Az idő úgy pereg, akár a homokórában a porszemek. Emberek jönne, emberek mennek. Harmadrangú tisztként tengetem napjaimat, holott sokkal többre vagyok hivatott ennél. Nevetséges feletteseim aljamunkák sorát tukmálják Rám, melyek elvégzése nem jelent számomra kihívást. Most is unottan üldögélek szobámban, kezemben egy jó pohár portói borral. A szobában félhomály uralkodik, a látási viszonyok pont kedvemre valóak. Imádom a sötétséget, ami elfed és körbeölel, valamint segít terveim elérésében. Finoman kortyolok az italból, miközben jéghideg tekintetemmel a helyiség puritán berendezését vizsgálgatom. Kétségtelenül nem ez illik hozzám, túl pórias. Az egyetlen figyelemre méltó tárgy a velem szemben pihenő állvány, s az azon pihenő fenséges katana. Büszke pillantásokkal méregetem az éjszín sayát, ajkaimon hamiskás mosoly játszik. Olyan, mint a tulajdonosa. Erős, gyors és nem ismer könyörületet. Kelyhem lassan kiürül, épp jókor, hisz’ vendégem érkezik. A kopogás ugyan még nem hangzott fel, de a közeledő lélekenergiából rögtön meg tudom ezt állapítani. Hamarosan a fához ütődő ököl hangja is felszáll. Halk „Szabad!” hagyja el számat, míg poharam leteszem a közeli kisasztalra. Alacsonyrendű tisztek sorjáznak be egymás után, ha jól látom újoncok. Jobb szemöldököm kissé megemelkedik, ám más jelét nem lehet felfedezni meglepődöttségemnek. Egyértelműen a kapitányt vagy a hadnagyot keresik, habár fogalmam sincs ebben az esetben miért hozzám jöttek. Nem telik bele néhány percbe és máris felvázolják érkezésük okát. Seireitei egész területén riadókészültség van, egy bizonyos árulót emlegetnek. Kíváncsiságom egyre csak nő, amikor meghallom ki is lépett Aizen-sama nyomdokaiba.
Sierashi Yuusuke… Visszhangzik eme két szó, azután hullacsönd támad. Ó, bolond öcsém! Talán azt gondoltad vagy elég erős ahhoz, hogy elmenekülhess a Gotei 13 haragja elől? Úgy tűnik az évek alatt önteltsége magasabbra hágott, mint gondoltam volna. Arcomon önelégült vigyor villan, ezt követően hirtelen felpattanok, és Zanpakutuomat magamhoz ragadva kiviharzok a szobából. Sikerül fellöknöm egy tisztet, aki fájdalmas kiáltással zuhan a földre. Egy pillanatra állok meg csupán, hogy lesajnáló pillantássommal végigmérhessem. A férfi ereiben megfagy a vér, amint íriszeink találkoznak. Itt helyben végeznem kéne Vele, s a társaival is. Megérdemelnék, mert gyengék. Ám jelenleg fontosabb dolgom van. Muszáj látnom, ahogy fivérem elbukik! A gondolatnál is gyorsabb shunpoval próbálok a Soukyoku-hegy közelébe jutni, hisz’ a kósza hírek szerint ott már jelenleg is folyik a küzdelem Yuusuke, valamint az elfogására kirendelt többi kapitány között. Remélem idejében érkezek, s még lesz időm felfedni igazi valómat a fiúnak, ki megkeserítette életem. Reiatsumat elrejtem, így már senki nem fogja észrevenni jelenlétem. Egyetlen Kidouval láthatatlanságot is biztosítok magamnak, ezzel bebiztosítva észrevétlenségemet. Furcsa izgalom lesz úrrá rajtam, melyet nem éreztem már régen. Egyféle beteges elégedettség tölti el egész lényemet, pont úgy, mint amikor az emberi világban is meghallottam testvérem halálhírét. Szinte már boldogan érkezem meg a hegy tetejére, ám arcomról csakhamar lefagy a mosoly.
