Seiretei-re pontosan ugyanolyan pompás nap köszöntött, mint mindig. Ágyamban forgolódtam, és azon gondolkoztam, hogy már fel kellene kelni. Igazából már egy teljes órája ezen törtem a fejem, de túlságosan puha és vonzó volt a hatalmas ágy... Nem sok kedvem volt a mai naphoz. Minden bizonnyal egy eséssel elterülök majd a büfében, amikor ki akarom majd követelni magamnak a szokásos fahéjas gombócaimat és a mentateámat. nyűgösen dugtam a fejem a párnahalmom alá; és lerúgtam a takarómat. Ennek következtében kedvenc vörös hálóingem teljesen láthatóvá vált, az épp megjelenő zanpakutuo szellemem legnagyobb örömére.
- Aztakvaaaaaa.... Máskor miért nem ilyenekben mászkálasz? - búskomor kifejezését élénken csillogó szemekre cserélte, és vidáman kezdte el bökdösni a popóm. Én ezt egy dühös morgással, és egy képébe mért pontos rúgással háláltam meg. Kimásztam az ágyból, felnyaláboltam a shinigami egyenruhámat, a törülközőmet és a tusfőrdőmet - egyéb apróságok mellett, majd megiramodtam a fürdőszobák felé. De nem volt elég perverz, még ott sem hagyott békén. Végül, miután képen találtam a falból kitépett csappal, elmászott valamerre- nyilván vissza a lakhelyére. Különösebb lelkifurdalás nélkül figyeltem a fürdőt elárasztó víztömeget, majd jobbnak láttam fénysebesen ellépni. Ebből csak annyi sikerült, hogy pont az irodám előtt sikerült hasravágódnom; hála a vizes cipőmnek. Zilált hajjal, dühös pillantásokkal támaszkodtam fel, és néhány tisztet sikerült megfutamítanom kinézetemmel és rendkívül nyugodt kisugárzásommal. Berántottam magam után az ajtót, ami körübelül akkorát szólt, mint egy próbb gránát. Levágódtam a székre, és agresszíven figyeltem a másfél - két méterre tornyosuló papírhalmot.
- Hogy a francba lett ennyi egyetlen éjszaka alatt?! - morogtam, és elővettem egy hatalmas, epres nyalókát. De rá kellett jönöm a világ talán legszörnyűbb tényére, két perc elkeseredetten elszánt nyalókazabálás után: nem hat. Nem nyugszom meg tőle! Még egyszer sem fordult elő ilyen... Jobbnak láttam hát kivánszorognio az utcákra, hol félig tombolva meglapogattam a nagy békésen sétáló - és nyilván Mitsu-ról ábrándozó fogadott bátyámat, Nabe-kunt. Majd odébbtáncoltam, és egy parkocskába sétáltam. Ilyenkor általában valami forró helyzetbe szoktam keveredni. Mondjuk elmászok Karakurába, ahol összefutok néhány táncos kedvű hollowwal. Most azonban nem mehetek oda sem... legutóbb egy fél utcát porítottam le... Illetve az arrancar, aki kicsit megsült... kellett neki robbantgatni, na!
~ Hehh, bazd meg, ribanc... Kussoljál már ha ennyire rohadtul értelems rizsát nyomsz le4 Te szemétguberálós szuka! - mint mindig, most is számíthattam a rendkívül érzékeny, és művészi lelkű segítőtársam elmés, segítőkész megnyilvánulásaira.
~ Fogd be a pofádat, te retkes perverz kéménypótlék! Kussolj, na meg örülj hogy nem metszettem le a heréidet és nem etettem meg veled őket a ma reggeli akciód után! - természetesen nem hagyhattam, hogy szerencsétlen válasz nélkül maradjon. Ezért igyekeztem úgy összeválogatni a szavaimat, hogy megértse, amit szeretnék a tudomására hozni. Szépen lassan sétálgattam, és lerogytam a legközelebbi fa tövébe.
- Hogy az a fészkes fene vigye el a szar napjaimat! - nyűgösködtem csöppet, és megnyomogattam a vaizard maszkomat. Ez is ennek köszönhető! Meg természetesen annak a degenerált birka kardszellemnek, amelyik most is szekálódna, ha nem utasítottam volna rendre... Karomra hajtottam a fejem, és elszántan dúdolgattam egy Linkin Park számot, amit lájtosabb napjaimon szoktam megereszteni. végülis úgy döntöttem, hogy kihasználom hadnagyi előjogaimat, és bevágódom a kapitányomhoz kikunyerálni, hogy elmászhassak Hueco Mundo-ba egy kicsit lumpolni. Ezen kőkemény elhatározásomon felbuzdulva megiramodtam Shoko irodája felé. Már találkoztam a barátnőjével, meg is nyomorgattam, szerencsétlen biztos skizofrénnak könyvelt el magában. Na, ez van! Majd megszokja ő is a személyiségem... szerencsétlen kapitányt is mindig nyomorgatom. Mint most is... de legalább elégedetten hagytam el az irodáját. Vigyorogva pattogtattam egy tisztet, és előre élveztem, hogy egy - két hollowot széttéphetek. Bár már valamilyen szintig én is közéjük tartozok, kifejezetten nagy örömöt és élvezetet jelentett a mészárlásuk, ha egy rosszabb napomon kaptak el. Végülis elégedetten vetődtem be a megnyíló Senkai kapuba, és szinte egy félőrült elszántságával estem bele az első buckába, amit megláttam. köhögve másztam ki belőle, és alaposan szitkozódtam.
- Francos fekete ragyás tetves kutyaszagú málhás döglött.... - soroltam a jelzőket lankadatlan buzgalommal, és ki tudja meddig folytattam volna, ha nem látok meg egy közelgő alakot. Amilyen kis debil vagyok, alaposan berejtettem a reiatsum, így még nem sok mindent tudhat rólam... De jó is lesz ha felfigyel és megver...

*Hueco Mundo sivataga kellemes kikapcsolódást nyújt egy olyan arrancarnak, mint Slarin. Nem muszáj egyfolytában a zajos, fehér falú Las Nochesben unatkozni; a sebei már begyógyultak, amiket a legutóbb szerzett attól a kapitánytól, már csak néhány heg maradt, a szégyen nyomaként.
Igaz, a sivatagban feleannyi szórakozási lehetőség sincs, mint az egyetlen hollow városban. Csupán megszokott a környezet; a hollowmaszkos szitakötők szokás szerint falják egymást. Nincs ebben semmi különös. Valamikor ő is ilyen falánk volt. Nem igazán tehetett róla, ám végül is jól járt vele. Inkább, mint hogy őt falják fel. Legalább megerősödött eléggé ahhoz, hogy később arrancar válhasson belőle.
Az alkotói szabadságnak ma már úgyis lőttek; nap mint nap csak a Ryuunosukéval való felkészülésre tud gondolni. Hamarosan eljön az idő, amikor végre tényleg kiállhatnak ketten ellene, s végképp a sárba tiporhatják a vigyorával együtt. Bár a képregénnyel egész jól halad történeti szempontból, néha viszont egyszerűen túl feszült ahhoz, hogy ezt folytassa.
Szóval, az első rajzok elrejtve, a napló a zsebében, és amikor már elég messzire kerül Las Noches falaitól, s magától az úgynevezett „civilizációtól”, már nyugodtan veszi a kezébe azt. Egy kicsit visszaolvashatja magát, hogy miket írt az elmúlt időszakban. Érdekes ennyi idő után visszanézni az eseményeket; a múlt egy darabja elevenedik fel benne. Némiképp nosztalgikus érzés keríti hatalmába az arrancart a sorokat olvasva.
Ám egyszer ezt is meg lehet unni. Ahelyett, hogy ezredjére elolvasná, amit Watanabe Yuusukéről írt, inkább a zsebébe süllyeszti a kis füzetet. Ha már ideáig elgyalogolt, ahonnan még a tornyokat se látni, miért ne csapna le egy-két menost? Gyakorlásnak megteszi; legalább már tisztában van vele, hogy a harcban milyen hiányosságai vannak. Persze az nem valószínű, hogy a lomha és bárgyú tekintetű menosok képesek lesznek olyan támadásokra, amiket Slarin egyáltalán nem, vagy csak nehezen tud kivédeni. A gyorsaságuk koránt sem éri el még csak Slarin szintjét sem, nem hogy a shinigamiét. Ráadásul a támadásaik sem elég kifinomultak; ugyan már, mire egy menos ellő egy cero-t, addigra Slarin kettőt is. Viszont tökéletesek lesznek céltáblának. Hiszen mégis csak mozognak, és ha az arrancar nem vigyáz, akkor könnyedén eltapossák.
Az üdítő gondolatra már sonido-ját használva siet a Menosok erdeje felé, azonban pár perc múlva meglát a távolban valamit, ami nem oda való. Ha arrancar lenne, akkor nem takarná a lélekenergiáját. Valamint csak a shinigamik olyan ostobák, hogy a dögmeleg sivatagban fekete ruhában flangáljanak.
A szemei összeszűkülnek ezt látván, s most még nagyobb sebességre kapcsol. A kardját már kivonja, s egy-két pillanat múlva már közvetlenül a shinigami közelében találja magát.*
- Inkább most húzd el innen a beled. - *kiált Maya felé. A Yuusukéval való kellemetlen eredményű találkozása még éles emlék, és nincs kedve vaktában rátámadni egy másik shinigamira. Igaz, koránt sem tűnik olyan erősnek, mint az a másik. Valamint sokkal jobb gyakorló bábu lenne, mint azok a lomha óriások.*
- Most nem ér rá senki se veled játszadozni. Egy magad fajtának nincs itt keresnivalója. - *vesz fel egy védekező pozíciót. Ezek után Maya szabadon dönthet, hogy sértetlenül hazavánszorog, vagy pedig Slarin bokszzsáka kíván lenni.*

A felém közeledő alakról hamar megállapítottam- immár 100% bizonyossággal, hogy egy Arrancarr. Nem mintha eddig nem lett volna nyilvánvaló... Na de akkor is. Mélyet lélegeztem, előrántottm a zanpakutuom, ajkamhoz érintette, és pár percig hagytam, hogy a hideg fém érintse a bőröm. Ez mindig lenyugtatott, és fejemben megjelent a sokszor hiányolt, jéghideg tombolhatnék. Halk, szaggatott sóhaj hagyta el az ajkam, ami lassan egy kicsit talán őrült félmosolyra húzódott.
- Esze ágában sincs elhúzni a belemet, kutyakeksz. - mondtam, és felé léptem egyet. Kinyújtóztam, de persze vigyáztam rá, hogy ne tudjon megtámadni. De ha mégis megtenné, hát kivédem - a reflexeim egész jót fejlődtek az elmúlt pár hónapban. - Mellesleg, zacsipofi, ki mondta, hogy pontveled akarok én "játszadozni"? - küldtem felé egy szándékosan piszkáló jellegű megszólalást. Bár nállam ez inkább szeretgetésnek volt minősítendő... Viszont ettől a befordult pattogó háztájőrző csontkajálótól kirázott a hideg. Ne kötözködjön velem, mert akkor megeszem reggelire... Vagyis megpróbálom! - Mi az hogy magamfajtának? Csak nem nem tetszik valami, mézesfogkefe? - duruzsoltam neki, és rápillantottam kivont kardjára. Mosolyogva felé léptem, és meglepetten nyugtáztam, hogy még mennyire higgadt vagyok. Mást már rég szarrá sértegettem volna... Akár szerencsésnek is érezheti magát. - Noos, mi lesz? Hagysz keresni egy értékes ellenfelet, vagy félretehetlek? Ma estére beígértem egy sütisütést kedvenc bátyós Nabe-kunomnak... - mondtam tökéletesen unott hangon, majd az arrancarr mellé léptem. Kék szemeben ragyogott a harci kedv, és valószínűleg könnyen levehette a lány, hogy nem akarok mogyorózni...

