Unottan terpeszkedtem a piros lámpás negyed egyik legtöbbet rabló házában. Ki hinné, hogyha a halálisten találomra rábök a legromosabb házra a környéken, belépve rádöbben, hogy itt még a csapvizet sem adják 75 ryou alatt kupicánként, ami valljuk be, elég bosszantó, ha az ember csupán egy gyors menetre tér be. Ráadásul még csak nem is szabadulhattam, mert mihelyst beléptem, két pár vékonyka női kar húzott befelé és hátulról valami tolt a legvörösebben villogó terembe. Hát, ha már ilyen erőszakosak voltak, nem ellenkezhettem. Most egy sűrűn párnázott, a kelleténél puhább fotelbe voltam bevackolva, az ölemben egy göndör szőke próbált izgalomba hozni, de be kell valljam, egyszer ránéztem és elszállt az ihlet. De, ha már egyszer előre fizettem, maradok, amíg tart ez az egész, habár elég unalmas. Mindig csak ugyanazok a bemagolt mozdulatok. A fejem már vagy ötször körbe lett nyalva, aminek az értelmét nem láttam, de a csaj úgy tűnt, élvezte.
Hátra hajtottam a fejem és beleszagoltam a füstölőktől bűzös levegőbe. Gyomorforgató. Beleszagoltam még egyszer, hátha így hamarabb megszokom, de ehelyett az orrom egy más, annál sokkal fennköltebb illatra lett figyelmes. A tömjénfüstben megéreztem az eddigi legigézőbb illatot, amit valaha szagoltam. Gyorsan rákoncentráltam, hátha körül tudom írni. Jázmin volt a fő, arra építették rá a szegfűszeget, a fahéjat, és talán egy csipet orchideát, talán. Tudni akartam, kihez tartozik az illatfelhő, így arra felé fordítottam a fejem, amerre saccoltam a helyzetét.

Életemben nem láttam még ennél a nőnél elegánsabb jelenséget. Bár, csak egy karmazsinvörös kimonót és egy bíbor alsó öltözéket hordott, bordó obival – ami természetesen elöl volt megkötve -, mégis, a kisugárzása vetekedett a legelőkelőbb családokból származó nőkével is. Kétségtelenül ő volt ennek a putrinak a gyöngyszeme, aki körül forgott ez az egész vörös-tollas párnákkal teletömködött örömtanya.
Haja koromfekete, szög egyenes, selymesen csillogva omlott derekára. Szeme, mint a faragott mandula, a félhomályban feketének tűnt.
Ledobtam a szőkét az ölemből, hogy üdvözölhessem azt az isteni lényt. Odaléptem hozzá és ő igéző tekintetét az enyémbe fúrta. Félresaccoltam. Nem fekete, csokoládébarna. Ajka, azok vérvörösre mázolt rózsabimbók mosolyra indultak, bár annak ellenére, hogy engem figyelt, úgy tűnt, nem rajtam mulat. Egy ideig méregetett, majd eleresztette tekintetemet és átnézve a vállamon a göndör lányt figyelte. Most hallottam csak meg, hogy szitkozódik. Hiába küld el azokra a szépen kiejtett helyekre, már mindegyiknél jártam, szóval csak vállat vontam és félre álltam, hogy átengedjem a szobor szépségű nőt, hogy segíthessen rajta.
Elképedve figyeltem, hogy mit csinál vele. Pofon ütötte és egy sötét szoba felé mutatott. Az arcát nem láttam, de elég fenyegető lehetett ahhoz, hogy a lány sírva fusson el. Azután felállt és újra odajött hozzám. Nem szólt semmit, nem vágott le a korábbi helyemre, vagy egy puffra, hogy ott folytassa, ahol elődje abbahagyta - csak több sikerrel -, helyette félre billentette a fejét és mosolyogva pásztázott végig. Mikor kiörömködte magát a kinézetemben körbejárt és a hátam mögött állt meg. Én megfordultam és újra az égetett mandulákba meredtem. Teljesen a hatása alá kerültem.
