Kristálykoponya - Magánküldetés

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Csüt. Május 13, 2010 3:43 am

Hitomi ötletét jobb szemöldököm felemelésével kommentálom és még a bizakodó mosolya sem tud eltántorítani azon meggyőződésemtől, miszerint ez egy nagyon rossz ötlet. A srác minden bizonnyal csak hátráltatna minket, ráadásul harcban sem vennénk nagy hasznát, ezt már sikerült a viselkedéséből és a fizikumából levonnom. Annak idején, pont az ilyen nyikhajokból lettek a 4. osztagosok, akik ugyan nem jeleskednek az összecsapások terén, de nélkülük nem egyszer fűbe haraphattam volna. Egy sötét pillantással jelzem a lánynak, hogy nem támogatom az ötletet, s reményeim szerint már a következő sarkon belefutunk valami szörnyűségbe, aminek köszönhetően fájó szívvel fel kell áldoznunk a technopatát. Sajnálatos módon ez valószínűleg csak vágyálom marad, így muszáj lesz magunkkal cipelnünk ezt a szerencsétlen otakut. A férfi hamarosan előkerít egy puffot, mely eddig elkerülte a figyelmemet. Döbbenten tapasztalom a ránézésre is tengernyi szemét jótékony álcázó hatását. Úgy tűnik fenyegetőzéseinknek megvan a hatása, mert rövid szünet után dalolni kezd, akár egy pacsirta. Megtudjuk a tagok nevét, valamint képességeiket is. Némi undorral gondolok azokra szörnyekre, amelyek ártatlan Esperekből lettek átmutálva. Nagyon érik már itt egy népirtás, amit minél hamarabb el kell végezni. Skull képességét említve rögtön Ashino-san szétrobbantott holteste villan fel a szemem előtt, ez pedig további indulatot szül bennem. Kezeim ökölbe szorulnak, azonban néhány másodperc múlva nyugodtan nyújtom ki ismét ujjaimat. Most higgadtnak kell maradnom, nem meggondolatlanul cselekednem, hiszen van egy társam, akire ugyancsak vigyáznom kell. Még elmond néhány elenyésző információtartalommal bíró mondatot, majd hangos kiáltás után a fejéhez kap.
Ebben a pillanatban elemi erővel robban be az ajtó, aminek egy méretesebb darabját könnyed mozdulattal csapom félre. Négy igencsak megtermett lény ront be a helyiségbe, azt követően gondolkodás nélkül nekünk vetik magukat. Két-két ellenféllel kell elbánnunk, viszont van egy olyan érzésem, miszerint ez nem lesz egy egyszerű menet. Gyors mozdulattal rántom elő Hisou Karitét a sayájából, miközben egy kisebb ugrással kerülöm el lábaim eltörését. Ám amíg a kitéréssel foglalatoskodom, addig a másik dög hátulról Rám veti magát. A féreg pont a sérült karomat rántja meg, aminek köszönhetően égető fájdalom mar az amúgy is érzékeny testrészbe. Szemeim előtt fehér karikák táncolnak néhány pillanatig a kíntól, de ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a szenvedésre. Egy precíz döféssel magam mögé szurok, ekképp próbálom eltávolítani magamról a kéretlen terhet. Sötét elégedettséggel hallom a csont roppanását, mely a szúrás velejárója. Nem kapott egy halálos sebesülést, azonban ez is elég ahhoz, hogy végre leszakadjon Rólam. Miután már semmi nem húzza fájós vállamat, rögtön másképp látom az erőviszonyokat. Lassú shunpóval kerülök ki két ellenfelem közül, hisz’ nem lenne jó, ha elölről és hátulról is támadnának egyszerre. Pengém éle vészjóslóan megvillan a félhomályos teremben, míg egy laza védőállást veszek fel.
- Gyertek csak férgek, megkóstoltatom veletek az acél ízét! – kiáltok fel fagyos keménységgel, ezt követően fenyegetően magam elé emelem fegyverem. Szánalommal tekintek a vadállatias lényekre, azután még elmormolok néhány szót az orrom alatt. – Tudom, nem önszántatokból támadtatok Ránk, ezért elnézést kérek jövendőbeli tetteimért. Remélem a túlvilágon békére leltek majd…
Kevés esélyt látok arra, hogy megértik szavaimat, de legalább könnyebb lélekkel tudok végezni velük. Jobb lesz így nekik is és Nekünk is. Először a bal oldalamon lévő csúfság lendül támadásba, aki ugyanúgy néz ki, mint a tükrös teremben lévő társai. Laza mozdulattal térek ki a karmos mancs csapása elől, aztán egy apró csuklómozdulattal eltávolítom a zavaró végtagot. Ennek köszönhetően dobhártyaszaggató rikoltás hangzik fel ismét, ám ennek hamar véget vett a Zord Kaszás, ahogy elválasztja a mutáns fejét a testétől. Az élettelen tetem hangos puffanás kíséretében landol a rengeteg szemét között, a leválasztott fő pedig rövid gurulást követően a sarokban állapodik meg. Üveges íriszeit Rám szegezi, viszont düh már nem tükröződik bennük. Ő már egy jobb helyen van… Társa sanyarú sorsát látva, talán okos dolog lenne elgondolkodnia esélyein, azonban sajnos Nála már rég nem a józanész diktál. Rövid megfigyelést követően sikerül levonnom a következtetést, mely szerint ez a rondaság nem olyan, mint az előző. Szóval ez a Morrister különböző variációjú szörnyek létrehozására képes. Egy villámtánccal lendülök támadásba, s egy keresztirányú vágással akarok véget vetni az életének. Csapásom erőteljes, ennek ellenére sem tud átvágni a karmokon. Pillanatnyi ideig úgy tűnik, akcióm kudarcba fulladt, viszont ez közel sincs így. Ahogy lábam ismét talajt ér, hirtelen leguggolok és egy félfordulatot követően lecsapom a hozzám közelebb eső lábát. A lény pont jó szögben zuhan, ezért egy újabb pördülés közben megint álló helyzetbe kerülök, kardom útja pedig pont a dög nyakával keresztezi egymást. Nem méltatom pillantásra a megcsonkított testeket, inkább suhintok egyet katanámmal, aminek köszönhetően tetemes mennyiségű vér fröccsen a falra. Panaszos sóhaj kíséretében csúsztatom vissza rejtekébe az ősi ereklyét, amely ismét hasznos segítséget nyújtott a csatában. Ezek után a helyiség átellenes oldala felé emelem tekintetem, hátha segédkeznem kell Hitominak.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Hétf. Május 17, 2010 2:17 pm

Ahogy gondoltam, Yuu szemrebbenés nélkül itt hagyná ezt a szerencsétlen flótást, a rosszalló pillantása elárulta a véleményét. Ha megtennénk, nem biztos hogy megérné a holnap reggelt, főleg annak tükrében amit eddig tapasztaltunk, illetve most hallhattunk. Persze a vaizard álláspontja is érthető, nem elég hogy rám is figyelnie kell, Ikari csak egy újabb kolonc lenne a nyakán, még akkor is, ha én vállalom magamra a védelmezését. Én még legalább meg tudtam védeni magam, de ő… Miután ismét megnyugtattam a szemüveges fiút, hogy nincs mitől tartania, végre kinyílt a szája, sőt, valósággal ömleni kezdett belőle a szó. Minden kérdésre tudott válaszolni, ami felettébb örömteli volt, a tartalom viszont már nem annyira. Borús képpel hallgattam a hatalommániás csoportról szóló kiselőadást. Csak egy beteg elme gondolhatja úgy, hogy az erő, ami nekünk adatott arra való, hogy mások felett uralkodjunk és hogy a saját fajtánk ellen fordítsuk. A Kristálykoponya tagjainak képessége így együtt elég ijesztő kombinációnak hatott, illúziók, elmekontroll és két egyelőre számomra kategorizálhatatlan képesség, melyek közül az egyik kifejezetten pusztító erőt hordozott magában. Eddig úgy gondoltam, hogy a lány, azaz Flavia lesz az akin keresztül talán felbontható ez a társulás, de Ikari elbeszélése alapján inkább a kopasz fickónál kell majd próbálkozni. Már csak azért is, mert az illuzionista tűnt a legnagyobb fenyegetésnek. Az elmekontrollt most már bármelyik pillanatban tudom hatástalanítani, Morrister szörnyeivel Yuu eddig szépen elbánt, Skull esetében pedig valószínűleg elég lesz csupán a távolságot tartani, hiszen ha bármilyen távolságból működne a képessége, már mindketten… azaz mindhárman bevégeztük volna. Illúziók ellen azonban majdhogynem lehetetlen küzdeni, mert bár hasonló alapon működik mint az elmekontroll, ha jól csinálják, észre sem veszed hogy a hatása alatt vagy.
Bárhogy is, nehéz feladat állt előttünk, ha meg akarjuk állítani a Koponyát, és mihelyst a fiú befejezte az ismeretterjesztő kiselőadást, erre meg is kaptuk a megerősítést. Négy ocsmány szerzet rontott be az ajtón és támadtak ránk. A dögök közül kettő egyenesen nekem rontott. Szerencsére az erejük fordítottan arányos volt az eszükkel, és valamivel lassabbnak is bizonyultak mint “tükörterembéli” rokonaik, így nem csak hogy picivel több időm volt felkészülni, de lényegében egymást akadályozták meg abban, hogy komolyabb kárt tegyenek bennem. Egyikük azonban még így is mellkason tudott rúgni mielőtt érdemben reagálhattam volna és ezzel ledöntött a lábamról. Egy szemétkupac állította meg a csúszásom, szanaszét repültek körülöttem a zacskók és a palackok. Egy gyors pillantást vetettem Yuu felé kihasználva hogy anélkül is érzem hol vannak a lények, hogy a szemüket rajtuk kéne tartanom. Igencsak elfoglaltnak tűnt a másik két kreatúrával.
- Tch… úgy tűnik ezt nekem kell megoldanom.
No nem mintha ennyire függeni akarnék társamtól, de tekintve hogy egy lénnyel is problémáim támadtak korábban, egyszerre kettő ellen megküzdeni eléggé meredek vállalkozásnak tűnt. Éppen ezért egyet villámgyorsan ki kellett iktatnom, vagy úgy hogy megbénítom, vagy úgy hogy végzek vele. Az elektromos sokk használata nem jöhetett szóba, mert az alighanem az egész épület áramellátását tönkrevágta volna, és világításra azért még szükségünk lehet. Arról nem is beszélve hogy a nem túl nagy méretű szobában nem csak a szörnyekben, hanem a még mindig láthatóan kínok között fetrengő Ikariban is kárt tehettem volna vele. Az a lény, amelyik a torkomnak akart nekimenni, félrelökve a másikat most ismét megpróbálkozott a dologgal, de kész terv híján egyelőre menekülőre fogtam és félreugrottam, majd a helyiség másik felébe teleportáltam, eltűnve a két mutáns elől. Amíg ők a hűlt helyemre meredtek, addig volt alkalmam alaposabban is végigmérni őket. Kétségtelenül ismerősek voltak, méghozzá az egyik szobában lévő rajzokról. Kifejezetten jól jött most, hogy azokat a firkálmányokat alaposabban is megnéztem, mivel a vázlatok nem csak egyszerű rajzok voltak, hanem anatómiai felépítést tartalmaztak. A lények közben újra felfedezték hollétemet, így újabb az előzőhöz hasonló elkerülő manőverre kényszerültem, ám most már pontosan tudtam mit fogok tenni. Mihelyst ismét materializálódtam a teremtmények holtterében, a csapdafolyosón szerzett zsákmányomat, azaz a kardot és a késeket fogtam munkára. A pallost elhajítottam, mely úgy repült bele az egyik szörny hátába, mintha zsinóron húzták volna. A penge a nagy sebességtől áthatolt a testen és beleállt a falba, ezzel hozzászögezve a rémséget ahhoz. Nekem, aki ilyen távolságból centire pontosan oda tudok dobni valamit, ahová akarok, könnyű célpontot nyújtott az ily módon megbénított csúfság. A késeim egy része a zsebemből a kezembe vándoroltak, és gyors egymásutánban beleállítottam őket a lény testébe, reményeim szerint a létfontosságú szerveit eltalálva. Mikor a kardot képességemmel kirántottam a falból és ezzel a teremtményből is, az élettelenül esett össze. A fegyver a kezembe repült vissza és immár csak egyetlen ellenfelem volt. A “tükörtermes” tervemet vettem elő ismét, ezúttal remélhetőleg nem fog megakadályozni benne egy fülsértő üvöltés. Mihelyst a szörny felém indult, megtörtem magamon a fényt, így képem nagyjából egy méterrel odébb települt onnan, ahol valójában voltam. Az alacsony intelligenciájú mutáns persze azonnal irányt változtatott, de helyettem a nyaka magasságába kinyújtott kardba futott, így a penge gond nélkül választotta el a fejét a testétől. A testem által sugárzott elektromágneses frekvenciát azonnal visszaállítottam a Flavia képességét zavaró hullámhosszra, így a képem is “visszatért” eredeti helyzetébe. Kívülről ez az egész jelenet biztosan nagyon kúl hatást keltett, főleg ha Yuu rájön, hogy lényegében az egész mozdulatsorom annyiból állt, hogy felemeltem a fegyverem. Ezt a képességemet még ő sem látta tőlem, pedig a kedvenceim közé tartozott kiszámíthatatlansága és a benne rejlő meglepetésfaktor miatt. Szomorú pillantást vetettem a tetemekre. Szörnyű volt arra gondolni, hogy ezek a teremtmények valaha emberek voltak, mi több, akár hozzám hasonló esperek is lehettek. Morrister képessége az egyik legembertelenebb dolog, amit valaha láttam. Ezek az emberek haláluk után is szenvedésre voltak kárhoztatva, elég volt csak egyszer ránézni az arcukra, hogy ez nyilvánvalóvá váljon. A fülembe ordítás hangja jutott el, így sietős léptekkel kerültem Ikari mellé, aki még mindig a fejét fogta az őt kínzó fájdalomtól. Azonban lévén nem tudtam mi baja, tehetetlenül bámultam a fiút, pedig nagyon szerettem volna rajta segíteni.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Hétf. Május 31, 2010 9:38 am

Ikari állapota nem sokat javul, és esetleges állapota iránti érdeklődésére sem képes válaszolni. Csupán a „nem akarok meghalni” szavakat mormolja egymás után, a nyugtatási kísérletek pedig kudarcba fulladnak, ha próbálkoztok vele. Szerencsére még ebben az állapotban is képes számotokra hasznos segítséget nyújtani, hisz láthatóan ismeri ezt a helyet, és tudja jól, merre vezessen titeket, ha a szervezet vezetőivel szeretnétek találkozni.
A folyosó több másikba torkollik, a felújítást igencsak igénylő járatok falait több helyen plakátok és koponyás, kopott matricák takarják el, a lámpák gyenge fénye pedig félhomályba burkolják a teret. Ikari szótlanul folytatja az idegenvezetést, fejét leszegve olcsó tornacipőjét nézegeti, s csak néha pillant fel, hogy riadt tekintetével a helyes irányt keresse egy-egy elágazáshoz vagy ajtóhoz érve. Figyelmeteket teljesen elkerüli az illúzió, amelybe belecsaltak titeket, hogy szétválasszanak titeket.