*A kiscsaj többet beszél, mint én, amikor be vagyok rúgva. Az pedig teljesítmény. Ez persze csak fárasztó, azonban arcomon kiül a megrökönyödés, ahogy a szóhasználatát figyelem. Hiszen ez… Ez a nyomorék kis patkány úgy kezel engem, mintha egy kutya lennék! :O Ráadásul szó szerint, nem csak képletesen. Kutyakeksz… zsacsipofi… mézesfogkefe…
Szóval sikerül bevágnom a FTW?! fejet, amit az ilyen alkalmakra szoktam tartogatni. Elismerésre méltó, hogy valaki ilyen hamar kihozza belőlem ezt az énemet.
Szóval, pár másodpercig csak állok kukán, hogy akkor most mi van, ugyanis én sose voltam kutya. Félhüllő vagyok, az meg teljesen más. Jó, annak megettem néhány kutyaszerű hollow-t, de az csak kaja volt. Mellesleg sose volt a kedvencem, mert általában a gyengéket fogtam ki.
A kardomat lefelé eresztem, s a teljes megsemmisülés ül ki képemre; aztán realizálom, hogy ideje lenne válaszolni, ráadásul egyre jobban átérzem a sértések súlyát. Mégis… Nem tudok dühös lenni, a döbbenetnek valahogy magasabb az aránya.*
- Mégis mi a franc bajod van, kislány? - *vetem oda, és azt hiszem, az arcomról meg a testtartásomról könnyű leszűrni, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek ezeken a sértéseken. Hamar felmegy a pumpa, ha valaki egyértelmű dolgokat vág a fejemhez; ha azt mondják, gyenge vagyok, vagy Aizen talpnyalója, meg ilyesmi. De a mézesfogkefe kifejezésre tényleg nem tudom, hogyan kéne reagálnom. Megjegyzem, méhecske sem vagyok, hanem még mindig egy hidegvérű.
Végül egyszerűen beleszúrom kardom hegyét a homokba, hogy aztán kényelmesen rátámaszkodhassak. Kezd mulattatni ez a helyzet. Ha ő így, akkor én is. Lehet, ettől most túlzottan lazának fogok tűnni, de nem érdekel. Ha esetleg rám támadna, van még annyi időm, hogy idejében felemelhessem zanpakutomat. Na meg ha nagyon elkerülhetetlen a helyzet, akkor paralizálom. Az ellen úgy se tud semmit tenni, és nézhet majd kukán, hogy miért nem tud mozogni.*
- Én se most jöttem le a falvédőről, és nem mondom, idegesítő egy mitugrász vagy, aki csak úgy bepattogott szórakozásból Hueco Mundo-ba, de legalább elszórakoztattál a sértéseiddel. - *vetem oda neki, nem kevés nevetéssel együtt. Egyszerűen tényleg nem tudok mást tenni. Hiszen ez nevetséges. Egy shinigami úgy dönt, hogy ő majd megmondja, mi a menő, és ő maga jön el Hueco Mundoba… Teljesen önként, s azzal a szándékkal, hogy megmutatja az arrancaroknak, hogy csinálják mostanában a menők. Hallottam már pár ilyen esetről, de azt hittem, csak viccelnek. Hát nem, tévedtem. Lehet, hamarosan üdülőhely lesz a sivatagból; végtére is, jó üzletet nyithatnánk vele. Csak néhány oázist kéne valahogyan a homokdűnék közé telepíteni, egy nagy tavat, felállítani néhány sörsátrat, éttermet, na meg az Aizen kiskocsmát, s a kuncsaftok özönlenének. A shinigamik kedvenc szórakozási és nyaralási helyévé is alakíthatnánk az egész világot, s talán a hollow-k is csak egyfajta egzotikumnak számítanának. Végtére is, ötletnek nem rossz, de nem hiszem, hogy megkérdezem erről Aizen-samát. Nem is azért, mert nem kivitelezhető, hanem azért, mert éppen háborúzunk, vagy mi a fene. Elvileg nekünk most harcolnunk kéne, és meg kéne ölnöm ezt a kreativitásban talán felülmúlhatatlan shinigamit, csak hát még mindig ott tartok, hogy nagy vigyort eresztek rá, és végül röhögök egy hatalmasat. Nem tehetek róla, egyszerűen nem bírom ki.*
- Csak azt ne mondd, hogy azért jöttél Hueco Mundoba, hogy megreformáld a káromkodásokat. - *nevetek tovább.*
- Na majd megnézem én, hogy kötsz pórázt a nyakamra. - *folytatom, miközben próbálom kicsit tompítani a fájdalmat, ami a rekeszizmomat éri. Komolyan nevetséges ez a helyzet. Ha ezt Ryuunosukénak elmesélem…*

A kezdeti félelmem teljesen elmnúlt a nevetgélő arrancarrt látva. Most ez honnan jött? Hol hagyta a gyógyszereit? Biztos nem vette be...
- Mit szedsz, mondd? Látom nagyon jó kedved van... - mondtam kissé vidám hangon. Bár még mindig tomboltam ott legbelül, nem akartam itt egyből nekiesni szerencsétlennek. Utólag belegondolva tényleg elég őrült ötlet volt idejönni hueco mundoba- de ez is teljesen rám vallott.
- Azért jó ha tudod, torzonborzka, nem vagánykodni akartam... csak úgy éreztem, muszáj kiszabadulnom SS-ből... úgy éreztem, megőrülök ott. Ráadásul az egyik részem hazavágyott, úgyhogy jöttem, a te legnagyobb örömödre, zsákosnyuszi! - hajoltam meg előtte színpadiasan, játékosan. Szerettem, ha az embereket - fajtól függetlenül - sikerül szórakoztatnom; és úgy tűnt, ennél az alanynál osztatlan sikert aratok. Ennek felettébb örültem. Bár sosem szívleltem az arrancarrokat - érdekesnek azért tartottam őket. Ugyanúgy élnek, mint mi shinigamik - illetve én vizard vagyok, de attól még shinigmai is... izé... na, ebből nem vágom ki magamat. Felsóhajtottam, és a forró napra néztem. Kezdett melegem lenni: miért is nem valami más ruhában jöttem ide? Csak én lehetek akkora degenerált állat, hogy fekete cuccban másszak ide... Ebbe a forróságba...
- Pórázt? Ki mondta hogy meg akarlak pórázolni? Én nem vagyok ilyen, és a domina szexnek sem vagyok híve! - mondtam kissé meglepetten, majd távolabb léptem tőle. Elővettem egy epres nyalókát, és vígan kezdtem eszegetni - bár az utóbbi időben, mióta kissé komorabb lettem, már sokkal többször ettem mentholos cukorkát. - Nos akkor, mit szeretnél? Nekem az is megteszi, ha trécspartit tartunk, mókusmogyoró. - kezdett megijeszteni, hogy mennyire jóól esik itt lenni ebben a forróságban, a homokot érezni a talpam alatt... Azelőtt mindig feszélyezve éreztem magam itt, de most mintha nem! Hatalmasat pislogtam az arrancarra, majd eszembe jutott egy fontos tényező...
- Elfelejtettem! A nevem Chizuki Maya. Benned kit tisztelhetek, kókuszgolyó?- hajoltam meg előtte megint.

*Kicsit hihetetlennek tűnik ez a helyzet számomra; itt ez a shinigami, s ahelyett, hogy bármelyikünk is támadna, hirtelen elkezdünk cseverészni. Vagyis, én igazából csak nevetek azon, amit a shinigami mond, pontosabban ahogyan mondja ezeket. Szórakoztat, és nem tart sokáig felfedezni, hogy komolyan szimpatikusnak tartom őt. Ha nem azok közé a fekete ruhás férgek közé tartana, talán még barátok is lehetnénk. Igaz, nem mindent fogok fel abból, amit mond, és ez nem azért van, mert kisebb az intelligencia hányadosom, vagy valami. Kifejezetten okosnak tartom magam, de akkor sem értem, hogy a shinigami mit ért „haza” alatt… Talán nem is lényeges és közöm sincs hozzá, de akkor se hagy nyugodni ez a megjegyzése.
A színpadias meghajlás még nagyobb vigyort csal képemre; mintha ez a shinigami abszolút nem venné komolyan, hogy ő most az ellenség területén van, ráadásul egy arrancarba botlott nem beszélve arról, hogy bármikor megjelenhet még több közülünk.
Hát, ha ő is lazán kezeli a dolgot, akkor én is. Mintha valami dámát parodizálnék ki, úgy lejtek egyet a karommal, s biccentem meg fejem. Valószínűleg elég nevetségesen nézek ki így, hiszen nem hasonlítok semmilyen nemesasszonyhoz. Jó, a hajamat már kibontva hordom, de azt is csak azért, mert az utolsó hajgumimat is sikerült tönkretennem. Hihetetlen, hogy arrancar létemre néha kénytelen vagyok az emberek világába szökni ilyen földi dolgok miatt. Először a füzet, aztán meg ez… Nem beszélve a tollakról, ceruzákról, radírról, papírról, amire a képregényemet szerkesztem. Persze az alkoholról sem feledkezhetünk meg. Igazi, jó minőségű spanyol borok és pezsgők mindig vannak a szobámban. Csak a biztonság kedvéért, hátha egyszer valami bulit csapunk néhány másik arrancarral.
Amikor aztán elhangzik a domina szexes mondat, rekeszizmaim ismét jól meg lesznek dolgoztatva. Nem tudom, honnan veszi ez a csaj ezeket a dumákat, viszont nem kevés vagányság lakozik ebben a lányban.
Gondolataim még mindig a zsákosnyuszinál járnak, mikor a shinigami tök normális hangon bemutatkozik, és az én nevemet is megkérdezi.*
- A kókuszgolyót Slarin Sleryrrlyn’dreskelnek hívják. - *mutatkozok be én is, előre sejtve, hogy úgyis kitalál nekem valami frappáns kis beszólást a nevemre. Már alig várom. Igaz, én nem vehetem fel vele a versenyt az elvont káromkodások kitalálásában, de azért még se hagyhatom magamat.*
- Ha túl hosszúnak találod, maradjunk a Slarinnál. Azt úgyis könnyebben megjegyzed. De nekem a kókuszgolyó is megfelel. Még sose voltam elnevezve édességről. Jó, talán azért, mert nem szeretem az édességeket. - *vetem oda neki, most már fél kézzel a kardomra könyökölve. Lehet, ebből még harc se lesz. Inkább úgy tűnik, mintha Maya csak kicsit ideges lenne, és le akarja vezetni a feszültséget valamin vagy valakin. Mivel még alig hevertem ki a legutóbbi vereséget, szeretném ezt a helyzetet is élve megúszni, úgyhogy örülnék neki, ha nem túloznánk el a helyzetet. Legalábbis ne olyan irányba, ami engem kártékonyan érint.*
- Bár nem értem, miért tartod ezt a helyet is „hazádnak”, de látom, elég vagány csaj vagy. Nekem megfelel, ha csak jártatjuk a szánkat a semmin. Nincs sok kedvem kárt okozni, meg amúgy is van nálad fontosabb célpontom a közeljövőre. Azonban akkor sem engedhetlek messzebb menni Hueco Mundoban, törpepapagáj. Ha nem támadsz, akkor én se, s még hazaindulni is hagylak, de csak mert csíplek. - *kacsintok egyet, miközben felegyenesedek, és kihúzom a kardom a homokból, hogy aztán, mint valami nagymenő, a vállamra támasszam azt, mint egy homokzsákot.*
- Sőt, ha megkínálnál egy nyalókával, még azt is megköszönném. Persze csak ajándékba lenne. - *villan fel fejem felett az a bizonyos égő. Szerintem igencsak meglepődne, ha hirtelen betömném vele a száját, amikor éppen felesleges dolgokat kezd el magyarázni.*
- Nos, akkor mi lesz? Lekempelünk a homokba, és elmondod, mi a francért lettél olyan elkeseredett, hogy ide gyere, vagy inkább egy másik lehetőséget választasz?

Hatalmasat pislogok ártatlan szemeimmel, és édes mosolyra húzódik a szám.
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel... - mondtam ki elnyújtottan, ízlelgetve, alaposan megrágva a nevet. Pörgős, dallamos. - Debéla neved van! Dejó! Az enyém olyan snassz... Mondd, Linzer, te is így érzed, ugye? - csüccsentem le elé teljes lelkinyugalommal, és fixíroztam a ruháját. Majd előkapartam agyam használható részét, és mielőtt odanyújtottam volna neki egy nyalókát, megszólaltam: - Mindkettőt! Előbb verekedjünk meg, aztán beszélgessünk! Sőt, meghívlak egy fagyira Karakurába! Vagy amire akarod. Veled még inni is hajlandó lennék! - jeleztem neki hogy alapjáraton szimpatikus a személyisége. Hevesen kivettem a hajamból a beleakott kék csatot, és megakadt a pillantásom kedvenc és egyetlen ékszeremen. Az én ízlésemnek -már ha van ilyen - ez túl drága volt; de mivel Yukétól kaptam, elfogadtam. Pislogtam rá még egy párat, és eltűnődtem, hogy mit fog majd szólni, ha megtudja hogy menyasszonykája arrancarral haverkodik. De ez az arrancarr nem olyan alpári kis szatyvadéknak látszik, mint a többi! Ráadásul egészen jól is érzem magam vele. Talán azért, mert itt is itthon vagyok, és mert valakivel valamennyire összhangot találtam. Végülis itt nem kell a felelősségteljes hadnagyot adnom, aki kész magát kinyírni, ha az érdekek úgy kívánják: lazulás volt az egész. - Linzer! Egész szimpatikus vagy nekem. - közöltem vele élete legszomorúbb hírét. Mert akit én megszimpatizálok, annak annyi. Nem fogja magát megutáltatni velem, csak akkor, ha valami retek undokságot művel. Azt meg azért nem ajánlanám neki, mert akkor találkozna a dühös énemmel. Talán még hollowMayát is ráengedném, az meg csöppet domina nőszemély. Lehet hogy szétszedné, esetleg megkínozná, vagy... áhh, abba jobb nem belegondolni. Még mindig idegesen, mégis vidáman néztem felfelé Slarinra, és közben zanpakutuommal játszottam. egész kellemes dolgo volt a homokban ülni, és közben azon gondolkozni, hogy merre is veszett el a maradék eszem. Végülis úgy tűnik, egyedül én vagyok olyan nagyon idióta egész Soul Societyben, hogy idejöjjek lehiggadni. A dolgot akár egy ép eszű öngyilkosságnak titulálná- de nem én! Ez inkább egyfajta móka - hogy meddig mehetek el. Mely az a határ, amelyet átlépve biztos nem úszom meg könnyen a dolgot...
~ Te utolsó kókuszmániás ribanc, mi a faszért játszod az agyad, mi?! Nem elég köcsög buzi munkád van? Mi a retkes szutyvadt bolhásgörcsöt akarsz már itt?! Takarodjál innen hazafele! - mutatkozott meg Shiro újonnan.
~ Kuss, ha csak ilyen megszólalásaid vannak, bazdmeg. - szerencsére én is csupán magamban beszélek így. Egyesek talán meglepődnének, ha meghallanák ezt a beszédstílust tőlem...

