Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Dalacardo Heko
Kaszt: Ember
Nem: Férfi
Kor: 23
Felszerelések: Egy 50 centis 10 kilós remington, amit direkt rá terveztek. Nem emberi használatra tervezték. Ezt a nagy kabátja alatt tartja, egy külön felszentelt tokban. Valamint egy 454-es fekete Casull, ami szintén 50 centis, csak 11 kilós. Egy vörös kabát, nagy a vállán is túlérő kalap, kerek napszemüveg.

http://kepfeltoltes.hu/091007/uberti_1858_remington_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

http://kepfeltoltes.hu/091007/pic4readmeyf4_www.kepfeltoltes.hu_.png

Születési dátum: július 21.
Kinézet: Mikor aktiválja a képességét, akkor elvörösödik a szem írisze, és megnőnek a szemfogai. Egyébiránt fekete hosszú haja van, és a jobb karjára rá van tetoválva a teremtés története, és a kézfejére meg rá van írva, hogy „Azok kik nem Isten által teremtetettek, mind a pokolból jöttek. Pusztuljon mind!” Kicsit utal jellemére -.-„


Jellem: Hűvös természetű, gyorsan bevadul, és magát tartja az Isten földi takarítójának, a következő Messiásnak, egyszóval beképzelt. Aki ellenszegül a szent küldetésének, az kap egy golyót a fejébe, és letudva.
Különleges képesség neve: Shinsei Saikai Shinzui – Szent Tisztító Erő
Képesség: Ereje megnő, testi regenerációja felgyorsul, harci tudása kifejletté válik, 20 kilométeres körzetében minden nem földi lény sebezhetővé válik számára, akár természetes ember alkotta fegyverekkel is. Plusz mínusz a tuti szerkója is megjelenik. XD.
Támadása: Aktiválni kell utána működik amíg ki nem fogy a lélekenrgiájra, vagy az ereje hozzá. Tehát ha elveszti az eszméletét, akkor egész egyszerűen deaktiválódik a képesség.
Parancsszó: Sonaeru – Isten nevében, vagy Shiren – Isteni ítélettel

Előtörténet:

Japán egy kis városában születtem. Nevelésem mindig is keresztény központú volt, így érthető, miért is vagyok én is hívő. Egészen kicsi korom óta jártam a templomba, imádkoztam, és tiszteletet nyilvánítottam az Úr felé. Apukám katona volt, anyukám meg rám vigyázgatott. Néha leült a gép elé, de nem sokáig bírta. Végül elkezdtem homályos alakokat látni a többiek között. Nem értettem miért van ez, így szóltam az anyukámnak, aki gyorsan elvitt a szemészetre, de ők nem igazán véltek felfedezni semmi rendellenességet. Teltek az évek, és kitisztultak a homályos alakok. Emberi alakúak voltak, és beszéltek hozzám. Volt aki fekete kimonót hordott, és karddal hadonászott, de én féltem megszólítani őket. Kérdeztem az Úrtól, hogy ezek mik lehetnek, de Ő nem válaszolt nekem. Végül erőt vettem magamon, és amikor anyukám levitt a játszótérre, megszólítottam egy síró kislányt a tér szélén. Egy lánc lógott ki a mellkasából.
- Miért sírsz?- kérdeztem meg.
- Az anyukám… Nem találom- akkoriban még egész kicsi voltam, de el tudtam képzelni, mennyire szörnyű lehet. Ránéztem anyukámra, aki éppen vidáman beszélgetett egy asszonysággal. Visszafordultam a kislányhoz, és tovább beszélgettem vele.
- Nagyon borzalmas lehet- fogalmaztam meg valahogy együttérzésem. Ő erre csak szipogni tudott.
- Nem lehet, hogy az a lánc az oka, hogy nem találod?- kérdeztem rá, és megragadtam. Elkezdtem cibálni, de a kislány csak fájdalmában jobban sírt. Ahogy sírt, a lánc egy szeme elkezdte önmagát emészteni. Fetrengett a földön, és kiabált. Én gyorsan odasiettem anyukámhoz, majd kiáltozva panaszkodtam.
- Annak a kislánynak fájdalmai vannak… Segítsünk neki!- mutattam arra a helyre, ahol a célszemély még mindig kiabált. Anyám rákérdezett a dologra.
- Kislány? Nincs ott semmi féle kislány- nézett rám aggódva. Felállt, megragadta a kezemet, elbúcsúzott a többiektől, és elrángatott. Én sírva kérleltem, hogy segítsünk rajta, de nem sikerült rávennem, hogy visszamenjünk. Csak tovább hajtogatta, hogy
- Ne bolondozzak, nincs ott senki- otthon tovább folytattam, de belenyugodtam, és elhittem neki, hogy nincs ott senki. Nőttem tovább, végül mire 10 éves lettem, rájöttem, hogy ők nagyon is ott vannak, de titokban tartottam, hogy én látom őket. Megtudtam, hogy ők halottak lelkei, akik valamiért nem kerültek a mennybe. Megpróbáltam segíteni pár láncoson, de nem történt semmi. A fekete kimonóban lévőket meg nem szólítottam meg. Féltem a kardjuktól, hogy engem is megölhetnek. Anyámmal mentem valahová, mikor nagy földrengés rázta meg a területet. Dobbantásokat is hallottam. Anyám azonnal behúzott valami menedékbe, és sikoltozó tömegből tisztán kivettem a lelkeket. Menekültek valami elől. Anyám felkapott, és haza felé vettük az irányt. Akkor megpillantottam mi elől menekülnek a lelkek. Egy hatalmas maszkos szörnyeteg, aminek a mellkasán volt egy lyuk. Megpillantott engem, és felénk tartott. Anyám hátranézett, majd megállt. Letett.
- Sajnálom, menj a legközelebbi templomba. Neked élned kell- mondta a fülembe, majd megfordult a szörny felé, megváltozott a karjának a színe. Én csak álltam, majd rám kiáltott.
- Menekülj!- nem akartam meghalni. Futottam, ahogy a lábam bírta, végül szembe jött két három fekete ruhás.
- Segítsenek az anyámon- sírva kiabáltam, majd visszanéztem. Anyámat éppen most döfték át. Reszketve álltam ott. Lelassulni látszott bennem az idő. Nem akartam elhinni a történteket. Az egyik fekete ruhás odajött hozzám.
- Te látsz minket? Te nem Azuyashi fia vagy?- és még feltett pár kérdést, amire nem tudtam figyelni. Odasiettem anyámhoz. Anyámat tényleg Azuyashinak hívták. Az élettelen test haragot keltett bennem. Egy világító kés volt nála, aminek a fénye hirtelen kialudt. Megragadtam, majd a harag csak fokozódott. Ránéztem a harcoló lényekre. Végül a fekete ruhások győzedelmeskedtek a szörny felett. Odajött hozzám kettő.
- Részvétünk. Anyukád sokat segített nekünk, Shinigamiknak- simogatta a fejem.
- A ti hibátok. Ti, kik nem Isten által lettetek megteremtve. Pusztulj!- és egy robbanásszerű erőlöketet éreztem magamon, és beledöftem a kést a shinigami szívébe. Megragadtam a kardot tartó kezét, és belefordítottam a fegyvert a másik ledöbbent shinigamiba. Még egy volt hátra, akinek elkerekedett a szeme. Hirtelen mellém került, és végig hasított a karomon. Én felsikoltottam, majd a düh tovább pumpálta bennem a harcilázat. Ráugrottam az ellenfelemre, elkezdtem fojtogatni, mire ő könnyedén ledobott magáról. Elővette a kardját, és le akart engem szúrni a földön. Elfordultam, így ellenfelem kardja beleszorult a földbe. Kirúgtam a lábát, majd felvettem a földről első áldozatom kardját, majd lecsaptam a még élőre. Ő is kipördült, de én nem néztem be a rúgást, amit ő leadott nekem. Felugrottam, majd végül a térdére ugrottam. Sikerült eltörnöm neki. Még felüvöltött, de gyorsan kapott a szívébe egy kardot. Fájt a karom, és bennem még gyűlt a harag. Mintha felborult volna bennem a világ. Gyengének érezem magam. Elindultam a templom felé. Aztán összeestem, és nem tudtam tovább menni. A földet bámultam. Eltelt pár perc, aztán megpróbáltam felkelni, de csak elborultam a sérült karomra, és a fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet. Egy korházban ébredtem, ahol a karomat sokszor körbetekert gézzel látták el. Eszembe jutottak a történtek, és elsírtam magam. Órákon át csak sírtam. Nem voltam képes abba hagyni. A nővérek nyugtattak, de nem jött össze nekik. Az volt az első nagy kalandom az életben. Apámnak haza kellett jönnie miattam, így ő nevelt tovább. Egy kommandós osztagba belépett, így haza jöhetett. Amint megláttam egy lelket, düh keletkezett bennem. Megpróbáltam nem törődni velük, de nem sikerült összehozni. A hit segített át ezen a nehéz időszakon. Egy kést hordtam magamnál állandóan. Azt, amit anyám is hordott. 15 éves lehettem, mikor újra láttam fekete ruhás shinigamit. Újra robbant bennem az erő, de fékeztem az erőmet.