Yuusuke: Hitomi gyanúsan csendben marad melletted, de betudod egyszerű óvatosságnak, hisz bárhol megjelenhet egy-egy ellenség. Néhány hasonló szörnnyel, amivel nemrég szembenéztél, ismét találkozol, de nem jelentenek komoly hátráltatást még a sebesüléseid ellenére sem. Egy erős fémajtó csukódik be mögötted, orrodat pedig megcsapja az erős gázszag. Végül is, nem vagy már ember, nem vagy képes megfulladni, úgyhogy vállat vonhatsz. A fémajtót úgy tűnik, csak kívülről lehet kinyitni, ugyanis egy zárt szobában vagy, ahonnan nem nyílik másik ajtó. A két társadról csak most veszed észre, hogy bár meg tudod őket érinteni, csak illúziók, és ha kardoddal beléjük csapsz, akkor fegyvered pengéje átsuhan rajtuk. Ugyanakkor azt is csak pár perc után figyeled meg, hogy az áramellátás ingadozni kezd, a villanykörték szétrobbannak, millió, apró szilánkkal borítva be a helyiséget, hogy egy hatalmas detonáció az igazi poklot idézze meg a teremben.

Hitomi: Ugyanazt tapasztalod, amit Yuusuke is; Ikari és a vaizard is szótlanul haladnak. Az illúziót egyáltalán nem észleled, bizonyára csak óvatosságból marad csendben mindkét társad.
Hasonló lények seregével találod szemben magad, amikkel eddig is küzdhettél, ám Ikari épsége érdekében veszélyes lenne néhány villám megidézésével elintézni őket, valamint érzed, hogy az eddig felhasznált energia is kezd kimeríteni. Csak akkor veszed észre, hogy az eddig melletted haladó Yuu-chan illúzió, amikor az egyik szörny egyszerűen átmegy felette, mintha csak egy hologram lenne. Bár próbálsz védekezni, a túlerő most ellenfeleidnek kedvez. Ikari-kun halkan mormolja a „bocsánat” szavakat egymás után hozzátéve, hogy ő „nem akart meghalni”, a valaha ember, most pedig fajtalan lények pedig a földhöz szegeznek. Nem messziről egy hatalmas robbanást hallasz, és az ezzel járó rengést még téged is megvisel. A vámpírszerű, feketébe öltözött alak egy injekciós tűvel a kezében közeledik, sápadt arcbőréből pedig kiemelkednek kegyetlenséget tükröző szemei.
- Most már vége. Csatlakozhatsz barátaimhoz. Ne félj, nem leszek kegyetlen, megígérem. Életben hagylak, élve van rád szükségem. – tartja a nyakadhoz az orvosi eszközt, amiben bizonyára valami erős altató lehet.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Kedd Jún. 01, 2010 5:21 am

Szerencsére Hitominak is sikerül gond nélkül legyőznie ellenfeleit, így nem került sor a közbelépésemre. A pápaszemes még mindig vinyákol, holott egyetlen karcolás sem érte, ebből adódóan nem tudom mit sír a szája. Egyáltalán nem próbálom nyugtatgatni, első reakcióm is az volt, hogy itt kellene hagyni vagy egyszerűen végezni Vele. Shinigamiként megtanultam, miszerint az ellenséges elemeket jobb minél hamarabb kiiktatni. A fiú életének megkímélésével egy rég berögződött szokásnak mondok ellen. Szavait hallva mélyről búgó horkantás szakadt fel a mellkasomból; gyáva féreg. Mindenesetre ezek után is készségesen segít Nekünk, ami nem is olyan meglepő. Szerintem mindketten tudjuk, hogy amint ellenáll, meghal. Némaságba burkolózva indulunk el a folyosón, amelyet további járatok követnek. Lefitymálóan méregetem az oszladozó vakolatot és a mocskos falakat. A fészek sokkal ősibb ennél a helynél, mégis jobb állapotban van. Az emberek kétségtelenül nem képesek időtálló dolgokat csinálni, ámbátor rövidke életük miatt erre nincs is szükség. A menetelés közben egy újabb szál cigarettát illesztek ajkaim köz, amit rövid úton meg is gyújtok. Alig szívok bele a dohányrúdba, máris feltűnik egy újabb szörny. Úriemberként természetesen átvállalom a lény kiiktatását, ezzel villogtatva meg jó modoromat. Sakai érdekes módon csendesen bandukol mögöttem, pedig általában be nem áll a szája. Hm, biztos csak a hely teszi. Ezen gondolattal karöltve oltom ki a torzság életének fényét, majd a további bolyongásnak köszönhetően, két további társát is elindítom a másvilág felé. Az energiarudacska hamar leég, ezért egy laza pöccintéssel helyezem el valamelyik közeli sarokban. Egy különös helyiségben lyukadunk ki, ahol átható gázszag terjed. A vaskos fémajtó csapódására hátrakapom a fejem, azonban nem tudom megakadályozni bezáródását.
- Kedvezőtlen fordulat… - adom a többiek tudtára is véleményem, azonban Ők nem reagálnak semmit. – Mi történt? Csak nem megnémultatok?
Nem túl gyengéden megmarkolom Ikari karját, azonban a vézna srác egyetlen hangos szóval sem fejezi ki fájdalmát. Értetlenkedve lépek egyet hátra, majd ezt követően mélyen íriszeikbe nézek. Semmi… Egyszerűen semmi nem tükröződik bennük, ami érthető módon nem nyeri el tetszésem. Ingerülten rántom elő Zanpakutuomat, ezt követően egy precíz csapással megpróbálom kettéválasztani a négyszemű fejét. A megszokottal ellentétben pengém könnyedén halad át áldozatom fején, mintha valamiféle hologram lenne. Szitkozódva küldöm el melegebb éghajlatra azt a sunyi pondrót, aki csapdába csalt. Óvatosan Hitomi felé szúrok, azonban ugyanaz a reakció játszódik le, mint a másik Esper esetében. Mindig is utáltam az illúziót, s most is egy ilyen alantas technika babrált ki Velem. Nos, ha eddig nem lenne elég elszomorító a helyzetem, akkor a környezet csak tovább fokozza ez azt érzést. A villanykörték lassan pislákolni kezdenek, ennek köszönhetően rosszat sejtve fordulok a szoba belseje felé. Hirtelen az összes gömb elpattan, mintha parancsra cselekednének. Nem mondhatom magam fizikus vagy kémikus zseninek, ám tisztában vagyok vele, mi történik akkor, ha egy gázzal teli helyiségbe szikra kerül. Az idő ismét lelassulni látszik, ahogy a gigászi tűzgömb egyre közelebb és közelebb kúszik a testemhez. Arcomon már érzem a forróság perzselését, a detonáció szele hátrafújja ébenfekete fürtjeimet. Szám szegletében mégis halovány mosoly játszik, ezzel nem árthatnak Nekem.
- Me ga sameru, Dotonryuu! Suna no Fusegu tate! – hadarom el egymás utána két parancsszót, aminek köszönhetően katanám először pillanatok alatt átalakul, majd ezt követően ezernyi kőszilánkra robban, melyek egy tojás alakú védőburát képeznek körülöttem. A két elemi erő összecsap, ám az egyszerű lángok képtelenek áthatolni a Földsárkány „pikkelyein”, amik kemények, akár a szikla. Nyugodtan várakozok a gömbben, amíg az összes gáz elég a légtérből. Szerencsére már oxigénre sincs szükségem, hiszen igazából halott vagyok, ebből adódóan levegőt vennem se kellene. Titokzatos lény a halálisten, mert néha elfelejtkezik arról, miszerint már nem élő. Az ételfogyasztás, valamint a levegővétel is ilyen dolgok. Valószínűleg képesek lennék nélkülük létezni, viszont már annyira berögzültek az elménkbe, hogy az agyunk ugyanazokat a reakciókat produkálja, mintha még mindig élnénk. Ezen gondolatmenet végig vitele elegendő időt biztosít a tűzvihar számára, ezért egy gondolattal szétrobbantom a védelmem. A kőpengék lassan újra kardot formáznak a markomban, amit egy suhintással visszaváltoztatok eredeti formájába. A robbanás előtt nem volt időm rendesen szétnézni, azonban ezt most bepótolom. Egyetlen további ajtó sem vezet ki innen, szóval errefelé kell visszamennem, amerről jöttem. Az előbbi kis attrakciónak hála a falak kormosan feketéllenek, bűzös füsttel töltve be a teret. Undorodva húzom el a számat, aztán a páncélajtó felé pillantok. Egyszerű anyag, talán még kézzel is képes lennék áttörni. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, de hamar elvetem; nem lenne elég stílusos. Lélekölőm egy pördítéssel visszahelyezem a sayába, ezt követően pedig reiatsut koncentrálok jobbom mutatóujjába. A Byakurai hófehér izzással szeli át a köztem és a nyílászáró közötti távolságot, s a belé fektetett energiának hála könnyedén szétégeti a zárszerkezetet.
- Szezám tárulj! – mormogom az orram alatt csak úgy, ezzel bizonyítva ismét épelméjűségemet. Azt mondják, első lépés az őrület felé, ha az ember magában beszél. Még mindig félek belegondolni a dologba, miszerint Suwun kis játéka miatt, ténylegesen sikerült valami kórságot elkapnom. Kezeimet zsebeimbe rejtem és egy gyengécske rúgás kíséretében kinyitom az ajtót. Fogalmam sincs, miféle akadályokba fogok még ütközni, de már kezd nagyon elegem lenni ebből a játszadozásból. Legszívesebben most azonnal kivéreztetném az össze pszichopata állatot, ám van jelenleg fontosabb dolgom is. Meg kell találnom Hitomit, méghozzá hamar! Sosem bocsájtanám meg magamnak, hogyha miattam lelné halálát ezen a helyen, amiért nem voltam elég figyelmes. Tudom, képes vigyázni magára, viszont nyugodtabb lennék, ha szem előtt lenne. Sietve indulok el visszafelé a folyosón, azonban rá kell jönnöm a tényre: ~teljesen eltévedtem. Újabb káromkodásorkán kíséretében fordulok el balra, s a megérzéseimre hagyatkozva próbálom megtalálni a helyes útirányt.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Kedd Jún. 01, 2010 6:47 am

Nehéz volt eldönteni, hogy Ikari a szörnyekről kapott-e sokkot, vagy valami illúziót vetítettek a fejébe és attól retteg ennyire. Mindenesetre a kérésemre, miszerint legyen az “idegenvezetőnk” akadékoskodás nélkül elindult, bár hogy hová vezetett minket, azt egyelőre jótékony homály fedte. Csendben vonultunk végig a labirintusra hajazó folyosókon, egyáltalán nem jött rosszul, hogy van itt valaki akinek van helyismerete, enélkül csak találomra tévelyegnénk valószínűleg. Úgy tűnt már a fiú is megnyugodott, Yuu-val meg egyébként sem beszélünk lyukat egymás hasába, főleg ilyen helyzetekben nem, mint amilyenben most vagyunk, így a szótlanság nem volt annyira szokatlan. Lemállott vakolat, eltört csempék és halálukon lévő neoncsövek kísérték utunkat, az itt-ott megrepedezett falakon pedig rongyos poszterek díszelegtek. A jó ég tudja, hogy mire használhatták ezeket a járatokat régen, és hogy egyáltalán milyen funkciója volt ennek az épületnek mielőtt mocskos csehó és főhadiszállás lett belőle, de nem valószínű, hogy teadélutánokat rendeztek itt. Az egyik sarkon befordulva aztán ismét csak szörnyekbe botlottunk, de most nem csak egy-kettővel álltunk szemben, hanem tucatnyival, ami akár még gondot is okozhatna nekünk, ha tökéletesen együttműködünk a vaizarddal, akkor is. A lények villámgyorsan megkíséreltek körbevenni minket, de meglepetésemre Yuu nem próbálta meg ezt megakadályozni, csak állt egy helyben, mint akit nem érdekel az egész. Már meg is feddtem volna, de ekkor az egyik rémpofa szó szerint átment a testén, mintha az anyagtalan lenne. Nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy rájöjjek, milyen csapdába csaltak. Nem véletlen hogy az illuzionistától tartottam a legjobban, az érzékek megtévesztése talán a létező legszemetebb képesség, ami létezik és ebbe most bele is sétáltunk mind a ketten, hiszen bizonyára a vaizard is hasonló élményben részesült, mint én.. Mire feleszméltem teljesen elvesztettem az esélyem arra, hogy a monszterek gyűrűjéből kikerüljek, de nem abból a fából faragtak, aki könnyen adná magát. A fénytörés nem igazán jöhetett szóba ennyi ellenfél ellen, villámokat pedig Ikari és az épület épsége miatt nem használhatok, így a rám támadó rémségeket a kardommal próbáltam felaprítani. Néhány sikeres találat után azonban nem bírtam tovább ellenállni a túlerőnek, az egyik kar kiütötte a fegyvert a kezemből, és a lények a földhöz szorítottak. Minden testi erőmet beleadva próbáltam kiszabadulni, de a mutánsok ereje ellen hasztalan volt minden kísérletem. Elvégre én csak egy gyenge nő vagyok, már ami a fizikai erőt tekinti legalábbis. Egyetlen trükk maradt csak a tarsolyomban, azonban rá kellett döbbennem, hogy ahhoz már nem maradt elég energiám: az eddigi harcok és az általam sugárzott frekvencia egy szinten tartása túl sok erőt vettek ki belőlem ahhoz, hogy az egész testemből forróságot tudjak árasztani, így levakarva magamról az emberi színűket és formájukat már elvesztett kezeket. Ikari felé fordítottam a fejemet, aki folyamatos bocsánatkérések közepette motyogott nekem. Nem hibáztattam amiért idecsalt, de azok után hogy garantáltam azt, hogy megvédjük csalódást okozott a technopata és ezt a pillantásommal is tudtára adtam. Hirtelen a talaj erősen megremegett és a távolból robbanás zaja hallatszott.
- Yuusuke…
Suttogtam magam elé immár teljesen feladva az ellenkezést, és tehetetlenül vártam, hogy mi fog velem történni. Reméltem, hogy a Daitenshi vezére rendben van, azért egy szimpla detonáció kevés kellett hogy legyen ahhoz, hogy végezzen vele. De az aggodalom azért megvolt bennem, hiába tudtam hogy egészen minimális az esélye annak, hogy baja esett. A magát Morristernek nevező alak hamarosan megjelent, így végre szemtől-szemben találhattam magam az egyik gyilkossal. Gyűlöletes pillantással mértem végig a vámpírrá maszkírozott fickót, a szemeit látva kis híján felé is köptem, de türtőztettem magam. Nem éri meg, hogy felbosszantsam.
- A legtöbb nyugtatóra súlyosan allergiás vagyok.
Jegyeztem meg közönyösen, miután végighallgattam a mondókáját. Nem hagyhattam hogy kiüssön valami altatóval, ha életben akar hagyni akkor más nagyon nem lehetett a fecskendőben. Ha most elvesztem az eszméletem akkor a tudatkontrollos lány is újra használhatja majd a képességét, ami a társam dolgát nehezítheti meg, arról nem is beszélve hogy azt tehetnek velem, amit nem szégyellnek.
- Ha élve akarsz, én nem kockáztatnék a helyedben. Nem fogok ellenállni, szó nélkül követlek. A szörnyeiddel bármikor meg tudsz állítani, ha valamit terveznék, nem?
Győzködtem egy kicsit, és ha van egy kis esze nem fogja belémvágni a tűt, még akkor se ha nyilvánvaló hogy nem igaz az allergiás mesém. Ha tényleg nem bírom a nyugtatót, akkor meg is ölhet vele.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Pént. Jún. 04, 2010 7:02 am

Yuusuke: Úgy döntesz, hogy inkább megvárod, míg a tűz lecsillapodik, így elég sok időt vagy kénytelen várakozni. Ha Ikari-kun hogyléte nem is érdekel, szervezeted egyetlen női tagjának állapota már annál inkább aggaszthat, ugyanis nem tudod, hogy mikor váltatok ketté az illúzióknak köszönhetően. A terem nyilvánvalóan erre a csapdára lett előkészítve, s kiérve úgy tűnik, a robbanás nem okozott kárt a föld alatti rengeteg más részeiben.
- Ezt nem értem… Meg kellett volna halnia… - hallasz egy női hangot, s a forrását keresve máris könnyebb eligazodnod a folyosók alkotta labirintusban. Több kanyar után el is érkezel egy raktárnak tűnő, hatalmas terembe, melynek „berendezése” csupán súlyos dobozokból, s a falra szögezett, hatalmas zászlóból áll – utóbbin a már megismert koponya szimbólumot véled felfedezni. A zászló alatt, néhány egymásra pakolt láda tetején megpillantod a Skull nevű fickót, kinek vigyora ha lehet, most még förtelmesebb, mint amilyen a Club Torture-beli találkozásotokkor volt. Egy másik lélekenergiát is megérzel, s közvetlenül a bejárat mellett a Flavia nevű hölgy tekint rád még nagyobb megvetéssel, mint első találkozásotokkor.
- És most mi lesz, shinigami? A nagy Soul Society most már beleavatkozik az emberek dolgába? Cöhh… - guggol le, hiszen a ládák által jóval magasabban áll jelenleg feletted. Szokatlanul erőteljes lélekenergiát érzel áradni belőle, amit nem várnál el egy közönséges embertől.