*Maya egyre jobb beceneveket talál ki; ha komolyan venném az egészet, akkor valószínűleg készülnék miszlikbe aprítani a kis bolhát, de hát na, néha lazábbnak is kell lenni. Na meg a társaság miatt sem panaszkodhatok. Bár általában nem szoktam csajokkal haverkodni, mert a legtöbb csak nyafog nekem a szerelmi életéről, ami őszintén szólva engem hidegen hagy, de az a kör sem sokban különbözik ettől, akikkel mostanában találkozok. Ceph jobban rajong a gombolyagokért, mint az alkoholért – na jó, még sosem láttam inni, bár nehezen képzelem el róla - , Slagi meg… hát, tudjuk milyen. Szóval most már annyira tökmindegy, hogy kivel barátkozok, amíg jól érzem magam a köreimben. Kifejezetten hiányzott már az olyan személyek közelsége, mint amilyen Maya. Végre nem érzem úgy, hogy rajtam van a felelősség, és nekem kell a társaságot úgymond irányítanom. Nem mintha felsőbbrendűnek tartanám magamat náluk. Utálom a nagyképűsködést, és én sosem leszek valami beképzelt kis fruska.
Legalább egyszer kimondta a rendes nevemet, sőt, még meg is dicsérte. Nem mondom, alaposan sikerült meglepnie ezzel. Azok a shinigamik, akikkel eddig találkoztam, jobban szeretnek gúnyt űzni a nevemből. Vagy csak olyan maflák, hogy még csak ki se tudják ejteni, és ezt a nagy pofájukkal akarják palástolni. Ez i csak azt bizonyítja, milyen szánalmas mind; a saját gyengeségüket gúnnyal álcázzák, s engem provokálnak inkább. Az esetek többségében sajnos sikeresen. Hát igen, nincs nehéz dolga annak, aki az én idegeimet akarja kikészíteni.
Maya már majdnem átadta azt a nyalókát, mikor hirtelen visszahúzta a kezét. Kénytelen vagyok elvigyorodni a felvetésén, miszerint mérjük össze erőnket előbb, s csak aztán folytassuk a cseverészést. Na meg úgy sem fogom kibírni anélkül, hogy ne pofázzak két kardcsapás közben. Ez van, én ilyen vagyok.
Amikor fagyira invitál, hangos nevetésben török ki. Nem hiszem, hogy szívesen látott vendég lennék a városkájukban, na meg szeretném még élve tovább szolgálni szeretett Aizen-samámat. Remélem, nem gondolta komolyan. Ki tudja, mit rejteget ez az elsőre kifejezetten szimpatikus egyén számomra.*
- Ezt a nevet még én választottam, de már nem is tudom, miért. - *vontam meg a vállamat. Az emlékeim nagyon halványak emberi életemről, bár egy-két képkocka néha még felrémlett. Azt tudom, hogy a Slarin az egyfajta művésznév volt számomra, mert az eredetit nem találtam elég egyedinek. Meg azt is, hogy közöm volt több művészethez is, bár ezt már akkor sem nézték ki belőlem. Ezt leszámítva… arcok, hangok, képek, s tények. Talán jobb is így, hogy nem emlékszem mindenre. Na de ez most nem az érzelgősség ideje, azt tartogassuk csak a naplóírási időmre.*
- Soul Societybe meg akkor se mennék, ha targoncával vonszolnának oda. Na jó, ha Aizen-sama bízna meg egy feladattal, az más, de nem vagyok én olyan fontos arrancar, hogy ilyet rám bízzon.
*Hát igen, a tények csak tények maradnak, nem fogom itt szépíteni a dolgokat. Mondtam már, hogy utálom, ha mások teszik az agyukat, én se fogom a fontos arrancart játszani. Na de majd egyszer, ha sikerül kicsit megerősödnöm… hiszen a hatalomvágy bennem is él, s igen, fejlődni akarok. Az első lépcsőfoka pedig csak az lesz, hogy betont etetek azzal a patkánnyal, aki miatt még most is látszódik néhány sebem.*
- Na de téged Hueco Mundo csodás sivataga bármikor vár. Vagy akár Karakura Town is. Persze csak ha nem törnek elő belőlünk a természetes viszályok. Hiszen te attól még shinigami maradsz, hiába kedvellek. - *mondom, s kicsit letargikusan húzom elő a kardom. Szívesebben beszélgetnék vele még többet, de hát ő akarja.*
- Biztos ezt akarod, bogárka? - *tekintek rá ismét kérdőn, s várom a válaszát. S ha úgy látom, felkészült az összecsapásra, már meg is indítok egy támadást. Szándékosan úgy, hogy kivédhesse, a mellkasa felé csapok. S bár az erő alaposan benne van a csapásomban, mégis érződik, hogy nincs igazán okom bántani őt.*

Kicsit talán meglephettem Slarint a neve megdicsérésével; de valóban jópofa neve volt. Csak úgy pörgött az ember nyelve, amikor kimondta... Egész jó hangulatteremtő volt ez. Nem igazán értettem, hogy miért kell mások nevén gúnyolódni. Az én nevemet is örökké gúnyolták, és ez eléggé rosszul esett - amikor még kicsi voltam, képes voltam sírva hazamenni emiatt. Azóta azonban jó pár éve eltelt, és már meg is haltam… és a második életemet élem, ami nem is biztos, hogy annyival jobb az előzőnél. Viszont ha most is meghalnék, akkor eltűnnék a világból, örökre? Vagy csak egy másik helyre kerülnék megint?
Miközben ezen gondolkoztam, kiejtettem a kezemből a nyalókát, amiért aztán elpirulva kaptam, és azt a zsebembe tömtem. Miközben feltámaszkodtam, Linzerke halál nyugodtan előhúzta a zanpakutuoját, és én is az enyémre tettem a kezemet. Kicsit húztam a számat, de ha már azért jöttem el hogy valahol alaposan elverjenek vagy én tángáljak el valakit, akkor ideje lenne cselekedni… Bár tény, hogy ez nem olyasfajta harc lesz, amin fő célom az ellenség kinyírása lesz…
- Linzerke, ha megutálsz utána, akkor felőlem hagyjuk. Nem akarnám elveszíteni egy ilyen jó fej arrancar haverságát, mint amilyen te vagy. – közöltem, és kedélyesen lóbálni kezdtem a zanpakutuomat, ügyelve arra, hogy ne vágjam le szerencsétlen fejét. Elkezdtem körülötte lépkedni, és azon törtem magam, hogy mihez kezdjek. Végülis ha jobban belegondolok, én sem lennék normális…
- Mellesleg, nem is csak shinigami vagyok. – vigyorogtam el magam, aztán gyorsan elő is kaptam egy szem mentolos cukorkát, és elkezdtem eszegetni. A helyzet kétségbeejtő mivoltán nem sokat javított az édesség, így hát kényszeredetten lenyeltem. Ez majdnem fulladásos halálomhoz vezetett – a nagy többség mérhetetlen örömére – de az akció után köhögve kihúztam magam. Igazából olyan volt ez a megszökés SS-ből, mintha valami elől menekülni akarnék, és úgy is érzem, hogy ha nem ma történik meg, akkor nem lesz olyan súlyos. Mindamellett ott tombol bennem az az undorító, zsigereket csavaró bűntudat és önutálat, némi undorral fűszerezve. Csakhogy… nem jöttem rá, hogy mi a probléma. Vajon miért érzem én ezt? Hiszen semmi rosszat nem tettem… vagy mégis?
Ránéztem Linzerre, és pislogtam egyet. Kezdett melegem lenni, de azon kívül tökéletesen éreztem magam. Mintha egy hatéves kisgyerek fél év óta először szabadult volna ki a játszótérre…
- De azt hiszem, ez a téma nem igazán érdekelhet téged… - sóhajtottam jó nagyot. Már miért is érdekelné? Ahogy vesszük, nem sok esély van arra, hogy megint találkozzunk. Még ha sikerülne is párszor besunyulni, összeborulva marhulni valahol; akkor sincs rá semmi garancia sem, hogy nem buknánk le és nem csinálnának csinos kis bőrszíjakat az irhánkból. Már ha megmaradna belőlünk valami, amit fel lehetne használni a bőrszíjakhoz…
- Tudod mit? Ha végeztünk, oda megyünk, ahová akarod. Csak mélyen kedvelt Aizen-samádhoz ne vigyél el… Nem hiszem, hogy örülne a társaságomnak. – Kifejezetten nehezemre esett mindennemű utálat, gúny, undor, irónia nélkül kimondani Aizen nevét. Nos, tény, hogy legszívesebben apró cafatokra tépve láttam volna egy ideje, de… ha viszont meg akarom tartani ezt a kialakulni kezdő barátságot, akkor jobb lesz visszafogni magamat. Amúgy sem vagyok egy valami hűdeheves természet… Vagyis de, de nem ez most a lényeg…
~ Csinálsz még ma valamit, vagy megvárod, míg a seggedbe döfi azt a hurkapálcát?! Mozdulj, te útszéli prostituált! – Nem tudom, mi másra számíthattam volna tőle. Igazán. Ez már olyan hétköznapi volt…
~ Kussoljál már, te retkes festékpatronfejű. Nem bírod befogni azt a harcsaszádat?! – csattantam fel magamban, majd kivédtem a mellkasom felé lendülő támadást. Bár volt benne erő elég rendesen, valahogy mégis azt kellett éreznem, hogy Linzerkének nincs véres elszámolnivalója ezen. Elég érdekes lesz ez a harc, ha egyikünk sem akar a másiknak komoly problémát okozni…
Mélyet sóhajtottam, és előkaptam a gyorsabbik felem. Az oldala felé támadtam, de olyan átlátszósággal, hogy könnyen ki tudja védeni a dolgot…

*Érdekes. Igazából egyikünknek sem áll szándékában a másikat bántani, de mindkettőnknek szüksége van a feszültség levezetésére. S persze a fejlődés felé vezető utam abból áll, hogy minél több harccal minél nagyobb erőre tegyek szert. Az utóbbi időben pedig úgy érzem, mintha csak stagnálnék egy helyben, s nem tudnék a jelenlegi szintemen felülkerekedni. Tudom, hogy tudnék még hová fejlődni. Nem én vagyok a legerősebb arrancar, s ha nem szerzek sürgősen nagyobb erőt, akkor legközelebb nem lesz olyan szerencsém, mint a múltkor volt. Érezhetem még sokszor a jéghideg pengét, ami keresztülmar rajtam, ám nem biztos, hogy legközelebb is sikerül megmenekülnöm. Márpedig én vagyok az, aki legközelebb a kardját akarja lenyeletni azzal a patkánnyal…
Bár még mindig nem értem, hogy Maya mit ért azalatt, hogy ő nem csak shinigami, tény, hogy felkeltette ezzel az érdeklődésemet. Felvonom utoljára a szemöldököm, majd támadó pozícióba helyezkedek. A szemeimből leolvasható, hogy én nem fogom meggondolni magam; csupán egy edzésként fogom fel az egészet. Már ősidők elteltek azóta, hogy valaha is edzésként tekintettem volna egy harcra. Hiába, hiszen arrancar vagyok. Vagy te ölsz meg másokat, vagy téged esznek meg, s nem lesz más belőled, csak hulladék. Mondjuk kábé most is így tekintenek rám sokan. Hiába, a társadalmunk árnyoldalai.
Azt még a harc előtt lezsírozzuk, hogy még összefuthatunk gyakorlatilag bármikor és – majdnem bárhol. Aizen-sama nevének említésére egy pillanatra kidagad az ér a homlokomon; nem szeretem, ha rosszat mondanak róla. Én igenis, hű maradok hozzá, hiszen sokat köszönhetek neki. Ő az, aki még nagyobb erőt adott, s ezzel együtt egy utat, életcélt, amit beteljesíthetek. Miatta lett vége az unalmas hollow-létemnek, aminek értelme nem volt. Gyakorlatilag egy új irányt mutatott nekem, s egy magasabb szint felé terelget a tervei által. Szeretnék örökké a részese lenni ennek.
Hát igen, a politika. Gyanítom, hogy vége lenne a nem éppen idillinek nevezhető, egyenlőre még csak gyenge lábakon álló barátságunk. Hiszen ő shinigami, és még nem tudom mi – a célzásaiból nem jöttem rá, hogy mi is lenne még. Biztos nem hollow, olyanról még nem hallottam. Vagy ha az lenne, az vicces lenne. Hehe. Bár nem tudok elképzelni egy fél-shinigami-fél-hollowt, legalábbis nem most, amikor egy harcot szeretnék végre elkezdeni. Majd ha hazaértem, lerajzolom. Talán.
Szóval, a kialakuló barátságunk meglehetősen gyenge még; mintha a szakadék szélén sétálnánk, s tudjuk, hogy egy óvatlan lépés elég ahhoz, hogy a maradék stabilitást is elveszítsük, s az utóbbi pár percnyi kapcsolatépítés eredménye a mélybe zuhanjon. Csak mi már nem egyszerűen állunk vagy sétálunk a szakadék szélén, hanem azáltal, hogy összecsapni készülünk, gyakorlatilag már a hasadék felett ugrálunk versenyezve, hogy melyikünk tud a másik oldalra jutni. Addig is, a politikai ellentéteket igyekszünk félretenni – én legalábbis mindent megteszek azért, hogy toleráljam Maya „másságát”. Mennyivel jobb lenne, ha hollow lenne…
Az első támadásom könnyen kivédi – nem lepődök meg rajta, nem is számítok másra. Kellemetlen így harcolni, nagyon kényelmetlen. Nem hiszem, hogy Maya valami porcelán-cicababa lenne, aki a körmeit féltené, s a legelső találat után összeesne. Kicsit komolyabbra kéne venni a dolgot. Már csak az a kérdés, hogy melyik az a határ, amit feszegethetek. Avagy milyen közel merészkedhetek a szakadék széléhez anélkül, hogy leesnék.
Az átlátszó támadást átlátszó követi; már szinte nevetséges, hogy mennyire óvni akarjuk a másikat. Nem hiszem, hogy sokáig bírom ezt a tétlenséget. Egy egyszerű hárítás elég ahhoz, hogy kivédjem. Ő sem veszi komolyan az egészet. Ez nagyon idegesít.
Érzem, hogy csupán a hülye helyzet miatt dagad fel homlokomon az ér; irritál, hogy már egy rendes harcot nem lehet rendesen lejátszani. Na meg az, hogy az adrenalin szintem nem a harc hevétől nő meg.
Következő lépésem tehát az, hogy néhány forgással jutok Maya elé. A kardomat a lába felé csapom, ám inkább elterelésként. Hisz egy pillanattal később Maya bordái már a könyökömmel találkozhatnak, ha sikerül elterelnem a figyelmét. Nem egy halálos ütés, meg minden, de ha Mayában volt annyi merészség, hogy shinigami létére egyedül másszon el Hueco Mundoba, akkor gyanítom, tud magára vigyázni.*
- Hé, kispofa. - *szólok hozzá, szemeimmel Maya tekintetét keresve.*
- Ez így tisztára nevetséges… Mi lenne, ha kicsit komolyabban vennénk az egészet? Idegesít, hogy úgy kezelsz, mint egy tojást, amit nem akarsz eltörni. - *emelem kardom, s várom a támadást. Hiszen most az ő köre jön.*
- Tudsz te magadra vigyázni, és engem se kell félteni. - *vigyorgok el. Valóban, nem vagyok már kislány. Megoldom, ha krízishelyzet van. Sok mindent túléltem már, ebbe se fogok belegebedni.*

