A 12. osztag területén sétáltam, mint mindig, most is magamba mélyedve. Egy vastag, ősrégi könyv volt nállam - lapja szinte már porladásközeli állapotban voltak. Én fölöttébb szerettem a régi könyveket - ez pedig az volt. Benne több száz méreg és ellenméreg receptjével. Elhatároztam, hogy megtanulom az összesnek az elkészítését, és tökélyre fejlesztem a méregkeverői tudásomat. De előtte, úgy döntöttem, átnézek a 20. osztaghoz. Úgyis van ott egy ismerősöm, akitől mentát kell szereznem...
Kezemben a vastag könyvvel, shunpoval léptem a 10. osztag épülete felé, amikor valakinek nekimentem. Leálltam, és láttam, hogy semmi baja,így megnyugodtam. De az illem úgy kívánja hogy mást is megtegyek - ezért szomorúan kértem tőle bocsánatot:
- Szia! Sajnálom, csak nagyon sietek. Remélem nem haragszol. -pillantottam rá, és hajoltam meg.

A gondolataimba mélyedve sétálgattam éppen a folyoson, igyekezve elkerulni a kapitányt és paprikás hangulatát, mikor valami nekem jott. Annyira koncentráltam rá, hogy ne találkozzam vele vagy a hadnaggyal, hogy észre sem vettem a felém kozeledo szélrohamot. Pedig ez nem is az volt, hanem egy másik tiszt. Kapásbol nekem utkozott, majd egy kisebb bénázást kovetoen sikerult mégis megtartanom az egyensulyomat. Mikor lenéztem láttam, hogy egy fiatal, legalábbis nálam szerintem fiatalabb, lány volt a tettes. Nem tunt gonosznak ezért egy mosolyt feloltve válaszoltam neki:
-Semmi baj Seiun, nem okoztál nagy bajt... - csak hozzám értél és kikémleltem pár dolgot. Hopp, a fene a nevét nem kellene tudnom. - egyébként koszonom a segítséget megmutattad nekem, hogy még fejlesztenem kell az egyensulyérzékemet is ma. - azzal az ajtora mutattam, ahova be akartam menni. Gyakorloterem felirat volt kifuggesztve rá.

Nem lepett meg, hogy tudja a nevem.... Korábban már láttam ezt a lányt, és valami olyasféle pletykát hallottam róla, hogy van egy különleges képessége.
- Óhh, gyakorlótér? Ez nagyon jó ötlet. - rápillantottam a kezemben tartott vaskos könyvre, ami elég vaskos volt ahhoz, hogy a többségnek beleszakkadjon a karja a tartásába. Én jól elvoltam vele: amennyit már cipekedtem... - Mondd csak, csatlakozhatnék hozzád, kedves.... - nem tudtam a nevét, de nem akadtam fent ezen az apróságon. - Mellesleg, én Kuroi Seiun vagyok, a 12. osztag 4. tisztje. Bár valószínűleg tudod a nevemet. Örülök a találkozásnak. - hajoltam meg előtte illedelmesen. A hangomban semmi vidámság nem volt: inkább a szokott szomorkás hangulat érződött rajta. hát igen, nem volt miért örülnöm. Mellesleg rámfért a gyakorlás: hiszen egy shinigamit nem csak az esze tesz, hanem az ereje is. Nem szabad elpuholnom... Várakozva vártam a lány válaszát, és közben az edzőtermük ajtaját néztem.

-Persze, gyere csak nyugodtan! Ugy is éppen azon gondolkodtam, ma kit kéne befuznom gyakorlotársnak. - megsporolok fél ora érvelést. - Egyébként pedig Yurenai Mistique vagyok, a 10. osztag 4. tisztje. - bár szerintem az elso részére már magátol rájott. Kozben beléptem és kitártam elotte az ajtot:
- Gyere csak be. A konyvet kérlek helyezd biztonságos helyre, mivel ahogy elnézem nem bírna ki már tul sok gyurodést. - ekkor eszembe jutott egy mento otlet. - Kulonben áruld el nekem, hogyan bírod el ezeket a konyveket. Gyakran látni téged errefelé vaskos konyvekkel a kezedben. Jo eronléted lehet. Nekem egyet nem sikerul kozuluk megtartanom hosszabb ideig. Nagyon eros lehetsz... - kozben odébb mentem felvéve aharchoz szukséges kezdo távolságot. El kell ismerni érdekes lány, és nem semmi amire a kardja képes. Csak ezuttal probáljak meglepett képet látni, ha megmutatja...

