Shikon akarata (pályázat új Shikaiért)

Sakata Yaken… A harcunk megváltoztatott bennem valamit. A reiatsum megváltozott, ahogy Shikoné is. Az enyém tisztább lett, míg a kardomé jobban kezdett hasonlítani egy Hollowéra. Ezért még messzebb kellett volna kerülnünk és elveszíthettem volna, de nem teljesen így lett…

Hazatértem. Végre elnyúlhattam az ágyamon, és pihenhettem. Ez a harc teljesen kifárasztott. Ennek ellenére én boldog voltam. Végre újra olyanná lehettem, mint a fiatal éveimben. Élettel, harci kedvvel, és reménnyel teli. Már az akusztikus gitárom Yakennél volt. A hiányát meg sem éreztem. Ott volt, ahova tartozott. Lassan elaludtam a fejemben kavargó érzésekkel… Egy sötét helyen találtam magam. Valami hideg ért a nyakamhoz.
-Rajin Loraine…- Szólt egy hang.- Gyenge vagy! Meg fogsz halni!
-Ki van ott?- kérdeztem határozottan.
-Nem ismersz meg? Ó, Shinigami, megsértesz!- Hallottam a szavakat. Megrendült bennem valami. Már tudtam, hogy kitől származik a hang. Egy olyan embertől, akit már több éve ismertem. Ő volt a kardom, Shikon.
-Shikon, ne merj hozzám érni!- Mondtam hűvösen.- Erősebb vagyok nálad!
-Már nem ez a nevem, és már nem éred el az én szintem!- Mondta őrült szemekkel az arcomba bámuló Hollowszerű lény. Más volt a maszkja. És az alakja is. Fény gyúlt. Apró zöld lángok. Egy körben világítottak körülöttünk. Shikon páncélja fekete volt. Gyönyörű kitines páncél, melyről a lángok fénye visszatükröződött. A karmai mások voltak, mint az enyémek. Mintha ízekből álltak volna. Öt ízből, melyek nem úgy mint a rovarok lábai mereven mozdulatlanul feszültek egymásnak. Pár pillanattal később, már megéreztem az erejüket. Felhasította az arcom jobb felét.
-Hadou…- Hiába kezdtem bele, azonnal megéreztem a hűvös karmokat a gyomromban.
Hirtelen felültem. Ott feküdtem az ágyamon, verítéktől nedvesen.
-Csak egy álom…- Mondtam halkan, de a combomra csöppent valami. Az arcomhoz nyúltam, és megtapintottam az öt vágást ott. Valódi volt minden. Shikon föllázadt ellenem.- Meg akar ölni…
Nem akartam többé elaludni, de megbékélni sem tudtam Shikon őrületével. Felkeltem, és elindultam. Muszáj volt elszakadni ettől a világtól. Azonnal az utcára akartam menni. A napra, hogy kizárjam a fejemből a sötétséget. Mire újra az emberi világban voltam, már remegtem. Lerángattam a kardom az oldalamról, és eldobtam. Leültem a földre. Pánikrohamom volt. Hosszú percek kellettek, hogy lenyugtassam magam. Felkeltem, és elindultam megkeresni a kardot. Egy fa mellett találtam meg, kicsit kicsúszott a hüvelyéből. Megláttam az arcom benne. Egy őrült tekintet volt… Azonnal visszalöktem a hüvelyébe. Már hallucináltam is.
-Fenébe…- Mordultam fel, és elindultam. Már nem tudtam merre tartok, csak mentem. Végül megálltam, és felnéztem.
~Ha visszatérhetnék… Az a barlang, biztosan segítene újra legyőzni Shikont… De hogy jussak vissza? Bárcsak még meglenne az a pokollepke, amit legutóbb használtam, de eltűnt. Hirtelen meghallottam valamit.
-Üdv…
Hirtelen oda fordultam. Egy kedves ismerősöm volt. Unott képpel nézett rám. Yomochin Atsuya. Elmosolyodtam, és kezet fogtam vele. Egy póttestben volt. Fehér ing, kék farmer, csak lazán, ahogy ő is mondaná. Elindultunk egy italbolt felé. A féltető árnyékos felére ültünk.
-Te meg mit csinálsz itt?- kérdezte tőlem. És elmosolyodtam. Ő biztosan küldetésen van, fáradtan felsóhajtottam.
-Hát át kellett jönnöm. Történt néhány dolog, és most- mondtam, és közelebb hajoltam- Soul Socaity-ba kell jutnom! Muszáj, de csak te segíthetsz!