Hitomi: Morrister sápadt arca bármiféle érzelmektől mentes marad, míg igyekszel szavaiddal meggyőzni tettének helytelenségéről. Egyedül a szemeiben csillog az a bizonyos fény, ami csak a sorozatgyilkosoknál figyelhető meg. A tűt hozzáérinti a nyakadhoz, ám a nyugtató hatása elmarad, s a vámpírszerű alak pedig ájultan köt ki melletted a földön, hála a tarkón vágásnak, amivel megmentőd jutalmazta. Morrister teremtményei egyből rátámadnak, a kopasz, még ebben a fényviszonyban is napszemüveget viselő alak suhint egyet a kezével, és néhány penge süvít a szörnyek felé. Minden bizonnyal a pengék is illúziók, melyeknek egy időre képes a valóságát megváltoztatni, s ugyanez lehet a helyzet a baseballütővel is, ami a szemed előtt változik semmivé.
- Rohadék. – morogja a kopasz fickó, majd a kezét nyújtja feléd, hogy könnyebben feltápászkodj, bár érzed, hogy talán már a járás is nehézséget okozhat a felhasznált energiamennyiség miatt.
- Hé… Remélem, minden rendben. Ideje megállítanunk ezt az őrületet. – kotor elő zsebéből egy cigarettát, miután elfogadod a segítségét – ha elfogadod. Több magyarázatot nem fűz a dologhoz, csupán némán jelzi, hogy kövesd, s a megszeppent Ikari-kun is valamivel nagyobb önbizalommal tart veletek.
A felhasznált energiamennyiség következtében igencsak legyengültél, járni azonban még tudsz, de egy komolyabb képességed használata már teljesen lemerítene, és súlyosabb következményekkel is járhat.
- Biztos sok kérdésed van, de ráérünk később. A barátod, az a magas fickó talán elboldogul Skull-al. Ha valaki, akkor ő képes lesz rá, az a jós is ezt mondta. Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni, de meg volt kötve a kezem. Viszont jobb, ha kiürítjük a felső szintet, ha nem akarjuk, hogy még többen haljanak meg. Mellesleg nem tudom, mit csináltál Flaviával, de szép húzás volt. Tudod még tartani kicsit? – halad automatikusan a kijárat felé, s ha nem ellenkezel, akkor a már ismerős folyosókon vágtok át, hogy ismét abba a bizonyos tükörterembe jussatok (persze megakadályozva, hogy Ikari-kun a CD-i után még betérjen a szobájába, nehogy itt maradjanak). Nagy gondot okozhat viszont a sok törmelék, amit a robbanás hagyott maga után, hisz valahogy visszautat kell keresnetek a kocsmába. Persze dönthetsz úgy is, hogy inkább Yuusukét szeretnéd megkeresni, ez esetben Koutou egy sóhajtás kíséretében vezet el téged az ellenkező irányba, hogy ugyanabba a terembe érkezzetek, ahol Yuusuke és Skull is tartózkodik.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Vas. Jún. 06, 2010 6:00 am

Egyértelműen csak a csapda miatt épülhetett az előbbi helyiség, hiszen a földalatti alagút-rendszer többi része nem károsodott. Mivel fogalmam sincs, hogy merre is megyek, így elég nehéz lesz előkerítenem társamat vagy az ellenséget. Néhány fordulást követően azonban mégis hangokat hallok, ám tulajdonosuk számomra ismeretlen. Lassú léptekkel jutok be a folyosó végét lezáró raktárszerű helyiségbe, ahol különböző méretű dobozok vannak elszórva. Az egyik falon rögtön megpillantom a már ismert halálfejes zászlót, valamint a két idegbeteget is. Egy megvető pillantással jutalmazom kettősüket, majd Skullra emelem acélkék íriszeimet. Ez a gyökér nagyon el van tájolva, de jó is ez így. Második kérdésére csak egy felháborodott horkantást kap válaszul, nincs semmi közöm a Nagy Soul Societyhez jelenleg. Talán azért ilyen beképzelt, mert felrobbantott néhány gyengécske embert? Nagy meglepődés lesz ennek az akciónak a vége, van egy olyan érzésem. Figyelmen kívül hagyva a két Espert túrok elő egy cigit zsebemből, majd ezt követően nyugodtan meggyújtom azt. Ám amikor a meleg láng fellobban, valami váratlan történik. Elmémen a „Hadou 54: Haien!” parancsszó visszhangzik keresztül, s ezzel egyidejűleg elsöprő lángvihar tör elő jobbom mutatóujjából, amivel a férfira célzok. Viszont ez csak a látszat, mivel a tűz hamar irányt vált és a csapat lobogójába csapódik. A vékony anyag pillanatok alatt a pusztító természeti erő martalékává válik, azután elszenesedve zuhan a padlóra. Értetlenkedve pillantok fel rituálémból, mintha fogalmam se lenne arról, hogy mi történt az előbb. Néhány másodpercig tekintetem a zászló és a még mindig égő gyújtó között ingázik, ezután megvilágosodásom bizonyítékaként nagyot csapok homlokomra.
- Ó, jaj…! – kiáltok fel drámai hangon, nem leplezve gúnyos félmosolyomat. – Talán kicsit túl sok gyújtófolyadék került bele az előző töltés során. Ezer bocsánat a címerért, de hamarosan az egész helyet porig rombolom, s gondoltam jobb lenne valami kisebbel kezdeni. Jah, meg még valami… Nem vagyok shinigami, csupán egy törvénytisztelő polgár, akinek nem tetszenek a módszereitek.
Sikerült egy elég kövéret blöffölnöm, mivelhogy eszemben sincs addig komolyabb kárt okozni az épületben, amíg civilek tartózkodnak bent. Belépésem óta egy megfoghatatlan érzés kerít hatalmába, amit nem tudok hova tenni. Sokkal erőteljesebb lélekenergia árad ebből a helyiségből, mint ahogy az várható lett volna. A telepatát egy pillantásra sem méltatom, inkább a főnökére koncentrálok. Kétséget kizáróan Ő az energia epicentruma, ezért először Vele kell végeznem. Hűvös nyugalommal fújom ki a számban lévő füstöt, látszólag nem teszek semmi fenyegetőt. Hosszúra nyújtott léptekkel indulok el a terem közepe felé, szinte figyelmen kívül hagyva új ellenségemet. Ez valószínűleg rohadtul idegesíteni fogja az amúgy is elmebajos srácot, ám ez csak nekem kedvez. Minél inkább hallgat az érzelmeire, annál több hibát fog elkövetni. Nemtörődöm mozdulattal rúgom el utamból az egyik nagyobb fadobozt, ami teljesen véletlenül pont a vezér felé száll. Yare-yare, milyen neveletlenek ezek a mai tárolóeszközök! Igazából eszemben sincs efféle gyenge trükkökkel próbálkozni, mivel biztosan nem fog kidőlni attól, ha néhány egyszerű tárgyat hozzávágok. Egyelőre csak a megfigyelésen van a hangsúly, megpróbálom kitapasztalni ereje mibenlétét, ezt követően pedig egy hatásos stratégiát akarok kiötleni ellene. Habár nem mutatom ki, de Hitomi-chan hiánya még mindig böki a csőröm, ezért jobb lenne gyorsan letudni az itteni összecsapást, mielőtt a vámpírpofa valami rémséget csinál a Daitenshi legfiatalabb tagjából. A gondolatra rögtön libabőrös lesz a hátam, ezért szívok egy nagy slukkot a cigimből, majd egy méretesebb ugrás után egy szintre kerülök a guggoló alakkal. Tökéletes egyensúlyérzékkel állapodok meg a doboztorony tetején, csupán a cigaretta végéről lepergő hamu az egyetlen mozgótényező körülöttem. Nem tétovázok sokat, hanem emberi szemmel szinte követhetetlen villámtáncra kapcsolok és pontosan a srác előtt termek.
- Hadou 44: Kokutan Kou! – suttogom magam elé az újabb Kidou nevét, aminek köszönhetően ökleimet éjfekete tűzgömb veszi körül. Tervem egy irtózatosan nagy maflást lebaszni Neki, már ha nem ugrik el a támadásom elől. Ámbátor fürgeségemet és a technika erejét figyelembe véve erre minimális esélyt látok. Akár eltalálom, akár nem, továbbra sem engedem egy pillanatra sem levegőhöz jutni. Szerencsére jó kiképzést kaptam Hakudából az Akadémián, ám ennek ellenére nem tartozik az erősségeim közé. Precíz öklösökkel terelgetném egyre hátrább a dobozokon, eközben minden mozdulatát árgus szemekkel figyelem, hátha van valami előjele annak, amikor a képességét használja. Eme kis testmozgásnak hála izmaim kellőképpen bemelegedtek, ezért nem látom további értelmét a felesleges csapkodásnak. Egy szökkenéssel kialakítok egy pár méteres távolságot kettőnk között, miközben szitkozódva veszem tudomásul bagóm hiányát. A démonmágia következtében fellép hő sikeresen elégette azt. Kezd egy kicsit elegem lenni már az ilyen balesetekből, mivel nem azért veszem a cigit, hogy egyre-másra atomjaira bontsam pár slukk után. Sajátos fölénnyel tekintek Skull felé, felsőbbrendűségem egyértelmű.
- Tudom, csak az időmet vesztegetem vele, de mégis megkérdezném… Mi értelme ártatlanokat ölni vagy esztelen szörnyekké alakítani Őket? – zendül hangom színtelenül, holott legbelül izzik bennem az indulat. – Remélem nem a világuralom a fő célod, mert azt már sokan eljátszották előtted, habár mind megbuktak. Zenei karrieredet sem egyengetheted így, mivel még egy zombi is észleli, miszerint egy rakat teveürülék az, amit Ti, „zenélésnek” hívtok.
Remélem szavaimmal kellőképpen felingerlem, s ahogy eszeveszetten Rám ront, egy sima csapással pokolra küldöm ezt a fattyút. Legalább körülnéz helyettem odalent, hisz’ mégse mehetünk majd csak úgy látatlanban az alvilágba. Balomat könnyedén zsebembe rejtem, míg jobb karom oldalam mellett pihen. Talán védtelennek tűnök, viszont ez közel sincs így.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Vas. Jún. 06, 2010 8:03 am

Hiába magyaráztam, úgy tűnt nem sikerül Morristert meggyőzni arról, hogy ártalmatlan vagyok és nem kell tőlem tartani. Tekintetemet levettem a férfiről, de így is éreztem, hogy a fecskendő közeledik a nyakamhoz, majd pár pillanat múlva már nem csak a képességem, hanem a bőröm is jelezte a tű hegyének helyzetét. Becsuktam a szemem és felkészültem arra, hogy ha még egy tizedmilliméterrel is közelebb kerül a tárgy tartalma a véráramomhoz, kirepítem a fickó kezéből az orvosi eszközt, bármibe is kerüljön hogy a falhoz vághassam és összetörhessem. Ha itt maradok járni képtelenül, akkor is muszáj volt megakadályoznom, hogy elkábítsanak. Azonban váratlanul egy csattanás, egy jajdulás és egy puffanás hangja ütötte meg a fülemet. Mikor ismét kinyitottam a szememet, a vámpírrá maszkírozott alak ájultan feküdt mellettem, a rajtam trónoló szörnyek pedig azonnal eltakarodtak rólam, új célpontjukra vetődve. A mozgásuk irányát követve egy napszemüveges, kopasz fickót véltem felfedezni a félhomályban, aki egy legyintést követően számos kést varázsolt elő a semmiből, melyekkel egy csapásra ártalmatlanná tette az összes mutánst. A férfi külseje és a kezében lévő baseball-ütő nyom nélküli eltűnése az akciója után elég valószínűvé tette, hogy az Ikari által Koutounak nevezett esper mentett meg. Gyanakodva néztem rá, nem számítottam segítségre, pláne azok után hogy ő volt az, aki szétválasztott és csapdába csalt minket. Megragadtam a felém nyújtott kezét és felhúztam magam rajta, de mihelyst lábra álltam, egy pillanatra megrogytak az alsó végtagjaim. Egy mély levegőt véve állítottam helyre az elektromosság keringését a gerincemben, elégedetlen arckifejezéssel vettem tudomásul, hogy összpontosítás nélkül már nem tudom rendesen fenntartani a sérült idegeim között a kapcsolatot.
- Fogjuk rá. Köszönöm.
Hálálkodom egyelőre némi fenntartással a kopasznak, aki int, hogy kövessük, én pedig más lehetőséget nem látván, váratlan szövetségesünk után indulok. Ikari láthatóan megbízik a fickóban, legalábbis az arckifejezése sokkal nyugodtabb ahhoz képest, mint amit eddig mutatott.
- Úgy egy óráig még biztosan.
Füllentettem, de ha nem jutok valami táplálékhoz vagy bármilyen energiaforráshoz, akkor legkésőbb 15 perc múlva ki fognak merülni az elemeim, a képességem bárminemű használata pedig drasztikusan csökkenti ezt az időt. Koutou jó szándékát semmi sem garantálta, cselekedetének célja simán lehet az is, hogy végleg eltávolítsanak Yuu közeléből, míg kérdésére adott válaszom legfeljebb Flaviának hasznos. Ugyanakkor abban igaza volt, hogy a fent alvó fiatalokat ki kéne menekíteni innen, mielőtt a vaizard véletlenül lerombolná a komplett helyet egy véletlen suhintással, és a kocsmában talán találhatok valamit, amivel visszanyerhetem erőm egy részét - feltéve ha nem valami csapda vár rám ott. Ráadásul társam tud vigyázni magára, míg ebben az állapotban én nem sok hasznára lennék valószínűleg… nem mintha nem útban lennék neki állandóan. Talán jobb is, hogy szétváltunk, így ha összeakad Sharekoube-vel, akkor minden erejét arra fordíthatja, hogy megállítsa őt, és nem kell azzal törődnie, hogy az én testi épségemre is vigyázzon harc közben. Élénken él emlékeimben az a mondata, amikor kijelentette, hogy csupán a reiatsujával képes lenne engem megölni és azóta már pontosan tudom mire gondolt, hiszen a tükörteremben megérezhettem a puszta lélekenergiája fojtogató hatását.
- Mit… mit mondott Ashino-san egészen pontosan? És miért mondta Morrister, hogy élve van rám szüksége?
Kérdeztem, miközben elhaladtunk a szoba mellett, ahol Ikari töltötte a mindennapjait, mióta a Koponya erre kényszerítette. Egy erőteljes rántással fogtam meg a szemüveges gyereket, aki már haladt is volna befelé, és alighanem hőn szeretett játékai megmentésén fáradozott volna ahelyett, hogy inkább velünk tart. Jómagam nem voltam egy izomkolosszus, de egy egész nap gép előtt üldögélő kockánál azért erősebb voltam, annak ellenére hogy ő fiú én meg lány. Szégyen ez rá nézve, de kettőnk közül nekem sportolói múltam is volt, és egy labda erőteljes elhajításához azért kell némi karizomzat. Hamarosan a “tükörterembe” értünk, hogy aztán ott szembesülhessünk a szörnynek köszönhető gázrobbanás eredményével. Tekintetemet Koutou felé fordítottam, mintegy tőle várva megoldást a beomlott folyosóra. Ha az illúzióit valóban képes valósággá változtatni, ahogy ezt az előbb tette, ez a kis akadály nem lehet neki probléma.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Pént. Jún. 18, 2010 9:06 am