Félmosollyal követtem Mistiquet az edzőterembe. Volt vele kapcsolatban egy furcsa érzésem. Valószínűleg minden támadásomat előre látni fogja... Sóhajtva lépkedtem a teremben, majd kiválasztottam egy pontot, és megálltam. Előhúztam a zanpakutuomat, és fejemben felzendült kardom szellemének hangja:
~ Csak óvatosan, Seiun... Ez nagyon hülye képesség, simán ellened fordíthat valamit.
~ Tudom, de már nincs sok választásom. Arra jó lesz a küzdelem, hogy gyakoroljak. Mélyet sóhajtva néztem ellenfelem szemébe.
- Örülök a találkozásnak. - szólaltam meg illedelmesen, hűvösen, majd úgy döntöttem, hagyom őt támadni. A képességéből kiindulva, biztos tudja szándékomat... Kihúztam a zanpakutuomat, és magam elé tartottam függőleges állásban. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és ráhangolódtam a hamarosan kitörő harcra...

Na jo, ez így nem lesz tul jo. Ha nem támad, én sokat ellene nem tudok tenni. Mivel a zanpakutomnak nincs támado képessége, kénytelen leszek kidou-kat használni. Pedig mennyire nem szívlelem oket. Talán elég lesz egyenlore felmérni a harcmuvészeti tudását és a gyorsaságát. Enyhébb sebességen kezdek, utána majd, ha tudja kovetni gyorsítok. Elobb lássuk mit tesz, ha hirtelen tunedezek elo. Shunpora váltva a fél termet korbe ugráltam, mikorben a kardomat magam mellett tartva figyelmtem mennyire tud kovetni. Majd egy alkalmas pillanatban mogé urgottam, és támadtam. a levegot betoltotte a fém csattanásának hangja, ezek szerint jo reflexei vannak. Viszont háttal áll nekem, így nem tud olyan jol mozogni. Vízszintesre fordítottam a kardomat és a hegyét kissé kibillentve probáltam vele a dereka kornyékén sebet ejteni rajta. Nem tudom hogyan fog rá reagálni, de abbol felmérhetem az ugyességét...

Félig lehajtott fejjel, becsukott szemmel álltam ott néhány gyorsan tovatűnő pillanatig, majd felpillantottam. Aranyszín szemeimben mintha tűz lobogott volna, de nem a harc iránti megszállottság miatt... Csupán a lámpák fénye tükröződött benne. Fejemben meghallottam a halk, szomorkás, mégis megnyugtató hangot, és tudtam, hogy Zanpakutuom szelleme harcra buzdít. Sosem kedveltem túlzottan a küzdelmeket, talán pont azért, mert erőszakos halállal haltam. Ellenfelem, aki most Mistique volt, egy közepes tempót felvéve kezdett el Shunpozni, és én is követtem. Nem igazán láttam értelmét ennek a macska- egér játéknak. Ha ez tovább fog folytatódni, még megbánom, hogy ide jöttem… Végülis lehet hasznosabb dologgal is tölteni az időmet, mely annyira sok, mint a tengerben levő H2O részecskék… Olvashatnék néhány sejtekkel kapcsolatos könyvet. Még mindig meglep, még mindig csodálattal tölt el, hogy mennyire különlegesek a magas reiatsuval rendelkező személyek. Ez a dimenzió is, egészen elképesztő…
Gondolataimból a hátam mögül támadó Mistique ugrasztott ki. Világosan hallottam a lélegzetvételét. Nekem, aki egész életét a csendben töltötte, igazán nem okoz problémát mások lélegzetvételének hallása. Ez már nem is reflex… olyannyira természetessé vált ez is, mint a levegővétel… Hátravetettem a fejem, és egy elegáns, kimért mozdulattal eltaszítottam ellenfelem. Anzentaru taka meg sem szólalt, mégis éreztem, hogy kitölti minden porcikámat szellemem érzései. Ők is ugyanúgy éreznek, mint mi… bár jobb lenne ténylegesen és valóban a harcra összpontosítani… Kidouk. Kidoukat fogok ellene használni. Utána pedig támadok. Hisz lehet az ő képessége bármilyen erős, bármennyire is misztikus, ne higgye azt hogy meghajlok az akarata előtt, és könnyedén legyőz! Bár ez valóban csak egy egyszerű gyakorlás volt, mégis kénytelen voltam komolyan venni a dolgot. Minden bizonnyal ő is azt szeretné, hogy teljes erőnkkel harcoljunk, és ha valóban ez a kívánsága, akkor én szívesen teljesítem neki!
- Mit szólnál, ha még nem aktiválnánk a shikait? Kezdjünk egyszerűen némi technikai harccal, rendben? Természetesen ha bemelegedtünk, utánna a következő szintre léptethetjük zanpakutuoinkat. De ha neked ez nem felel meg... - néztem rá egy pillanatra, mikor mindketten megálltunk. Már nem kellett a lámpák fénye ahhoz, hogy a szememben tűz lobogjon...