Érdekes belegondolni, hogy eddig hány harcot éltem már túl. Rengeteg sérülést szereztem már be, bár a testemen szabad szemmel szinte láthatatlanok a pókhálószál – vékonyságú hegek, én mindegyiküket érzem még a mai napig is. Számtalan harc, amit hollowokkal, arrancarokkal vívtam meg, és habár nehezen is, de túléltem. Azonban az, hogy az utóbbi időben egyre kevésbé élvezem az arrancarok, hollowok irtását, megmagyarázhatatlan lett nekem. Úgy éreztem magam, mint amikor régen shinigamik ellen kellett küzdenem… mintha a testvéreimet kellett volna megölnöm. Nem a hollowokat sajnáltam, náluk csak egy enyhe kis lelkifurdalásom támadt, amit szinte azonnal elnyomtam… Viszont az arrancarok megölése eddig nem ismert fájdalmat jelentett nekem. Tény, hogy ők szemrebbenés nélkül kettévágnának engem, de akkor is…
Úgy tűnik, ezt még meg kell tanulnom kezelni. Látszik, hogy Masakiék jóval érettebb vizardok nálam… Sóhajtva hárítottam el Slarin támadását, majd a földre térdeltem véletlen. Szoktam ilyen félreizéket csinálni, csak pont nem jókor…
Belül kezdtem dörömbölni a látszatharc ellen. Mintha ki akart volna törni belőlem valami. Nehezen tudtam magamat fékezni, szinte mániákusan kívántam azt a komoly küzdelmet, a teljesen vérre mégsem menő harcot, ami kibontakozhat köztünk. De azért ott belül féltem kicsit… Még sohasem voltam ilyen „közeli”, „baráti” viszonyban arrancarral… Érdekes volt és félelmetes. Talán kezdett bennem megformálódni az, amit annyira szerettem volna elérni? Nem csak hangoztatni? Hogy nem a külső és a faj számít, hanem a lélek? De… Attól még máskor bárhol és bármikor összefuthatunk. Nem arra gondolok, hogy elmegyünk kajálni vagy valami… Mi van, ha küldetése során engem küldenek ellenfelének? Akkor majd vívódhatok, hogy mit választok: a munkát, vagy a barátot. Nem lesz könnyű… De vissza kell térnem a jelenbe.
Miközben támadtam felé a már lassan megszokott látszattámadásaink egyikével, eszembe ötlött, hogy mennyire óvni akarjuk a másikat. Mondjuk mindent kinéztem volna Slarinból, csak azt nem, hogy nyafogna, ha bepiszkolódna a ruhája. Zanpakutuoink élei összecsaptak, sikítva marták egymást, de érezték, hogy gazdáik nem gondolják komolyan: hangjukból hiányzott a gyilkolni vágyás, és elsiklottak egymáson. Még csak nem is lihegtünk, agy vettük gyorsabban a levegőt.
- Tudod, nem igazán erre számítottam. Lassan keringőt járunk majd a Zanpakutuoinkkal… - szóltam halkan, és támadtam. Kitértem a zanpakutuo lendítése elől, majd az oldalát vettem célba a markolattal: ha eltalálom, akkor hátraesik. Persze nem vittem nagy erőt a támadásba, mert még mindig nem akartam, hogy baja essen. Aztán, mint valami hirtelen jött éjjel, magába szívtak a gondolataim. Mintha egyszerre lettem volna két helyen.
~ Mit akarsz tenni? – nézett a szemembe a sziklán ülő sárkányom. Nem értettem, hogy mit akar. Óvatosan felé léptem, és kinyújtottam a kezem. Éreztem a pikkelyeket, a forró érintésüket, ami nekem kárt mégsem okozott.
~ Nem tudom… Miért hoztál ide? És… Miért vagy ebben az alakban? Hiszen… te mindig Shiroként öltesz nekem testet. – néztem a felálló sárkány szemeibe.
~ Összezavarodtál… nem tudod, hogy hová tartozol. Ez a harc segít majd abban, hogy eldöntsd, ki is vagy valójában, és kihez tartozol. – mondta éles, szinte ropogó hangján. Kicsit sem hasonlított az emberi alakja hangjához. Felemelte számomra gyönyörűséges fejét, és végtelen értelmet és bölcsességet sugárzó szemeivel az enyémekbe nézett.
~ Mit kellene tennem? – kérdeztem elhalkulva, és kezemet a sárkányról a hűvös-meleg sziklára tettem. Ott, ahol a sárkány ült, szinte forró volt, a többi része viszont hideg. Ez a világ olyan volt, mint amilyen én vagyok… Élő és halott egyszerre. Nem is pislogtam, úgy meredtem magam elé, szinte belemerülve a sötét kétségbeesésbe…
Slarin könyöke a bordáim közé talált, én pedig nyekegve és fájdalmasan kenődtem el a földön, majd gyorsan fel is pattantam. Erre történetesen szükségem volt ahhoz, hogy felrázódjak. Kiszakított a világomból, én pedig hálásan álltam fel, és néztem Slarin szemeibe.
- Köszönöm! – mondtam tisztán és érthetően, bár lehet, hogy nem volt világos neki, hogy ezt mire értettem. Aztán magam elé tartottam a zanpakutuomat, és lehunytam a szemem. Igyekeztem lehiggadni, nem akartam neki mutatni a bennem lejátszódott dolgokat. Éreztem, hogy egy rossz lépés, egy rossz szó, és minden, amit ma itt erőfeszítések árán létrehoztunk, a semmibe vész…
Mikor kinyitottam a szemem, hangom higgadtan, hűvösen csengett, mikor válaszoltam a szavaira:
- Ahogy gondolod, Linzer. Azért voltam ilyen, mert nem akartalak bántani, és ez most is érvényes. De ha komolyan szeretnél harcolni, hát legyen. – szóltam neki, majd ujjamat felé mutatva megszólaltam:
- Hadou 04: Byakuray! – nem céloztam létfontosságú pontjára, sőt, még inkább úgy irányítottam a támadást, hogy ki tudjon térni, bár ne olyan könnyen. Már élesebben támadtam felé, és több erőt vittem a hárításba, de úgy éreztem, még muszáj valamit mondanom neki…
- Továbbra sem akarlak bántani. Sajnálom, ha valami fájni fog… - igen, erre számítottam magamtól. Semmi értelmes, és köze sincs ahhoz, amit ki akartam hozni a dologból. Csüggedten ráztam meg kicsit a fejem, és kezdtem bele a dologba újra:
- Szóval. Nem használom fel ellened minden erőm. – mosolyogtam, és vártam, hogy támadjon: az ő köre következik, és én nem voltam olyan aljas, hogy kétszer támadjak egymás után rá…

*A könyököm a bordái közé landol; tényleg megijedek, hogy komolyan ártottam neki, így hátrébb lépek egy kicsit. Aztán eszembe jut, hogy shinigami, ráadásul az enyémnél nagyobb lélekenergiával rendelkezik. Mit tagadjam, ha ez az igazság? Nem teszem magam nevetségessé holmi kifogásokkal.
Szóval, igazából meg is nyugtat a tény, hogy Maya képes ismét talpra állni, mi több, mintha meg is változott volna. A kisugárzása most valahogy más, mint pár másodperccel ezelőtt. Nagyobb önbizalom tán, nem tudom. De most először érzem rajta, hogy komoly harcos is tud lenni. A gyilkos szándék továbbra is hiányzik belőle, de látszik, hogy komolyabban fogja venni a harcot. Én sem akarok ártani neki, de nem bírnám elviselni, ha tovább kéne ezeket az ál-támadásokat végrehajtani. Nem a stílusom. Ha például edzek, azt is komolyan teszem. Na jó, ha rám jön az öt perc, akkor képes vagyok fakardokkal hadonászni, végtére is azzal is meg lehet tanulni pár új hárítást.
Azonban amikor megköszönte azt, hogy a bordái közé találtam a könyökömmel, gyakorlatilag a földbe gyökerezett a lábam. Pedig nem is használom a resurrecciónomat, vagyis mocsárnak itt se híre, se hamva.
Nem tudom, mi az, ami ennyire megrendít ebben a helyzetben. Nem értem, mi az, amit megköszön nekem Maya. És az utóbbi időben az egyetlen „köszönöm”, amit hallottam, az volt, amikor segítettem Cephnek összeszedni az elgurult gombolyagokat. Na meg az, amikor Aizen-sama elbocsát egy jelentés megtétele után, de az inkább a „viszlát”-ot jelenti nála.
A mozdulatlanságommal persze súlyos árat fizetek. Mire ráeszmélek, hogy miért nyújtja felém a mutatóujját, már túl késő.
Bár csupán a vállamat súrolta a villám, így is elég fájdalmas a végeredmény – s elég látható. Összeszorítom a fogaim, amikor a karomat megmozdítom – a jobb vállamon ért a sérülés. Mit ne mondjak, nem lesz így kellemes kardot forgatni. Azonban nem olyan egetverően súlyos a sérülés. És én nem vagyok olyan fajta, aki nekiáll panaszkodni. Bár még én magam sem értem, hogy mi a francnak jó nekem haverkodni meg pátyolgatni egy shinigamit… Hiába célozgat arra, hogy ő nem egészen shinigami, ha én ebből egy mukkot nem értek. Nem esik le, mire akart ezzel kilyukadni, vagyis nem fogok ezen agonizálni.*
- Cöhh… - *vetem oda egy hatalmas vigyorral a képemen. Nem tehetek róla. Kedvelem és kész. Viszont utálom megjátszani a harcot. Az valahogy nem a stílusom. Nem akarok amiatt aggódni, hogy nehogy levágjam a fejét. Ha megtörténne, az csak annyit bizonyítana, hogy ő volt olyan ügyetlen, hogy ez történjen. Nem hiszem, hogy fennáll ez a veszély. Most csupán magamat akarom adni. S a saját harcstílusomat.*
- Úgy nézek én ki, mint akit egy kicsit is érdekel, ha bibis lesz a bőre? - *vigyorgok, eközben a kardomat emelem, a következő támadásomat előkészítve. Szeretem sokáig csak a kardok táncát járni. A képességek számomra csak másodlagosak.*
- Ha levágod a karom, én akkor se fogok panaszkodni. Azt csak a plázacicák teszik. Én pedig harcos vagyok, arrancar. - *folytatom, miközben azon gondolkozok, hogy Maya akkor is ezt mondaná, ha elmesélném neki, hogy mit tettem hollow létem alatt. Hogyan faltam fel életem első lelkeit… akik közül mellesleg egy valaki az unokaöcsém volt, a másik pedig a bátyám özvegye. Ha tudná, vagyis vizualizálná, hogy számomra egy shinigami lelke sokkal finomabb a nyalókájánál, valószínűleg most nem akarna a puszipajtásom lenni. S persze azonnal levágná a fejem, ha tudná, hogy jelenleg a bosszú az, ami éltet. A bosszú egy kapitány iránt. Lehet, ismeri, sőt, lehet, ugyanazon osztagba tartoznak. Bevallom, lusta voltam odafigyelni arra, amit Aizen-sama magyarázott az osztagok szimbólumairól, talán be kéne pótolnom. Akkor felismerném, ha ilyen nemű kapcsolat lenne köztük. Bár végül is úgyis mindegy… Nem számít, Mayának nem kell tudnia arról, hogy milyen az életem arrancarként. Hisz épp ezért kezelem külön az érzelmi életemet a hollow létemtől, nem igaz?
A következő támadásban a kedvenc trükkömet használom. Először csak sonidot használva cikázok körülötte, s amikor elég közel érek hozzá, tekintetemet mélyen az övére helyezem. Szó szerint lebilincselem a nézéssel… Maya azt érezheti, hogy ahogyan a szemébe nézek, nem tudja levenni rólam tekintetét. Sőt, még csak a végtagjait se tudja mozdítani. Előszeretettel használom ezt a képességet, s többnyire sikerrel járok, mikor ezt használom. Csupán egy apró rásegítés a kardtechnikára. S ha minden igaz, már csak egy kardnyújtásnyira vagyok tőle. Nem hiszem, hogy féltenem kell, ugyanakkor kímélnem sem annyira. Az én jobb karom is megsérült; ideje kiegyenlíteni az övével. Fő célom most az, hogy amíg a szemkontaktust tartom, sikerüljön megsebezni Maya csuklóját. Hiszen ha sikerül ezt megtennem, akkor jelentősen nagyobb fölénybe kerülök nála. A szemkontaktus pedig valószínűleg abban a pillanatban ér véget, ahogy a penge Mayához ér. Gyógyítható seb, nem arról van szó. De megelőzésnek tökéletes. S persze hogy Maya ráeszméljen: én arrancar vagyok, és tényleg komolyan gondolom azt, hogy a harcunk tűnjön legalább valóságosabbnak. Mert nem szeretem a keringőt. Az nem nekem való, ha én a headbanget szeretem.*