- Hát te?- kérdezett rá, hogy miért bámulom úgy- Nem te voltál az, aki megölt három shinigamit, már jó pár éve?- és a kardjához kapott.
- De, és ha nem tartóztatna az emberiségem, te már nem élnél- ökölbe szorítottam a kezem.
- Követhetnéd anyád példáját, és segíthetnél nekünk a hollowok írtásában- folytatta.
- Ne vedd a szádra édesanyámat! Miattatok kellett feláldoznia magát!- fakadtam ki könnyekkel.
- Az egy hollow volt!- torkolt le. Látszott, hogy neki is fájt anyám elvesztése, de ez engem nem érdekelt. Előkaptam a késem, és neki ugrottam. Ő könnyedén elkapta a csuklómat, és kifordította. Háttal voltam neki. Előkapta a kardját.
- Most még életben hagylak. A nevem Nanayo Akureti. Jegyezd meg ezt a nevet. Tanuld meg használni a képességed- és a kardja tükörképében megmutatta az arcom. A vörös szemem, és a szemfogaim, egyértelműen utaltak rá, hogy különleges vagyok. Ő hirtelen eltűnt a hátam mögül, és otthagyott engem. Én egy templomba szaladtam, és megkérdeztem a felsőbb irányított, hogy mi az életem célja. Meghallotta imámat egy pap, és odajött hozzám.
- Úgy hallom te is látod a halott lelkeket- a pap vak volt, így egy kicsit furcsálltam ezt a kijelentését.
- De mi történik velem?- kérdeztem rá, mire ő csak annyival letudta, hogy
- Kövess- én úgy tettem, és bevitt egy szobába, ahol teljesen sötét volt. Kigyulladt pár gyertya, és a férfi leült középre.
- Figyelj. Most megtanítalak, hogyan használd a képességeid. Emlékezz arra, mit éreztél akkor, amikor aktiválódott a képességed- mondta az utasításokat.
- Haragot, dühöt, és pusztítási vágyat. Ez ellent mond mindennek, amit követnem kell a tanításoknak- mondtam kétségbeesetten.
- Ezt az Úr adományozta neked, nem kell félned az érzéseid miatt. Az én képességem is aktiválható egy egyszerű parancsszóval is. Szerintem ez nálad is használható. Sokkal kontrolálhatóbb lesz ez az erő. Ezen gondolkodj, és gyere vissza akkor, amikor már megy a parancsszóra aktiválás- mondta a tényezőket, és én meghálálva boldogabban tértem haza. Apám már otthon volt. A lakásunk elég érdekes volt, mert az alattunk lévő pincerészt átalakítottuk lőtérré. Ott gyakoroltam a fegyverhasználatot. A képességemet titokban ott lenn gyakoroltam. Pár hónap alatt sikerült beaktiválnom. Amikor már elsőre sikerült, iskola után siettem a paphoz, megmutatni mit tudok. Tetszett neki a dolog, majd a kezembe adott egy dobozt. Azt mondta akkor nyissam ki, amikor meg kell védenem magam. Betettem a táskába, majd haza mentem. Nehéz volt a doboz. Éreztem, hogy valami nincs rendjén ezzel a dobozzal. Zsebre vágtam a zsebem, és észre vettem valamit. Egy kis kulcstartószerű valami volt. Egy gömb. Amint a kezembe vettem a gömb szétdurrant. Elkerekedett a szemem. Elhűlt a levegő, az ég színe is megváltozott. Itt-ott felszakadt az ég, és maszkos szörnyek bújtak ki rajta. Gyorsan lekaptam a táskát, és kinyitottam a dobozt. Egy átlagot magasan felülmúló hosszúságú remington volt benne. Kivettem. Alig bírtam el.
- Hány kiló ez!- szitkozódtam, majd célozni próbáltam a felém tartó lényekre. Remegett a kezem, de eszembe jutott, hogy ez kombinálva lehet a képességemmel.
- Sonaeru!- és menten elbírtam a mordályt- Pusztulj!- kiáltottam, majd céloztam, és egy robbanás szerű hang kíséretében egy golyó kirepült a tárból, és headshot! Nem volt sok időm elképedni, mert tucatnyival jöttek a szörnyek. Hat lövés, hat halál. Volt hét-szer hatos tár még a dobozban. Gyorsan újra töltöttem, majd felkaptam a táskám, és fedezékbe futottam, ahogy apám tanította. A remingtont még használni is tudtam. Lövöldöztem, ahogy annak rendje módja szerint illik. Nem értettem, hogy miért nem figyelnek fel rám az emberek, de nem volt sok időm gondolkodni rajta. Eltelt pár perc, aztán kifogyott a táram, de lények még jöttek. Megjelent pár shinigami. Kihasználva az alkalmat, menekülésnek indítattam magam. Otthon kifújtam magam.

Így teltek az évek. Összeálltam a pappal, és minden lelket, akinek nem volt lánca, azt kiírtottam. Kaptam egy öltözéket, ami megjelenik rajtam, ha aktiválom a képességem. Sokat kutattam a pappal a lelkek után, és arra jutottunk, hogy a fekete ruhások írtják a maszkosokat, és vica versa. Egy fekete pisztolyt még beszereztem, és így teljessé vált a szett. Elköltöztem apámtól Karakura városába, mert a pappal arra jutottunk, hogy ott sok a tisztítani való. Isten szolgálójaként kipurgálom a gonoszt a világból.

Hát igen... kicsit Hellsing központú lett a dolog, de hát sajnos fan vagyok, és kedvem volt megcsinálni



Ez lenne az avatárom, ha valaki beteszi, azt nagyon szépen megköszönöm

http://kepfeltoltes.hu/090820/alucard_1_www.kepfeltoltes.hu_.gif