Eszméletlen kapitányok sora fekszik az ezeréves köveken, körülöttük egyre méretesebb vértócsa alakul ki. Épp ekkor vágják le Watanabe kapitányt, valamint azt a csitrit az 5. osztagtól. Elhűlve tapasztalom azt a megfoghatatlan erőt, ami hirtelen végigsöpör a helyszínen. Yuu szinte már ésszel felfoghatatlan energiákat mozgósít, gyilkos aurája szinte belemar a lelkembe. Fulladozva rogyok féltérdre, szemeimet is alig bírom nyitva tartani. Mintha egyszerre több tonnányi terhet pakoltak volna a vállamra, szinte mozdulni se bírok. Szívem mélyén újult erővel lángol fel a harag, megvetésem csak tovább mélyül saját vérem iránt. Rövid időn belül megszűnik a kínzó érzés, ami csak egy dolgot jelenthet. Elment… S be kell látnom, nem a fizikai távolság az egyetlen, ami jelenleg szakadékot képezz közöttünk. Elképzelhetetlen módon megerősödött, nem is tudom mire vélni ezt a változást. Ráadásul az a megmagyarázhat ördögi érzés, ami felőle áradt… Villámként csap belém a felismerés, miszerint szeretett öcsémből Vaizard lett! Tehát sikerült levetkőznie minden emberségét, s egy egyszerű korccsá fajult. Undorodva köpök ki oldalra, majd lassan feltápászkodom. Ügyet sem vettek az épp érkező Kawazoe Taichou-ra, hanem inkább szállásom felé veszem az irányt. Az előbb lejátszódó események rádöbbentettek, hogy még rengeteget kell edzenem.
Hónapok teltek el az árulás óta és én ezen idő nagy részét tréningezéssel töltöttem. Érzem, ahogy erőm egyre hatalmasabbá válik, nincs, ami megállíthatná. Épp osztagom edzőtermében gyakorlom a kardforgatást, néhány másik tiszttel egyetemben. Megpróbálnak közrefogni, ekképp kényszerítve megadásra. Fogadtam velük egy ebédben, így mindent elkövetnek a „szent cél” érdekében. Nem sok hiányzik már a Bankaiomhoz, de még mindig nem tudtam megidézni Korosija Fusichot. Ez iránti elkeseredettségem, valamint haragom vezetem az ezüstszín pengébe, ezzel téve erősebbé azt. Társaim ész nélkül lóbálják katanáikat, mintha holmi husángok lennének. Pár perc elegendő ahhoz, hogy mindannyian a földön feküdjenek, ártalmatlanítva. Kifinomult vívóstílusom emel ezen barmok fölé, kik jobban tennék, ha elföldelnék fegyvereiket. Körülbelül ugyanannyit érnének velük, mint most. Gúnyos mosollyal zsebelem be a többszöri ebéd árát, ezt követően egy intéssel elbúcsúzom a jelenlévőktől. Amint kilépek a dojóból, arcomról lehullik a maszk, amit a külvilág felé mutatok. Kezd kissé megerőltető lenni ez a jópofizás, mert valójában már rég megöltem volna őket, csak azért is, mert nem tisztelik lélekölőiket. Néhány mély lélegzettel próbálom lenyugtatni magam, s épp indulnék meditálni, amikor egy fürgén szálló pokollepke telepedik a vállamra. Elégedett bólintással jelzem az általa kézbesített üzenetet, ezt követően egy Byakurayjal megsemmisítem a kis postást. Több tisztnek is kézbesítenie kellett volna a hírt, azonban jobbnak láttam megakadályozni ebben. Egyedül dolgozom. Mindig.
A senkai némán nyílik ki Karakura városának egyik elhagyottabb sikátorában. Átható rothadás szag ölel körül, mely a felborongatott konténerekből árad. Jobbom az arcom elé emelem, ekképp próbálva védekezni a szag ellen. A bűz már-már könnyeket csal a szemembe, így jobbnak látom távozni innen. Magabiztos léptekkel indulok előre, ám egy váratlan jelenség megtöri lendületem. Újabb átjáró nyílik és egy shinigami lány lép ki rajta. Félhosszú barna haját a szemébe fújja egy kósza szellő, majd értelemtől csillogó zöld íriszeit rám szegezi. Könnyed villámtánccal mozdul el jelenlegi helyről, eztán előttem jelenik meg.
- Mirene Ai, szolgálatra jelentkezik! – kiáltja az arcomba vidáman, mintha valami teadélutánra készülődne. Államon kidudorodnak az izmok, de végül sikerül kontrolálnom magam. Vonásaim kisimulnak és megpróbálok egy lehengerlő mosolyt villantani a lányra.


