*A csapdába esett hölgyemény lélekenergiája a vér bódító illataként hat; beleszippantok a párás levegőbe, mely élő bizonyítéka annak, hogy otthon vagyok. Élő... Itt minden fa, minden virág, minden egyes vízcsepp kapcsolatban áll egymással. És velem. Megtörhetetlen kapocs, melyet más nem tud felfogni. Ezt csak tapasztalni lehet. Csak akkor lehet átérezni ennek a súlyát.
Ha megérintek egy fát, kapcsolatba lépek vele; gondolati úton beszélgetek mindennel, és ők is közvetítenek nekem. Pontosan tudom, hol mozog az ellenség, ha meg is vakítanak. Egyszerűen érzem. Nincs szükségem szemekre ahhoz, hogy tudjam, épp mit csinál, hisz a növények megteszik helyettem. Na persze, a sárgás, kétoldalt elhelyezkedő szemeimmel azért még így is gonoszan pislogok arcomat pikkelyszerűen elfedő maszkom mögött. Ez a tér az otthonom, az én játszóterem. Tökéletesen idomul hozzám. És én is hozzá, hisz lelke van - még ha nem is a szó szoros értelmében.
A lány, az áldozat pedig hezitál. Morbidan forgatom el fejemet, ami biztosan nem szép látvány, de nem érdekel. Emberi alakomban sem mondhatni, hogy kifejezetten kényes lennék a külsőmre. Nem, ez nem igénytelenségből adódik, csupán abból, hogy nem érzem szükségét annak, hogy arcomat sminkekkel csúfítsam. És itt... itt már rég nem a külső a lényeg. Hanem az, hogy mit tud a másik, és mennyi időbe telik, mire kedvenceim, az indák rákulcsolódnak bokájára, majd az egész testét körbefonják, hogy végül felemésszék lélekenergiáját. Valóban, ha egy olyan ellenséget, mint Maya, be tudnék kebelezni ilyen módon, akkor már bátran indulhatnék harcba Watanabe Yuusuke ellen. Talán még a büszkeségem is viszsaszerezhetném azzal, hogy nem kell segítséget kérnem Ryuunosukétól. Sose szerettem másokra támaszkodni. Nem másnak akarok bizonyítani, csak saját magamnak. És addig nem leszek elégedett, amíg a mocsaram el nem nyeli azt a kapitányt tudván, hogy egyedül dolgoztam meg az eredményért. Akkor talán... Aizen-sama espadává is kinevezne. Ki tudja, hogy leszek-e olyan erős valaha. Mégis csak egy álmom válna valóra vele. Hisz tudom magamról, hogy megfelelő vezető vagyok.
Bankai? Szóval mégis csak erősebb, mint azt a rangja mutatja. Úgy hallottam, hogy akadnak olyan shinigamik, akik rangjuk ellenére képesek használni ezt a technikát. S hogy örülök-e neki? Nem mondhatnám... Még egyszer sem láttam ezt a képességet, még nem volt alkalmam szembe kerülni vele. Az a Yuusuke túl nagy falat volt nekem. Gyenge voltam és gyarló. Nem jutottam tovább néhány jégcsap megtekintésénél.
Felszisszenek, és egy másik, magasabb ágra ugrok, hogy onnan figyeljem, mit művel a kislány. A tűz, ami most körbeveszi, cseppet sem tetszik. Bár még mindig jobb, mint az a sok hideg. A meleget, forróságot jobban viselem, mint a fagyot. Talán Hueco Mundo szoktatott erre. Bár valószínűbb, hogy a félhüllő mivoltom tesz olyanná, amilyen vagyok. Mindig is jobban tűrtem a helyi időjárási viszonyokat, mint az átlag. Ám a tűz... A túz az más. Csak a pusztításra jó, és az, aki arra használja, érdemtelen az erőre. Pusztítás... Tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy eltévedt lángocska elég ahhoz, hogy minden a tűz martalékává váljon. A legtöbb növény így távolabb húzódik, egy hatalmas és sík teret képezve a láp számára. Szinte szabályosan körbeveszik a mocsarat; csak néhány benyúló ág az, ami teret ad számomra a fákon való mozgáshoz. És persze a lángok pont affelé az ág felé süvítenek, amelyiken én tartózkodom...
A tűz felperzseli a lombot, én pedig egyből hátrahúzódom. Egy nagy csobbanással esik az égő fadarab a mocsárba, hogy a tűz ne terjedjen tovább. Pupillám látványosan még vékonyabb csíkra szűkül; ezután még inkább a növények takarásába fúrom magam. Félek attól, hogy az egész egy kazánná változik, hisz itt majdnem minden égő. Könnyen lángra kaphat gyakorlatilag bármi.