Mosolyogva figyeltem Slarin képét. Majd bordáimat nyomkodtam, ellenőrizni akartam, hogy még minden a helyén van-e. Enyhébb fájdalom járta át a mellkasom, és nyögve jeleztem a külvilág felé, hogy ez bizony be fog dagadni. Mondjuk alapjaimban nem rendített meg a dolog, szóval a teljes lelki nyugalom és én társultunk a következő Slarin-megtámadásban. Amiből annyi lett, hogy a ruhájából vágtam le egy cafatot, majd bocsánatkérő pillantások kíséretében visszahúzódtam, és vártam Slarin következő támadását. Amiből nem sok jutott el a tudatomig, mert szinte csak a szemét láttam, majd valami fájdalom vágott a csuklómba. Elugrottam, Shunpoval Slarin mögé kerültem, és sérült csuklómra pillantottam.
Hirtelen tudatosodott bennem – sokkal jobban, mint az előbb: ez nem játék. Harc. Pont az, amiért elvileg hisztiztem. Motyogva néztem vérző kezem, amibe minden mozdulatra fájdalom hasított. Ez is csak azt mutatja, hogy nem vagyunk halhatatlan, sérthetetlen lények. Olyan sérülékenyek vagyunk, mint az emberek…
Néztem pár pillanatig a csöpögő vérem, majd hideg mosollyal fordultam Slarin felé. Tudtam, hogy nem akarja, hogy ennyire kíméljem. Ő sem kímél engem. Belegondolva, mintha nem is érdekelne a harc kimenetel. Ki tudja, hogy nem veszítek-e? Nem mértem még fel a lélekenergiáját. Nagyon nem érdekel, ahogyan az sem, hogy ki nyer.
- Nem úgy nézel ki, és ez megnyugtató. Tudod, valami rejtélyes okból nagyon nem szeretem a rózsaszín színt és a plázanőket… -vigyorogtam, majd támadtam. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fogok bírni egy arrancart… de ez a nap is eljött.
- Kedves Slarin! Igazán örülök, hogy megtisztelsz a harccal. Előre elnézésedet kérem, ha valamiért rondán fogok hozzád beszélni. Kérlek, nézd el nekem, mert az… nem teljesen én leszek. – mosolyogtam felé, majd Shunpoval támadtam. Zanpakutuoim lendítettem, vágtam, majd felugrottam és úgy akartam sérülést okozni neki… Végül mégis elshunpoztam felőle, bár ezt az akcióm majdnem pofáraesés követte... Az oldalánál lyukadtam ki, és ott kiáltottam el magam:
- Hadou 50: Rei no kuron! - klónom felbukkant mellettem, és Slarin körül, hideg mosollyal arcunkon elkezdtünk körözni. Igyekeztünk olyan tempót felvenni, amiről már nem tudja megállapítani, hogy melyikünk az eredeti. De hülyének persze nem néztem őt. Végülis, okos kis arrancar a lelkem, ráadásul még szipmatizálok is vele...
- Linzer, Linzer! A harcunk után kajálunk valamit? Kezdek olyan nagyon éhes lenni valami finomra! - hangzott el egyszerre két szájból a kérdés, ami talán kissé idegesítő lehetett.
Kitértem a másik Maya útjából, és hagytam, hadd érvényesüljön. Hiszen pont olyan erős, mint én... Ugyanúgy gondolkodik - tehát minden lépéséről tudtam...
Kiért, Slarin lábát vette célba, majd felém nézett. Sóhajtva pörgettem meg a szalagoknál fogva a zanpakutuokat, kissé szívemre véve a csuklómba folyamatosan belemaró fájdalmat.

*Mit ne mondjak, alaposan meglepett, hogy a ruhámból egy apró cafatot szakít le kardjával ellenfelem. Ha az ellenkező nemhez tartozna, akkor valószínűleg most jól belevörösödnék, aztán pedig cafatokra szabdalnám. Hiába, nem szeretem, ha velem szórakoznak ilyen téren. Utálom, ha a nőiességemmel, vagy épp annak hiányával piszkálnak, s a legkisebb megjegyzésre és egy tűzokádó sárkányként tudok reagálni.
De csajoknál ez valahogy más. A plázacicák meg a kényesebbek inkább az orrod alá dorgálják, hogy sose néz rád senki, amíg nem húzol fel valami áttetszőbb ruhát. Mások viszont épp ezért szimpatizálnak veled. Néha én sem értem a női nemet, holott én magam is közéjük tartozok. Csak kár, hogy a legnagyobb viszályok is nők között zajlanak le… Ezért is voltak többnyire férfiak a haveri köreimben.
A ruhaszaggatás persze nem olyan szembetűnő – na jó, a tetoválásom már eléggé az, ugyanis a felsőmből Maya azt a részt szakítja le, ami eltakarja a tetoválást. A 15-ös szám így szépen megcsillan a napfényben, én viszont a szemkontaktusra koncentrálok. A legtöbb shinigami nem szokta felfogni, hogy ilyenkor miért nem tud mozdulni. Úgy tűnik, Maya tudatáig sem jutott el a gondolat, hogy miért nem védekezett, amikor támadtam. Nem hibáztathatom érte. Kedvelem meg minden, de mégis csak shinigami. Ők pedig köztudottan lassú felfogású, kicsit butácska teremtmények. Azért mégis csak, na…
A hideg mosolyra én kaján vigyorral válaszolok. A kardomat egy passzív, védekező helyzetbe készítem; szerintem végre rájött arra, hogy nekem nem való a keringő. Ha meg megsérül a fejem búbja, akkor majd meggyógyul. A gyilkos szándék hiányzik mindkettőnkből; a szeméből egyszerű kiolvasni, hogy ő sem akar olyannyira vérre menő harcot. Na persze ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül kímélnünk kell egymást. A kardjaink szívesen látnák felnyársalva egymást, már csak az etnikai és politikai nézeteltérések végett is, azonban szerintem mindkettőnknek van annyi harci tapasztalata, hogy tudja, mikor kell visszafogni a fegyvereket. Ezek nem olyan eszközök, melyek egyszer csak megbolondulnak, s nem hallgatnak irányító gondolatainkra. Nem holmi balesetveszélyes tárgyak, melyekkel véletlenül lehet ártani másnak – ezek a karunk meghosszabbításai csupán, s egy igazi fegyvermester is úgy gondol rá, mint a saját karjára. Ugyanúgy a részünk, s tudjuk, milyen mozdulatokkal mit lehet elérni. Tudnod kell irányítani, s ha ölsz, azt szánt szándékkal teszed.
Maya válaszára már lendítem is a kardom; ugyanis a beszédünk folytatása után a támadása következik.
A vágását hárítanom, s igyekszek hatalmasat csapni a kardra. Látom a vérző csuklóját, s bár nem mutatja ki, tudom, hogy nem lehet kellemes így kardot forgatni. De erős kislány, túléli. Én is az vagyok, nem lesz komoly bajom. Bár örülnék, ha végre tisztán látnám, mire akar kilyukadni ezekkel a rejtélyes célozgatásaival, miszerint ő csak félig shinigami, meg hogy nézzem el neki, ha véletlen elkezd káromkodni, mert az nem teljesen ő lesz. Igazán jó lenne, ha kapnék még pár másodpercet, hogy ezen elgondolkozhassak, talán még jutnék is vele valamire. Igaz, sajnos a shinigamikról meg alfajaikról nem adtak ki külön ismeretterjesztő könyvet, én pedig nem vagyok egy olyan jelentős arrancar, hogy Aizen-sama minden tudását megossza velem. S a szép remények, miszerint egyszer espada válik belőlem, a végtelenben lakoznak. Talán sose jön el az a pillanat. Meg lehet, nincs is rá szükségem. Félek, hogy beképzelt kis fruska válna belőlem. Hisz a hatalom annyi arrancart változtatott meg. Én pedig nem akarok annyira megváltozni.
A fejem fölé pillantva látom meg Mayát. Csak az utolsó pillanatban lendítem védekezésre fegyverem; a lassú reakcióim egy súlyos sérüléssel jártak volna, azonban mégis Maya az, aki hezitál, s meggondolja magát. Kerekre tágult szemekkel figyelem azt a helyet, ahol egy pillanattal ezelőtt még új társnőmet láttam, s nem tudom eldönteni, ez vajon most csak a figyelmem elterelése, vagy inkább a fejem féltése volt. Észre se veszem, milyen remek célpont vált ezáltal így belőlem. S Maya pedig talán tudatosan nem veszi figyelembe mindezt. Legalább tudom, hogy engem akart kímélni, nem pedig a shinigamik furfangosságát s pengeéles eszét akarta bizonyítani. Egy remek lehetőséget vesztett el. És ez roppantul idegesít.
A fejem vörösre vált – hihetetlen, de én ilyen dolgokon is képes vagyok magam felhúzni. Azt hittem, azért nem néz annyira hülyének, hogy ne lássak át a tettein. S mint az lenni szokott, a düh az, amitől ismét egy hatalmas ballépést követek el. Valahogy a megmagasodott adneralin szintem az, ami akadályoz abban, hogy a taktikai érzékemet ki is tudjam rendesen használni.
Igazából csak később tudatosul bennem, hogy Maya egy klónt hozott létre, s ketten járják körülöttem a táncot. A sebességük miatt szinte már egy összefüggő csíknak tűnnek, én pedig a homlokomon dagadó értől fájó fejjel próbálom kiszimatolni, melyikük is az igazi, meg hogy egyáltalán mikor hol vannak. A helyzet miatt úgy érzem magam, mint valami kelepcébe csalt kisállat a terráriumban. Na jó, félig hüllő vagyok, valami kaméleonféle, de abból többet találsz a dzsungelban, mint a kisállat-kereskedésben.
A fejfájásom csak tovább fokozza, hogy két Maya szájából is ugyanazokat a mondatokat hallom. Kicsit elmosódva, s sok időbe beletelik, mire felfogom végre, hogy mit is akart mondani, vagyis kérdezni. Na persze nem az értelmi szintemmel van baj. Hanem hogy most nem egy Maya van, hanem kettő. És mindketten körülöttem futkároznak iszonyatos sebességgel. Ráadásul az az ér a homlokomon is nagyon fáj. Egyszer a sírba fog vinni az az ér. Nem is egy shinigami fog felnyársalni, az biztos.
A klón Maya támad először… ebbe a körözésbe kis híján beleszédültem, de még sikerül talpon állni. A lábamon egy apró vágás. Nem mély, csak kellemetlen, s érzem, hogy a vérem kisercen. Azonban eddigre én is felkészültem a saját támadásomra. Az utóbbi idők alatt felgyülemlett düh az, ami most szinte követeli tőlem, hogy lőjjek el pár bara-t. A klónt pedig legalább tudom semlegesíteni. Persze cseppet sem tetszik a klón léte… túlságosan emlékeztet arra a nyomorékra, akinek a frizuráját egy seprűéhez tudnám hasonlítani. Hülye patkány… -.-
A klónt remélhetőleg tudom semlegesíteni; érzem, hogy a klón az. A lélekenergiája ugyanakkora, mint az eredetié, de elemeiben különbözik tőle. A bara-k ellövése után valószínűleg csak arra van időm, hogy ezután az esetleges támadást hárítsam ellenfelem – igazi ellenfelem – felé fordulva.*
- Ha jól értettem, kajálni akarsz menni. - *vicsorgok, láthatóan kiadva magamból minden dühöt, amit nemrég éreztem. Az arcom is mintha kisimultabb lenne – íme a bizonyíték, hogy pár bara többet ér holmi szépségkúráknál. :3*
- Felőlem mehetünk, de Soul Societybe be nem teszem a lábam. Szeretnék még élni egy keveset, remélem, megérted. - *válaszolom, miközben a lehetséges támadására várok kardomat emelve. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy jobban szeretem a hollow-táplálékot. A legtöbb arrancar szerint már szégyenletes dolog, ha a hagyományos módszerrel táplálkozok, ám én nem vetem meg a finom lelkeket. Csupán nem akkor teszem, amikor társaságom is van. Hiszen igenis, a legtöbben a fajtámból már túl büszke ahhoz, hogy elfogadja énjének ezt a részét is. Nem tudom, kinek akarnak ezzel bizonyítani.*

Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és akit a mamája nagyon hamar meg fog szidni… Slarin fején a dagadó ér legalábbis pontosan erről tájékoztatott. Nem mondom azt, hogy nem rémített el az a pár lehetőség, ami az eszembe jutott, de hát Slarin nem lehet őrült… Annyira nem, hogy ezek neki is az eszébe jussanak. Nagyot nyelve futkostam tovább, és láttam, hogy valamihez készülődik. Fajának kiváló sajátossága a Cero volt – talán pont azzal akarja becélozni a fejemet? Nos, ha így van… Akkor itten problémák fognak felmerülni. Még a shikaiommal is bajosan tudnám kivédeni, sőt, valószínűbb, hogy szép, egyenletes rákvörösre pirulnék. Igazából, ha én is elsütnék egyet, azzal elárulnám magam. Most ez is egy olyan idióta tévképzet vagy ötlet, gondolat volt, mint amilyen a legutóbbi idők legszánalmasabbika… Az pedig mi volt? Nagyon nyugodtan ültem a szobám padlóján, és a zanpakutuomat piszkáltam. Akkor jutott eszembe a kérdés… Mi lenne, ha én is ennék lelket? Szinte azonnal elfogott az undor és a bűntudat, amiért ilyenre gondoltam. De azért továbbra is ott motoszkált bennem a dolog… Végülis, egyik részem hajlandó lenne rá, mivel félig hollow vagyok… Mi van, ha az a másik Maya, aki eddig volt, és azt hittem a Vaizardságom után teljesen belém olvadt, mégis a felszínre tör? Hiszen volt már olyan, hogy megőrültem… Tomboltam, mint egy menekülésbe beleőrült gyenge állat. Szánalmas voltam – és vagyok ma is. Hiszen egy úgymond ellenséggel barátkozom, akit szimpatikusnak találok. Igazából még most sem tudom megmondani, hogy miért nem sértettem meg a fejét. Mintha ösztönből ugrottam volna el az oldalára, és hoztam volna létre klónt. Tudtam, hogy szegény nem lesz hosszú életű, mivel semmiféle komoly érv miatt nem hoztam létre… Csupán azért volt, hogy legyen. Elvesztése sem érintett túl fájdalmasan, de azért összeszorult a szívem halála láttán. Slarin néhány bara-val porlasztotta el szerencsétlent. Ezután feleslegesnek láttam a szaladgálást, amit az előbb újrakezdtem. Ezért kicsit pihegve megálltam előtte, zanpakutuoim himbálva jobbra-balra. Szemem sarkából figyeltem a mozdulatait, miközben beszéltem.
- Igen, jól értetted. Mellesleg nem is mutogatnálak SS-ben, ahhoz túl értékes vagy. Tudod, valamiért nem sokan bírják a fejed… Érthetetlen. – sóhajtottam fel kissé színpadiasan, pedig tudtam, hogy nem vagyok valami vicces személy. Sőt, szegény Létúr belém fojtotta a világ összes unhumorosságát… Szegény világ. Mit kell elszenvedniük… Együttérzésem jeléül felsóhajtottam, és az égre néztem fel.
- De akkor van valami ötleted, hogy merre és hol? Meg fogok dögleni éhen… Itt pedig, ilyen hacukában kissé feltűnő lennék… - bökdöstem meg magamon az amúgy rohadtul melegítő shinigami egyenruhát. Nem is volt ez olyan meglepő… Ha voltam akkora hülye, hogy ezt vegyem fel. Csinálni kellene egy fejlesztési javaslatot… „Shinigami ruhák a lá Hueco Mundo”… Azoknak, akik HM-be jönnének kicsit üdülni, rejtőzködni. Küldetések alkalmával nem rohadna szét az agyuk. Az alapszín mondjuk, a homokszín lenne… De sajnos, több mint valószínű, hogy elutasítanák zseniális ötletem. Pedig a Világ is nagyon jól tudja ám, hogy én egy vagyok a meg nem értett zsenik közül. De egy nap, eljön az én időm…
Érdekes volt Slarin nem ellenkezése. Pedig szerintem ő jobban odavan a lelkekért… De azt hiszem, jobban is jár, ha nem hozza fel a témát. Előfordulhatna, hogy begurulok. Ami a kissé és enyhén kifejezve a gyorsabbacska hangulatváltozásaimnak lenne köszönhető…
- Szépen elintézted az én kis klónomat… Béke poraira. – hangomból kiérezhető volt az elismerés. Szerettem rendkívül ügyes ellenfelekkel harcolni. Főleg, ha nem valami gerinctelen suttyó feje volt az illetőnek. Márpedig az én kedves és újdonsült társnőm nem ilyen. És hála magának a Létúrnak, nem is egy plázacica… akkor esküszöm mindenre, ami csokis süti, felkoncoltam volna két másodperc alatt.
Széles, hűvös és vidám mosollyal a képemen táncoltam körbe Slarint, és döntöttem úgy, hogy talán tényleg jobb lenne már valami komolyabb technikát előhozni. Végülis ez a keringő senkinek sem tesz jót. Sem Linzer erének, sem pedig az én cukormázzal borított idegeimnek. Bár addig jó azoknak is, míg az a cukormáz rajtuk van…
Nagyot lélegeztem, és támadtam. Felvettem a közepesnek mondható tempómat – ami az én kedvesem szemszögéből nézve egy lassú tempó, mert hát ő ugye specializálódott a shunpora… Jó neki. Na de lényegtelen, én se a leglassabb shinigamik közé tartoztam. Reméltem, hogy Linzer bevette azt az arcot rólam, amit azoknak mutatok, akik megérdemlik. Eddig mintha úgy látszódna, hogy igen… Pedig tényleg, és komolyan mondom, nem vagyok hülye. Sőt, okos… annak idején majdnem a 12. osztaghoz jelentkeztem. De valamiért mégis a 6. mellett döntöttem… Miért is? Ja, igen… a hadnagy miatt. Nos, annak idején még Abarai hadnagy volt a hadnagy, és nagyon szimpatikus volt… Na, már hogy ez is most jutott az eszembe…
A fejem az persze kicsit bepirult, és heves pislogással igyekeztem elterelni a gondolataimat. Azért a kapitány meg milyen hűvös volt! Kuchiki kapitány se volt semmi…
- Francot már! – toppantottam a lábammal, és jeges pillantást vetettem a zanpakutuomon megcsillanó tükörképemre. Shupoval léptem Slarin elé, és támadtam be. Gyorsabb és hevesebb vágások követték egymást, amikbe igyekeztem minél több és több erőt vinni. Addig akartam a helyzetet izzítani, míg már mindkettőnk majd szétrobbanjon a benne tomboló indulattól, harci kedvtől és erőtől. Az arcomon elégedett mosoly játszott, mert végre kezdtem felengedni…

*A bara elpusztítja a klónt – hisz nem is lehetne másképp. A baraval együtt pedig mintha a dühöm is elillanna. Bár még most sem tetszik, hogy Maya hímes tojásnak néz, akit óvni kell. Egyszerűen érzem rajta. A tettei meghazudtolják szavait.
Ha Aizen-sama látná ezt a harcot, nem lenne elégedett. Nem azért, mert nincs egyikünk sem erőfölényben – de valahogy úgy érzem, hogy ha Maya akarna, egy szívdobbanásnyi idő alatt a földbe tudna döngölni - , hanem mert gyakorlatilag barátkozunk. Mégis, én tudom, hogy hol a helyem a világban. Tudom, hogy előfordulhatnak olyan élethelyzetek, amikor egymás ellen kell fordulnunk – s akkor már tényleg vérre megy majd a dolog. Azt kérdezed, hogy képes lennék-e akkor elpusztítani Mayát, ha nincs más választásom, mert a parancs így szól? Hát… a válaszom az, hogy igen. Ha a lány valaha közém és Aizen-sama parancsa közé áll, akkor képes lennék úgy emelni kardom, hogy abból a valódi gyilkolási szándék is érződjék. Azonban nem vagyok olyan gerinctelen, hogy ezt ne közöljem már a barátságunk legelején. Úgy érzem, hogy a lány egyszerűen össze van zavarodva. Nem tudja, kihez is tartozik pontosan. Ezért is menekül talán Hueco Mundoba? A zavartság a legelképesztőbb tettekre sarkallják az embert. Legalábbis, ezt olvastam egy emberi pszichológiával foglalkozó könyvben még egy pár hónapja.
Azok a furcsa célzásai kezdik felkelteni az érdeklődésemet; nem tudom, mire akar ezzel kilyukadni, és nem szeretem, ha az emberek nem mondják ki nyíltan azt, amit gondolnak. Nem vagyok esper (megjegyzés: esper=tudományos kifejezés, az ESP, avagy paranormális képességekkel rendelkező egyéneket jelölik vele), nem tudom kiolvasni a gondolatait. És hogy mi van a hollow képességeimmel? Hát, azok viszont teljesen természetes dolgok. Az élet és a halál az, és én éppen az úgymond túlvilági életemet élem. Itt pedig ez a normális, nincs ebben semmi földöntúli.
A bara mintha minden frusztráltságomat elvitte volna. Igen, zavar, hogy Maya még mindig nem úgy kezeli a harcot, ahogy én. Fél az erejétől talán, és attól, hogy esetleg komolyan árthat nekem. Ha a gondolatmenetem helyes, akkor a teóriám is hitelességet nyer, miszerint ellenfelem egyszerűen nem ismeri önmagát. Tudom, túl sok pszichológiai könyvet olvasok… de hát ez érdekel. Miután arrancarrá váltam, emlékszem, órákig csak magamat bámultam a tükörben. Ismét láttam az arcom, és már nem egy hüllőszerű lényként tudtam magamra tekinteni – hanem egy emberként. Kerekre tágult szemekkel tapogattam meg az arcomat. Már legalább fél évszázada nem láttam az orromat, a szememet, az ajkaimat, s a homlokomat. Bár nem volt rajtam smink, valahogy úgy éreztem, hogy nincs is nagyon szükségem rá. Előjöttek emlékképek az elvesztett emberségemből. Tudom, hogy akkor se voltam egy kényes kislány, aki kiakad attól, ha letörik a körme. Azután még több dolog villant fel előttem. Nem emlékszek mindenre emberi életemből – inkább csak arcokra, tényekre. Például azt tudom, hogy fiatalon kezdtem el a kendo művészetét gyakorolni, de azt is titokban a hagyományok miatt. Meg abban is biztos vagyok, hogy volt egy testvérem, aki fontos volt számomra. Aztán a művészetek, amit gyakorlatilag kényszerből csináltam fiatal koromban. Meg valami bárban is énekeltem… inkább ilyen apró dolgok azok, amikre vissza tudtam emlékezni. S bár már nem vagyok ember, érzelmi szálak pedig nem fűznek olyan szinten hozzájuk, mégis, valami miatt arrancarként felvettem újra azokat a szokásokat, amiket tudom, hogy emberként is műveltem. Ilyen az éneklés, azonban annyira nem tetszett a hangom, hogy végül leváltottam a rajzolásra. S persze a naplóírás… kifejezetten magába fordult személy lehettem, amikor mások nem látják, mert emlékszem, hogy mennyit körmöltem mindenféle rongyos füzetbe. Ezzel mintha visszakaptam volna magamból valamit, amit hollowként elveszítettem. Mindezt pedig egy személynek köszönhetem. Azt, hogy ismét ágyban aludhatok, érezhetem az igazi ételek ízét, s hogy minden reggel a hajam megfésülésével és összefogásával szenvedhetek. Aizen-sama az, aki „teremtett”. Vagyis inkább visszaadta nekem azt, ami közönséges hollow-létem alatt fel se tűnt, hogy hiányzik. Igaz, azóta is érzek magamban egy űrt. Mintha lelkemben egy emésztő, nagy feketeség lenne, ami ha nem figyelek, akkor egyre inkább tágulni kezd, míg végül ismét felemészt. Ezért is foglalkozok annyit azzal, hogy belő világom mindig rendben legyen. S most, hogy végre ismét tudom élvezni a lét örömeit, annyi tudást öntök magamba, amennyit csak lehet. Mind a harctudás, mind a művészetek s a kultúra terén.*
- Azt hiszem, itt se nagyon örülnének, ha tudnák, hogy veled haverkodok. Mondjuk tény, hogy sokkal jobb fej vagy, mint a többi patkány… a legutóbbi shinigami, akivel találkoztam, csupán azért támadott rám, mert ott voltam, pedig nem épp harcolni mentem el Karakurába. - *válaszolom, s vonom meg vállamat.*
- Amúgy meg lehet, jobban állna rajtad a mi uniformisunk. - *nézek végig saját fehér ruhámon, s eresztek meg egy vigyort. Cseppet sem emészt bűntudat a klón miatt – hiszen csak egy klón. A bara pedig mégis csak az egyik legfontosabb képességünk. Természetesen a jövőben szeretném még fejleszteni. Hasznos kis fegyver. Na meg helyettesíti a stresszlabdát. Kell ennél több?
Na persze, hogy kell, mindazonáltal remek kiegészítője az unalmassá váló harcoknak. Azonban nem áll szándékomban sült Mayát reggelizni, na meg a heves kardcsapásokra nem lehet még több baraval reagálni. Túl gyors a lány mozgása hozzá, s ez a hollow technika nem éppen a legsebesebbek közé tartozik. Na meg azért nem kevés energiát fektettem bele ebbe a támadásba.
Míg igyekszem hárítani a támadást, úgy döntök, hogy ismét a jól bevált módszeremhez folyamodok. Ha a lány így folytatja, a felületi karcolásokon túl is kapok nagyobb sebeket. Félek, hogy ha másodjára alkalmazom ugyanezt a képességem, akkor hamar rájön arra, hogy miről is van szó, és hogyan tudtam megvágni a karját. Kis híján a földön terülök el az erős csapásoktól – látszik rajta, hogy nem csak hiábavalóan hadonászik a kardjával. Csak egyszer kapjam el a tekintetét, csak egyszer… hogy aztán ismét megfagyasszam, s beszélni se tudjon arra az időre, míg a szemkontaktust tartom. Ha sikerül, akkor megpróbálom gyomron rúgni, ami igencsak fájhat, de legalább nem a hajtincseim, s nem is a fejem lenyisszantása az, amitől tartanom kell. Remélem, nem veszi magára a műveletemet.*
- Remélem, ilyen gyomorral is marad étvágyad. - *válaszolom, ha sikeres a művelet, miközben imádkozok Aizen-samához magamban, hogy ne legyen olyan okos a shinigami, hogy rájöjjön, milyen képességgel rendelkezem. A másiknak egyből leesett. Talán most szerencsém van.*
- Mondanám, hogy bevezetnélek a Hueco Mundo-i gasztronómia titkaiba, de oda csak fehér ruhával engednek be. Na meg jelenleg semmi kedvem hallgatni a többi arrancar gúnyolódását egy hülye vesztett csatám miatt. Hihetetlen, hogy nem tudnak leszállni rólam, pedig annak már jó pár hete volt. - *mondom, miközben kivont karddal indulok előre. Elvárom a shinigamitól, hogy készüljön a támadásra, s hogy a csapásomat kivédje. Azt akarom, hogy végre rádöbbenjen arra, hogy ki is ő, és mi célja itt. Ha egy küldetésben egymás ellen kell fordulnunk, nem én leszek az, aki hezitálni fog. És nem akarok azért győzni, mert ő nem mer komolyan ártani nekem. Amíg viszont nem parancsolnak rám, addig hajlandó vagyok tartani a fegyverszünetet, sőt, még barátként is tekintek rá. De a küldetés, az más. A hollow életem sikerült különválasztanom a belső énemtől. Kérdés, vajon Maya hogy áll ilyen téren.*

