszt: Arrancar
Rang: Legenda
Kor: ~1000
Születési dátum: Április 4.
Neme: Férfi
Felszerelés:
- Zanpakuto
- A ressurectiónbeli fegyverének apró mása, amit maga készített.
- Egy arany nyaklánc, aminek a medálja egy tenyérnyi nagyságú onyx égkő, erőnövelőként használható. A közelben lévő lelkeket és lidérceket lehet velük begyűjteni. Ha a másik két nyaklánc valamelyike a közelben van, akkor arra reagál, és hatalmas erőt kölcsönöz.
Jellem: Általában jókedvű, laza srác, aki mindig minden hülyeségben benne van. Kimondottan az a "parti arc" fajta, szeret mindig a középpontban lenni, főleg a nők is vannak a közelben. Nagy nőcsábász hírében áll, amelyik lány megtetszik neki, azt egyből letámadja. Társaira, mint barátokra tekint, bármit megtenne értük. Általában nehéz kihozni a sodrából, ám nem lehetetlen. Egyetlen dolog tudja felhúzni nagyon, ha ignorálják, azt az egyet nem bírja elviselni. Hatalmas fizikai ereje miatt kicsit egoista más arrancarokkal és más férfiakkal szemben, persze a társait kivéve.
Külső: 190 cm magas, vékony, barna hajú, lila szemű srác. Hollow maszkjának darabja az állkapcsa alatt látható, hollow lyuka pedig a mellkasa közepén. Általában mindig divatos, lezser ruhákban mutatkozik.
Zanpakuto
Zanpakuto neve: Perro de demonio (Démonkutya)
Zanpakuto parancsszava: Estragos! (Pusztíts!)
Zanpakuto kinézete ressurectionban:
Alexander alap szinten is ember feletti erővel rendelkezik, ám a parancsszó feloldja minden eddig lezárt fizikai erejét. Kinézete nem változik, marad emberi alakjában, viszont teste megizmosodik, és jóval szélesebb, erőteljesebb lesz, mint azelőtt.Testi ereje 10x-esére nő, valami hierroja is egy átlagos arrancar 3x-ra erősödik. Katanája megnyúlik, átalakul, és egy gigantikus, több mázsányi súlyú harci kalapács lesz belőle, amit Alex teljes könnyedséggel tud forgatni, használni.
Sulfuron: Hatalmas szegecsekkel ellátott kalapács, melynek egész felülete lángol. Ha nem figyel az ellenfél, könnyen megégetheti magát. Aley nevezte el így kalapácsát.
- Ducha de meteorito (Meteor zápor): Alexander a magasba emeli Sulfuront, majd egy hatalmasat üt a földre. Az ütés hatásától a föld remegni kezd, és az égből 2-3 méter átmérőjű meteoritok esnek alá az ellenfél fele, aki ha nem vigyáz, könnyen porrá zúzódhat.
- Almádena de muerte (Halálpöröly): Alexander hatalmas fizikai erejét kihasználva, elhajítja kalapácsát, ami egyfajta tűzgolyóként, iszonyatos sebességgel és erővel halad ellenfele irányába.
Perro de infierno (Pokolkutya): Ha igen erős ellenféllel áll szemben Alexander, akinél már nem használ a puszta fizikai erő és a kalapács, legerősebb képességét hívja segítségül, és átváltozik az "igazi" alakjára, egy cerberussá. Ebben a formában erővel rendelkezik, ami már önmagában el tudna pusztítani egy várost kisebb erőfeszítés nélkül is.
- Furia (Dühöngés): Alexnek ez a képessége automatikusan aktivizálódik, ha elveszti az eszét harc közben. Tovább növeli amúgy is nagy fizikai erejét, sebessége is tovább nő, és eddig szerzett sebei ideiglenesen begyógyulnak
- Infernal Cero (Pokoli Cero): Ehhez a képeséghez igen nagy mennyíségű lélekenergia szükséges. Alex megáll egy helyben, egész teste tűzben kezd forgni, kitátja mindhárom fején a pofáját, és egy hatalmas tűz Cerot lő az ellenfélre, ami nagyjából 3x olyan erős, mint egy normál cero, és jóval nagyobb is. Kivédeni szinte lehetetlen, erős kidouval vagy erős pajzsképességgel lehet ellene védekezni.