Halkan felnevetett. Kisé gúnyosan. Ráhúzott az italára. Pár kortyot nyelt belőle.
-És mégis hogy gondoltad?- kérdezte nyugodtan.
-Be kell juttatnod titokban-, mondtam. Tudtam, hogy nélküle nem érek el sokat. Szükségem volt a barlangra. Ott tökéletes összhangban voltunk, talán legyőzhetem.- A kapu… És pokollepkék… Csak te intézheted el!
Gondolkozott valamin, és letette a poharát. Látszott rajta, hogy valami terven töri a fejét.
-Kihez kell menni?- kérdezte megkomolyodva, és rám nézett. Nem értettem Megráztam a fejem, talán az alváshiánytól, de nem működött az agyam… Aztán.
-Mármint… Rá gondolsz?- tettem fel a kissé ostoba kérdést.- Urahara Kisuke? Nem rossz ötlet, már jó ideje nem voltam nála…
Atsuya bólintott. Elfogyasztottuk a két italt, és elindultunk. Egy boltot kerestünk fel. Azt a boltot, ahol az említett alak dolgozott. Benéztem, szerencsére üresnek tűnt a hely. Legutóbb a régi kapitányom majdnem lerobbantotta a fejem. Szerencsére megléptem előle. Atsuya hirtelen felásított. Már én is kezdtem unatkozni.
-Kisuke!- Kiáltottam fel. Reméltem, hogy nemsokára megjelenik a bolt vezetője. De csak egy halk kiáltás felelt.
-Pince…
Atsuya furcsán rám tekint, és követni kezd, ahogy elindulok a pince felé.
-Kisuke Loraine vagyok… Csak kérnék valamit, persze nem ingyen, de jó lenne, ha segítenél!- Mondtam, és végül leértünk a hatalmas gyakorlótérre. A szőke kalapos férfi ott állt. Hál istennek a régi kapitányom nem volt ott.
-Mond csak!- Mondta, és már a hatalmas ellenszolgáltatástól hevesen dörzsölni kezdte a kezét. Ám meglátta az utánam lépkedő Atsuyát.- Ó és ki a barátod?
Láttam a barátomon, hogy egy másodpercre izgatottá vált.
-Egy Shinigami, legyen ennyi elég!- Mondta a megszokott stílusában.
-Ó de rejtélyes valaki…- Kezdte Urahara, de közbevágtam.
-Egy út lenne, a régi munkahelyünkre! Fontos!- Mondtam. Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik.- Na jó megteszem, amire korábban megkértél!
-Ó, akkor rendben! Most úgy sincs itt…
-Ne emlegesd a kapitányom, megcsináljuk, és lelépek!- Mondtam.
-Csak, ha a kis barátod is segít!- Mondta ördögi vigyorral a szőke.
-Te Loraine Biztos vagy ebben?- kérdezte Atsuya. Aztán suttogni kezdett.- Ez akar tőlem valamit…
Bólintottam, pár perc múlva minden kész volt. Kint álltunk a boltban, bohóc jelmezben. A pontos feladatunk, amit Urahara már elmagyarázott… Népszerűsítenünk kellett a boltját…
-Én mit keresek itt?- Kérdezte Atsuya miközben unott képpel nézett rám.
-Hát, ha képes vagy azt mondani Kisuke arcába, hogy mégse vállalod!- Mondtam. Aztán megvontam a vállam, és elindultam az ajtó felé.- Ja amúgy a legutolsót mentő vitte el! Két darabban…
-Na most vége!- Mordult föl a Shinigami barátom.
Tíz perc munka után a barátom megunta, és vörös fejjel betrappolt a boltba. Csak bámultam, ahogy bemegy, és már vártam is, hogy mi lesz. Egy Shinigami test esett ki az ajtón. Drága barátom volt az. Urahara utána lépett, a kezében a koponya fogójú botjával.
-Legyen, majd ledolgozzátok nálam később, de taníthatnál egy kis tiszteletet a barátodnak, ne nekem keljen!- Mondta vigyorogva a tizenkettes osztag egykori kapitánya.- Most pedig irány a pince, és megnyitom az átjárót!
Bólintottam, és átöltöztem. Kiléptem a póttestből. Atsuya elindult a saját útján a pokollepkéjével. Szörnyű út volt…
Mikor odaértem teljesen elfojtottam a reiatsum. Lassan lépdeltem, mert nem akartam semmi feltűnést okozni. Éreztem, hogy a kialvatlanság démona a torkomhoz ugrik, és fojtani kezd. Lassan elértem a helyhez, ahol először csatáztam Atsuya ellen. Megláttam az unott képét.