Seiun szemmel láthatoan felélénkult. Hát ha a mozgásomat nem is az általam kiadott hangokat nyilván tudja kovetni, mert ahányszor csak helyet váltottam a fule felém fordult. Ezenm szerint nem csak nekem vannak érdekes érzékeim. Szép teljesítmény kibírni karcolás nélkul az én probálkozásamat, mivel a harc szo szerint a véremben van. Nem tud nagyon olyat mutatni, amit még nem tudok. Az ajánlata, hogy eloszor ne használjunk shikai-t nem ért váratlanul, és amugy is a sajátommal nem sokra mennék. Bocs Yurei Kouji, de ez az igazság. amíg nem sikerul elérni a bankai szintet kénytelen leszek kidou-kat alkazmazni, bármennyire is rohellem oket. Viszont elismerem a megtanulásukban sem jeleskedtem. Legalább a célzoképességem jo, anélkul eléggé el lennék veszve.
-Nekem az igazat megvallva mindegy. Ha ezt akarod, beleegyezem. - sok kulonbség nincs, max. ot tudnám lelassítani, de az egyelore nem kell. Viszont jobb ha vigyázok, mivel a bémíto kidou-k megkerulésében még mindig nem vagyok elég jo. Ha nem ugrom el eloluk majdnem egy perce lesz bármit is tenni velem...

Válaszára összevontam a szemöldököm, majd gyorsan túltettem magam rajta. Végülis rég megszokhattam volna már ezt a beszédstílust... Hiszen lassan százötvenhárom éve élek shinigamik között... Mégis, mindig ott van a belsőmben az a szúrú, zavaró, kellemetlen érzés, ha valamit nem a régi etikett szerint cselekszem én vagy mások... Mélyet sóhajtottam, majd rápillantottam a védekező Mistique-ra. Már a nevében is benne vagn, hogy valami különleges, misztikus erő birtokában van. Vajon tudták a szülei, hogy talán pont a névvel együtt ajándékozták meg a képességgel? Nem tudhatom... talán majdegyszer megkérdezem tőle, ha esetlegesen összefutunk még valaha... Ez pedig egészen valószínű. De ha nem, hát nem... Shunpoval mellé léptem, és a zanpakutuo markolatával támadtam, az ellentámadását pedig úgy kerültem ki, hogy egyszerűen gyorsan lehajoltam. Reméltem, hogy nem vesztem el minden kecsességem, ám ekkor eszembe jutott valami... hiszen én mindig is gyűlöltem ezt az egészet... mindent, amit belémneveltek. Akkor mégiss miért cselekszem ennek megfelelően? Mégis fontos számomra? Nem szabad most ezen gondolkoznom... Ez csak a jelentéktelen múltam.. A jelenben egy shinigamival küzdök. Végülis mögéléptem, majd elé, de mindezt Shunpo nélkül. Miért kellene mindig azt használni? Nem olyan fárasztó, az igaz, de nem látom értelmét. Felesleges örök bizonytalanságban tartani az ellenfelet, és az is nyilvánvaló, hogy egy idő után elveszíti erejét a "meglepetésszerű" támadás. Hiszen előbb vagy utóbb mindenki kiismeri az ellenfele stílusát... Mistique elé léptem, egy pillanatig nem támadtam, aztán:
- Hadou 04: Byakuray! - kiáltottam, hangom bezengte a termet. Biztos voltam benne, hogy kikerüli, ezért nem is aggódtam. Azért viszont annál inkább, hogy mi fog akkor történni, ha már csupán ösztönből fogok cselekedni. Mert az könnyedén előfordulhat, és abból nem sok jó fog következni. Én biztos megúsznám a dolgot egy - két karcolással, de Mistique-val mi lenne? Egy vadállattal ő sem tudna sokat kezdeni... Még talán a képességével sem... Gyorsan felkészültem a következő kidoura, de előbb még megtámadtam... Aztán közlebb nyomultam hozá, talán azt hitte meg akarom ölelni, mert olyasféle mozdulatot tettem, majd megint megszólaltam: - Bakudou 75: Gochuu Tekkan! - hátraléptem, mert a kidou nevét kimondtam, és vártam, hogy ő is tegyen valamit. Bár úgy tűnt, nem nagyon tud ellépni... vagy a meglepettségtől, vagy nem tudom, mitől... Bár még minden megtörténhet, hisz gyors mozgású ő is.