Yuusuke: Skull arcáról lehervad a vigyor, ahogyan a zászló lángolva a földre hullik, ám amikor néhány dobozt felé hajítasz, már ismét látni engedi nem éppen címlapfotóra illő vicsorgását. A dobozok mintha irányt változtatnának, és egyszerűen elkerülik a fickót, majd suhint egyet a puszta kezével, s ugyanezek a dobozok ezután feléd tartanak – nem mintha bármiféle problémát okozhatna kikerülésük vagy szétzúzásuk. Amennyiben széttöröd őket – vagy a padlóra zuhanva esek össze - , felismerheted a dobozok tartalmát, mely főleg gépfegyverekből, töltényekből és hasonló jellegű tárgyakból áll.
Gyorsasága teljesen ledöbbenthet, nem megszokott ugyanis még egy espertől sem, hogy képes legyen ilyen sebességgel mozogni. Ütésed elől egészen természetellenes módon fordulva el tér ki, s öklöd gyakorlatilag éppen csak megkarcolja az arcát, démonmágiád pedig mintha még csak hatással sem lenne rá.
- A zenénkben nem a zene a lényeg, te idióta. Szerinted mégis mekkora tömeget lennénk képesek irányítani a zene és Flavia által? – próbál gyomorszájon rúgni, miközben kezei zsebében pihennek, s ennek következtében ha nem fékezed le időben magad, akkor a másik falnak csapódsz. Következő támadása ismét egy rúgás, mellyel most a fejedet célozza be, miközben idegölő vihorászását hallatja.

Hitomi: a Koutou nevű fickó felvonja az egyik szemöldökét, és morogva dobja félre a leégett cigarettacsikket, amikor szembesül azzal a káosszal, amit Yuusuke okozott a bejáratnál. Majd fénylő, hatalmas kezek elevenednek meg a levegőben, hogy elkezdhesse a törmelék félreszállítását, azonban nem sokra jut vele, hiszen egy-két hatalmas kőtömb félreállítása után a kezek még áttetszőbbé válnak, s egyszerűen átmennek a megmarkolni kívánt romhalmazon, s az egésszel csak azt éri el, hogy a porral telített levegőtől köhögnötök kell. A kopasz fickó halkan káromkodni kezd, aztán azon nyomban bocsánatot is kér tőled ezért, aztán megkapod a válaszod a kérdésedre is.
- Skull végzetét, meg hogy a haverod még elintézheti, mielőtt még valami szörnyű dologgá válna. Ezen aztán felhúzta magát és kinyírta szerencsétlent. A felét nem értettem annak, amit vartyogott, de annyit sikerült leszűrnöm belőle, hogy itt nagyon nagy gáz lesz, ha az a mocsok tovább élősködik rajtunk. Morrister meg… szerintem magadtól is rájöttél arra, hogy mire képes, bár nem mondom, eléggé megcsaparintottátok a kis házidögjeit. – vacakol válasza közben még egy cigarettával, de az öngyújtója felmondta a szolgálatot, így egy morgás közepette próbálja megidézni majd életre kelteni illúzióit – kevés sikerrel. Amíg ti a beszélgetéssel és a törmelékekkel vagytok elfoglalva, Ikari-kun a – valami különös oknál fogva teljesen sértetlen – tükörrel van elfoglalva, s csak egy pillanatra terelődik el a figyelmetek róla, azt ismét visszavonja magára dobhártyaszaggató üvöltése. A fekete, árnyékszerű lény keresztülrepül a technopatán, s pár másodpercig pedig a levegőben lebeg, apró, sárgán fénylő szemeivel pedig komótosan végigmér titeket, majd a törmelék felé suhan, mintegy átszakítva azt, s szabaddá téve a járatot, s már halljátok is a monoton dübörgést, amit a Club Torture látogatói zenének neveznek. Ikari-kun most még sápadtabb, mint a mai nap alkalmával valaha, s egyértelműen nem azért, mert olyan régen látott utoljára napfényt.
Koutou felsegíti a srácot, aki hamarosan eszméletét veszti, ám végül úgy döntötök, hogy inkább cipelitek magatokkal, mintsem hogy ezen a kétes helyen hagyjátok.
A csapdák már megsemmisültek, így nem kell miattuk aggódnod, ám az a furcsa árnyék már inkább adhat okot a pánikra, ugyanis ehhez foghatót még soha ezelőtt nem láttál. A lépcsők megmászása után ki is értek abba a raktárhelyiségbe, azonban a kocsmába belépve szembesülsz azzal, hogy valami még nagyon nincs rendben ezen a helyen. A Club Torture vendégei mintha transzállapot alatt állnának, s mereven, némán néznek maguk elé, egy szabályos félkörbe állva – melynek közepére hamarosan megérkezik az imént már látott árny. Még Koutou is hátrál egy lépést, s bár jelenléte fenyegető, még sem tűnik úgy, mint aki támadni készül. Felfigyelhetsz arra is, hogy a hangfalakból a zene torzulni kezd, s végül teljesen leáll. Úgy tűnik, mintha beszélni akarna, azonban semmit sem értesz abból a furcsa nyelvből, amin megszólal. Végül az árnyék ismét Ikari-kun felé suhan, s a száján keresztül egyszerűen beleszáll a srácba, hogy aztán az ő hangján keresztül szóljon hozzád.
- Nem áll szándékomban ártani nektek. Tárgyalni szeretnék. A céljaink ma éjjel közösek, még ha egészen más érdekek is vezérelnek minket.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Pént. Jún. 18, 2010 9:01 pm

Skull szavaira egy lesajnáló pillantást kap válaszul, miközben szám szélén hitetlenkedő mosoly játszik. Szóval egy zombihadsereget akar létrehozni vagy valamely ország vezetőit irányítani. Rövid ismeretségünk alatt sikerül levonnom a következtetés, miszerint ennek a csávónak súlyos kisebbségi komplexusa van. Ez valószínűleg egy korábbi traumára vezethető vissza, az édesanyja biztos túl sokat hőmérőzte kiskorában. Nem, nem fülön keresztül… Mindenesetre elég idegesítő, hogy képtelen vagyok eltalálni ezt a férget. Akár egy kígyó, új tekereg el ütéseim elől, s hiába próbálom szétzúzni a koponyáját lángoló ökleimmel, egyszerűen még a Kidou sincs Rá hatással. Ilyen erős Esperrel még nem volt dolgom, no nem mintha annyit ismernék. Be kell vallanom, gyorsasága még Engem is megdöbbent és a rúgás, ami pont gyomorszájon talál, csak hab a tortán. A találatnak köszönhetően hihetetlen sebességgel repülök hátra, ám arcomon inkább az értetlenkedés, semmint a félelem látszik. A mögöttem lévő falé egyre inkább közeledik, ideje lenne valamit csinálni a becsapódás elkerülésének érdekében. Az utolsó pillanatban egy félfordulattal lábaimat fordítom a térelválasztó felé, így a landolás erejét a talpaim fogják fel. Térdeimet kissé behajlítom, azután a még megmaradt lendületet kihasználva, ágyúgolyóként lövök ki ellenfelem felé. Viszont Ő jól láthatólag vár Rám, ezért kénytelen vagyok shunpómat előhívva elkerülni a fejemet célzó próbálkozást. Néhány méterrel a répafej mögött jelenek meg újra, de még csúszok néhány métert a levegőben, mielőtt a kellő mennyiségű szellemi részecske összegyűlik alattam. Igazából még élvezném is a harcot, ha az idióta röhögésétől nem kapna el a heveny öklendezési kényszer.
- Nocsak-nocsak, talán alábecsültelek… - szólalok meg vontatottan oda se figyelve rá, miközben az összetört ládák tartalmát vizsgálom. – A fegyvereket és a töltényeket az irányított embereknek szánod, jól gondolom? Yare-yare, milyen egy jellemtelen és gyáva pondró vagy… Ártatlanokkal intézteted el a piszkos munkát, hogy utána egymagad learathasd a babérokat. Hm, mi lenne, ha egy kicsit keresztbe tennék Neked?
Tekintetemmel a bejáratnál ácsorgó telepatát keresem meg, azután lélekenergiát koncentrálok mutatóujjamba, majd egy néma Byakurait indítok útjára. Nem épp a legpusztítóbb támadás, amit ismerek, azonban nem is végezni kívánok a nővel, csupán a figyelemelterelés a célom. Kétségtelenül magára fogja vonni a Club Torture vezetőjének figyelmet, s Én ezt fogom kihasználni. A hófehér villám átszáguld a helyiségen, majd teljesen veszélytelenül belecsapódik a falba. Ezt a rövid időt használom ki az akció indítására. Egy-egy gyors rántással húzom elő katanáimat, a hideg acél búgása betölti a helyiséget. Nem tökölök sokat, hanem rögtön villámtáncra kapcsolok, ezt követően egy nagyobb X-et szeretnék a férfi mellkasára rajzolni. Két karddal remélhetőleg már kellő sérülést tudok Neki okozni, mert ha a vasra is immunis, esküszöm, bekajálom a tornacsukámat csípős szósszal. Egy teljesen új vívóformát kellett kifejlesztenem, mivel sosem tanítottak meg egynél több szablya forgatására. Ráadásul a két pallos egyforma hosszúságú, ezért nem lehet wakazashiként kezelni az egyiket, mivel könnyedén kibillenhetek közben az egyensúlyomból. Szerencsére a kardforgatás az erősségem, ebből kifolyólag nem okozott problémát elsajátítani a bal kézzel vívás művészetét. Most már akár levághatják a jobb karomat, akkor is tudom tovább folytatni a küzdelmet. Egy precíz szúrással próbálom meg az előző attrakció után kifilézni áldozatomat, míg a bal kezemben tartott Hisou Karitevel a lábai irányába csapok. Felfelé elmozdulva biztos eltalálja egyik támadásom, ezért reményeim szerint hátrafelé fog kitérni. Ha ez megtörténik újra reiatsut koncentrálok mindkét tsukát markoló tenyerembe.
- Bakudou 62: Hyapporankan! – kiáltom el a démonmágia nevét, majd katanáimat a levegőbe hajítom. Tenyereimet összecsapva idézem meg a fénylő dárdát, melyet ezt követően egy gerelyhajítót megszégyenítő mozdulattal dobok el Skull felé. Út közben a bénító technika több tucatnyi másolatot képez magáról, így valamelyiknek mindenképp találnia kell. Ügyes mozdulattal újra elkapom kardjaimat, azután figyelmesen várom mi fog történni. Bízok benne, hogy legalább egy kicsit le tudom lassítani, amíg kiötlök valami elfogadható stratégiát. Persze a legegyszerűbb lenne minden erőmet előhívni, azután porrá zúzni ellenségem minden csontját, azonban abban nem lenne semmi izgalom. Egy szökkenést követően a közeli doboztorony tetején találok némi nyugalmat, amit egy cigaretta elővételére áldozok fel. A sietős gyújtást követően jóleső érzéssel tölt el a dohány kesernyés íze, s a vérembe jutó kellő mennyiségű nikotin tudata. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében szúrom Dotonryuut a tárolóeszköz tetejébe, azután rajta támaszkodva sziesztázok egy kicsit. Semmi pénzért nem mondanám el, azonban a vállamból hiányzó darab helye igencsak sajogni kezdett a megerőltetéseknek köszönhetően. Szerencsére pár nap múlva olyan lesz, mint új korában, viszont addig igen zavaró tényezőként fog érvényesülni. Eközben hangos csattanás jelzi a Hyapporankan célba érését, már csak az a kérdés, hogy sikerült-e eltalálnom az agybajos Keljfeljancsit.
~Még mindig nem használta azt a robbantós kunsztot, amivel végzett az öreggel… ~ - fut át elmémen a gondolat, ami a további óvatosságra int. ~Több féle módja is van annak, hogy valamit a levegőbe repítsünk, szóval minden eshetőségre fel kell készülnöm. Nem volt túl szép látvány, amit Ashino-sannal tett, nem szeretném követni a példáját. ~
Az időközben leégett csikk fényes ívet húzva tűnik el a dobozrengeteg alján pöckölésemnek köszönhetően, azután ismét kézbe veszem lélekölőmet. Skullnak itt meg kell halnia, nincs mese. Eltökélten veszek fel egy laza kezdőpozíciót, acélkék íriszeimmel a kialakult füstfelhőt vizsgálom. Elhibázottnak tűnik mozdulatlanságom, ám amíg nem tudom milyen módon képes széttrancsírozni valakit, okosabb távolabb maradni Tőle.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Vas. Jún. 20, 2010 6:55 am

