-Itt nincs semmi, Hitomi! Biztos, hogy erre láttad azt a Gilliant? - kérdezem egyre ingerultebben, mivel megint folos koroket futtatnak velem a háztetokon. A telefonos segítség meg persze csak feladatokat osztani tud.
-Igen, kozvetlenul elotted van, a magasban. - és? Oda hogy a fenébe jutok fel?
-Akkor ezzel nem sokat kezdhetek, nem az én kardom változik szárnyakká, vagy tanít meg lebegni. - jelentem ki, de nincs nekem olyan szerencsém, hogy ettol megusszam.
-Változott a parancs, akkor kovesd. Ha elérheto távolságban van old meg, addig pedig tegyél rola, hogy ne fedezzék fel! - hogy mi? Nekem ezt jegyzetelni kéne, hogy jol csináljam. Nem lehetne egyszeruen azt kapnom parancsba, hogy tunjek el onnan? Neeem, és a szivatosakat kapom. Tolem, kovethetem én, viszont el is kéne érnem. Ugy tíz perc után tényleg kezdett lejjebb menni, majd egyesen a vidámparkot vette célba. Elore mentem, hogy majd ott bevárom és elintézem, de mielott még eljutott volna az én orhelyemig, megjelent egy kapu, amin keresztul visszaindult.
-Hitomi megint én vagyok. A gillian eltunt, de a Gargata nem zárodik be! - jelentem a fejleményeket, hátha végre megkapom a lelépés kegyelmét. Már tobb mint ot orája vagyok itt, kulonbozo lidérceket kergetve, de egyenlore még messze nem szándékoznak elengedni.
-Oda kuldok valakiket. Addig tegyél rola, hogy senki ne menjen se ki, se be! - de jo... Ezért még gyilkolni fogok. Most mit nem adnék, ha lenne itt egy másik hollow is, amin levezethetem a feszultséget. Na a feladat, az feladat, szoval nekem be kell állni a kapuba, és tenni rola, hogy ugyanilyen néptelen maradjon. Hát ez meg? Valaki van ott, és ha jol látom belépni készul. Nem, nem fogok kapásbol eltolni egy kuldetést, ha kell magam rángatom vissza.
-Bárki is vagy, most azonnal vágj hátraarcot! Senki nem léphet be, és ez rád is vonatkozik! - kiáltok rá. Mikor megfordul, szembe találom magamat egy fiuval, akinek fehér haja van és egy fura sebhelye. Tuti nem hollow, maszk nincs rajta, szoval arrancar is kiesett. Akkor vagy shinigami vagy vaizard. Nekem mindegy melyik, itt be nem teszi a lábát. Nyilván meglepodott a felbukkanásomon, mert meg sem mozdult. Nos, akkor én teszem odébb, de amit elmondtam az ugy is lesz. Elkapom a kezét és egy kisebb rántással kipenderítem, hogy én keruljek a kapu és kozé. Elég pocsék kedvem van, szoval jobban teszi ha lelép. EGy gyilkos pillantást vetek rá, és várom, hogy végre elhuzza innen a csíkot...

//enyhe ihlethiány//

A lány szavait figyelembe se vettem. Izgatott, hogy mi lehet a túloldalon, hogy így őrzés nélkül nyitva tartják a kaput. Még ha voltam is Hueco Mundo sötét sivatagában, de érdekelt, hogy vajon réges rég HM ugyan olyan volt, mint Soul Society? Erre sosem lelhetem meg a választ, de hát a gondolataimban túlságosan elkalandozok ezen, mint most. A lány kemény érintésére visszacsöppentem a valóságba, de akkor vettem észre magam, amikor a Garganata és én közénk a halálisten kisasszony állt. Az épp elengedő kezet megfogtam, de nem durván, szinte rásimult. a másik kezemben a tartó lengett s azt átlósan felvettem. Ahogyan oda léptem a lány mögé bepörgetem, akár a társastánclépéseknél. Leguggoltam és kedves hangomat máris nyúztam.
- Bocsi, az elmúlt kétszáz év alatt új szokásokat vettem fel, főleg, ha egy gyönyörű lányt látok. Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam. – felálltam és meghajoltam. – Hokorashii Hito vagyok. És az ön neve?
Míg a válaszra vártam, próbáltam közelebb kerülni a hollow kapu felé, de elakadtam, ahogy rápillantgattam többször a halál istennőcskére. Lehet túlzottan hasonlított egy ismerősömre, kit sosem felejtek el, bármennyire fogy az idő.
- Istenem… jól tartod magad.
Távolabbról Misty társai közeledtek, ezt éreznem kellett volna, de túlságosan lefoglalt az éj fekete hajú Shinigami.