Elsimerem jol bánik a karddal a lány. Még egyszer sem sikerult megkarcolnom, pedig nem egy probálkozásom volt. Végre egy mélto ellenfél, ráadásul a szeme sem fog nagy eséllyel kiesni egy esetleges ruhaváltás miatt. Mikor az elso kidou-t lotte rám simán elég volt elhajolnom, és kozben láthattam mi a kovetkezo lépése. Megprobál megtéveszteni? Hát sajnos az az én specialitásom, így tudom, hogyan kell reagálnom. Mikor kimondta a támadás nevét egy másodpercnyi ideig sem tartott, hogy elhajoljak elole, hagyva, hogy kirepuljon a csatatérrol. Szerencsére semmiben nem koppant, így ha most nyugton maradok azt hiheti, hogy eltalált. Magamban készítettem a saját béníto kidoumat, kozben pedig alig láthatoanszenvedo arccal probáltam megmozdulni, mintha valoban a padlohoz szogeztek volna. Remélem beválik, ha nem akkor is van még idom egy gyors ugrálásra...

Valószínűleg úgy gondolta a lány, hogy engem ennyire könnyen át lehet verni. Elég nyilvánvaló volt, hogy ez a kidou nem talált célba, és valószínűáleg hírből sem ismeri, különben nem próbálna meg átverni. Ezen sikerült felidegesednem, de aztán lepleztem haragomat. Hiszen nem mutathatom ki valós érzéseim!
- Bakkudou 21: Toko de Sizumu! - kiáltottam, és elégedetten láttam, hogy a kidou sikerült. egy mosolyra húztam a számat, és úgy döntöttem, hagyom egy darabig, hogy Mistique elszórakozzon a kidouval.

Na szuper, nem elég, hogy az elozo viccemnek nem dolt be, de ráadásul még sikerult is neki belezavarni engem egy alapos adag futohomokba. Jobb, ha gyorsan rendbe szedem magamat, semmi kedvem Ciara szemrehányásait hallgatni, ha visszajutok a szobába. Oké, ki kell innen jutnom, de addig nem tudok, amíg legalább nem sikerul a széléig elérnem. Seiun nem hiszem, hogy hagyna, a sima kis kilépomet, ráadásul o jobb helyzetben van, mint én. Talán, ha nem tudja hol vagyok. Oké, egy probát megér, és ha nem is sikerul, legalább van idom kijjebb jutni. Felé céloztam, majd megszolaltam:
-Hakufuku! - amint a támadás elhagyta a kezemet már nem is figyeltem rá valojában. Inkább a kardomra ugyeltem, kicsit eltartottam magamtol, majd ujabb kidou-val probálkoztam:
-Hadou 58:Tenran! - ha minden igaz és ezzel sikerul egy stabil pontot eltalálnom a kozelemben, akkor a lokésnek koszonhetoen kirepulok ebbol az ingyenmocsárbol. Szerencsére a fal nincs tul messze, ezért azt vettem célba. Szemmel láthatoan elkezdtem kifelé csuszni, majd mikor nagy nehezen kiértem a kidou-t Seiun felé fordítottam. Talán ezzel végre siekrul eltalálnom...