Ha egy férfi nem kezd el ordítani mögöttem az ajtóban, tuti a mélyre hagyott dekoltázsban kötök ki.
- Hé! Érte nem fizetett, ember! Takarodjon innen, még szépen mondom!- áh, egy köpcös nyámnyila, edzetlen strici. Az ilyeneket mind össze kéne kötni és behajítani a legerősebb sodrású folyóba.
Megfordultam, hogy valami nagyon mogorvát, és nagyon csúnyát mondjak, de helyettem a kurtizán mentett ki.
- Ugyan már, Hamanachi-san! Ez már tényleg rablás. - Jól beszél! Egyre jobban kedvelem ezt a nőt. No, de a hangja… akár egy doromboló kiscica. – Nem gondolhatja komolyan, hogy hagyom Gachou-chan értékelhetetlen munkája végett elüldözni ezt a férfit- búgta, aztán odafordult hozzám.
- Kérem bocsásson meg a kollégám szerencsétlenségéért- hajolt meg. – Hadd kárpótoljam- emelkedett fel és karon ragadott. Kimért léptekkel vezetett egy csinos kis szoba felé. Mikor beértem, becsukta maga mögött az ajtót és rázárta a reteszt. – Itt nem zavar senki.
- Te aztán tudod, hogy kell elkápráztatni. Az a pacák se szólt…- fejeztem volna be a mondatot, de hirtelen jött, vad csókjával belém fojtotta a szót. Valóban… sokkal jobb, mint az a trampli.
Az illata körüllengett és én - szégyen bevallani-, de az ájulás határán voltam. No, de férfiból lennék, egy ilyen észveszejtő smaci után nem esem össze! Vagy még is?

Magamhoz térve az ágyban találtam magam, kezeim a fejem fölött kikötözve.
„Ez már valami!” – gondoltam – „Vérprofi a csaj… De akkor miért vannak rajtam a ruháim? És Ő hol van?”
Megpróbáltam az ágy lába felé pislogni, hátha meglátom, és teljes siker koronázta erőlködésem! Ott ült a szófán, gondolataiba merülve, csicsás megmunkálású pipáját szívogatva, miközben gondterhelten rágcsálta pipát tartó kezének hüvelykujját. Én még nézegettem volna egy darabig, de ő egyszer csak felém fordította szemét és letette a szipkát az asztalkára, majd felmászott az ágyra és a hasamra ült. Vékony, csontos kezével megragadta az állam és forgatni, vizsgálni kezdte.
- Baj van?- kérdeztem összeszorított pofával.
- Álmodban beszéltél - válaszolta elmélyülten. – Egy Kei nevű nőről
- Azért hagytad abba? Ő igazán…
- Ő kicsoda?
- Féltékeny vagy cicus?- emelkedtem fel kissé, de lekötött kezeim nem hagyták. Elhagyhatatlan kárörvendő vigyorom arcomon feszített.
- Csak kíváncsi voltam, de engem nem izgatnak a nőügyeid…- jaj, de drága, mikor így csücsörít.
- Kei az előző életem egyik nagy szerelme volt- hanyatlottam vissza a párnára. Feltörő emlékek egész sora ragadott hirtelen magával.
- Mármint, mielőtt idekerültél volna?- mászott le rólam és érdeklődve mellém feküdt. Teljesen eltűnt belőle a női elegancia, kíváncsi kislány képét adta.
- Nem- ráztam a fejem- Mielőtt meghaltam… De ez már nagyon rég volt - keltem volna megint fel, de ő újra nővé változott és úgy tolt vissza.
- De az csak úgy ér valamit, ha az elejétől kezdve mondom.
- Előttünk az egész este. Ma már úgy sem vagy képes semmire…
- Mi az hogy…?!
- A bénító csókom… Elhervasztja a legstrapabíróbb virágot is.