//Nálam is, berozsdásodtam már egy ideje, veled majd megköszörülöm magam - Nehogy rosszra gondolj. Nem annak szántam.//

Már az elso kis érintésbol rájottem, hogy az illeto vizard és éreztem is a belole suto energiát. Tudtam, hogy eros, de ugyanakkor én sem vagyok az a torékeny kis nebáncsvirág, akinek kinézek, szoval jol meg fogom tornáztatni azért, hogy még idén átjusson a kapun. Ráadásul a segítség nagyjábol fél orányira van, Yurei Kouji szerint legalábbis, tehát annyit kell csak kibírnom, az pedig nem lesz nehéz. Persze csak akkor, ha megmarad az ép eszem. Ami persze nem olyan konnyu, mint az ember gondolja, foleg, ha egy vaizard emlékeiben kutakodhat. A kis piszok ugyanis nem hagyta, hogy elengedjem, elkapta a karomat, ezzel nem kívánt tudáshoz juttatva. Szerencsére egy kisebb boknak szánt szolam után el is engedte, talán remélve, hogy reagálok rá. Mikozben megprobáltam a gondolataimat teljesen osszeszedni, meghajolt és bemutatkozott. Persze nem azt a sima meghajlást mutatta be, amit mostanában alkalmaznak a shinigamik, akik be akarnak kerulni a kis kedvencei kozé egy-egy kapitánynak, hanem még azt a régebbi fajtát, amit mostanában már nem nagyon látok. Ezt orommel konstatáltam, szoval o sem egy kiscserkész, aki élt nagyjábol 80 évet SS-ben és már azt hiszi ové a világ. Ettol kicsit megenyhultem, és valamennyire letoroltem az arcomrol, a "még egy szo és gyilkolni fogok" kifejezést, és hasonlo stílusban megprobáltam válaszolni neki.
-Nem kell aggodnia, nem okozott tul sok kellemetlenségek. Ami zavar, azt még a találkozásunk elott szereztem. A nevem pedig Yurenai Mistique. - a mosolygással is megprobálkoztam és pár másodpercre sikerult is, utána azonban leolvadt. A meghajlásom az ovéhez hasonlo volt, bizonyítva, hogy még van olyan, aki ismeri az illemet. Bár igaz, hogy én nem tul gyakran szoktam hasznosítani a jomodorrol tanultakat, foleg ha nem várják el tolem. De valami még kiment a fejembol, elvégre Hitot nem én érdeklem, hanem a kapu, aminek az átjutásában megakadályoztam. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne felejtsem ezt el, majd egy ujabb, vészjoslobb mosoly kíséretében folytattam a szovegelést: - Nagyon koszonom a bokot, de akkor sem mehet át senki ezen a kapun. - dobbentem rá, hogy engem nem fog ilyen konnyen eltávolítani az utbol. Majd ujra lépek egyet, ezzel elintézve, hogy megint a Garganata és kozé keruljek. Felemelem a fejem egy villámlo tekintetre számítva, ám ehelyett valami teljesen mást látok a szemében. Nem, nem duhot, inkább szomoruságot és még valamit, a felismerést. De nem tudom honnan jonnek ezek az érzelmek, elvégre semmit nem csináltam. A megjegyzésétol azonban lemerevedek, és ujra rá nézek. Még jobban áttanulmányomozom az arcát, de távolrol sem ismeros. Akkor meg honnan jon ez a megállapítás? Talán emlékeztetem valamire, mintha láttam volna egy hozzám hasonlo not az emlékeiben. De nem biztos, lehet, hogy csak megtéveszteni probál. Azért rákérdezek, elvégre nem vagyok tévedhetetlen, és amennyi multat már láttam...
-Elnézést, de ismerjuk egymást régebbrol? - teszem fel az egyszeru kérdést, ami remélhetoleg választ ad erre az egész keveredésre, ami a fejemben van. Kozben észreveszem, hogy Hito még mindig engem néz, de ugy, mintha legalább valami abnormális lény, mondjuk egy sello lennék. Most már tényleg nem tudom hová tenni. Hát mit nem adnék most azért, hogy én uljek abban a csinos kis irodában és Hitomi szenvedjen egy kapuval...