-Na vég…- Ezek voltak az utolsó szavak, amit meghallottam. Elájultam.
Megint a sötét szobában találtam magam, de nem vártam tovább. Azonnal fényt gyújtottam egy Sakkahou-val. Shikon ott állt tőlem nem messze. Felém ugrott, és a furcsa karmaival ütni készült.
-Tsunzaku Shikon!- Kiáltottam. Még időben alakult át a kardom.
-Ugyan, Loraine… Meg fogsz halni! Hiába használod a tőlem lopott erőt!- Kiáltott Fel Shikon. Én hátra vágódtam, és hasba rúgtam. A páncélos alak felröhögött. Én felkeltem, és hátrálni kezdtem. Kinyújtottam felé az egyik karom.
- Hadou 58: Tenran!- Kiáltottam. Hatalmas forgószél indult meg Shikon felé. Úgy éreztem minden lelassult. Shikon karmai hirtelen egy kattanás után megnyúltak, széthasították az örvénylő szelet. Az ostorszerű karmok végén fényes fekete pengék voltak. A tör penge végighasította a mellkasom. Én a földre kerültem. Az alak mellém lépett. A karja újra a régi volt.
-Megöllek!
-Shikon, ne tedd ezt…- Mondtam neki halkan.
-Nem ez a nevem!- Kiáltotta.- Sosem hallottál meg teljesen! Nem hallottad a teljes nevem! Gyűlöllek Rajin Loraine!
Mikor a fejem felé közeledett a keze, elszomorodtam. Felsóhajtottam, és a támadás útjába löktem a kezem. Az a fejem mellett csapódott be. Hirtelen megmozdítottam az egyik kezem. Shikon mellkasán is megjelent öt vágás.
-A Zanpakutoum vagy… A társam!- Kiáltottam. Hirtelen mindennek vége szakadt.
Felébredtem. Az öt vágás, amit a belső világomban szereztem, itt is megjelent. Egy-két óra telhetett el. Egy sötét hűvös helyen feküdtem. Fölöttem fák suhogó lombjai. A barátom nem messze a testemtől félig ülő helyzetben várt. Megráztam a fejem. Felültem. A ruhámon nem volt sérülés, de a testemen igen.
-Hmm, azt hittem kicsi jobban bírod a gyűrődést.- Szólt hangosan Atsuya. Én felugrottam, és leporoltam magam. Megláttam a kardom. Megragadtam, és egy fának vágtam. Majd dühösen utána köptem.
-Hülye ócskavas. Hogy törnél szét!- Ordítottam. Drága barátom víg kacaja felrázta az erdőt.
-Látom nem javult a kapcsolatotok-, mondta az imént még hevesen nevető férfi.
-Ó, nem már meg akar ölni…- Motyogtam, és széthúztam az egyenruhám.- Nem viccel! Már másodszor teszi! Ezért kellett ide jönnöm.
Felsóhajtottam. Nem akartam jelenetet rendezni, nem volt szokásom, de mégis… Ezek az új érzések. Nem akartam bevallani, de felszakadtak a sebeim, melyeket még gyermekkoromban szereztem. Gyűlölt minden napszámos társam. Egyszer meg is akartak ölni, pedig előtte barátok voltunk. Shikon nyugodt „testére” néztem. Szomorú lettem. Gyorsan fölkaptam.
-Cöh, tényleg nem viccel, és most hova?- Kérdezte méltán kedvelt barátom. Az egyenruhájának ujja rejtett zsebe fém flaskát tartalmazott. És hogy abban mi volt, nem tudom, de Atsuya jól ráhúzott. Elmosolyodtam. Megsimítottam a fülbevalómat.
-Arra a helyre, ahol először sikerült Shikonnal beszélnem… Még egy öreg kapitány mutatta nekem, pont a te osztagodé volt…- Motyogtam. Tudtam, hogy ott egyikünk veszít, vagy én, vagy Shikon.- Az a hely, olyan mint a belső világom. Ott kezdődött, és ott is lesz vége!
Rávágtam a kardom tokjára majd felsóhajtottam. Volt valami ami még nem tette lehetővé, hogy eljussunk oda.
-Egyedül veszélyes lehet, főleg, hogy nem használhatom Shikont, és zavarodott a reiatsum is…- Motyogtam. Lassan elindultunk az úton.