Félreugrottam Mistique támadása elől, és gyorsan megprödültem. Mivel majdnem elcsúsztam, kezemmel fékeztem magamat, és bár kissé felsértettem a bőrőm, nem történt nagyobb bajom.
- Hakufuku! - hallottam a kiáltást, és azonnal lehunytam a szemem. Tudtam, hogy körülöttem fehér virágszirmok jelentek meg, és azt is, hogyha belenézek a partnerem szemébe, elvesztem az eszméletem. Oldalra léptem, lehajoltam, és közben megint kivontam a zanpakutuomat. Majd úgy döntöttem, lesz ami lesz, de én kinyitom a szememet. Természetesen nagyon vigyáztam, nehogy a lány szemébe nézzek.
- Hadou 58:Tenran! - kiáltotta, és kiszabadult a kidoumból. Azután pedig a forgószelet ellenem fordította. Magam mellé szorítottam a zanpakutuomat, és reiatsut gyűjtöttem a lábamba. Az utóbbi pár évtizedben ráértem ezt gyakorolni... Felrúgtam magam a levegőbe, magasabbra, mint ahol a tornádó elélt volna, és kezemet kitartva kimondtam a kidou nevét:
- Hadou 33: Soukatsui
Ó, Nagyúr a hús és csont burka,
Minden teremtmény, szárnyak suhogása,
Te, ki az Ember nevét hordozod,
Az Igazság és Mértékletesség nevében.
Az álmok ezen bűntelen falán
Engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából! - hadartam el az idézést, és a nagy, kék labda máris Mistique felé kezdett el száguldani. Azért igyekeztem óvatos maradni, de a kidouja lökete miatt a falnak csapódtam. Nagyon, nagyon reméltem, hogy megsérült ő is, mert ha nem, akkor nagyon dühös leszek, és akkor kénytelen leszek keményebb eszközökhöz folyamodni. Nem, nem gyilkolni akartam, ahhoz még nem engedtem szanadon a kívánatos mennyiségű reiatsumat. Természetesen tudtam, hogy közel sem vagyok erősnek mondható, inkább a gyengék között foglalok helyet, de nem bántam. Lesz még rá időm, hogy fejlődjek. A mostani is egy kitűnő alkalom erre....
- Hadou 04: Byakuray! - kiáltottam ujjamat felé mutatva, négykézláb heverve az edzőteremben. Utánna gyorsan felálltam, és magam elé tartottam a zanpakutuomat, védekező állásban.

Ki ki jutottam, és oldalra pillantva érzékeltem, hogy Seiunt eltalálta a fehér kúszás kidou, mivel eléggé szép körben kavarognak körülötte a virágszirmok. Nyilván neki is leesett mit kuldtem rá, mivel így távolrol is kiveheto volt a lehunyt szeme. Ekkor azonban valami nem tul sok joval kecsegteto kidou-t kezdett el mondani, ráadásul varázsigével, így szinte lehetetlen lesz kivédenem shikai nélkül. Azonban megegyeztuk, hogy egyenlore azt nem használjuk, így fekészultem egy jokora akrobatikus ugrásra, hogy ne kelljen bekapnom. Mikor elhagyta a kezét a támadás, még a vártnál is nagyobb volt, ráadásul akárhogy is nézem, ezt nem tudom kikerulni. Nos ebben az esetben nincs más választásom mint a minimumra csokkenteni a kapott sérulést, ami abban mulik ki, hogy hagyom a bal kezem eltalálását, és egy eroteljes kidouval rávenni a további irányváltoztatásra. Az elozo kidou még mindig mukodoképes, azzal talán a célirányát tudom kicsit modosítani.
-Hadou 58:Tenran! - kiáltottam az oldalához kerulve, de a szél nem volt elég eros. Valamennyire irányt váltott, de ahogy elore sejtettem még mindig nagyon felém tartott. Oldalazva probáltam kikerulni, majd mikor más választásom nem volt, megprobáltam elhuzni mellette. A bal kezemet éppen csak surolta, de még így is szép seb keletkezett rajta. Na szuper, ez vagy két napig látszani is fog. Azonban jelenelg nagyon kevés idom van, a kovetkezo támadás már itt van elottem. Ezt semmi kedvem hozzácsapni az eddigi séruléseim listájához, ezért a leheto leghatékonyabb mozdulattal két métert oldalaztam. Kellene egy kis ido, hogy pontosabb tervet tudjak készíteni, de ilyen mértéku kidou zápár mellett, annak semmi esélye. Talán, ha nem ot, hanem magamat intézem el... Igen, ez beválhat!
Bakudou 26: Kyakko - célzom a kidout magamra, majd amint kifejti a hatását shunpoba kezdek a teremben. Ha Seiun jo a lélekenergia érzékelésében, akkor tudni fogja hol vagyok, de ha nem, kapok pár perc gondolkodási idot a kovetkezo lépés elott...