- Remek! Kurosawa Shinobu vagyok, örülök a találkozásnak. – ez igen vaskos hazugság, viszont füllentettem már ennél nagyobbat is. Gyorsan hátat fordítok neki, ezen idő alatt tekintetem elsötétül. Biztos hamarabb kapta meg az üzenetet, semmint hogy végeztem a lepkével. Magamban szitkozódva indulok el a kijelölt terület felé, miközben Ai is a nyomomba szegődik. Mesélni kezd, ennek hála rengeteg felesleges információt oszt meg velem. Elmondja, miszerint nem olyan rég lépett be a 9. osztagba és ez az első éles bevetése. Természetesen sikerült kifognom egy újoncot, aki biztosan az utamba fog kerülni. Gondterhelt sóhaj hagyja el mellkasom, ahogy megérkezünk egy hatalmas barlang bejáratához. Hollow-tevékenységet jelentettek ebből a szektorból, a feladat pedig ezen jelenség felszámolása.
Elsőként lépek be, katanámat finoman húzom elő rejtekéből. A fényes acél búgva kúszik elő a sayából, tökéletes felületén megcsillan a kintről beszűrődő napfény. Ruganyos léptekkel indulok előre, méretesebb szökkenésekkel ereszkedve le a meredek szirtfalon. Sikerül valami karszttóba jutnunk, melyet több kisebb patakocska táplál. A vízrendszer valószínűleg behálózza az egész barlangot, így rengeteg járat lehet ezen a helyen. Szemöldökeim közt vékonyka ránc jelenik meg, amely a gondolkodás jele. Lágyan landolok a víz felszínén, talpammal szinte nem is érintve azt. Nincs sok kedvem vizes ruhákban járkálni, ebből kifolyólag annál nagyobb bosszúságom, amikor Mirene elemi erővel becsapódik mellettem. Gyilkos indulat villan lilán fénylő szemeimben, ám csupán egy helytelenítő morgással adom a lány tudtára: ezt nem kellett volna. A csend már-már kezd nyugtalanítóvá válni, s ez igencsak kiütközik a fiatal tiszten. Kardja ide-oda táncol a kezében, félő, hogy elejti azt.
- Nyugalom, nincs semmi ok a pánikra… - szúrom oda hűvösen, miközben jobbommal megragadom a lány kardot tartó kezét. Ai arca hirtelen tűzvörösbe vált, ezzel sikerül egy kárörvendő mosolyt kicsalnia belőlem. Épp szóvá tenném a dolgot, amikor az egyik félreeső járatból tucatnyi lidérc ront ránk. Az első kettő rögtön elég a tenyeremből előtörő Haien pokoli tüzében. A többiek már óvatosabban bukkannak elő, habár intelligenciahányadosuk a nulla felé tendál, ezért nem fogják fel, hogy a vesztükbe rohannak. Társnőm is nekilát a dolognak, esetlenül hadakozik egy kisebb példánnyal. Lenéző pillantást kap irányomból, míg én könnyedén irtom az alsórendű férgeket. Miután az utolsó lény is eltűnik a Soukatsuim által gerjesztett füstfelhőben, úgy döntök, megszabadítom a 9. osztagos libát a szenvedéstől. Határozott mozdulattal döföm át a hollow fején katanámat, s végül egy cirádás mozdulattal visszacsúsztatom pengémet hüvelyébe.
- Kerüljünk beljebb! – teszem hozzá a mozdulatsorozathoz félvállról.
Hanyag eleganciával igazítom meg ezüstös fürtjeimet, amelyek zavarják látásomat. Ennek köszönhetően sikerül bezsebelnem egy csodálattal átitatott pillantást a fiatal nő irányából. Elgondolkodva mérem végig ismét, elidőzve a fontosabb helyeken. Bájos pofi, kedves személyiség, formás idomok. Egy szavamba kerülne, és máris karjaimba omolna. Első pillantásra látszik rajta, nem épp a legerősebb jellemmel lett megáldva szegény. Hm, talán be kellene iktatni egy kis pihenőt a küldetésbe? Gondolataim elkalandoznak, így nem veszem észre az árnyékban bujkáló ellenséget. Egy Adjuchas tűnik fel a sötétből és sikerül elsodornia magával. Ai hangos sikolyától kisérve vágódok neki a barlang falának, így sikerül elveszítenem az eszméletem. Az ezt követő kb. öt perc teljesen kiesik az emlékezetemből. Kissé kótyagosan ébredek, ám érzékeim hamarosan kiélesednek. Egy emelvényszerű sziklán fekszem, körülöttem lidércek tömkelege. Fagyos nyugalommal állok fel, ezzel visszanyerem önbizalmam legnagyobb részét. Mint egy parancsszóra az összes hollow leborul, ezután egy majomszerű lény lép elő a tömegből.