Úgy tűnt kicsit, hogy idegesítem Slarint. Tény, hogy nem egy élet - halál harcnak tekintem a dolgot. Azonban, amikor régen Nabe-kunnal harcoltam ugyanígy, akkor mégis könnyen tudtam higgadtan, hideg fejjel gondolkozni. Most pedig, mintha valaki más harcolna, nem én. Kapkodok, és ide- oda táncolok. Érzem, hogy ez így nem lesz jó. Hiszen Slarin még erősebb lesz, érzem a reiatsujából. Fejlődik... de én? Én még mindig szánalmasan gyenge vagyok. Seiretei huszonhat legerősebb embere közé tartozom, és érzem, hogy mégis én vagyok köztük a leggyengébb. Ezt az érzést nem tudtam magamban elnyomni. Valójában ez tényleg hataloméhség volt... de, nem olyan értelemben. Attól féltem,hogy gyenge vagyok és elveszítem a számomra fontos embereket. Illetve... shinigamikat, és a többit... Rettegtem tőle. Egyre erősebb és erősebb... de hová vezet ez az út? Akár bele is őrülhetek...
Valójában még mindig nem vagyok tisztában önmagammal. Azért is vagyok ennyire szerencsétlen. Itt lesz az ideje, hogy döntsek. Kihez tartozom, és mi lesz velem. Legalábbis... amit elképzelhetek. Egy ideje, ott van bennem az az űr... Nem akar szűnni. Csak követel magának, valamit annyira akar... De nem tudom, hogy mit. Mintha, mindenből akarna egy keveset. Őszintén bíztam benne, hogy csak simán hülye vagyok és túlstresszelt. Nem szerettem volna, ha kiderül rólam, hogy egy Aizen-imitátor vagyok... Akkor jön el az a perc, amikor a keresztvasig nyomom magamba a zanpakutuomat.
Slarin mintha akarna valamit. Ez a gondolat azonnal megjelent a fejemben, amint megláttam a tartását. Mondjuk... elég egyértelmű volt a dolog. Vagy támadni, vagy védekezni akar... Újfent gratuláltam csodálatos logikai képsségeim miatt magamnak. Valamiért felmerült bennem mgint egy gondolat... Ha a jövőben szembekerülnék Slarinnal, ha a céljaink és parancsaink kereszteznék egymást, meg tudnám ölni? Nos, eléggé fájdalmas lenne - ha az addig kialakult barátságunkra gondolnék, de valószínű, hogy igen. Eddig sem szegtem meg parancsot, ezután sem fogok. Bár nem tudom mivé válnék utánna. Egyszer talán sor kerül erre is. Sőt, talán biztos...
Slarin mozdulataiból kiolvastam, hogy mindjárt nekem esik. Belepillantottam a szemébe, és lefagytam. Nem bírtam mozogni, ő pedig gyomron rúgott. Az érzés rohadtul nem volt kellemes... de az elégedett mosoly az ajkamon nem is ennek szólt.
Sokkal inkább annak, hogy rájöttem: amint belepillantok a szemébe, ledermedek, szinte megbabonázottan meredek az íriszeire, és képtelen vagyok mozogni.
- Hueco Mundo gasztronómiai titkai? Nos... biztos vagy benne, hogy ízlene nekem a menütök? Bár, ha egy adga igazán finom kaját kicsórsz nekem szalvétában... - sóhajtottam, majd szabad kezemmel megdörzsöltem a gyomorszájam helyét. Az éhséggel együtt már fájdalmat is éreztem. Szemöldököm összeráncolva néztem félig-meddig ellenfelem szemébe. Végülis úgy döntöttem, támadok. Most, hogy már úgy - ahogy ismerem ezt a trükkjét, legfeljebb nem nézek a szemébe!
- Hadou 04: Byakuray! - kiáltottam, majd előrehullt hajamat hátracsaptam. Ezután ajkamhoz emeltem a zanpakutuot, és...
- Hikaru oyobi iya yuurei, Tendou tetsubun! - idéztem meg a shikaiom. A két zanpakutuo hűvös, és mégis forró érintése megnyugtatott. A bal kezem fázott, a jobbnak melege volt- vaizardságom óta így reagáltam, és valóban: a bal zanpakutuo hideg volt, míg a másik szinte forró....

*Kifejezéstelen arccal bámulom a shinigamit, aki a gyomrát markolássza a fájdalomtól. A húzásom viszont azzal jár, hogy Maya kitalálja a képességemet. Biztos van annyi esze, nem olyan agyatlan kis patkány, mint az a másik, akivel legutóbb volt "szerencsém" összefutni. Nem éppen egy kis bájcsevejre, de nem is én voltam az, aki egyből fenyegetni kezdte a másikat. Rasszista bunkó. Az a Yuusuke nyugodtan kösse fel magát az első fára. Na persze, miután kitéptem a nyelvét, hogy pépesítsem és megitassam vele azt. Szívből kívánom az elkárhozását, s tudom, hogy arrancar létem egyik legboldogabb pillanata lesz, amikor a zanpakutom a beleiből fog táplálkozni. De Maya az a személy, akit szívesebben intéznék el egyetlen kardsuhintással, szenvedés nélkül - s persze csak akkor, ha muszáj. Azt hiszem, ennél nagyobb bókot egy arrancartól nem várhat el. Egyetlen hibája van szegénynek. Az, hogy shinigami. A halálistenek pedig gyarló teremtések, kik életcélnak nevezik azt, hogy minket gyilkolásznak. Még hogy a világ megmentése, cöhh... Na persze, Aizen-sama és két társa kivételt képeznek ez alól. Bár csak Maya is tovább tudna tekinteni a shinigamik által megszabott határokon... Igazán jó szövetséges lehetne. S nem kéne félve kicsempésznem a kaját holmi rongyos szalvétákban.*
- Csupán sztereotípia, hogy mi csak lelkeket eszünk... Szerintem meglepődnél, ha tudnád, mit eszik az arrancar errefelé. Sőt, ami azt illeti, sokan annyira beképzeltek lesznek, miután arrancarrá válnak, hogy csak végszükség esetén hajlandóak lelkeket szippantani magukba.
*Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy én még mindig a lelkeket, s persze más hollowkat preferálom. Szerintem sokkal nagyobb erőt ad, ha időnként magadba kebelezel valakit. Érdekes élmény, ahogy a részeddé válik, s még évtizedek után is vissza tudnád idézni, mennyit is szippantottál magadba. Persze csak ha nagyon muszáj, azért ez még sem egy egyszerű folyamat. Mármint az összeszámolás. Viszont kénytelen vagyok követni a többi arrancar példáját... igen, a csorda-dolog. Meg hogy elvileg mi már olyan szintet értünk el a fejlődési ranglétrán, hogy nem kéne az "állatok" szintjére lealacsonyodni. Nevetséges.
Már lassan kezdem megjegyezni a shinigamik technikáit, úgyhogy időben arrébb állok egy sonidot használva; ezzel a kidouval már a múltkor is találkoztam, és emlékszem, hogy szépen a falnak döngölt. Az emberek persze nem tudták, hogy mi csapódott neki annak az épületnek, de talán jobb is nekik így. Azt hiszem, a shinigamik hálásak is lehetnek nekem, amiért hajlandó voltam a resurrecciónomat használva egy fedett és elkerített teret létrehozni. Legalább ott úgy is lehet harcolni, hogy mások ne keveredjenek bele. Na mondjuk, itt, a semmi közepén - hisz akármennyire szeretem is Hueco Mundot, tény, hogy alig van itt valami leszámítva egy várost, sok homokdűnét, s egy még fel nem fedezett autópályát - nem hiszem, hogy szükségem lenne resurrecciónom eme egyébként igen hasznos tulajdonságára. Vagy képesség? Nem is igazán tudom, hogy melyiknek nevezhetem... Azonban ha nem muszáj, nem használom az igazi hollow formámat. Így is túl sokat mutattam meg magamból Mayának. S félő, hogy resurrecciónomban cseppet sem érdekelne a "barátságunk". Tudom jól, hogy mennyire megváltozik a gondolkodásmódom abban a formámban. Sokkal nyugodtabb és higgadtabb vagyok, ugyanakkor a világszemléletem is megváltozik. Mintha valami drog lenne, s az manipulálná a tudatom. A gondolataim által pedig a cselekedeteim is megváltoznak. Nem biztos, hogy képes lennék visszafogni magam egy shinigamival szemben. Hiszen shinigami... gyakorlatilag csak egy fincsi falat, egy préda hollow szemmel nézve. Olyankor kiölöm magamból az utolsó csepp emberiséget is. Nem vagyok több egy hollownál - egy erős és felszabadult hollownál. Úgyhogy jobb, ha Maya nem találkozik azzal az alakommal, különben ma egyikünk sem fog kajálni. Vagy fog, de az csak Maya lesz, ugyanis elég egyértelműen erősebb nálam. Az, hogy az erejét alaposan vissza is fogja pedig azt érezteti velem, hogy alacsonyabb rendű vagyok. Más szóval irritál. De nagyon.
A shikai forma megidézése egy pillanatnyi izgatottságot villant fel a szememben. Látni akarom, hogy működik. Én ez által is tanulok. Tapasztalatot szerzek arra a harcra, ami a jövőben vár rám. Azt hiszem, elégedett lehetek edzőtársammal. Tökéletesen teljesíti célját, és sokkal jobb, mintha megint menosokat használnék bábuk céljából. Nem attól leszek erősebb, ha a cero ellövését gyakorlom. Hanem ha a saját képességeimben rejlő hiányosságaimat fejlesztem.
Ismételten megmutatom, milyen szépen tudok vigyorogni; mostantól élvezetes lesz a harc, és jelenleg nem akarok másra koncentrálni. Nem érdekel, hogy milyen kaják vannak Las Nochesban és mit tudnék kicsenni Mayának. A harc jobban foglalkoztat.
Első lépésem, hogy kicsit kiegyenlítsük az erőviszonyokat. A shikai-al Maya lélekenergia szintje megemelkedett, én pedig csak akkor tudnám követni, ha a resurrecciónomat is használom. De arra én nem vagyok hajlandó. Így hát marad a másik út: Estrella fugaz-zal próbálom eltalálni ellenfelem, siker esetén pedig Maya lélekenergia szintje lejebb megy. Biztos vagyok abban, hogy ha nem sikerül, akkor pár csapással képes lenne elintézni. De én akkor is mindent megteszek, hogy ne legyen az olyan könnyű. Minden esetre én már szaladok is Maya felé, kardomat támadásra készen, a lány fejét célozva meg.*

*Az Estrella fugaz jócskán lejjebb szívja a shinigami lélekenergiáját, ám még mindig egy kicsivel magasabb szinten van nálam. Épp annyival, hogy még le tudjon győzni. Gondolatban megemelem nem létező kalapom Maya előtt; tisztában vagyok azzal, hogy ezen a csatatéren én nem nyerhetek, de akkor sem fogok megfutamodni. Nem vagyok az a típus, aki meghátrál egy ilyen kihívás elől. Hisz ez ad nekem több erőt, ezáltal tapasztalok meg olyan dolgokat, mint ezelőtt soha. Ezek az élmények késztetnek a fejlődésre, hiszen tanulok… megtanulom, mit jelent a hatalom. A hatalom olyan erők felett, melyeknek nem vagyok birtokában. Hisz pont erre van szükségem… nem tettem le arról az álmomról sem, miszerint egyszer a legjobb 10 között tudhatom magam, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. Feltéve, ha sikerül egy olyan szintű fejlődést produkálnom, mely számomra igazi áttörést jelent az elmúlt időhöz képest.
Már nem ez az első alkalom, hogy Maya megköszön nekem valamit; azonban most pontosan tudom, hogy mi az, amit megköszön. Tudjátok, milyen érzés, amikor két ember tökéletesen megérti egymást? Amikor nem kell sok szó ahhoz, hogy felfogd, mit akar a másik. Érzed, amit a másik érez, és fordítva; ugyanaz a hangulat uralkodik el kettőtökben, ugyanazok az érzések áramlanak mindannyiunk vénáiban hol megnövelve az adneralinszintet, hogy a végletekig tolja ki tűrőképességed, hol csak kellemes izgatottságba ringat, vagy épp a véráramlat lassú pulzálásával okozza ugyanazt a higgadtságot. A tökéletes rezonancia két ember között… Azt hiszem, valami ehhez hasonló folyamat indult meg bennem és Maya között; a láthatatlan fonalak összekötnek, így egy olyan élményt nyújt a harc, amit nem lehet minden nap megtapasztalni. Már Maya is túltette magát az ál-harcon és komolyabban veszi az edzésünket. Ez már nem egy keringő, amiben attól félünk, hogy megsebesítjük a másikat. Ez igazi tánc, ahol mindketten tudjuk, hogy ha sikerül a másik lábára lépnünk, az az ő hibája, hiszen nem lépett időben félre. Egyre hevesebb, egyre forróbb, mintha lábunk alatt a végtelen homok lávává változott volna.
A támadásom könnyen hárítja, s most én vagyok az, akinek a gyomra bánja. Pár métert sikerül is repülnöm, s kis híján egy sziklának csapódok. Kardommal próbálom tompítani az esést, miközben a homokba landolva próbálom összeszedni magam. Máris kellemesebb ez a harc. Nem vagyok mazochista, ám ez a fájdalom mégis a szükséges velejárója az edzésünknek. Tisztelem a fájdalmat, hiszen megtanítja tisztelni a létezést, az életet. Jó, gyakorlatilag halott vagyok, de hát a halál után is van élet… hiszen épp azt élem ebben a hatalmas sivatagban, nemde?
- Reméltem is, hogy nem haragszol. - *ejtek meg egy nagy vigyort, megvillantva fehér fogsoromat, miközben az egyensúlyomat próbálom megtalálni, ugyanis Maya lökött rajtam egy kicsit. Vérnek egyenlőre nyoma sincs, hiszen nem szereztünk olyan sérüléseket. Még. Persze csak idő és elhatározás kérdése az egész.
Az egyből feltűnik, hogy nem akar a szemembe nézni; tehát rájött. Mondjuk tudhattam volna, le kéne szoknom a technikák ismétléséről. Én nem szeretem másoknak ecsetelni a képességeim, és igazából az is kellemetlenül érint, ha valaki magától rájön arra, mit is tudok. Sosem értettem azokat, akik elmagyarázzák, mire képesek. Ezzel eladják a legfontosabb fegyverüket: a meglepetést. Szerintem pedig nem árt, ha van még egy-két trükk az arrancar tarsolyában, akár a maszkjában van az, akár a lyukában. De most már mindegy, ha felfedezte, akkor ez van, nem tudok mit tenni. Egyszerűen úgy teszek, mintha mi sem történt volna; a passzív reakció talán képes feledtetni vele azt, amit megtudott.*
- Szépen táncolsz. - *rohanok meg felé, hogy félúton sonidora kapcsoljak, s így közelítsem meg Mayát. A shikai-ának még nem láttam a képességeit, azonban csupán idő kérdése az egész. Valószínű, hogy már a shikai-ja elég lenne ahhoz, hogy megnyerje a harcot, én pedig csak akkor vehetem fel vele a harcot, ha szabadon engedem minden erőm, s resurrección formában folytatom, amit már elkezdtem. Azt viszont nem akarom; a kellemes és heves tánc könnyedén vérfürdőbe torkollhat. Hisz resurrección formában kiölöm magamból az összes emberséget. Mindet, amit arrancarrá válásomkor visszaszereztem magamból. Hihetetlen, hogy nekem ezek mennyire fontosak; szeretem az emlékeim és az érzéseim. Ha nem muszáj, nem válok meg tőlük, még ha csak ideiglenesen is.
Egy pörgő mozdulattal suhintok Maya válla felé; ezúttal igyekszem a pontosságra is figyelni, nem csak a belevitt erőbe. Ha sikerül kellően megsebeznem a karjait, talán képtelen lesz használni a kardját. Talán.*