Majd egy másik, a mocsárba belógó ágra lopakodok; látom jól, hogy Mayát körbeveszik azok a pengék, amikkel az imént is találkoztam. Ám hiába, ennyi sérülést kockáztatni kell. Hierrom az egyetlen esélyem - a csapdáimat nem merem ráküldeni Mayára, a lángok miatt. Csupán a homok az, aminek megkérem, hogy nyelje el a shinigamit. Minél nehezebb a mozgása, annál jobb. S persze minél jobban kapkod, minél többet mozog, a homok annál inkább süllyeszti magába. Na persze, rám ez nem vonatkozik.
egy nagy ugrással vetem magam a láp közepébe, és egy rúgást próbálok intézni Maya felé. Valószínű, hogy a pengék védőpajzsként védik, de nem várhatok egy örökkévalóságig. Mayának mozognia kell ahhoz, hogy a tervem sikerüljön. Vállalnom kell a kockázatot.*

*Ahogy benyúlok a tázbe, hogy legalább egy kis felületen eltalálhassam a shinigamit, bőrömet égetni kezdi a tűz. Hierrom a komoly sérülésektől megvéd, mégis nagyot szisszenve hátrálok arrébb, sérült karomat a másikban pihentetve. Minden esetre a shinigami legalább süllyed tovább; ez nem egy olyan egyszerű kis mocsár, amiből ki tudod repíteni magad egy ilyen egyszerű trükkel. Ha így lenne, akkor nem tudna megvédeni a hely semmitől. Akkor csak egy közönséges mocsár lenne. Nem pedig fegyver.
A végső csapást az adja meg, amikor figyelmetlenné válok, és egy újabb kidouval találkozok. Furcsa mód ez nem robban, és még csak nem is fénylik. Valami egészen mást csinál... Dühösen csapok ki hosszú nyelvemmel, és próbálok valamilyen sebet érni vele Maya testén. Így legalább egy kis mérget tudok juttatni a szervezetébe. Ami bőven elég ahhoz, hogy gyakorlatilag harcképtelenné tegye a lakomámat. Bár félő, hogy ellenfelem túl erős ahhoz, hogy olyan könnyen lebénuljon ettől. Talán sak az érzékei tompulnak, a reakciói lesznek lassabbak és szédülni fog nagyon. Már ha sikerül eltalálni egy nyílt sebet.
Én pedig karmokban végződő, pikkelyes mancsaimat a fejemhez szorítom, és összehúzom testem. Most egy kis visszavonulásra van szükségem. S nem azért, mert a tűz olyan súlyos sebet alkotott volna rajtam, hanem a kínzó képek miatt, amik megjelennek előttem. A szemem becsukom, s próbálom kizárni a rémképeket. Érzem, hogy rengeteg inda, lomb és növény gyűlik hirtelen körém, teljesen behálózva. De a tapintásuk, az óvó szándékuk nem elég ahhoz, hogy kizárjam ezt a külső hatást.
Arcokat látok. Gonoszul vihogó arcokat. Köztük van Ryuunosuke és az a Yuusuke is. Valamint az a tárgy, amit én soha senkinek a kezébe nem szeretnék adni. A naplóm. Talán gyerekes dolognak tartod a naplóírást? Nekem az életem részévé vált, ahogyan leírom minden tapasztalatomat. Az érzelmeim ugyanúgy megfogalmazom, ahogyan a harcban szerzett élményeket. Számomra mind a kettő ugyanolyan fontos. De az, hogy valaki elolvassa ezeket, és ezen vihogjon, már sok.
Dühítő a gondolat, hogy az a Yuusuke beleolvas a naplómba. Ahogyan Maya kezében sem akarom látni. Igen, rettegek attól, hogy ez valaha is megtörténik. Ám a félelmem nálam haragként ütközik ki.