- Érdekesen fogalmazol- húztam el a szám és újra átadtam magam az emlékeknek. Felrémlett bennem a kis falu, ahol laktam az 1920-as évekig, a ’30-as évek Tokiója, azok a csodás matsurik…

„Valaki bököd. Átfordulok a másik oldalamra, csak nem hagyja abba. Már épp ott tartok, hogy kiugrom az ágyamból és pofon vágom, amikor tudatosul bennem, hogy apám kelt. Vele jobb nem szórakozni, illedelmesen kilépek a gyékényről és felöltözöm. Ma szüret van, úgyhogy csipkednem kell magam és be kell segítenem a beszedésben. A rizs ilyenkor nagyon érzékeny.”

- Emlékszem, amikor minden rizsszüretkor apám kora hajnalban keltett, hogy végezzünk naplementére – kezdtem bele ebbe a bizonyos mesébe - Erős ember volt, jó akaratú, de iszákos. A rizsből mindig tettünk félre egy keveset szakénak. A faluban tekintélye volt. Úgy tartották, hogy emberfeletti az ereje. Én már csak tudom! Ha visszaemlékszem még mindig érzem a bőrszíj hasítását a hátamon. Alig vártam, hogy alkalmam adódjon elszabadulni. Írni, olvasni csak kezdő szinten tudtam, mivel nem jártam iskolába, csak annyit tudtam, amennyit anyám tanított nekem. Apám szerint egy parasztembernek nincs szüksége erre a felesleges luxusra, de miután tizenöt éves koromban eltávozott közülünk nem láttuk értelmét a maradásnak. Bérbe adtuk a földeket és apám piaparadicsomba való menetele első évfordulóján felköltöztem anyámmal és húgommal a városba. Elég pénzünk volt, a falu leggazdagabb családja voltunk. Anyám nagyon akarta, hogy tanuljak, így hát nem volt maradásunk a földeken. Ő házinéniként dolgozott tovább egy lepukkant bérházban, ahol mi is éltünk. Húgom segített a ház körül, én pedig iskolába jártam. Megtanultam rendesen írni, olvasni, számolni. Iskola után pénzt kerestem, hogy segítsem a háztartást. Kemény évek voltak, de meghozták gyümölcsüket.
Nemsokára húgomat elvette egy kőgazdag tokiói őslakos, így már nem kellett egyikőnknek sem dolgoznia. A férfi mindnyájunkat beköltöztetett a házába. Innentől kezdve csak a tanulásra koncentráltam. Jogász vagy könyvelő akartam lenni, mindkettő jól keres és azoknak mindig van hol dolgozniuk.
Épp egyetemi éveimet töltöttem a jogi karon, amikor a sógorom egyik nap átkarolt és a kertben sétáltatott. Csont részeg állapotban, össze-vissza hablatyolt valami hatalmas gondról, amibe belekeveredett. Az egyetlen szó, amit ki bírtam venni, az a ’maffia’ volt, azaz valami jakuzás ügy miatt zaklatta fel magát és könyörgött segítségért. Nem értettem, hogy segíthettem, de ő biztosított, hogyha elmegyek egy helyre és átadok egy levelet, azzal már kihúzom a pácból, szóval kezet is ráztunk, én meg útra keltem.
A villamoson ácsorogva láttam meg először a lányt, aki azonnal elcsavarta a fejem. Meleg, karamellszínű, nyugati típusú ruhát viselt, hollófekete haja laza kontyba volt kötve és pár tincs ki is szabadult belőle. Meglátva őt, azonnal megfeledkeztem kötelességemről és fejemet vesztve követtem. Látszólag nem vett észre, de azért én is próbáltam minél halkabban lopakodni. Egy sötét zsákutcában állt meg és szembefordult velem. Tekintete fürkésző volt és lenéző. Én nyálamat csorgatva követtem, úgyhogy elég szánalmasan festhettem, a diákok szokásos öltözékében. Elmosolyodott, miközben közelebb lépett. Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét a az arcomba szállni.