-Figyelj Atsuya, neked sosem volt Gondod Yoru No Kage-val?- kérdeztem halkan.- Mindig megvoltatok?
Atsuya meglepődött.
-Nem, eddig még sosem volt ilyen gondom vele…- Válaszolta halkan.
-Értem… Úgy érzem változáson, megyek keresztül, én is, és Shikon is… Nem értem, de valami furcsa történik-, mondtam. Nem akartam elmondani, hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam a Zanpakutoum ereje nélkül. Elértük a barlangot, és én beléptem.
Először nem láttam semmit, aztán fény gyúlt. A belső világom valódi fénye. Ódon csillár fénye világította meg a termet. Középen, pedig ott állt a kardom szelleme.
-Most vége lesz…- Mondtam halkan.- Most elmondod az igazi neved, vagy…
-Vagy megöllek!- Motyogta a fekete páncélos. Bólintottam. A kezemben pihenő kard felvette a Shikai formát. Shikon elmosolyodott, és leguggolt. Megsimította a földet. Én a fülbevalómhoz nyúltam. Még ebben is. A vén babonáinkban is hasonlítottunk. Nem számított már, mennyire különbözünk, vagy mennyire hasonlítunk. Shikon végighúzta a karmait a vádlián. Természetesen csak a csikorgó hangot lehetett hallani, de a lába nem sérült. Én egymásnak dörzsöltem a pengéim, és hasonló hangot adtam ki velük. Nem volt más hátra. Egymásnak rontottunk. Azonnal elkapott egy oldaltalálattal. Én teljes erőmből combon szúrtam. Mindketten felüvöltöttünk. Messzebb ugrottunk.
-A harcmodorunk is egyezik… Lásd be végre, hogy egyek vagyunk!- Szóltam, közben megráztam a karmaimat. Shikon torz képén mosoly feszült.
-Nem tudsz még rólam eleget Loraine- súgta. Megmozdította a kezét, aztán felém csapott. Túl messze volt, hogy eltaláljon, legalábbis azt hittem. A karmai megint szétváltak, és öt tűhegyes végű ostorként az oldalamba hasítottak. Én fél térdre estem. Lihegve indultam előre.
- Bakudou 75: Gochuu Tekkan!- Kiáltottam. Lezuhantak a nehéz oszlopok, de már nem tudtam eléggé koncentrálni. Csak a két lábára zuhant rá a Kidou egyik fele. A másik része az ellenkező irányba állt. Az én hibám volt, ha jobban figyelek, és több reiatsut adok hozzá, ám nem így lett. Shikon kinyújtotta a karját. Két karma eltalált, és a falnak szögezett. A másik öt lesújtott a testemre. Rengeteg seb jelent meg rajtam. Vért köhögtem föl, és kinyújtottam a kezem.
- Hadou 33: Soukatsui!- Mondtam. A támadásom elérte. Az ostorszerű karmok kicsúsztak belőlem, és a földre zuhantak. Lassan odavonszoltam magam Shikon mellé.
-A társam vagy… Mindig az leszel! Az, aki fényt gyújt a lelkem sötétségében. Nélküled semmi vagyok…- Súgtam Halkan Shikonnak. Valamit motyogott.
- Mond megint…
-Az igazi nevem… Shikon. Kuromeru Shikon… Hívj végre így!- Mondta. Elmosolyodtam.
-Kuromeru Shikon… Legyen hát…
Kivánszorogtam a barlangból. Csupa vér volt a testem. Remegtem, de mosolyogva eldőltem.
-Sikerült Atsuya… Legyőztem őt!- Mondtam halkan.
-Hmm, nem kételkedtem-, mondta. Megint elővette a flaskáját, és a számhoz nyomta. Én felsóhajtottam, és belekortyoltam. Felszabadultan felnevettem.
-Ez itt az élet pajtás…- Súgtam vigyorogva. Ez után Loraine öszhangba került a kardjával, és elérte a valódi Shikaiát.

Kuromeru Shikon igazi formája szintén kesztyű. Azzal az eltéréssel, hogy az ujjaknál a penge nem lapos, hanem öt ízelt részből áll. A végén persze ott a hegyes penge. A hüvelyk ujja mögött egy plusz penge helyezkedik el. Minden ujj egy ostorként működhet, ha Loraine úgy kívánja. Ezeket húsz méteres távolságig nyújthatja ki maximum. A kesztyű, Loraine alkarja felét is befedi. Fehér az egész kesztyű, kivéve a mintázata.