Alex kinézete Cerberus alakban:
 Előtörténet
Hatalom. Mivel határolnád be, mivel írnád körül, hogyan definiálnád a hatalmat, ha meg kéne mondanod, hogy pontosan mi is az? Nekem van egy pontos megfogalmazásom erre. Az erő. Ha van elég erőd, van hatalmad, és ha neked van a legnagyobb erőd, te vagy a leghatalmasabb. Egész életemben, és az azt követő időszakban is az erő körül forogtam, csak annak éltem, csak azért tettem meg azokat a dolgokat, amiket véghezvittem. Mióta csak az eszemet tudom, sóvárogtam utána, szomjaztam az erőt, és végül sikerült is megszereznem, így, vagy úgy. Így már rendelkeztem elég hatalommal ahhoz, hogy a legerősebbek közé emelkedjek, s köztük éljek. Ez volt életem célja mindig is. Legalábbis, miután átléptem a hollowok világába, ezt a célt tűztem ki magam elé, és csak is ezért élek még mindig, ennyi emberöltő után is. Az erő juttatott el idáig, az éltetett, és a jövőben is az fogja meghatározni életem fonalát. Legalábbis egy darabig így gondoltam. Azóta történt már néhány dolog. Más lett a világ és azzal együtt más is lett az életszemléletem…
A rövidke emberi életemből, már alig-alig emlékszem néhány dologra. Szinte mindent elfelejtettem már, kivéve egy dolgot. A halálomat sosem felejtem el, amíg csak élek, hisz annak köszönhetem jórészt, hogy az lettem ami, és azzá a személlyé váltam, aki most vagyok. Az utolsó dolog, amit emberi életemben láttam, egy végtelenségig ocsmány, barázdákkal csúfított lény három feje volt. Szemei vörösen izzottak az éjszakai sötétben, pofájából pedig égető füst szivárgott. Ennyit láttam csak, majd éles fájdalom, és véget ért rövidke emberi életem. Azután pedig jött a megállíthatatlan éhség, vérszomj, de ezeket mind elnyomta a mérhetetlen bosszú, amit az iránt a teremtmény irányt éreztem, ami megölt. Gyűlöltem, szét akartam tépni apró darabokra, elégtétellel akartam végignézni, ahogy elpusztul, utána pedig megszereztem volna az erejét, és átvettem volna helyét a ranglétrán.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az utolsó kis láncszemecske is porrá foszlott, és elenyészett, nem volt visszaút, elindultam a lejtőn lefele. Akkor még fogalmam sem volt, hogy mivé lettem, csupán azt tudtam, hogy egy ocsmány, hatalmas mancsokkal rendelkező szörnyeteg voltam, aki hasonló teremtmények elpusztításából, és elfogyasztásából élt. Halványan derengett a cél elmém legmélyebb zugában, hogy meg kell bosszulnom halálom okozóját. Ezért is kellett minél erősebbnek lennem. Vadásztam. Percről percre, óráról órára, napról napra. Mást sem csináltam, csak saját hollow társaimat vadásztam le és fogyasztottam el jóízűen, csak hogy az ő erejüktől erősebb legyek. Cseppet sem érdekelt az ő sorsuk, még hálásnak is kellett volna lenniük, hogy nem más falta fel őket, hanem én. Valami értelme is volt így az életüknek, amit „feláldoztak” a nagyobb jó érdekében, és átadták nekem. Hamarosan olyan erőre tettem szert társaim lemészárlásából, hogy a környékbeli hollowok féltek tőlem, rettegték nevem. Nem létezett visszaút számomra, nem néztem hátra sosem, csak is előre tekintettem. Egy út volt kitűzve számomra, annak a végén pedig ott állt Cerberus. Igen, közben kiderítettem, hogy