Úgy láttam, hogy egy fénygörbítő kidout használt. Még csak egyszer találkoztam ezzel: akkor, amikor azAkadémián tanultuk. Nem igazán kedvelte, mert csak a testet nem lehet látni; ha valaki egy picit is konyít a reiatsu érzékeléséhez, akkor könnyedén észreveszi, hogy az ellenfél merre van. Így tettem én is: lehunytam a szemem, és koncentráltam. Kiterjesztettem az érzékeim, és meg is találtam, hogy merre volt Mistique. Nem volt ez olyan gyors reakció, mint amilyent szerettem volna, de nem is volt a legrosszabb. Látszott rajtam, hogy nem igazán strapáltam magam miatta. Nem is érdekelt, hogy nyerek-e vagy sem. Egy harc nem erről szól a számomra... hanem az alatta levonható tanulságról, és természetesen arról, hogy minél többet megtudhassak a másikról. képességeiről, a zanpakutuojáról, a testéről... Zanpakutuommal támadtam, és ha szerencsém van, sikerült eltalálnom a karján azt a pontot a kardom markolatával, amelyet ha megütök, kiejti a kardját a kezéből.
- Remekül érzem magam veled, Mistique... - mosolyogtam, és meghajoltam tiszteletem jeléül. Aztán gyorsan fel is egyenesedtem, és Shunpoval elléptem előle, azután körülötte körbe - körbe száguldottam, egyre gyorsabb tempót felvéve, és közben elkezdtem egy idézést - de a tempóm olyan ütemű volt, hogy nem tartottam valószínűnek, hogy tudja, merről fogok támadni:
- Hadou 31: Shakkahou!
Ó, Nagyúr a hús és csont burka,
minden teremtmény, szárnyak suhogása,
Te, ki az Ember nevét hordozod,
Pokol és Zűrzavar
Tenger hullámzó akadálya,
Indul dél felé! - kiáltottam a végét, és kezemből hatalmas robbanással távozott a lélekenergia. Majd zanpakutuomat felkaptam és Mistique oldala felé csaptam vele, és vissza is ugrottam: hátha ellentámadást akar indíttani, és különben is: az ő köre jött.

Ahogy sejtettem, a 4. tiszt rangját a 12 osztagban sem ajándékba adták, hanem meg kellett kuzdenie érte. Bár nem látott, azt pontosan tudta hol vagyok, mivel érzékelte a lélekenergiámat. Az elonyom annyi lett általa, hogy nem tudta pontosan melyik irányba fordulok, így esetleg megtehette, hogy véletlenul oldalrol találja el a kardot tarto kezemet, amivel nekem kedvez. Mindenesetre az elso támadása csak afféle proba volt, szinte meg sem éreztem. Utána shunpoval kezdett el korulottem forogni, amibol az lett végul, hogy szinte szelet kavart. Minden egyes pillanatban tudtam hol van, de tul gyors volt ahhoz, hogy bármi is eltalálja, amit felé kuldok. Az én sebességem ennél egyenlore érzékelhetoen lassabb volt, mikozben neki álltam ellentétes irányban a kor belso fele mentén kovetni a mozgását. Kozben hallottam, ahogy ujabb idézést mond el, ami már nem hiányzott. Még egy-két ilyen és bucsut mondhatok a szép kis kezemnek. Szoval amint egy pillanatra is lélegzetet vett a szoveg utolso sora elott, a leheto legtávolabb kerultem tole, majd felkészultem egy jokora ugrásra. A lélekenergia ezuttal is hatalmas erovel robbant ki, és jokora károkat okozott volna, ha eltalál. Most kissebb sérulések nélkul is megusztam, de nem kellett sok hozzá, hogy megint leperzseljem magamat. Máris jott a kovetkezo támadás, ezuttal karddal. Egy egyszeru fuggoleges mozdulattal ezt kikerultem, de nem kellett sok hozzá, hogy betaláljon. A kovetkezo pillanatban hátra ugrott, felkészulve egy érkezo támadásra. Nem is kellett sokat várnia, már kuldtem is felé a válasz kidou-kat. Egyszerre tobbet is, remélve, hogy valamelyik betalál:
-Bakudou 01: Sai. - majd fél lépést oldalazva, johetett a veszélyesebb - Shimoku! - azért reméltem, hogy nem szalad bele kapásbol a másodikba, mert akkor hamar vége lenne. Talán már éppen eleget játszottunk egymással, és kezdtem már unni a dolgot, ezért feltettem a kérdést: - Shikai? Semmi élvezet nincs abban, hogy válogatott kidou-kkal bombázzuk egymást... - remélem elfogadja. Bármi is lesz a válasza a kardomat készenlétben tartom...