Egy ido után már nagyon is kezdett zavarni, hogy még mindig engem bámul. Nem tudtam mire vélni, mivel egyre biztosabb voltam benne, hogy vele még soha az életben nem találkoztam. Ha az arcokat el is felejtem, mikor ujra találkozunk mindegyik felelevenítodik bennem. De rola semmi, se kép, se hang. Nyilván csak osszetéveszt valakivel, de ez már nagyon kezd idegesíteni. A kérdésemre még nem válaszolt, és ma kifejezetten turelmetlen vagyok, szoval nagyon orulnék, ha nem kéne harapofogoval vagy érintéssel kiszednem belole azt a mondatot. Végul megszolal, de olyan hangon, hogy majdnem szívbajt kapok. Ebbol máris rájottem, hogy bárkire is emlékeztetem, azt a személyt nagyon szerette. Pechje van, biztosan nem én vagyok a reinkarnácioja, hiszen ahogy elnézem, még nála is oregebb vagyok.
-Az arckifejezésedbol ítélve, bárkire is gondoltál, még mindig nagyon szereted. - jegyzem meg, pedig jelenleg semmi kedvem vaizardok szerelmi életében kutatkodni. A kovetkezo kérésén szinte nevetnem kell. De szívesen tunnék én el az utbol, csak sajnos nincs olyan szerencsém, hogy megtehetném. Addig legalábbis nem, amíg ide nem ér a csapat a bezárásához. De elhiheti, ot ora után már nekem sincs energiám még egy nyavalyás átjárot orizni. - Sajnálom, de nem mehetsz itt át. Felsobb utasítás, hogy senki se ki, se be. - világosítom fel rola, hogy szívesen átengedném, mivel most egy porcikám sem kívánja a vitát vagy az orzo-védo feladatokat. Nem vagyok én kutya. Mikor a kardját is elohuzta, már kezdtem érteni. Szoval, ha kell étverekedi magát rajtam. Na, azt nézem én meg. Ezt nagyon megbánja. Kifejezetten gyilkos kedvem van, nem most kellett volna még jobban kihívnia. Ráadásul ilyenkor még nem is szoktam figyelembe venni az ellenfelemet, szoval rosszkor hívott ki.
-Nem akarok veled harcolni, de nem hagysz más választást. Itt csak akkor jutsz át, ha legyozol. - jelentem ki, majd elohuzom a kardomat. Igaz, nemrég használtam, de hozzám hasonloan o is bármikor befoghato egy kis csatára. Most azonban fele olyan lelkes sincs, érzékeli a lelki állapotomat, szoval ovatos lesz. Az ellenfelem védekezo pozícioba helyezkedik és azt várja, hogy támadjam meg. Na jo vicc. Nem fogok itt pattogni neki. Inkább csak egyszeruen kifeszítem kicsit az idegeit. Ha azt hiszi majd pont így fogok támadni, akkor nagyon csunya meglepetésben lesz része. Shunpoval, mogé kerulok és probálok hátulrol bevinni neki egy vágást, de reagál rá. Nos, akkor hadd mutassam meg neki, mennyire vagyok szokatlan. Egy apro érintéssel a kardját elkapom a lapjánál, és szívatásbol elrugaszkodom rola, majd megint a kapu elott landolok. Engem nem fog innen kimozdítani, ha az kell hozzá, hogy teljesíteni tudjam a parancsot...