Mélyet sóhajtottam és inkább leültem a padlóra, hogy legalább ne látszódjon az olykor-olykor megremegő lábam. Nem vagyok hozzászokva, hogy külön koncentrálnom kell a talpon maradáshoz, így azért nem is megy flottul minden. Ülve legalább erre nem kellett figyelnem, és annyival kevesebb energiám fogy. Koutou közben megkísérelte a törmeléket eltávolítani, így volt alkalmam látni, hogy pontosan miképpen is működik az ereje. Impresszív képesség, és egyedi, még nem láttam olyat hogy valaki képes legyen az illúzióját materializálni. Egészen különleges mechanizmusa lehet, így hirtelen nem is tudtam volna megmondani, hogy ez hogyan lehetséges. Kövek gördültek odébb a hatalmas mancsok munkája nyomán, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy hiába ez a csodálatos képesség, sokáig nem tart ki. Pillanatokkal később már csak anyagtalan kezek próbálkoztak az akadály lebontásával, az elmozdított faldarabok támaszának híján pedig felülről újabb darabok csúsztak le, kellemetlen porfelhőt kavarva körülöttünk. Az apró és kevésbé apró szemcsék igencsak irritálták a légzőszervem, így heves köhögést és prüszkölést váltottak ki belőlem rövid időn belül. A férfi válasza hallatán összeszorult az öklöm. Ha lett volna rá energiám, habozás nélkül elindultam volna megkeresni azt az agyament idiótát, ám ismét kénytelen voltam belátni, hogy nem lennék Yuu hasznára. Bármennyire is sokrétű felhasználást tett lehetővé az erőm, mégis csak az offenzív technikáim voltak igazán hatékonyak, hiszen csak azért fejlesztettem őket, hogy harcban hasznot lássak belőle. De a vaizard egy teljesen más szinten állt, és lehet hogy Sharekoube ereje is meghaladta az enyémet. Végső soron ha csak tisztán a képességem szintjét vesszük, akkor nem tartoztam az igazán tápos esperek közé. Még. Koutou közben tovább próbálkozott illúzióival takarítani, de sikertelenségét látva úgy döntöttem, felkelek és segítek neki. Megpróbáltam azokat az apróbb köveket eltávolítani a falból, amelyek úgy tűntek, hogy tartják a nagyobbakat, így előidézve egy potenciális omlást. A kopasz is belátta, hogy a képessége itt már nem lesz hasznunkra, és ő is nekilátott manuális módszerrel hajigálni. Azzal a szándékkal fordultam hátra, hogy a tükörnél kolbászoló Ikarit is megkérjem, hogy legyen már olyan kedves és segítsen nekünk, de mihelyst megtettem a mozdulatot, váratlanul velőtrázó üvöltés hangja ijesztett meg, melynek forrása pontosan az említett szemüveges fiú volt. Oka pedig egy egészen bizarr, árnyékszerű lény volt, amely nemes egyszerűséggel átrepült az otakun. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd elkerekedő szemekkel figyeltem ahogy nagy sebességgel megindul felénk, de nem minket támad meg, hanem átront a törmelékeken, felszabadítva az utat a felszín felé.
- Ez... meg mi a franc volt?
Böktem ki az első eszembe jutó magasröptű gondolatot döbbentségem hatása alól kiszabadulva. Ez a nap kezd egyre hihetetlenebbé válni, pedig milyen szépen indult, most meg már rosszabb, mint egy rémálom. Volt már néhány kalandom, de ez mindenen túltesz legalább tízszeresen. Míg az én tudatomig lassan eljutott a fentről lehallatszó zene, addig Koutou összekaparta a teljesen falfehérré vált Ikarit, aki pillanatokon belül az eszméletét is elvesztette a sokktól, ami érte. Szegény gyereknek még az enyémnél is szörnyűbb napja lehet az ő szemszögéből legalábbis. Az akadály elhárult, így lassan elindulunk felfelé. A folyosón mindenfelé összetört pallosokat, kinyílt csapdákat és falba fúródott nyilakat kerülgettünk, valamikor korábban Yuuval ezeken verekedtük át magunkat. Az időérzékem teljesen csődöt mondott, akár már az éjjel közepén is lehettünk. Fogalmam se volt, mennyi időt töltöttünk lent. Megmásztuk a már ismerős lépcsőket, és gond nélkül átjutottunk a huzalos szakaszon is, szerencsére nem telepítettek új csapdákat, amíg a föld alatt ténferegtünk. Azon már ki se akadtam, hogy mennyivel hamarabb tettem meg az utat visszafelé, hiszen ez az érzet teljesen természetes. A raktár ajtaját kinyitva azonban nagyon nem az a látvány tárult a szemem elé, amire számítani lehetett. Mint valami zombihad, úgy álltak a fiatalok egy bizonyos pont körül. Kifejezéstelen arcuk és némaságuk kifejezetten hátborzongató volt, villámgyorsan le is ellenőriztem, hogy nem mozdítottam-e el véletlenül a Flavia erejét zavaró frekvenciát, de nem. A megmagyarázhatatlan jelenségre azonban gyorsan választ kaptam az árnyéklény érkezésével. Kezem a zsebembe csúszott, ahol még mindig tartogattam néhány kést, hiszen a saját kunaikészletemhez eddig hozzá sem kellett nyúlnom. Még reménykedtem benne, hogy nem kell a hajszálpontos célzásomat bemutatnom, és egyébként sem is tűnt úgy, hogy a lény támadni akar. A zene úgy hallgatott el, mintha egy régi bakeliten húzták volna végig a tűt és helyét átvette egy rettentő furcsa, makogó-csipogó hang, ami a sárgaszemű árnyék felől jött. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de alighanem az... idegen léforma is belátta, hogy így nem fog velünk szót érteni, és keresett magának egy médiumot: szerencsétlen Ikari-kunt, akinek megint kijutott a jóból.
- Ki... azaz mi vagy te és mit akarsz? Milyen érdekekről beszélsz?
Tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést. Bármennyire is sablonos volt, most ez vezetett célra. Tekintetem körbehordoztam a lebujon, egészen pontosan a pult felé vonzódtam, ugyanis nem tettem le arról a célomról, hogy legalább egy energiaitalt szerezni kéne. De először is muszáj informálódni ennek az akárminek a motivációiról.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Kedd Jún. 22, 2010 6:13 am

Yuusuke: Skull egy grimasszal adja tudtodra, miszerint nem örül annak, hogy a tervének legnagyobb vonalait sikerült kikövetkeztetned. Az eddig megtudottak és a fegyverek alapján valóban csak egy kis logikus gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon beteg, s minden bizonnyal képtelenségnek hangzó ötlete. Márpedig egy bosszúálló és igencsak erős esper fejében ezek a tervek könnyedén elindulhatnak a megvalósítás útján, ezáltal olyan veszélyforrást biztosítva, amit csak kevesen lennének képesek hárítani.
- És ha így van, fatökű? Szart se tudsz az emberekről, amúgy sincs közöd hozzá, nemsokára meg úgyis egy sarokban fog bűzölögni a tetves hullád, amiért be merted tolni az ÉN klubomba az ocsmány pofád. Nem hagyok neked esélyt arra, hogy a farkadat a lábaid közé húzva menekülj vissza a többi shinigami retkes seggét nyalni, nem mintha bármelyiküket is érdekelné az emberiség. Bár inkább húznád be más lábai közé ahelyett, hogy velem kötekedsz, faszfej! – reagálja mondandódat, eszelős vigyora pedig továbbra is láttatni engedi csodás fogsorát. Szemei azonban összeszűkülnek, amikor a telepata nőt szemeled ki célpontnak, s önként próbál vetődni a Byakuray és a nő közé, hiszen egyik leghűségesebb, legmegbízhatóbb és legfontosabb tagja a Kristálykoponyának, akivel még vannak jövőbeli tervei. Figyelemelterelésül szolgáló támadásod sikeresnek mondható, még ha a kidou, amit használtál, a falba is csapódik, még mielőtt Skull odaérhetne, de legalább az eszelős vigyorát nem kell tovább bámulnod, hisz sikeresen lemostad azt a képéről. Flavia az időt kihasználva elkeseredett lépésre szánja el magát, ahogyan az egyik gépfegyver felé ugrik; láthatóan nem először van a kezében a hozzá képest túlméretezett fegyver, s célozni is elég jól tud vele, de nem mindig sikerül gyorsan mozgó alakod eltalálnia – nem is beszélve arról, hogy arról nem világosították fel, hogy Skullhoz hasonlóan rajtad sem okoz kárt egy ilyen egyszerű harceszköz.
Pengéd hamarosan bemocskolja a vörös massza, miután sikerül két kardoddal egy komolynak látszó sérülést okoznod ellenfelednek, s hátát meggörnyesztve dől kicsit előre, vérző sebeit a karjával próbálva visszafogni. Hangos fújtatása még akkor sem ér véget, mikor a további támadásaid blokkolja; egyik karját szabaddá téve legyint egyet a levegőben, s olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki erőszakkal rántaná ki a kardodat kezedből, melyet szúrásra emelsz, s kibillensz egyensúlyodból. Bár nem ejted el, a rejtélyes, összezavarásként alkalmazott technika elég ahhoz, hogy az esper időt nyerjen a hátrafelé való kitéréshez. Flavia hasztalan és értelmetlen golyózápora Skullt is eltalálja néhányszor, ám mintha egyszerűen lepattognának róla a golyók, ugyanúgy, ahogyan rólad is; inkább csak a vele járó zaj okozhat számodra kellemetlenséget.
- Most már elég! – harsogja kidoud láttán, amit már meg is értesz, hisz Flavia befejezte a teljesen felesleges golyópazarlást, s inkább a kijárat felé hátrál – fegyverét továbbra is magánál tartva. Skull pedig ismét egy erőteljes karlendítést produkál – s a felé hajított dárdák pedig az ellenkező irányba, ez esetben feléd süvítenek. Sziesztázni és békésen cigarettázni így nincs időd, hiszen a kidoud irányát a még mindig ismeretlen képességű esper megfordította, s ha valahogy nem véded ki a váratlanul feléd irányuló, bénító technikát, a saját csapdába eshetsz, s Skull lesz az, aki békésen cigarettázhat melletted. A vérzésével mintha nem is foglalkozna, legalábbis elkerüli a figyelmed az a mozdulatsor, amivel megfékezi a vérzését.
- Tűnj innen, keresd meg a többieket, fogjátok a technopatát és menjetek innen, Flavia! – adja ki az utasítást a lánynak, aki engedelmeskedve vezére parancsának futólépésben hagyja el a helyszínt. Skull pedig ismét feléd fordul, s egy dühös vicsor kíséretében villámlépésben érkezik meg előtted.
- Gondolom, foglalkoztatja a degenerált agyadat, hogy miért is vagyok különleges, s miért rettegnek tőlem annyian. Félelmetes ajándékkal születtem. Képes vagyok minden iránt megváltoztatni. A szelet, a mozgó tárgyakat, a vér keringését… – érinti hozzád bal kezének mutató és középső ujját, s pillanatok kérdése csupán, míg valami furcsa, természetellenes, s igencsak fájdalmas nyomás érzékelése után testeden megannyi seb keletkezik engedve, hogy a vér kiserkenjen. A bal lábad környékén nagyobb nyomást érzel, inak szakadnak, csont reccsenését érzed, s a feleslegesnek titulált végtagod megadja magát, használhatatlanul zuhan a földre – már úgy sem tudnál vele mit kezdeni.

Hitomi: A megpróbáltatásoknak koránt sincs vége, a különös, árnyékszerű lény pedig természetesen nem kis riadalmat kelt benned – nem csoda, hiszen a mai nap folyamán olyan események szemtanúja lehettél, amit még legnagyobb ellenségeidnek sem kívánnál. Koutou ugyanolyan ledöbbenve áll melletted, mint ahogyan te, s a fejét csóválva motyog valamit.
- Ez nem Flavia műve… – jegyzi meg, s ismét cigarettájához nyúl, mintha csak valami kényszercselekvésre lenne szüksége, hogy a feszültséget valahogy levezesse.
- Csupán egy lenyomata vagyok, egy egészen más dimenzióból kommunikálok Veletek. Nem érdemes megtámadnod, úgy sem járna sikerrel, s meg kell tagadnom Tőletek a Tudás jogát. Nem érdekem ugyanis, hogy felfedjem kilétem. Normális esetben hagynom kéne, hogy ennek a Kristálykoponyának a vezérét a mi dimenziónkba ragadják, azonban veszélyeztetné a családunk hatalmát, így kénytelenek vagyunk eliminálni, még mielőtt túl késő, még ha ezzel meg is szegjük az Ilharn kódexében leírtakat. Figyelemmel kísértük az eseményeket, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a vaizard segítségére állunk – most az egyszer. Az együttműködésedre lenne szükségem. És egy testre, ami közvetítőként szolgál köztem és a vaizard között; ez a test nem bírja már sokáig, személyesen pedig nem jelenhetek meg, hisz megfigyelés alatt állok. A kölcsöntestért, s persze a titoktartásért cserébe két dolgot ajánlok. Elegendő erőt, s az emberek biztonságát biztosíthatom. – mered rád Ikari-kun testéből, ugyanazokkal a földöntúli, sárga szemekkel, amikkel az árny esetében is találkozhattál. Elég egyértelmű válasz elé állít, s nem tudod, hogy tényleg bízhatsz-e benne, s lehet, csapda az egész. Rajtad múlik, hogy mit válaszol, s kérdés, hogy beleegyezel-e az általa felajánlott lehetőségbe, vagy inkább nem élnél vele.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Kedd Jún. 22, 2010 7:44 am