Mély sóhaj kíséretében tértem ki kidoui elől, majd tekintetemet végigfuttattam a termen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog változni valamiről a véleményem. Vajon a sejtburjánzás hatással lehet az egyének reiatsujára? Ha igen, akkor... talán fény deríthető egyes betegségekre. Azután pedig készíthetők ellenszerek! Mi sem lenne nála egyszerűbb. Csupán meg kellene keresni a hibát okozó gént, vagy a génmutált sejtet kivenni, és...
Nem, nem ezen kell most töprengenem. Pedig ez annyira egyszerű, nem értem, miért nem jutott az eszembe sokkal, sokkal előbb!
- Katsu are joukuu, Anzentaru taka! - szóltam, miközben zanpakutuommal a levegőbe suhintottam egyet. Nem éreztem magam rosszul harc közben, csupán izgatott lettem attól az elmélettől, ami eszembe jutott, és szerettem volna minél hamarabb a laboratóriumba jutni, hogy megfelelő mintát keressek a kísérlethez. Nem kötött le a taktikai része a dolognak, mármint a harcnak. Megtaláltam azt, ami jobban érdekelt nála, és úgy voltam vele, már lényegtelen, ki győz. Engem amúgy sem a harctérre teremtettek, hanem inkább a laboratóriumba, a tudósok közé. Ha nem így lenne, akkor nem a 12. osztagban - a világ legnagyszerűbb osztagában lennék. Örökké szomorú arcomon most izgatott pír villant fel, amint arra gondoltam, hogy talán egy helyes megoldásra bukkantam. Analitika... hozzá kell látnom minél hamarabb.

Az ajánlatomat elfogadta, és ennek orultem. Valahogy a kidou-k soha nem tartoztak a kedvenc fegyvereim kozé, ráadásul elég gyatra voltam a használatukban is. Ráadásul a védekezésre használhatoakat nem is tanultam meg, mivel egy tokéletesen védelmen alapulo kard mellett az csak felesleges fáradozás lett volna. De ideje a harchoz is visszatérni, bár ahogy nézem, nem én vagyok az egyetlen, akinek máshol jár az esze. Seiun sem itt jár, ami azt illeti, nagyon szeretném tudni, hogy akkor hol. Gondolatolvaso képességem nincs, szoval max. akkor tudnám meg, ha jo alaposan korulnéznék a nem tul távoli jovoben. De erre ez nem a megfelelo alkalom, vagyis egyszeruen ugy kell tennem, mintha nem tunt volna fel a dolog. Az meg nem lesz olyan egetrengetoen nehéz feladat, mivel színésznonek nem vagyok utolso. De, ha már volt olyan kedves és elohívta a kardját, akkor nem maradok adosa.
-Youzai Yurei Kouji! - kiáltom, mire a jol ismert remegés keretében elokerul a kardom valodi alakja, ami mondjuk ugy, nem konnyen megkulonboztetheto az alaptol. Vagyis az egyetlen kis kulonbséget most a kezem el is takarja, szoval nem látszik. Oké, Seiun egyenlore még a kozelben van, ennél jobb alkalmam tuti nem lesz a támadásra. Elore sajnálom, de most bármin is agyal, nem fog konnyen leesni neki.
-Dokkoi! - suttogom el, majd hihetetlen gyorsasággal leírok magam korul egy kort, hogy a hullámok minnél hamarabb szétterjedjenek a teremben...

//bocsi, ihlethiány van//