Az indák lefogják a végtagjaimat, hogy nehogy valami meggondolatlanságot csináljak így, a félelemtől és dühtől elvakultan. Kínkeserves ordítás rázza meg a mocsarat. Iszonyatos fájdalom az, ami a mellkasomon átsuhan, s emellett a környezet is egyre instabilabbá válik. Egy-egy pillanatra a futóhomok is mintha sokkal gyengébb lenne, s a növények, a fák is elfakulni látszanak. Valamint én is, ingadozok a resurrección és a normál alakom között. Hogy miért, azt ebben a pillanatban nem fogom fel. Valószínűleg az érzelmi instabilitásom okozza ezt; dühös gyakran vagyok, de nem félelemből adódóan. Ez az érzés más... Máképp vagyok dühös, mint eddig. S egész testem rázkódik a gondolattól, miszerint egyesek többet tudnak meg rólam, mint amennyit én szeretnék megmutatni nekik. Tán gyerekesnek vagy kislányosnak tartanak a gondolataim miatt. Meg azért, mert egyáltalán naplót vezetek. A lelkem zártam ezekbe a füzetekbe. Nem, soha nem adnám ki őket senkinek...*

*Ez a fájdalom visszaemlékeztet arra a pillanatra, amikor hollowwá változtam. Életem és halálom legnagyobb időszakára egyáltalán nem emlékszem, de nem is lényeges az, hogy hány lelket, hollowt, majd shinigamit szippantottam magamba az idők során. Viszont az a pillanat, amikor lélekből hollowwá változtam most mintha az agyamat akarná kisütni. Legnagyobb és leggyerekesebb félelmem képe váltakozik annak a pár másodpercnek az emlékével, amikor kitéptem magamból dühömben azt a láncot, ami akadályként állt az utamba, közém és a gyilkosaim közé. Düh... mindig is voltak problémáim a temperamentumommal, de ezzel tisztában is vagyok. Mégis, ki hinné el pont rólam, hogy egyetlen igazi félelmem az, hogy belehatolnak a lelkembe, megismerik a gondolatmenetem és érzelemvilágom, egy hülye füzet segítségével? Rólam, aki mindig olyan magabiztosnak akarja mutatni magát… és erősnek. És most nem fizikai erőről van szó. Hanem a jellemről. Egészen más a kettő. Mégis… hiszem, hogy csak akkor vagy képes erőssé válni, ha a személyiséged is stabil lábakon áll.
Ordításom végül hangos lihegéssé torzul, ahogy az indák engem fognak le, hogy maradjak nyugton. Hirtelen megszűnik ez a hatalmas fájdalom, de az emlékek még mindig bennem élnek. És gyengítenek.
Mayának így már nem nehéz kilőnie magát a mocsárból; amikor földet ér, azt már a sivatagi homokban teszi. Az egész fás és lápos területből már csak egyetlen egy nagy halom maradt, melyet különböző növények alkotnak. Egy arra járó hollow nagy szerencsétlenségére. Valószínűleg megérezte a nagy lélekenergiát és a harcot és azt remélte, hogy majd táplálkozhat a maradványokból, azonban a dolog fordítva sül el. Megannyi kacs süvít villámgyorsan a szerencsétlen felé, hogy kiszívják az összes lélekenergiát, ami benne rejlik. Most szükségem van erre az energiára. Csupán táplálkozási célból ugyan, de elveszem ennek a szánalmas teremtménynek az életét.
Végre ismét tiszta fejjel tudok gondolkozni; a szívem hevesen lüktet, alakom pedig lassan visszaveszi eredeti formáját. Eltűnik a köd, ami eddig akadályozta azt, hogy józanul tudjak gondolkozni. Már nem táplálékként tekintek Mayára, bár belegondolva akkor sem tettem ezt, amikor a hollowt kebeleztem be. Akkor, abban a pillanatban félig ismét önmagam voltam. Hála annak a kidounak, amivel Maya eltalált. Mert valóban arról lehetett szó, de legalább ismét tanultam egyet s mást a shinigamik technikáiról.