Annyira kiszámítható ez az arrogáns pöcs, hogy szinte már nevetnem kell Rajta. Hideg elégtétellel veszem tudomásul, amikor a jeges acél kétszer is a mellkasába mar, míg felelőtlen módon védelmezni próbálja társát. Találatomat követően a félőrült némber magához ragad egy gépfegyvert, azután ész nélkül tüzelni kezd Felém. Már a gondolat is sértő, miszerint efféle alantas módon képes lenne megsebezni, ám a lövedékeknek már lomhaságuknál fogva sincs semmi esélyük. Fontolóra veszem, hogy tényleg kinyírom a csajt, addig sem zavar a felesleges próbálkozásaival. Éppen átültetném gyakorlatba az előbb lefuttatott elméleti részt, amikor régebben elindított fénydárdáim visszafelé tartanak. Pillanatnyi értetlenség fut át az arcomon, viszont nincs idő a bámulásra. Még mindig az Én erőmből táplálkozik a Bakudou, így nincs más dolgom, mint megszüntetni az összeköttetést. Egy gondolatcsáppal elvágom a kapcsot, ami összeköt a Bakudouval, ennek köszönhetően már csak a teljesen ártalmatlan szellemi részecskék hada ér el. Laza intéssel kellő szélrohamot idézek elő, így szemtanúja lehetek a kis párbeszédnek a párocska között. Nem igazán izgat a trécselés témája, ezért egy újabb szál jóminőségű cigaretta kerül elő a dobozból és a füstfelhőcskék máris szállnak a terem mennyezete felé. Érdekes a férfi képessége, nem tudnám megmondani milyen módon tudta visszaküldeni az energiából gyúrt gerendákat. Talán a gravitáció felet van hatalma, azzal a ládák eltérítését is meg tudnám magyarázni. Fellengzős dumája nem hat Rám, rengeteg hozzá hasonló gyökérrel hozott már össze a balsors.
- Különleges? – kérdezek vissza kuncogva, miközben ajkaim közé emelem a dohányrudat. – El kell szomorítsalak, de az elmebetegséget már régen nem így hívják. Ha anyád felhagyott volna a munkával, miközben terhes volt, akkor nem ütötte volna annyi fasz a fejed, Te kö…
A sértés második felét már nem tudom befejezni, mivel istentelen fájdalom járja át az egész testem. A kín ezernyi tőrként döfődik minden porcikámban, s ha ez nem lenne elég, akkor még jó alaposan meg is forgatja bennem. Inkább oda kellett volna figyelni a magyarázására a felesleges pofázás helyett. Érthetetlen módon tucatnyi seb nyílik a bőrömön, mintha egy különösen éles karddal vágtak volna meg. Döbbent sóhaj szakad fel mellkasomból, miközben ezzel egyidejűleg sikerül megszabadulni úgy másfél liternyi vértől. Kábán próbálom ujjaimmal lezárni a sebeket, katanáim kicsúsznak szorításomból, majd csörömpölve csapódnak be a raktár padlójába. Hátrébb tántorognék, ám érkezik az újabb hullám, ami megakadályoz ebben. Ami pedig ezután következik, túlszárnyalja minden elképzelésemet a fickó erejét illetően. Látom, ahogy az izom és az inak megfeszülnek és nemes egyszerűséggel elpattannak a lábamban. A csont hátborzongató reccsenésének hangja tudatja Velem végtagom hasznavehetetlenségét, s az a tompa puffanás… Már nem érzek fájdalmat, valószínűleg sokkos állapotba kerültem. Nem oly’ meglepő ez ebben a helyzetben, hiszen e nélkül kétségtelenül beleőrülnék az érzésbe, mely egy testrész elvesztésével jár. Térdre zuhannék, viszont a csonk nem erre lett tervezve, ezért hangos csattanással egyetemben vágódok el a doboztorony tetején. A ráfröccsent vértől maszatosa arcomon mégis halovány mosoly játszik. Nincs miért szomorkodnom, mindig is harc közben akartam meghalni. Azt bánom leginkább az egész életemben, hogy nem tölthettem kellő időt azokkal, akiket szerettem. Még csak a nevetséges küldetésemet sem tudtam véghezvinni…
~ Hehe, vicces… ~ - visszhangzik tova a kósza gondolat ködös elmémen, ezt követően a sötétség kezdi megint magához ölelni. ~ Sosem gondoltam volna, hogy egy félnótás ember fog elintézni. Valahogy mindig is többnek tartottam magam az átlagnál, egy kiválasztottnak, aki majd megmenti ezt a tetves világot és megpróbál változást előidézni. Egész eddigi életem teljesen logikusnak tűnik, hisz’ az egész az ok-okozati kapcsolatra épül. A Sors igencsak ironikus; meg akarsz védeni egy fajt, erre pont a védelmezettek egyike tesz keresztbe. Kapd be Karma, ez nem vicces… ~
Tovább fekszem megtépázottan a tárolóeszköz tetején, az élet pedig egyre csak száll kifelé a testemből. Különös módon mégis inkább visszafelé kezdem nyerni az eszméletem, nem fordítva, ahogy normális lenne. Tekintetem hirtelen kitisztul, s a sajgó sebhelyek tudatják Velem, miszerint még mindig élek. Néma tapogatózás után megtalálom vérfoltos cigarettámat, aminek végén még mindig ott izzik a parázs. Ebből adódóan nem kómázhattam többet két percnél. Mélyet szívok a gyilkos füstegyvelegből, azonban jelenlegi helyzetemben ez zavar a legkevésbé. Lehet ez lesz az utolsó cigim, szóval jó lenne kiélvezni. Nem hiszek a reinkarnációban, ám biztosan dohánynövény lennék, s közvetett módon ismét pusztítást okozhatnék. Hm, nem is olyan rossz kilátások. Köhögve fújom ki a füstöt, azután acélkék íriszeimet Skullra emelem. Lélektükreimben nem tükröződik félelem, inkább a gúny és a lenézés a meghatározó érzelmek. Ha ilyen a Nálam is hatalmasabb hatalom, akkor nagy szarban van az emberiség. Felesleges lenne megpróbálnom, tudom, semmilyen mozgásra nem vagyok képes.
- Nocsak, talán csodálkozol, hogy nem haltam meg, féreg? – köpöm felé megvetően a szavakat vigyorogva. – A nevetséges képességed, amitől olyan „különlegesnek” képzeled magad nem több, mint egy szilveszteri tűzijáték. Azt hiszed, hogy egy láb elvesztése megakadályoz a megölésedben? Ne nevettess! Mint ahogy már mondtam, nem shinigami vagyok.
Ez a blöff még Hozzám képest is méretesre sikeredett, mivel még belső hollowom előhívásával sem tudnék elérni olyan gyorsaságú regenerációt, ami képes lenne percek alatt visszanöveszteni az elvesztett járógerendát. Most már biztos vagyok a végben, viszont megbékéltem vele. Remélem, azért Hitominak sikerült kijutni az épületből, igazán bántana, ha az Én hibáim miatt valami baja esne. A fiaimat azért szívesen megcsodáltam volna, s még utoljára Chiyo-chancsi arcát is… Szóval ez lesz az utolsó slukk, az utolsó dobbanás, az utolsó kép. Szívás, nem esetem a vicsorgó punk.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Szer. Jún. 23, 2010 9:39 pm

Igyekeztem nyugodt és higgadt maradni, pont most nem kéne pánikba esni. Így is öntudatlanul hátrálni kezdtem, ami végül akkor tudatosult bennem, amikor nekiütköztem a bárpult előtt álló egyik széknek. Inkább nem szeretnék tippelni, hogy milyen arckifejezést vághattam... A lény metsző tekintete és a belőle sugárzó félelmetes aura semmihez sem hasonlítható hatást gyakorolt rám, még akkor is, amikor már Ikari testébe költözött. Orromat kesernyés füstszag csapta meg, a felém terjengő szag irányába nézve a kopasz illúziókeltőt pillantottam meg, amint éppen pöfékel, mintegy fezsültsége levezetéseként. Én ilyenkor Pockyt szoktam majszolni, de az most nem volt nálam legnagyobb sajnálatomra. Igaz, nem valószínű, hogy képes lettem volna enni ebben a helyzetben. Az árny a szemüveges fiú testét használva hosszas monológba kezdett. Túlzás lett volna azt állítani, hogy minden szavát értettem, sőt, őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről hadovál, annak ellenére, hogy szóról-szóra meg tudtam volna ismételni amit mondott. Közel 21 évem alatt még sosem fordult elő velem ilyesmi. Családok, meg Ilharn-kódex meg egy másik dimenzió... agyam nem volt képes kontextusba helyezni a fülem által hallott információkat. Mindössze annyit sikerült megértenem, hogy szüksége van a testemre ahhoz, hogy segítségére legyen Yuu-nak. Abból, ahogy beszélt - azon túl, hogy mit értettem meg és mit nem - úgy tűnt, hogy társamnak igenis segítségre van szüksége, annak ellenére hogy Ashino-san jóslata szerint meg tudja állítani a Koponya vezérét. Rossz megérzés kerített hatalmába.
- Milyen... következményekkel jár rám nézve, ha beleegyezek a kérésedbe?
Tettem fel az újabb kérdést. Az ilyen szépen hangzó ajánlatok mögött mindig megbújik valami apróbetűs rész, és abból a félmondatából, hogy Ikari teste már nem bírja sokáig, úgy sejtettem nem megalapozatlan az aggodalmam.
- Az emberi test törékenyebb minden más magas szintű létformáénál. Így minden bizonnyal az erőnövekedés, amelyet biztosíthatok, meg fogja viselni a szervezeted. Ennek a következménye az lesz, hogy a képességedet a kimerültségtől valószínűleg 4-5 hétig képtelen leszel használni, miután elhagytam a testedet.
Válaszolt minden kertelés nélkül a létforma. Szavai hosszan visszhangoztak a fejemben, mintha ide-oda pattogtak volna a koponyámban. 4-5 hét... az egy hónap... addig képtelen leszek... járni... Nagyot nyeltem, majd a pult mögé botorkáltam. Máris éreztem milyen az, ha nem érzem a lábam. Nem csak a rossz emlékek miatt, de talán azért is mert már az utolsó erőtartalékaimat mozgósítottam. Ugyan itt volt a nyakamban a Daitenshi-medál is, de az abban rejlő energiát csak tényleges vészhelyzet esetén akartam felhasználni. Míg a polcról leszedtem a korábban felfedezett energiaitalt, megpróbáltam átgondolni hogy miféle választás előtt is állok. Adott egy soha nem látott, nyomasztó külsejű lény, aki segítséget ajánl a Kristálykoponya ellen és garantálja az itt lévő emberek biztonságát. Ugyanakkor magáról semmit sem hajlandó elárulni és cseppet sem bizalomgerjesztő a jelenléte. Adott a megérzésem, miszerint Ashino-san szavai ellenére Yuu-nak szüksége lehet a segítségre. És adott az állítás, miszerint ha lepaktálok ezzel az akármivel, kábé egy teljes hónapig tolószékhez leszek kötve, és úgy általánosságban a feje tetejére fog állni az életem. Magam elé meredve bámultam az időközben kiürült alumíniumdobozt, miközben reménykedtem, hogy ez csak Koutou illúziója, vagy Morrister elkábított, és csak álmodom. De ami a legjobb lenne, ha most szépen felébrednék, és otthon, a pihe-puha ágyikómban találnám magam. Azonban tudom, hogy amit átélek, az nagyon is valóságos és nem lehet se álom, se illúzió. A Koponyát meg kell állítani, és ha Yuu-channak segítségre van szüksége ebben, azt nekem kell megadnom neki. Ami pedig rám vár, az egyéni szoc probléma. Sose tartottam magam önzőnek, bármennyire is az volt egy-két cselekedetem, így a bosszúm is. Felnéztem abba a sárga szempárba, noha azt a tekintetet csak egy-két pillanatig tudtam állni. Így végül félrenézve kellett közölnöm vele a döntésem, egy mély sóhajt követően.
- Rendelkezz velem, tégy ahogy jónak látod.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Csüt. Jún. 24, 2010 10:01 am

Yuusuke: felkészülten várod azt, hogy Skull végezzen veled, hisz végül arra a következtetésre jutottál, miszerint már nem tehetsz semmit sem az elkerülhetetlen ellen. Pánikra azonban semmi ok, szervezeted legújabb tagja ugyanis váratlanul megérkezik a bejáratnál, s egyből magára vonja a veled végezni készülő Skull figyelmét. Bár többé-kevésbé tisztában vagy a képességeivel, a látvány még így is megdöbbent. A lányt az erősen hullámzó, fekete aura táncoló lángnyelvekként öleli körbe, s íriszei pedig sárgán villognak. Kicsit hasonlít megjelenése arra, amikor egy vaizard felett átveszi a hollow énje az uralmat, de érzed, hogy ez, ha lehet, még annál is sötétebb, rejtélyesebb, s legfőképpen megmagyarázhatatlan. Majd ebből a fekete ködből egy darab leválik s sérült végtagod felé kúszik, s pillanatok kérdése, míg új lábad materializálódok. Látszólag semmiben sem különbözik a már elvesztett végtagodtól, s fokozatosan a többi sebed – még a kiharapott vállad – is regenerálódik. Skull szemei talán a félelemtől összeszűkülnek, ám jelenleg Hitomit szemeli ki célpontjául, hisz talán úgy döntött, hogy most ő a veszélyesebb ellenfél kettőtök közül.

Hitomi: Persze, talán megkönnyíthettem volna munkám azáltal, ha személyesen jelenek meg, ám ez a jelenlegi körülmények közt lehetetlen. Megfigyelés alatt állok, s az utóbbi évek eseményei arra engednek következtetni, hogy már a Cahallin tagjaiban sem feltétlenül bízhatok. Tisztában vagyok vele, hogy az Ilharn kódexe szerint ezért a tettemért halálra kéne ítélniük, így gondoskodnom kell arról, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltse itt jártam, s titok maradjon eme apró botlásom a Draeval többi tagja előtt. Éppen ezért jelenleg ezen a síkon csak egy árnyképet vetítek ki magamról, s a teljes névtelenségbe burkolózás jogával élve használom eszközeimet arra, hogy a személyt, ki tán évszázadok múlva, de veszélyeztetné a Cahallint, még azelőtt likvidáljam az élők sorából, mielőtt túl késő, s az én szintemnél alantasabb, ám lényegében fontos teremtmények elragadják őt, hogy egy riválisunk erősítse. Számomra minden kockázatot megér, épp ezért minden kiskaput kihasználok, amit a Sors az utamba állít. Személyesen nem végezhetek ezzel a Skullal – meglepő, mennyire hasonlít választott, halandó neve jelentésében a velg’larn megfelelőjével.
Csodálatra méltó némely halandó kitartása, s minden elismerésem a kisasszonyé. Más már rég beleroppant volna mindabba, amit ő átélt, de ez a halandó még mindig kitart, s képes racionális ésszel gondolkozni, s higgadt fejjel jó döntést hozni. Igen, bizonyára remek démon válhatna belőle, ám gyanítom, azok közé tartozna, akik képesek lennének ellenállni a kísértésnek, s a bennük lakozó sötétségnek.
Nincs okom hazudni a lánynak, így tisztázom előtte a kölcsönerővel járó hátrányokat. Hetekig nem lesz képes használni a képességét, bár nem tudhatom, milyen hátrányokkal járhat mindez számára. Ám a szerződés megköttetett, a szavait többé nem szívhatja vissza. Egy gyengéd mosollyal biztosítom arról, miszerint nem azért vagyok itt, hogy ártsak neki, mi több… kötelezve vagyok arra, hogy ne okozzak kárt a testének. Ennek az Ikarinak nevezett személynek a teste már nem elég számomra, így elhagyom azt, ismét árnyformámban materializálódva a légtérben. Fura ez a technokrácia, ezek az elektromos szerkentyűk valamiért nem tolerálják itt létem, ami néhány villanykörte szétdurranásával merül ki, ha már a hangfalak úgyis használhatatlanná váltak. Számomra viszont nem okoznak akadályt. A bárban lévő halandók tömege egyként indul meg a kijárat felé, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek ettől a helytől. A bőrfejű alak a kölcsönvett s földre zuhanni készülő test segítségére siet, s egy biccentést ejt meg Hitomi felé, én pedig elmormolva egy gyors igét suhanok felé, hogy hasonlóképp szálljam meg a testét, mint az előbb Ikari-kunét.