Hirtelen kicsapódott az egyik falba épített ajtó és egy férfi kezdett el üvöltözni, egy Thompsonnal hadonászva.
- „Ha hozzá mersz érni Keihez, ólommal fogom kitarkítani a nyálas képed!!”- ordította felém, én meg remegő tagokkal, feltett kézzel kezdtem hátrálni. Kei megforgatta csokoládé barna szemeit és karon ragadott, majd a kitárt ajtó felé vonszolt. A Thomsonos tag csak nyelt egyet és undorral átitatott képe megvonaglott, mikor becsukta a nehéz vasajtót.
Kei egy alagsoron át egy pincehelyiségbe vezetett, onnan pedig egy kocsma raktárszobájában találtam magam. Bevezetett a bárba, onnan pedig ki az italozó férfiakhoz. Mikor elhagytuk az asztalokat egy magánrészben találtam magam. Sok fekete öltönyös férfi keménykalapban, egyik Coltot, másik levágott csövű sörétest szorongatva, nézegetve, tisztogatva alakított folyosót egy fotelben terpeszkedő vágott képű férfihoz. Nem is hittem volna, hogy ilyen könnyen megtalálom a jakuzákat. Vigyorogtam volna, ha nem méregetett volna mindegyikük úgy, mintha én lennék a következő áldozat. A sebhelyes arcú férfi – a keresztapa – felvont szemöldökkel pillantott rám, aztán odahívta magához jobbján álló emberét, akinek odasúgott valamit, majd miután az távozott, várakozón tekintett rám. Én rémülten néztem volna kísérőmre, de ő eltűnt mellőlem. Ijedten néztem körbe és megláttam Keit egy széken ücsörögni, épp pipáját készült begyújtani. Az ajtóban megjelent egy félmeztelen katanát szorongató férfi, hagyományos japán öltözetben.
Nyeltem egyet, meghajoltam és átadtam a levelet. A Sebhelyes arcú elvette és feltépte a borítékot, majd olvasni kezdte a levelet. Ezek után meghunyászkodva térdeltem a földön, nem mertem ránézni. Egy kis idő után harsány nevetésre lettem figyelmes, ami már elég kíváncsivá tett ahhoz, hogy felnézzek. A Keresztapa nevetett és körülötte mindenki, még Kei is elképedve figyelte. A férfi most felém fordult, gyilkos tekintetével fogva tartott, úgy lépett le az emelvényről. Megragadta a vállam, mire az összes férfi – öltönyös és kimonós egyaránt – fegyveréhez nyúlt. Én csak nyeltem egy hatalmasat, de a gombóc így sem tűnt el a torkomból.
- „Tudod-e, hogy a kedves sógorod eladott téged?”- vetette elém a kérdést, amit először még csak fel sem bírtam fogni. „Mi az, hogy eladni? Ken-sama képes lett volna eladni a maffiának, hogy a saját bőrét mentse?”- ezek a gondolatok jártak akkor a fejemben. Most már csak mosolygok rajta, de akkor elég félelmetes volt. A jakuza tagjának lenni egyet jelentett a jómóddal és az örökös halál közeli életkörülményekkel. És engem abban a pillanatban vettek fel próbaidőre, ami kemény egy óráig tartott, mivel az első küldetésem rögtön azután kaptam, hogy a Főnök fogadott. A feladatom meg annyiból állt, hogy öljem meg a sógorom, amit szíves örömest megtettem rögtön azután, hogy a kezembe nyomtak egy Detectiv Coltot. Meg akartam bosszulni, hogy tönkre tette az életemet. Legalább is akkor ezt gondoltam. Nem hittem, hogy életem legnagyobb ajándékát tette a kezembe.