- Légy üdvözölve, Kurosawa-san! – szólal meg érces hangján egy biccentés kíséretében. – Elnézést kérek, amiért ilyen agresszív módon választottalak el a lánytól, ám nem tehettünk mást. Aizen-sama kezd türelmetlen lenni. Mikor lesz…
- Hallgass, Belthazor! – rivallok rá a beszélő adjuchasra, aki rögtön befogja a száját. Lassan hátranyúlok balommal, s megtapogatom fájó halántékomat. Meleg nedvességet tapintok, amiből sikerül levonnom a következtetést, miszerint betört a fejem. – Sousuke megbízik bennem, ezért tégy Te is így! Ezért a hangnemért pedig már le kellett volna vágnom a kezed… A lányt megöltétek?
- Nem, Uram. Jelenleg is bolyong a járatokban. – hangzik a rövidke válasz, ami tökéletesen megfelel terveimnek. Minél hamarabb vissza kell térnem Aihoz, s beadnom neki valami mesét a túlélésemről. Számításaimat keresztbe húzza, amikor a már előbb is említett lány feltűnik a csarnokban. Csupán másodpercnyi időm van átgondolni a dolgot és ez meg is történik. Belthazor egy rövid ideig néz csak félre, de ez elég ahhoz, hogy elválasszam a fejét a nyakától. Gyors shunpoval lépek el az emelvényről, míg a megzavarodott lidércek is támadásba lendülnek. Kiáltásom elnyomja a több száz hollow ordítása, ám Shikaiom támadását így is sikerül előhívnom. Tüzes pengevihar öleli körül alakom, majd pusztító áradatként csap le a közelben lévő férgekre. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha az erőszint-feloldás után is tovább növekedne reiatsum. Értetlenkedve tekintek tulajdon testemre, eközben Korosija Fusicho „tollai” némán lebegnek körülöttem. Visszhangzó trillát hallok a távolból, aranyszín ragyogás tölti a be a teret, ami egy hatalmas főnix bocsájt ki magából. Izzó tekintetét rám szegezi, azután suttog valamit. Könnyed mosoly terül szét az arcomon és lélekenergiámat a maximumra növelem.
- BAN-KAI! Kuro Hikougou. – fekete aura lángjai villannak fel, ezen idő alatt katanám egy kétkezes kínai stílusú vívókarddá változik. – Senhonoh Ken no Akumu!
Fekete lángszirmok százai, ha nem ezrei jelennek meg, s szinte elmossák a szörnyek seregét. Nem tudtak menekülni, hamarabb elérte őket a halál. Hátborzongató kacajjal szemlélem a kibontakozó vérfürdőt, szemeimben szadista élvezet lángja ég. Mirene mögém lép, kezét a vállamra helyezi. Nem is gondolkodom, csak az ösztön vezérel. Követhetetlenül gyors mozdulattal fordulok hátra, s egy keresztvágással véget vetek a lány életének. Arcán a meglepődöttség kifejezése látszódik, eközben az enyémen kéjes élvezet gyilkos vigyora játszik. Vére az egyenruhámra fröccsen, ezután lassan zuhanni kezd. Tekintetemmel végigkísérem röppályáját egészen addig, amíg bele nem csapódik a kemény sziklába. Sötét elégtétellel teszem el katanámat, azután hátra sem nézve elhagyom a barlangot.

Visszatérve Soul Societybe sikerül elhitetnem a kapitányokkal, miszerint az újoncot körbevették a hollowok és már nem tudtam Őt megmenteni. Következő utam Sishi Mirokuhoz vezetett, akit felszólítottam a kapitányi szék átadására. Természetesen ellenkezett, így muszáj voltam eltávolítani. Nem öltem meg, de csak a vakszerencsén múlott az élete. Immáron megérdemelt helyemet foglalom el a Kidoushuu osztag kapitányi bőrszékében.

---

Név: Kuro Hikougou (Sötét Tűzkirálynő)
A kard alakja:


1. Bankai: Senhonoh Ken no Akumu (Ezer lángoló penge rémálma)
A parancsszó hatására kardom ezernyi feketén lángoló pengére bomlik szét, melyek szó szerint széttépik és elégetik az ellenséget. Természetesen, ha erősebb ellenféllel találkozom, akkor a "tollak" csak súlyos égési sérüléseket képesek okozni.