Bár az árny valami különös rettegéssel tölt el, kitartasz, s engeded, hogy testedet használatba vegye. A különös energia, ami szétáramlik megviselt végtagjaidban, nem hasonlítható össze semmilyen előző tapasztalatoddal. Ez az erő sötétebb, töményebb, veszélyesebb, fenyegetőbb – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis rengeteg magabiztosság önt el, mintha tudnád, hogy jelenleg semmilyen veszély nem okozhatna benned kárt. Megbizonyosodsz arról, hogy a klubban tartózkodó emberek elhagyják a helyet, te pedig visszaindulsz a Club Torture alagsora felé, teleportod megszégyenítő sebességgel. Tested fekete színű aura veszi körül, s csupán pillanatok kérdése, mire előbb a tükörteremnél (a tükörben észreveheted, hogy a szemeid sárgává váltak, s valahogy a kisugárzásod is láthatóan megváltozott), majd ismét a már jól ismert folyosókon találod magad. Különösebb érzelmek nélkül méred végig a Morristerrel bajlódó Flaviát, a lány pedig a kezében tartott gépfegyverrel egy kisebb golyózáport indít meg feléd, ám egy ilyen egyszerű fegyvernek esélye sincs ellened a testedet megszállás alatt tartó árny által kölcsönzött erő végett, s akaratod kontrollálni nem tudván indítasz meg feléjük egy gyors és végzetes támadást. Több időt azonban nem akarsz rájuk pazarolni, ugyanis azonnal Yuu-chan segítségére kell sietned. Csak másodpercekbe telik, mire megtalálod a raktárhelyiséget, s megpillantod a vaizarddal éppen végezni kívánó Skullt.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Csüt. Jún. 24, 2010 10:51 pm

Már… Felkészültem… Annyiszor „haltam” már meg az évek során, hogy egyszerűen nem érzek félelmet az ismeretlentől. Körülbelül hétszer annyit éltem már, mint amennyi kijárt volna, így a megnyugvás a domináló jelenleg lelki világomban. Skull tettre készen hajol fölém, hát tényleg itt a vége. Szemeimet behunyom egy pillanatra, s máris egy pikkelyes orr érintését érzem a fülemnél. Kábán pislogva tekintek Zanpakutoumra, aki egyre haloványabban látszik. Régen használta ezt az alakot, így biztos csak a helyzet komolysága miatt materializálódott ekképp. Semmit sem változott azóta, mióta megismertem, habár Rajtam sem látszódtak meg a kor nyomai. Talán odaát már várnak a szüleim, Kenshin és azok a bajtársak, akik mellettem estek el a harcban… vagy kezem által hullottak porba. Botorságokon gondolkodom. Valószínűleg az örök körforgásnak köszönhetően emberként vagy hollowként fogok újjá születni, ezzel megelőzve az egyensúly felborulását. Teljesen el fogom felejteni ezt az életet, a megpróbáltatásokat, a szeretteimet. Halvány vigyor kíséretében megbököm a sárkány orrát, azután karom ismét testem mellé hanyatlik. Újabb adagnyi vért köhögök fel, ami lecsordul arcom két oldalán. Kétségtelenül akkor sem húznám tovább, ha az Esper nem akarna mindenáron végezni Velem. Az indulattól eltorzult vicsorgása elégedettséget vált ki belőlem, míg az őrület lángja íriszeiben inkább szánalmat. Csupán az a tény vigasztal, miszerint valaki biztos el fogja tenni láb alól, mivel egy ilyen megalomániás férget mindenképp ki kell iktatni. Seireiteiben is van még néhány kapitány, kiknek ereje még az enyémnél is hatalmasabb, ezért a férfi halála már eldöntetett. Az utolsó slukk cigaretta füst kifújása közben jobbommal azt a nemzetközileg is elismert jelet alkalmazom, ahol csak a középsőujjam van kinyújtva.
Hirtelen egy ismeretlen lélekenergia tűnik fel, azonban annyira sötét és émelyítő, hogy biztos nem a segítségemre érkezett. Annál nagyobb a meglepődöttségem, amikor lepillantva a bejárathoz Hitomi-chan alakját vélem felfedezni. Ő az, de mégsem. Teste körül fekete lángok táncolnak, szemei pedig olyan sárga fénnyel izzanak, mint amikor belső hollowomat szoktam szólítani. Ismerem a képességeit, ám erről eddig tudomásom sem volt. A helyzet egyre inkább kezd hátborzongatóvá válni, amikor az egyik energiacsáp Engem vesz célba. Undorodva próbálok valahogy kikúszni alóla, viszont ez a mostani állapotomban elvetélt ötlet. Úgy érzem, elérkezett a hallucinációk ideje, mivel a füstszerű energia elvesztett végtagom helyére hömpölyög, majd egy teljesen új végtagot kezd kialakítani. Nem telik bele néhány percbe, s megint teljesen egészségesnek érzem magam. Csodálkozva állok talpra és próbaként ránehezedek visszanövesztett lábamra. Ugyanolyan jó, mint régen volt, mintha nem robbantotta volna le senki. Üdvözült mosollyal a képemen köpöm ki a leégett csikket és emelem acélkék íriszeimet ellenfelem felé. Ám az már rég nem Velem foglalkozik, sokkal inkább a Daitenshi legfiatalabb tagját tartja veszélyesnek. Igazából meg is értem miért érez így, a lány sokkal hátborzongatóbb látványt nyújt, mint akármilyen lidérc. Több szempontból is szerencsés a jelenléte, mivel el is tereli Skull figyelmét, aki most sebezhetőbb, mint valaha. Egy villámtánccal a doboztorony alján termek, azután sietve összekapkodom leejtett katanáimat. Nincs vesztegetni való időm, most rögtön cselekednem kell. Míg a genetikus lefoglalja azt a férget, alkalmazok egy kis szintlépést. Dotonryuut magam elé emelem, s reiatsu kezdek koncentrálni a pengébe.
- Bankai! Naiyajin Dotonryuu! – szólalok meg emeltebb hangon, melynek köszönhetően ezüstösen kék fényoszlop csapódik ki a testemből, ami a raktár mennyezetén csapódva az egész helyiséget bevilágítja. A meglepetés támadásnak lőttek a jelenség miatt, de ez legyen a legkisebb problémám. Fegyverem kissé kiszélesedik, majd gyémántszerűvé válik. A tsuba egyszerűen átalakul egy sárkányfejet formázó domborművé, ami a vívókard keresztvasát adja. Tökéletes és könnyű, és még pusztítóbb az elején található három tüske miatt. Szemmel követhetetlen gyorsasággal lövök ki az Esper felé, figyelembe sem véve, hogy épp Hitomival foglalkozik. Valószínűleg megint megjárnám, ha visszafordítani, viszont amit nem képes látni, az ellen nem is tud védekezni. Homályos villanásként vagyok érzékelhető csupán, az emberi szem nem képes követni. Ezen a szinten már csak az egyenrangú ellenfelek és a kapitányi rangú halálistenek lennének képesek tartani Velem az iramot. Néhány percig… Mielőtt még elérném célpontomat, meglendítem lélekölőm és elkiáltom magam.
- SenBankai: Tsuinryuu no Kira Ago! – a parancs hatására ismét tetemes mennyiségű lélekenergia szabadul fel, ezzel egyidejűleg pedig két monumentális sárkány kúszik elő Zanpakutoum hegyéből. A két bestia lomhán, ám mégis a nagyságukat meghazudtoló sebességgel csapnak le az ellenfélre, megpróbálva egyszerűen széttépni Őt. Úgyis fogalmazhatnék, hogy ez a legerősebb támadás, amire jelenleg képes vagyok. Ám nem szeretnék semmit sem a véletlenre bízni, ezért egy gondolattal megparancsolom a két lénynek, miszerint kíséreljék meg megragadni az Esper egy-egy karját, amíg Én feltöltöm Hisou Karitét. Ha sikerrel járok, akkor az elmebeteg mellkasa védtelenné válik. Fogást váltok a különleges kardon, ezt követően elemi erővel dobom el, pontosan Skull szívére célozva. Most már csak a Sorson múlik, hogy sikerül-e nyársra húzni.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Szomb. Jún. 26, 2010 12:12 am

Az energiaital hatása hamar elért, lábam remegése hamar megszűnt tőle. Nem nyertem vele sok időt, de ha a lény igazat beszél, most nem lesz szükségem a saját erőmre. Nem voltam benne biztos, hogy valóban jó döntést hoztam-e, de ugyanígy voltam a Daitenshivel is, és egyelőre nincsen rá okom, hogy megbánjam az akkor kimondott szavaimat. Yuu sokkal tapasztaltabb és képzettebb harcos mint én vagyok, és a jobbtól nem szégyen tanulni. Nem voltam biztos benne, de Ikari szája mintha barátságos mosolyra húzódott volna, mielőtt az árnyéklény kilépett volna a testéből. Koutou gyorsan elkapta az összeeső fiút, az eleddig bulizó, csőcseléknek is beillő társaság pedig úgy indult meg kifelé, mintha csak tapsra várt volna. Ez tehát pipa, az emberekkel nem kell törődni. Tekintetem a sötét alak felé fordult, mely ismét a számomra ismeretlen nyelven mondott valamit, mielőtt nagy sebességgel megindult volna felém. Szemeimet reflexszerűen csuktam be és szorítottam össze, ahogy vártam hogy megtörténjen az, ami Ikarival is. Úgy gondoltam, valamit biztos fogok érezni ahogy a kreatúra átveszi a testem, de meglepetésemre csupán a bennem szétáradó erőt érzékeltem. Az ugrás olyan hatalmasnak tűnt, hogy reménytelenül próbálkozott vele az elmém, hogy behatárolja a növekedés mértékét, pedig a saját energiámat pontosan számon tudtam tartani. Anno, amikor Yuu a medálja segítségével ideiglenesen feltápolt, akkor is ez volt a helyzet, de ez... Ráadásul ez az energia annyira idegen volt... Sötét volt, sűrű és rémisztő, csakúgy mint az aura, ami a lényt körbevette. Ugyanakkor vele járt a részegítő érzés is, miszerint senki és semmi nem árthat nekem. Kezemre meredtem, majd tenyeremet összeszorítva néztem fel. Az utolsó fiatal is elhagyta a csehót, és a kopasz is azon volt, hogy Ikarit kicipelje utánuk. Most rajtam volt a sor. Pillantásom visszatáncolt a raktárhelyiség ajtaja felé, és újonnan kapott erőmmel tettem meg az első lépést az ajtó felé, hogy aztán semmivé váljak és a raktár mögötti átvezető folyosó közepén materializálódjak újra. Ez az egyetlen teleportálás tudatosította bennem végleg, hogy milyen végtelen erő felett rendelkezem. A normál esetben 25 méteres limitemet nyugodtan elfelejthettem, így magabiztos mosollyal a számon teleportáltam tovább, le, az ismerős folyosórendszerbe. Egyedül a tükörteremnél torpantam meg egy pillanatra, ahogy képmásomat megláttam a különleges üvegfelületen. Még a vak is észrevette volna, hogy nem önmagam vagyok. Félelmetes és hátborzongató látványt nyújtottam a belőlem áramló sötét energiának és metsző, sárga szemeimnek köszönhetően. Csupán távolról, nagyon távolról emlékeztettem Sakai Hitomira, a genetikusra. Első utam ahhoz a helyhez vezetett, ahol Morristert hagytuk, és szerencsémre még mindig ott volt a vámpírrá maszkírozott fickó, ráadásul nem egyedül: Flavia is vele volt. Távolinak tűnik már az az emlék, amikor úgy gondoltam, hogy a lányon keresztül jó útra lehet téríteni a Koponya tagjait. Naiv voltam, amikor erre gondoltam. A telepata habozás nélkül emelte rám a vállán csüngő gépfegyvert és azonnal tüzet nyitott. Talán máskor sem lehetne nekem ilyen primitív eszközökkel ártani, de most... most nem csak éreztem, de láttam is a felém repülő töltényeket. Kezemet felemeltem és a golyók nagyjából 30 centire tőlem álltak meg tőlem, mintha valami falba ütköztek volna. A valóság ettől nem is állt messze, hiszen ott húztam fel a mágneses erőterem határát. A mozgási energiájuktól megszabadult fémdarabok ártalmatlanul zuhantak a padlóra. A két velem szemben elhelyezkedő alak szemében a félelem és a gyűlölet keverékét véltem felfedezni, majd mielőtt tudatosult volna bennem mit is teszek, melléjük teleportáltam, kezemet a fejükre helyeztem és milliónyi voltot áramoltattam mindkettejük testébe. Csupán az járt a fejemben, hogy mennyi ártatlan ember vére tapad a kezükhöz és hogy megérdemlik a sorsukat. A két összeeső espert magam mögött hagyva máris Yuu lélekenergiáját kezdtem el keresni, és pillanatokon belül meg is találtam felerősödött érzékeimmel. Csupán másodpercekbe tellett, míg a raktárhelyiségig jutottam teleportáló technikám segítségével. Összetört dobozok és a harc kétségtelen nyomai fogadtak, ahogy beljebb léptem. A vaizard reiatsuját követve tekintetem rátalált a szörnyű állapotban lévő fiúra és a fölé magasodó Skull-ra.
- Ne merj a közelébe menni...
Szólaltam meg fenyegetően, sötét pillantásokat vetve a Koponya vezérére, majd hogy nyomatékosítsam is kijelentésem, villámlabdát formáltam a tenyeremben és tengelyem körül megpördülve elhajítottam az esper felé. Majd még egyet eldobtam. Majd még egyet. És még egyet. Villámaim nem a szokásos kékesfehér színükben pompáztak, furcsa módon sötétszürke árnyalatot vettek fel. Minden labda elég erős volt ahhoz, hogy kioltson egy emberi életet, sőt, annál jóval több feszültséget tartalmaztak amelyet a szervezet el tud viselni. Kétszer olyan erősek voltak, mint az eddigi legerősebb kisülések, amelyeket létre tudtam hozni és négyszer gyorsabban tudtam őket létrehozni, mint amennyi időre szükségem lenne a feltöltésükhöz. Bámulatos erő birtokába jutottam, ez kétségtelen. Így, hogy Skullt eltávolítottam Yuu közeléből tekintetem ismételten a mesteremre esett, aki nyilvánvaló okokból döbbent tekintetet vetett rám. A sérüléseit látva kisebb csodával ért fel, hogy eszméleténél volt. Bizonyára hatalmas fájdalmak kínozzák. A sötét energiám egy része levált és a vaizard felé kúszott. Úgy tűnik, csupán a gondolat, hogy ismét egészben akarom látni, elég volt ahhoz, hogy az árnyéklény cselekedjen és segítsen rajta.
- A hatalom, amit a Sors adott a kezedbe, nem arra való, hogy emberi életeket vegyél el vele. Peched van, tetteiddel túl sok ellenséget szereztél magadnak.
Fordultam a vöröslő fejű fickó felé, majd minden további szónoklás nélkül a következő fél másodperc alatt nullára redukáltam a köztünk lévő távolságot és megkíséreltem öklömet a gyomorszájába illeszteni. Tisztában voltam vele hogy a fizikai erőm is megnövekedett az érzékeim élesedése és a képességem felerősödése mellett, így nem aggódtam amiatt, hogy esetleg nem tudnék benne így kárt okozni, holott máskor erre bizonyára nem sok esélyem lenne, annak ellenére hogy egyébként karom erősebb, mint egy átlagos korombeli lányé köszönhetően a sportolói múltamnak. Akár találok, akár nem, folytatom a támadást. Ha el tudta intézni Yuu-t, akkor nem akármilyen ereje lehet, nem hagyhatom hogy átvegye a kezdeményezést. A dobozokból kiszóródott fegyvereket és töltényeket mozgósítottam képességem segítségével és egytől egyig a Kristálykoponya vezérére zúdítottam őket, megtöltve a levegőt repkedő fémdarabokkal. A körülöttem elzúgó tárgyak azonban csak a figyelemelterelést és az időhúzást szolgálták. Amíg a több tucatnyi fegyverrel van elfoglalva, Yuu lassan visszanyeri erejét és mozgásképességét, együtt pedig sokkal többre megyünk Skull ellen, mint ha egyedül próbálnám meg őt legyőzni. Bármekkora erőt is adott ez a földöntúli bigyó, ha ez az ürge képes volt ilyen állapotba taszítani a társamat, akkor valószínűleg nem lesz elég a szintlépésem sem ahhoz, hogy önállóan győzelmet arassak. A vaizard lassan ismét mozgásba lendült, így egy utolsó figyelemelterelésként a nyurga elmebeteg mögé kerültem és a válla felett átnyúlva elektromosságból képeztem egy szikrázó pengét, amivel megpróbáltam elválasztani a fiú fejét a testétől. A vaizard támadása vészesen közeledett, tudatomig eljutott, de értelmezni nem tudtam a bankai és senbankai szavakat. Az utolsó pillanatban ugrottam félre és még búcsúajándékul előrántottam egy dobókést a zsebemből. Előkotortam memóriámból a railgun működési elvét, létrehoztam a szükséges elektromágneses teret a kunai körül, és a sötét energiát felhasználva öntöttem a virtuális fegyverbe a szükséges mennyiségű elektromosságot, a hangsebesség többszörösére felgyorsítva a pengét. Egyesen az esper homlokának közepére céloztam, ha találok, nem sok marad a fejéből.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Hétf. Jún. 28, 2010 12:37 am