*Valami határozottan megváltozott Mayában. A hideg mosolya cseppet sem azt a szeretnivaló és kicsit nagyszájú kislányt vetíti elém, akit az elmúlt percekben megismertem. Nem, ő most határozottan más; mintha levetette volna maszkjának utolsó darabjait, és most először az igazi énjét mutatná nekem. Legalábbis, egy darabot belőle. Kíváncsi vagyok, hogy ez tudatos változás-e Mayánál, vagy észre se vette, mi történik vele. Meg azt is szeretném tudni, hogy mi az, ami kiváltotta belőle. Nem hiszem, hogy olyan fantasztikus a személyiségem, hogy másokat megváltoztassak. Persze örülnék annak, ha építő jellegű változást tudnék előidézni másokban. Akkor például sok espada nem lenne annyira elszállva magától, s tennének úgy, mintha valami nemesek lennének. Vagy például Zilbi se akarna a túlzottan nyálas beszédével megfojtani. És talán Ceph is kiállna magáért, ha kell. Ehelyett gyakorlatilag ovonénit játszok, aki próbálja a megfelelő irányba terelni az embereket, vagyis arrancarokat. Úgy tűnik, nekem már csak ez a pátyolgatós szerep jut. Igen, tudom, hogy mi a jó másoknak, még ha én sem vagyok tökéletes. Viszont képes vagyok félretenni a saját egómat mások érdekében. Ha van olyan tulajdonságom, amire büszke vagyok, akkor ez az.
A vigyorom töretlen marad, ám ez nem az a megszállott vigyor, amit jobb nem látni. Kivételesen higgadt marad a képem, szemeimben tükröződik a shinigami és kardjának párosa. Zilbi egyszer mondott valami okosat. Vagyis azon a napon sok okosat mondott; ki nem néztem volna belőle, hogy több rejlik a nyálas szépfiú mögött, ha az a bizonyos vereség nem kovácsol össze minket.
Szóval, elmondta, hogy a shinigamik nem érnek semmit a kardjuk nélkül, különösen, ha a démonmágiához sem értenek. Azért valljuk be, Maya ismer egy-két kidout, de biztos vagyok benne, hogy az nem lenne elég, ha a kardját elvesztené. Mondjuk nem lenne könnyű elvenni tőle a kardját, meg valahol sajnálom is, amiért élősködő életmódot kell folytatnia. Úgy tudom, hogy a shinigami kardoknak külön lelkük van. Fogadok, hogy az az acéldarab feleannyira se kedvel engem, mint Maya. Mondjuk én se fogok szimpatizálni vele, ha sikerül olyan mély sebet alkotnia rajtam, mint annak a Yuusukénak. Azonban most másképp fog végződni a harc, s nem azért, mert Mayával ilyen vagy olyan barátság kezd kialakulni. Hanem csak mert most másképp hajt a harc szelleme. Most nem dühből, haragból vagy gyilkolási szándékból küzdök. Hanem csak úgy, a harc élvezete miatt. És persze azért a tudatért, hogy így új tapasztalatokat szerzek, melyek jól jöhetnek a harcomon Watanabe ellen. Vicces belegondolni, hogy akár Maya is ismerheti azt a patkányt. Lehet, még barátok is. Bár lehet, talán jobb, ha nem tudok róla semmit.
A pörgő mozdulatom egy vágással fejezem be; kardom így első ízben kóstolja meg ellenfelem vérét, s érzm, ahogy sóvárog még többért. A vérszomjam azonban sohasem hagytam, hogy elvakítsam. Tudom, hogy mikor hol a határ. Hatalmas a különbség az ilyen összecsapások és a vérremenő harcok között. Ismerem az önkontrollt, és pontosan tudom, mikor kell megfeszítenem izmaim, hogy ne okozzak végzetes sérülést.
Aztán Maya shunpozni kezd el körülöttem; azt csak természetesnek veszem, hogy nyafogás helyett az ellentámadást intézi. Kicsit persze úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki körül egész nap mozognak az emberek, én pedig nem tudok hova menni, ám biztos vagyok benne, hogy hamarosan úgyis támadni fog. Akkor, amikor azt hiszi, nem számítok rá.
A kardom kicsit megemelem, higgadtan s éberen tekintek azokba az irányokba, ahol Mayát sejtem.
Aztán Maya valamit elkezd szövegelni, amiből sokat nem fogok fel, ugyanis mintha minden irányból közeledne felém a hang. Valami kérdést kiveszek, ám csak a végét értem tisztán. Azért igyekszek olyan képet vágni, mint aki megértette, holott igazából szinte semmit sem fogok fel belőle. Meg aztán még többet beszél, aminek nem értem, mi a lényege; legalábbis, a legvégéig egyáltalán nem.
Amikor felfedezem, hogy egy kidout idézett meg, már késő; csak a hierronak köszönhetem, hogy komoly sérüléseket nem kapok a mágiától. Egy kicsit előregörnyedek, a lábaim elernyednek, bal kezem pedig reflexből a mellkasomhoz kapnak - oda, ahova a találatot kaptam. A fájdalom legalább ösztönöz; olyan dolgokat mozgat meg bennem, amit más nem.
A hollow lyukam így jobban láthatóvá válik, miközben én a mellette levő, piros foltot masszírozom egy pillanatig. A kidou telibe talált, ám ez édeskevés ahhoz, hogy legyűrjön.
Azonnal elkapom Maya tekintetét - ha sikerül a szemébe néznem, akkor a már többször alkalmazott technikát használom. Felesleges titkolni, úgyis tudja, hogy erre vagyok képes. Ha pedig nem sikerül mozdulatlanná dermesztenem, akkor csak annál érdekesebb lesz az egész.
Bal kezemmel még mindig azt a pontot markolászom; mintha az egyik lábamra kicsit sántítanék is, de nem foglalkozok a fájdalommal. Célom jó erősen belerúgni Mayába, hogy repüljön pár métert, s hogy utána a hátán egy széles, ám nem végzetes sebet okozzak neki pengém használva. Hiába, ennyi vért megérdemel a kardom. Maya nem egy nyafka kislány, aki panaszkodna, ha kicsit felhasítanám. Többre tartom őt annál.*

*Maya mosolyától bárki ereiben megfagyott volna a vér. Bárkiében, kivéve az enyémben. Nem azért, mert olyan érzéketlen lennék az ilyen dolgokra. Ismerem a félelmet, még ha nincs is rám olyan hatással, mint másokra. Azonban pályafutásom során láttam már sok ijesztő vigyort és szemvillanást. Kaptam fenyegetéseket is, melyek az életemre vonatkoztak. Hogyne kaptam volna? Hiszen arrancar vagyok. Hollow. Vagyis gyakorlatilag megszoktam. Persze felismerem az igazi gyilkos szándékot az üres szódobálózástól, de... ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg kéne rettennem. Egyszerűen elfogadom a tényt, hogy igazi veszélyben vagyok, és egyszerűen azt teszem, amit tennem kell: védekezek, és felülkerekedek a helyzeten.
Érdekes, hogy rövid időn belül találkozok egy shinigamival, aki örökké meggyűlölteti velem magát. Ő jég alapú zanpakutot használt. Mayáé viszont túz. Sokkal inkább harcolok a lángok, mint a fagy ellen. Talán azért, mert félig hüllő vagyok.
Rég volt utoljára, hogy fapofával néztem szembe valakivel, aki komoly fenyegetést jelent számomra. Általában a dühöm az, ami megakadályozza, hogy a maximumot adjam, de most... Most nem hajt a méreg. Voltaképpen egész nyugodt vagyok. Így tényleg beleadhatok a harcba mindent. Vagyis... miért ne? Miért is ne mutatok meg Mayának többet magamból? Hisz akár el is szórakoztathatnám azzal, amit tudok... Hisz Maya gyakorlatilag csak szórakozik. Aki tanul, az én vagyok. Hiszen erősebbé, sokkal erősebbé kell válnom ahhoz, hogy legyen esélyem Watanabe Yuusuke ellen. Maya sokkal erősebb nálam ahhoz, hogy bármit is tanítsak neki. Bár talán még így is van valami, amit megmutathatok neki. Megmutathatom, hogy mennyi is a különbség a mostani és a resurrección formámhoz képest. Nem, most nem a testi elváltozásokról beszélek. Azokat már biztosan ismeri. Hanem a lelkiekről. Igen, így talán megérti, hogy miért szolgálom olyan hűségesen Aizen-samát! Talán felfedezi, hogy mekkora a változás, s hogy mennyi emberséget adott vissza számomra azzal, hogy segített levenni a maszkomat. Így ismét tudok érezni, persze a magam módján. Hollow létem nem engedi, hogy mindent a szív irányítson, de legalább néha megbékélhetek, és nem feltétlenül arra tudok csak gondolni, hogy aznap hány lelket és lidércet készülök bezabálni.*
- Amit most fogok mutatni, azt ezelőtt csak egy shinigami látta. Először és utoljára mondom el, hogy az a minimális emberség, amit megláttál bennem, el fog tűnni. Abban a formában nem tudom visszafogni magam. - *magyarázom el röviden és tömören, hogy mire készülök, hogy aztán elkezdjem azt az átalakulást, amit eredetileg nem szándékoztam Maya előtt láttatni.
Sonidot használva még utoljára nekirontok, ám most szemből támadok. Nem számítok sikerre, bár egy későbbi technikám használata érdekében nem ártott volna, ha sikerül még pár sebet használni. Hiába, a mérgem úgy hatásos igazán, ha közvetlenül a vérkeringésbe jut be.
Lángok égetnek, védőfalként lobbannak fel, én pedig szisszenve ugrok hátrébb. Most, egy röpke pillanatra a tartásom és a szisszenés is egészen hüllőszerűvé teszi alakom, ám a metamorfózist még nem kezdtem el.*
- Itsuryuu chishio, Intención de demonios! - *szabadítom fel kardom, s ezzel együtt azokat az erőket is, melyeket eddig rejtve tartottam. Nem akartam, hogy Maya lássa ezeket. Tényleg nem. Ám az intuíciómra hallgattam, és megtettem ezt a lépést. Valami azt súgja, hogy jól döntöttem. Nem tudom mi, de igazán nem fontos.
Érdekes, hogy a gondolkodásom is megváltozik; ahogy egyre inkább mutálódok át ebbe a torz hüllő alakba, úgy változik világszemléletem. Mégis hogy is képzelhettem, hogy futni hagyok egy ilyen fincsi falatot? Hiszen az erő itt van benne, ebben a piciny lányban. Ott van benne minden, amire szükségem van ahhoz, hogy Watanabéval megküzdhessek. Csupán meg kell szereznem azt. Na persze nem egy idióta rárontással. Előbb le kell gyengítenem őt.
Szabadság. Átalakulásom közben egyre közelebb érzem magamhoz. Mintha újjászületnék, és most vennék először levegőt. A világszemléletem is szélesebbé válik - szó szerint, hisz sárgává vált szemeim kétoldalt helyezkednek el, maszkom mögül gonoszan pislantva a világra. Ez vagyok én. A valódi énem. Egy hollow, egy arrancar... És én erőre éhezem.*
- Sssssz... - *sziszegek rá, kiöltve hosszú nyelvemet, hogy aztán megidézzem a védelmet nyújtó mocsarat. Igen, a tüze felégetheti a növényeim, ám a mocsaram kiothatja a lángját. Érdekes harc lesz, az biztos. És igen, hajlandó leszek egy két személyes ketrecet alakítani magunk köré. Mindent vagy semmit. Nekem pedig kell az ereje. Most nem fogok veszíteni.
A növényeimnek nem tetszik a tűz; érzem, ahogy távolabb húzódnak Mayától, ám a mocsár, a láp, mintha gondolkozna, úgy gyülemlik Maya köré. Talán ha sikerüólne megszerezni a kardját, akkor már semmi sem állít meg, és felfalhatom. Addig is, az egyik fa rejtekéből figyelek, valahol jó magasan. Ez az én területem, és én irányítom a környezetet. Itt csak én győzhetek.*