Jelszó:People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Shuuichi Kitsune Ai
Kaszt: lélek
Rang: -
Nem: nő
Kor: 16
Felszerelések: Csak egy kulacs víz, egy doboz étel és egy legyező az összes felszerelésem.

Születési dátum: 1994. március. 25.
Kinézet: Alacsony és vékony vagyok, rókaképemről és zöld, mandulavágású szemeimről könnyen felismerni engem, hajam narancsvörös színű, hátam közepéig ér. Legtöbbször kimonót viselek, az évszakhoz illő színekben, szemüveget viselek.
Jellem: Társasági lényecske vagyok, nem szeretek egyedül lenni, nem keresem a feltűnést, de a csínytevésekben, bulikban benne vagyok. Nem vagyok lelkizős típus. Ahhoz képest, hogy csínytevésekről vagyok híres, a felnőtteknek engedelmeskedni szoktam, attól függően, hogy éppen milyen hangulatomban talál az illető.

Előtörténet:

Tizenöt évvel ezelőtt születtem Kiotóban, árvaként. A kórházból, amelyik előtt letettek, az egyik orvos fogadott magához, akinek már volt egy nálam két évvel idősebb fia. Befogadóm felesége igen kedves asszony volt, akit a családban mindenki szeretett. Állatkereskedést vezetett, így természetes volt, hogy a család rendelkezett állattal. Egy macskánk volt, akit mi neveztünk el Tamának, mert gyakran olyan volt, mint ha puskából lőtték volna ki. Sokat nevettünk rajta Nii-channal. Apu gyakran mondogatta nekünk, hogy nincs csak jó és csak rossz, minden dolognak megvan a maga szépsége. Mint az évszakoknak. Ahogy nőttem, igazi kis vadóccá váltam. Rókaképem, és mandulavágású szemeim azonnal árulkodtak, ha valamire készültem. Ha hazudni kellett, abban sosem voltam jó, mindig lebuktam az első adandó alkalommal, az arcom mindent elárult. A dolgok szépséghibája az volt, látási problémákkal küzdöttem. Az első szemüvegem tizenkét éves koromban kaptam, semmi kifogásom nem volt ellene, mert tudtam közlekedni, és nem mentem neki minden második létező/nem létező dolognak, ami az utamba került és nem léptem bele mindenbe, amibe nem kellett volna. Nem voltam én ám olyan nevelhetetlen, alattomos kis kölyök, mint ahogy szokott volt, a kicsi gyerekeket nagyon szerettem. Főleg azt, mikor nevettek. Az egyik nap hazafelé sétáltam az utcán, mikor egy labdázó kisgyereket pillantottam meg. A labdája átgurult az úttesten, mire én elkaptam, és a gyalogátkelőhelyen átsétáltam, hogy visszaadjam neki. Már majdnem sírni kezdett, mikor meglátott.
- Szervusz! Azt hiszem, ezt te hagytad el – mosolyogtam rá kedvesen, és adtam oda neki a labdáját. Ekkor tizenöt éves voltam.
- Köszönöm szépen! – vidult fel a kicsi.
- Ne itt játssz, itt veszélyes. Sok az autó, elüthetnek – figyelmeztettem finoman, majd útjára engedtem. Hol vannak ilyenkor a szülők? Fejcsóválva álltam tovább, e nem sokkal később megint ugyanazt a kisfiút láttam labdázni a járdán. A játékszer megint kigurult az útra, a kicsi meg játékát féltve kirohant az aszfaltra. Azonban nem vette észre, hogy egy kocsi közeleg, így én azonnal cselekedtem. Időben sikerült félrelöknöm, így én lettem az áldozat, de nem bántam, hiszen egy kicsi gyerek viszont tovább élhetett.
Két héttel az után, hogy a baleset megtörtént, egy fekete ruhás hölgy segített át egy bizonyos Rukongai nevű helyre. Őt már a földön is látta, hogy időnként végezte a maga dolgát, hisz láttam a szellemeket. Egy békés körzetbe kerültem, ahol egy kedves család fogadott magához.
Az étvágyam továbbra is rendesen megmaradt, de nem baj, hiszen ez arra utal- véleményem szerint, hogy teljesen egészséges gyerkőc vagyok.