A következő egy percben némán igyekszem összeszedni magam. Immáron az emberibb formámban, kicsit megtépázott ruhával ugyan, de egyre tisztább elmével. Még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Nem kell látnom továbbra is a képeket, az emlékeik így is égetnek. Zihálásom egyre halkul, levegővételem is kezd egyenletessé válni, a rémület pedig lassan bár, de átalakul közönyös arccá. Ha Maya akarna, most könnyűszerrel végezhetne velem, de nem fogja megtenni. És hogy miért? Egyszerűen érzem rajta. Hezitál, nem tudja, kihez is tartozik. Nem merné megtenni, és nem számít az, hogy a fajtámat amúgy nem kedveli. Kár, hogy nem arrancar, igazán jó barátok lehetnénk.*
- Ugye nem esett komoly bajod? - *kérdezem meg, most már nyugodtan az eget bámulva. A szemhéjaim lesütöm, hogy a nap ne zavarjon annyira. Na persze, tudom, hogy úgy sincs semmi baja, nem okoztam rajta semmilyen komoly sérülést. Csupán úgy érzem, hogy illik megkérdezni. Aztán pedig még egy mosoly is látható az arcomon. Élvezem a napsugarak simogatását. Igen, én szeretem Hueco Mundot.*
- Ha nem hezitáltál volna annyit, már az elején végezhettél volna velem. Erőd nagy részét visszafogtad, éreztem. Nem tudod, hova tartozol. Nem vagyok pszichológus, meg ilyesmi, de ha megfogadsz egy jó tanácsot, akkor végre eldöntöd, hogy mi a fontos neked. Jegyezd meg, hogy az arrancarok nem ilyenek. Én a másik alakomban szemrebbenés nélkül végeztem volna veled. - *pihenek tovább élvezve, ahogy a beszippantott hollow energiája gyógyítgatja a sebeimet. Arra elég lesz, hogy ne tűnjek annyira megtépázottnak, amikor visszamegyek Las Nochesbe.*
- Már az is hihetetlen, hogy a második shinigami is élve jutott ki a mocsaramból. Nehogy magadra vedd. Na persze, nem mintha lett volna esélyem egy kapitány ellen. - *mosolygok tovább a vereségemen, kezeim pedig összekulcsolom a tarkóm alatt, ezzel kényelmesebbé téve a hassüttetést. Elismerem a mostani vereségem, de tudom, hogy ha Maya kicsit is komolyabban veszi a harcunk, most már csak por és hamu lennék.*

*Nem hiszem, hogy Maya nem látott még hollowt ebédelni, de azért igencsak kigúvadnak a szemei azt látva, hogy én éppen egy másik hollow bekebelezésével térítem magam észhez. Az energiára szükségem van; már az is csoda, hogy tudtam, hol kell megállni. Nem szeretek a resurrección formámban lenni, hiszen a hidegvér mellé vérszomj is társul. Nem mintha lenne bármi lelkiismeretfurdalásom, ha valakit meg kell ölnöm, legyen az shinigami, hollow vagy ember, de a felesleges gyilkolászásnak nem látom értelmét. Emellett túlságosan is azokra az időkre emlékeztet, amikor még menossá változásom előtt portyáztam a világban. Nem volt túl sok eszem, ha tényleg csak arra mentem, hogy minél több vér fröcsköljön körülöttem. Emlékszem, hogy különös örömöt leltem abban, ha régi barátaimat és családtagjaimat mészárolhattam le. Nem, nem arról van szó, hogy megbántam volna tettem. Csak a mostani eszemmel már egyszerűen kínos visszagondolni, hogy én ilyen is voltam. Tudod, mint amikor felnőtt fejjel és két gyerekkel a nyakadon nem akarod visszaemlegetni, hogy tinédzser korodban miket műveltél egy-egy bulin, vagy éppen az első szerelmed érdekében. Na, ez pont egy ilyen helyzet nálam.
A nyalókát hamar rágcsálni kezdem; nem vagyok kifejezetten édesszájú, de valami miatt most kifejezetten jól esik a tömény cukor íze. Persze mindenképp kell majd valami frissítő is ehhez, meg minél hamarabb egy jó, forró fürdő is, mert hát attól még, mert nem sminkelem magam, mint mások, még nem vagyok igénytelen. Égne is a képem, ha annak neveznének. >_> Nem értem, miért baj, ha valaki a természetességre ad.*
- Második szint, ehh? - *nyitom ki szemeim, és fürkészem Mayát. Ez a mondat egyértelműen elárulta nekem, hogy egy bankai használóról van szó. Bár nem meglepő, és bár ő nem mondja ki, de számomra így is egyértelmű, hogy ha kisit is komolyabban vette volna a harcot, már talán halott lennék. Csakhogy nekem még dolgom van. Feladataim vannak ebben az életben, és most nem csak a bosszúról van szó. Ha már ez a shinigami is könnyűszerrel elbánik velem, sehogy sem leszek hasznára Aizen-samának. Márpedig én szeretném, ha továbbra is a seregét erősíthetném, és hogy egyike lehessek a legjobbaknak. Csak azért, hogy kifejezhessem vele hálámat Uramnak. Soha többé nem kell attól félnem, hogy egy buta gillianné változok.*
- Akkor merre tovább? Úgy volt, hogy eszünk valamit. Van egy jó étkezde a közelben, hozhatok neked valamit. - *állok fel kardomra támaszkodva. A sebeimnek kelleni fog talán egy-két nap is, mire teljesen begyógyulnak, de azzal nem megyek semmire, ha máris patáliázni fogok, csak mert karcos lett a bőröm. Azzal csak saját nyafkaságomat bizonyítanám, én pedig nem vagyok az. Majd begyógyul alapon támaszkodok fel, és nyújtom a kezem Mayának, hogy segítsek neki felállni. Ki tudja, mikor látjuk egymást legközelebb - s hogy az lesz-e az utolsó találkozásunk.*