Hitomi támadásai bár jóval erősebbé váltak, mint amit ezelőtt elvárhattatok volna, még így is kevés ahhoz, hogy egymaga végezzen Skullal. Arra azonban bőven elég, hogy elterelje az immáron minden vigyorgást mellőző srác figyelmét a hihetetlenül gyorsan regenerálódó vaizardról. Akármi is az, aki úgymond használatba vette Hitomi testét, olyan erőknek parancsol, amiket nem tudtok beazonosítani – gondolatait azonban elég jól elrejti a kölcsöntest gazdája elől, nehogy véletlenül olyan információt szivárogtasson ki ezáltal, amit jobban szeretne előttetek titokként kezelni.
Bár Skull szorgalmasan kerülgeti a villámgömbök áradatát, az első találat tesz arról, hogy a néhány perccel ezelőtt észlelt magabiztossága a semmibe tűnjön. Hatalmas, az elkeseredettség és az őrület lángjától izzó szemeit a hirtelen mellette termő lányra emeli, aki kegyelmet nem ismerve folytatja az egykori bandavezér maradék önbecsülésének eltiprását. A fegyverek azonban továbbra is csak feltartani képesek ellenfeletek, ám ez elég időt biztosít a vaizard számára, hogy ismét harcba álljon.
Látszólag az új láb teljesen megegyezik az eddig megszokottal, s nem tűnik egyszerű illúziónak; a vaizard így újult erővel indítja meg támadását a még mindig Hitomival küzdő Skull felé gondoskodva arról, hogy többé ne hagyjon esélyt számára. A hamarosan falhoz szögezett, majd a két sárkány által megragadott esper így kiszolgáltatottá válik, könnyű célpontot nyújtva Yuusuke kardja és Hitomi tőre számára.
Skull halálának pillanatakor a genetikus testét azonnal elhagyja a megszálló, ezzel kirántva belőle azt a kölcsönerőt, melyet a harc idejére biztosított. Az árnyékszerű lény felétek magasodik, s arra utasít titeket, hogy minél hamarabb tűnjetek innen, s van egy olyan érzésetek, hogy jobb lenne hallgatnotok rá és engedelmeskedni utasításának. Mivel Hitomi ideiglenesen elvesztette a képességét – ezt jobbnak látja út közben elmagyarázni - , így Yuu segítségére van szüksége ahhoz, hogy elhagyja a helyet. Bár az árny nem ad továbbra sem magyarázatot és esetleges kérdéseiteket is semmibe veszi, legalább a genetikust megvédte mindenféle sérüléstől, s valóban egy karcolás sem esett rajta nem beszélve arról, hogy a vaizard sérüléseinek nagy részét is meggyógyította.
Az árnyék szó nélküli eltűnése után döntötök úgy, hogy magatok mögött hagyjátok ezt a helyet. Az emberek valóban elhagyták a klubot, s Koutounak, valamint Ikari-kunnak sincs semmi nyoma. Lassan hajnalodik, valószínűleg több órát is a klub alagsorában tölthettetek, ám azzal a tudattal, miszerint egy megalomániás és veszélyes őrülttel kevesebb, talán megérte azt a sok befektetett energiát, s az áldozatokat, amik ezzel jártak.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Hétf. Jún. 28, 2010 2:13 am

A tökéletesen kivitelezett csapatmunkának hála az Esperből nem sok marad, élettelen teste mozdulatlanul lóg a szemközti falon. Ám mégsem ez vonja magára a figyelmem, hanem Hitomi-chan, akinek testéből eltávozik egy füstszerű rémalak, amely valószínűleg szolgáltatta számára ezt a szörnyű kisugárzású erőt. Hiba bombázom kérdésekkel, Rám se bagózik, csupán nagyon komoly hangvételben távozásra szólít fel minket. Nem csodálnám, hogyha összedőlne a kóceráj, így gyors shunpóval a kiszögelt Skull előtt termek, majd katanámat egy laza rántással kitépem a mellkasából. A tetem zuhanni kezd a talaj felé, ám egy néma Haiennel lángra lobbantom, ennek köszönhetően már csak finom hamu szitál a padlóra. A feje amúgy sem volt valami szép látvány, de miután lerobbantották a felét, még inkább veszített a vonzerejéből. Pech, pedig biztos van, akinek ez a fajta jön be. Mármint a megrögzött tömeggyilkos és a kisebbségi komplexussal küzdő megalomániás. Miután egy pördítéssel visszaváltoztatom Dotonryuu eredeti formájába, mindkét fegyverem megszokott helyére kerül vissza, azaz a hátamon lévő X-alakba rendezett sayákba. Ezt követően ismét használom villámtáncom, azonban a combomba hasító fájdalom jelzi, hogy nem gyógyított meg teljesen a füstös képű. A lány azóta sem állt talpra, mióta az árnyék kibújt belőle, így egy rossz érzés kezd körvonalazódni bennem. Úgy tűnik, teljesen elfogyott a lélekenergiája, legalábbis a megszokottnál is alacsonyabb szinten áll. Kétségtelenül így már nem képes fenntartani a kapcsolatot a gerincében lévő idegpályák között, ebből adódóan ismét lebénult. Némán szidom magam a történtek miatt, hisz’ ha egyedül is végezni tudtam volna a répafejűvel, akkor erre nem került volna sor.
- Ne aggódj, kijutunk innen! – szólalok meg halkan, miközben segítek Neki felülni. Látszólag semmi külső sérülés nincs Rajta, ami jó jel. – Kapaszkodj erősen a vállamba, pillanatok alatt fent leszünk. Mi volt ez az izé amúgy?
Miután sikeresen a hátamra veszem, kezeimet összefonom a lábikrái alatt, ennek köszönhetően biztosan nem fog kicsúszni. Az elnéptelenedett folyosókon oly’ sebesen száguldok végig, akár a gondolat. Csupán egy pillantásra méltatom a Kristálykoponya két másik tagjának holttestét, láthatólag Nekik sem járt kegyelem. A Club Torture pang az ürességtől, még azt a behízelgő képű Ikarit sem látom sehol. Kétségtelenül olajra lépett, amint lehetett és igazából nem is hibáztatom ezért. Kilépve az épület elé a hajnal első napsugarai rögtön a szemembe tűznek, mégsem bánom, örülök, hogy újra friss levegőt szívhatok. Az odalent történtek csupán egy rossz álomnak tűnnek, azonban felébredve sem múlnak el nyomtalanul. Remélem, a Daiteshi legfiatalabb tagja nem szenvedett maradandó károsodást, mert az csak az Én hibám lenne. Így is szinte a csodával egyenértékű az, amit elért az évek során. Hihetetlenül elcsigázottnak érzem magam, s a rengeteg gyilkossági kísérlet sem tett jót az idegrendszeremnek. Nem vágyok semmi másra, minthogy végre hazamehessek, lezuhanyozhassak és bedőlhessek az ágyamba. Ez jelenleg a legfőbb célom, nem pedig a világbéke. Ám mielőtt bármit is tennék, először haza kell fuvaroznom Hitomi-chant, mert hát csak nem hagyhatom itt egyedül a járdaszélen. Nem csodálkoznék rajta, ha az építményt a közeljövőben ledózerolnák, biztos nem a zene vonzotta ide a mulatni vágyókat. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mely belépésünk óta kikívánkozott Belőlem.
- Ez nem igazi győzelem… - mormolom magam elé, míg egyik háztömb tetejéről a másikre szökdelek. – Magunkban nem lettünk volna képesek megállítani Skullt, túlságosan erős volt és kihasználta a meglepetés erejét. Ráadásul többet veszítettünk, mint nyertünk a dologgal. Megérte-e az áldozat, amit egy ember megöléséért hoztunk?
Kezdek megint túlságosan filozofikusan gondolkodni, melytől mindig csak megfájdul a fejem. Másrészről Én nem áldoztam be semmit, mivel a különös jelenségnek köszönhetően lábam egy szempillantás alatt visszanőtt. Még most is hitetlenkedve pillantok néha-néha a végtagra, érezve az izmok precíz munkájának eredményét, és attól félek, lehet ez is csak egy illúzió. Azonban egyre távolabb jutunk a rémálmok szigetétől és nem történik semmi sem. Kezdek megbarátkozni a gondolattal, miszerint mégsem kell majd mankóval vagy műlábbal szaladgálnom a továbbiakban. A genetikus lakásához érve kisebb megpróbáltatások árán, de épségben jutunk be, s még csak az ajtót sem kellett betörnöm. Miután a régi kerekesszék is előkerül, és a lány biztosít róla, hogy nem lesz baj, úgy döntök ideje tényleg hazaindulni. Az utcára lépve elgondolkodom rajta, miszerint shunpóval mennyi időt spórolnék meg, ennek ellenére mégis gyalogszerrel indulok el a raktár irányába. Lépéseim egyre csak gyorsulnak, s néhány másodperc múlva már rohanva száguldok a felkelő Nap felé.

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Hétf. Jún. 28, 2010 10:20 pm

Épp elég szörnyűséget láttam már ma, így miután kezemet elhagyta a dobókés, fejemet elfordítva és szememet becsukva várom az eredményt, azaz annak émelyítő hanghatását. Nem túl hosszú küzdelmünk alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Skull gravitáció és/vagy telekinézis-alapú képességgel rendelkezik, de legyen bármilyen magas szintű az ereje, ilyen távolságból a falhoz szögezett esper nem kerülhette el a végzetét jelentő két pengét: Yuu kardját és az én kunaiomat. A becsapódást követően fülsiketítő csönd áll be a raktárhelyiségben. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg véget ér, noha igazából talán ha egy másodpercig tarthatott. Bár reménykedtem benne, hogy az árnyéklény nem fog azonnal elhagyni miután célját elérte, csalódnom kellett. Váratlanul talpam alól kicsúszott a talaj, amit többé alsó végtagjaimmal már nem éreztem. Amíg a padló felé zuhantam olyan érzés kerített hatalmába, mintha a levegőben lógnék, azonban mihelyst talajt fogtam, egészen más érzelmek törtek fel bennem. Az idegen létforma bizonyára a fejemmel is játszott, így miközben Flavia és Morrister is az én kezem által lelték halálukat, nem gondolhattam arra, hogy valójában mit is teszek. Hogy ezzel embereket ölök. Könnyek szöktek a szemembe, így, hogy véget ért ez az egész, nem bírtam tovább visszatartani a sírást. Keserűségemet csak fokozta a tudat, hogy egy teljes hónapig képtelen leszek az emberi életre. Eszembe jutott minden nyomorúságom, amit tehetetlen lábaim okoztak nekem életem folyamán. Összeszorított fogakkal átkoztam a Sorsot, amiért ilyen utat szánt nekem, és azon gondolkoztam, hogy mivel érdemeltem ki ezt a sok szenvedést. Muszáj 14 évnyi önfeledt boldogság után kiegyenlíteni a számlát? Tehetetlen dühömben legszívesebben a padlót csapkodtam volna, de nem csupán a képességem szállt el, hanem az erőm is. Mozdulni is alig bírtam a gyengeségtől, legszívesebben itt és most elaludtam volna. De nem maradhattam itt, ezt a lény is megmondta. Yuu kérdésére csupán fejem egy lágy intésével jeleztem, hogy jobb, ha most nem beszélek. Nagy nehezen felhúztam magam a hátára és fejemet a vállára támasztottam. A kéztartásából nagyjából tudtam, hogy hol foghatta meg a lábamat, de nem éreztem semmit. A szememből áradó patak úgy tűnt, sosem akar elapadni, hiába törölgettem le az arcom újra és újra és újra. Ha nem tartottam volna attól, hogy menten elalszom, csukott szemmel utaztam volna a vaizard hátán. Nem akartam látni többé ezt a helyet, garantáltan le fogom romboltatni, bármibe is kerül elintézni. Hamar felértünk a felszínre, Koutou és Ikari is eltűnt, pedig előbbinek mindenképp meg akartam köszönni a segítséget, hiszen kimentett Morrister karmai közül. Jobb karommal feljebb húztam magam és átfontam Yuu nyakát, hogy balomat szabaddá tehessem és ellenőrizhessem a zsebem tartalmát. Bármennyire is fájó emlékek fognak hozzákötni, jegyzetfüzetembe menet közben sikerült elrejtenem a három rossz útra tért Koponyás esper néhány hajszálát. Hihetetlen, hogy még most is képes vagyok a munkámra gondolni... Lassan sikerült annyira összeszednem magam, hogy legalább meg tudjak szólalni és meg tudjam nyugtatni a fiút a hogylétemet illetően. Szavaim valószínűleg nem voltak túl meggyőzőek, de a fáradtság és a kiszolgáltatottság érzése mellett, illetve mindazok után amin keresztül mentünk, a kicsattanó vidámság csak egy távoli és hiú remény volt. Útmutatásomnak köszönhetően nem sokkal később megérkeztünk a lakáshoz, amit az otthonomnak mondhattam és amit még tegnap kora délután hagytam el, hogy bemutassam Ashino-sannak a most engem cipelő férfit. Mennyi minden történt azóta... mennyi minden rossz... Kérésemre a vaizard letett, én pedig előkapartam zsebemből a kulcsot, ami szerencsére most nálam volt. A falnak támasztott háttal vártam, míg Yuu kiszenvedte a zár kinyitását, remegő kezein látszott, hogy ő is roppantul elfáradt. Ölben vitt be a lakásba, mintha friss házasok lennénk és most foglalnánk el a házat, ahol együtt fogunk élni. De nem erről volt szó, csupán nem maradt erőm arra, hogy visszamásszak a hátára. Miután bent lefektetett a kanapéra, még előhozattam vele a gyűlölt kerekesszékem, majd azzal, hogy ha kialszom magam, mindent részletesen elmesélek, búcsút intettünk egymásnak. A fiú elment, én pedig lassan begurultam a hálószobámba, átmásztam az ágyra és három napig tartó mély álomba szenderültem...

Tárgy: Re: Kristálykoponya - Magánküldetés Kedd Jún. 29, 2010 4:15 am

Sziasztok!

Mivel szóltatok, hogy végeztetek a küldivel, ezért megjöttem, hogy lezárjam nektek.

A küldetést lezárom

Ajándékotok: 3500 ryou és 2500 lp.

Gratulálok mindannyiótoknak, további kellemes játékot! ^^