ki is ölt meg még anno 200 éve. Cerberus volt a neve annak az adjuchasnak, aki végzett velem, csupán azért, mert „szórakozni” akart. Eldöntöttem, hogy ez a néhány percnyi szórakozás az életébe fog kerülni, ezért is dolgoztam olyan keményen célom elérése érdekében. Nem volt pihenő, minden nap megállás nélkül vadásztam, és erősödtem, míg el nem értem azt a szintet, amin túl már hollowként nem tudtam erősödni. Akkor már tudtam, hogy elértem határaimat, ennél erősebb nem lehetek, ezért el is indultam, hogy megkeressem gyilkosomat, és letudjam nála a „tartozásom.” Nem volt kétségem afelől, hogy ki kerül majd ki nyertesként a párharcunkból. Iszonyatos erővel rendelkeztem, és konokul hittem abban, hogy le fogom győzni ellenfelem. Nos, úgy tűnt, hogy a sorsnak volt némi humorérzéke. Ugyan rátaláltam Cerberusra, és szembe is szálltam vele, de az adjuchas olyan erőknek parancsolt, amik ellen esélyem sem volt. Kis féregnek tűntem mellette, semmi többnek. Úgy tiport el, ahogy a cigarettacsikket szokták a földön eltaposni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi erőkülönbség lehet egy sima hollow és egy adjuchas között, ám késő volt ezen gondolkodni, már vége volt a harcnak. Másodszor is meghaltam. Kegyelem nélkül szaggatta szét újra testem gyűlölt ellenfelem, s tehetetlenül néztem végig mindezt. Néhány pillanatig még láttam, ahogy elégedetten vicsorog holttestemre, majd elragadott a sötétség. Egész eddigi életemben arra törekedtem, hogy minél erősebb legyek, s most néhány lépésnyire a céltól kénytelen voltam feladni ezen törekvéseimet és meghajolni egy magasabb hatalom előtt. Testem és erőm semmivé foszlott, mintha nem is létezett volna, elmém pedig egy másik elme által lesz elzárva, elnyomva, és soha nem tehetem már azt, amit akarok, soha nem lehet már önálló gondolatom, soha nem lehetek már önmagam. Ezekkel a gondolatokkal búcsúztam el a világtól, s készültem arra, hogy rabszolgaként kell tovább funkcionálnom valaki más fejében. A mindent elborító sötétség és tudattalanság helyett azonban más láttam, mikor újra kinyitottam szemeimet. Egy új testben voltam. Mikor megpillantottam testem, a gyilkosomét láttam. Fogalmam sem volt, hogy lehetséges ez, ám megtörtént, ez a lényeg. Én nyertem, Ő elbukott. Én tovább éltem, Ő elveszett az éterben. Csak egy dologgal tudtam megmagyarázni a dolgot. Valahogy az én elmém nyert a másik felett, és átvette Cerberus teste fölött az irányítást. Hogy hogyan, azt nem tudtam, s nem is érdekelt. Immáron egy igen erős adjuchasként éltem tovább, s semmi sem tartott vissza abban, hogy azt csináljak, amihez csak kedvem volt, hisz nem nagyon volt ellenfelem. Az egyik legerősebb adjuchassá váltam azáltal, hogy elmém győzedelmeskedett a másiké felett. Azt hittem, ennél erősebb nem lehetek már. Sorra legyőztem mindenkit, aki az utamba került. Jóformán megerőltetés nélkül, tébolyultan vigyorogva öltem hollowot, adjuchast, vagy épp, ami elém került. Jó néhány évig így ment ez, egyszer azonban összehozott a sors egy különös alakkal, aki gyakorlatilag fél kézzel elbánt velem. Nem ölt meg, ahhoz túl emberi volt, hogy lemészároljon. Csak legyőzött, és ott hagyott a semmi közepén.
Míg sebeim gyógyultak, volt elég időm elgondolkodni a történeteken, és arra jutottam, hogy nincs olyan, hogy „legerősebb”, mert a végén mindig találkozol valakivel, aki még rajtad is túl tett. Képtelen voltam ezt elfogadni, és azt sem, hogy újra legyőztek, amire több száz éve nem volt már példa. Nem kellett sokáig gondolkozom azon, hogy mit is akarok. Mint mindig is akartam… erősebbé válni. Még erősebbé. Ösztönösen tudtam, hogy mit kell tennem, és iszonyatos kínok közt megváltam hollow maszkomtól, amit letéptem magamról, de megérte. A változás gyökeresen változtatta meg eddig őrölt és túlhajszolt életem. Újra emberi alakom lett, újra láthattam az arcom, és olyan még erősebbé váltam, mint eddig. Arrancarrá váltam. Új életcélokat tűztem ki magam elé, hisz már nem kellett semmitől sem tartanom. Immáron újra élvezhettem az „édes” élet örömeit. Barátokat akartam, ismerősöket, amire szert is tettem. Cherise és Leo tökéletes személyeknek bizonyultak ehhez a dologhoz, és rövid időn belül egy csapat lettünk, de ami még fontosabb, hogy barátokká, testvérekké váltunk. Az Első személyében pedig egy mesterre, mentorra találtak, aki ugyan erősebb volt, mint én, de tiszteltem. Csodálatos idők voltak azok. Nap nem telt el úgy, hogy ne társaimmal lettem volna. Együtt igen ütőképes csapatot alkottunk, legyőzhetetlenek voltunk. Cherise a kitartás, Leora az ész, rám pedig az erő volt leginkább jellemző. Együtt olyan erőknek parancsoltunk, ami még talán az Elsőt is meglepte. Azonban, mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Hirtelen a semmiből elő került egy magát Aizennek nevező alak, és mindent felborított. Menekülnünk kellett, hisz bár társaimmal igen erősek voltunk, Aizen erejéhez fel sem érhettünk. Nem volt más választásunk, odébb kellett állnunk, mennünk kellett. Ám ahogy az lenni szokott, nem engedtek minket olyan egyszerűen. Az exequias állta utunkat. Kicsit meghökkenve vettem tudomásul, hogy „csak” ennyit küldenek utánunk, hisz egyértelmű volt, hogy esélyük sincs ellenünk. Ezt bizonyította az is, hogy rövidesen holttestek hada feküdt a földön, s a földen vér borította be. Sosem voltam az a vezető alkat, én inkább álltam a háttérben, és onnan arattam le a babérokat, ezért is Leo lett hármunk közül az afféle „vezető”. Így úgymond az Ő szavainak engedelmeskedtem addig, míg az Első elő nem kerül.
Bármennyire is nem akartam, hogy ez történjen, de muszáj volt szétválnunk, és elbúcsúznunk egymástól, ha csak ideiglenesen is. Arcomon széles vigyorral intettem társaimnak, testvéreimnek búcsút, s csak egy dolgot bírtam nekik mondani.
- Viszlát, barátaim!
Ezután sarkon fordultam, és elhagytam Las Nochest. Nem sok ötletem volt afelől, hogy hova kéne bújnom. Úgy gondoltam, hogy talán ott nem keresnének, ahol ellenségeink élnek, így a Seireiteibe menekültem. Sajnos lélekenergiám túlságosan is nagy volt ahhoz ,hogy rövid távon ne vegyenek észre, ezért kényszerű álomba, afféle torporba hajtottam fejem. Életműködéseim lelassultak, szinte megálltak, és ebben az állapotban feküdtem, aludtam több évszázadon át. Egy cél lebegett csak álmomban előttem, mégpedig az, hogy Társaimmal és a Primerával egyszer még együtt leszünk. Csak ez tartott életben, semmi más. Hosszú éveken át sorvadtam egy barlang mélyén a Soul Societyben, míg hirtelen meg nem éreztem valamit. Úgy hasított belém, mint a villám, és nyomban felpattantak szemeim. A Primera lélekenergiáját éreztem! Hát végre eljött az idő, hogy újra egyesüljünk mi négyen, és megbosszuljuk sérelmeinket. Lassan haladtam kifele a barlangból, és elszörnyedve bámultam testem, hogy mivé lett az évszázadnyi alvástól. Bár néhány óra leforgása alatt rendbe jön elsorvadt testem, mégis mérhetetlen dühöt éreztem az iránt a személy iránt, aki miatt ez történt velem. Meg kell bosszulni mindent, amin miatta mentünk keresztül. Aizennek meg KELL halnia! |
|