Ken-san halálával gyökeresen megváltozott bennem valami. Pár hónap alatt a jakuza fejének a jobb keze lettem, és élveztem az életet. Keijel rövid időn belül egymásba szerettünk és minden szabad percünket együtt töltöttük. Naiv kisdiákból főgengszter lettem, és imádtam az lenni. Éreztem, hogy van hatalmam és félnek tőlem az emberek. A jakuzákra jellemző tetoválást is megkaptam a beavatásomat követő héten. Egy hatalmas tüzet okádó sárkány, akit különböző istenségek vesznek körül. Ezt hiányolom a mostani alakomban. Valamiért eltűnt ez a tetoválás.
Nos egy éven belül meghalt édesanyám, akit luxuskörülmények között temettünk a tokiói temető egyik magánparcellájába, húgom pedig elköltözött a városból, vissza a faluba, ahol hozzáment régi szerelméhez, valami Irukahoz.
Természetesen tanulmányaimat azonnal abbahagytam, ahogy a maffiához kerültem, de amit addig tanultam, azt mind fel tudtam használni az ellenségeim ellen. Viszont volt egyszer egy fickó, akit akárhogy próbáltam tőrbe csalni, nem sikerült.
Huszonöt éves voltam, sikereim teljesen beképzeltté és önimádóvá tettek, és azt hitem nekem senki sem árthat. Hát tévedtem.
Egyszer betért a mi kis bárunkba ez a Kurohime nevű fickó. Jót röhögtünk rajta, de mivel megfenyegette Urunkat, meg akartuk ölni, méghozzá kegyetlenül. Viszont hamar kiderült, hogy nem csupán egy városi csavargó, hanem az ellenséges családnak az új feje, aki az eddigi békét akarta felrúgni. Hát sikerült is neki. Ész nélkül rohantunk bele ebbe a vak háborúba úgy, hogy közben éreztük egy sokkal nagyobb viharfelhő közeledtét, melyről tudtuk, hogy az eddigieknél is nagyobb esőt hoz.
Valahogy ennek a háborúnak a végkimenetele hozta szerencsétlen halálomat. Egészen addig is voltak áldozatai, mint például a nálam két évvel idősebb Kei, a Keresztapa, Seichi, a legjobb barátom és még sok olyan ember, akiknek ez alatt az egy-két év alatt az életemet köszönhettem. A Család fejévé előlépve elhatároztam, hogy megbosszulom halálukat és pokolra küldöm Kurohimét.
Aznap napfelkeltekor keltem, felhúztam az Amerikából hozatott Converse tornacipőmet, felfegyverkeztem. Eltettem Apám 1911-es Coltját, Kei revolverét és hátamra csaptam a frissen beszerzett Springfieldemet is. Megbeszélt időpontra indultam a Hármas villamos-megállóhoz a Harmadik főutcán. Az utamat semmi és senki nem keresztezte. Mindenki bemenekült házaikba. Mikor a főutcára értem, ugyan az fogadott: csend. Ő ott állt és valamilyen altatót dúdolt. Gunyoros mosolyra húztam a számat, tudtam, hogy most meg fogom ölni. De tisztességes párbajban.
Az egyik legjobb mesterlövő volt, akit valaha ismertem. Egyetlen gyengesége az a zöld papagáj volt, akit mindig a vállán hurcolászott. Nem lett volna értelme őt lelőni, mert ugyan olyan volt, mint a gazdája: Gyors és fürge. Kurohime mozdulataival nem tudtam felvenni a versenyt, mindig lemaradtam, így a harc során sikerült bekapnom két golyót a karomba és combomba, mely ha egy pár centivel odébb megy, felszakítja az artériám és meghalok. Nem is tudtam puskámat használni, csak a két pisztolyomat. Már épp ott tartottam, hogy beakadt a golyó a Revolverbe, és két halál közül választhatok: Az egyik, hogy a megakadt golyó felrobban és leviszi a karom, és az amúgy is szegényes vérkészletem szinte csak pár cseppig apad, vagy a másik lehetőség, hogy ő lő le, míg szerencsétlenkedem és akkor befellegzett a Családnak.
Ám ekkor meghallottam a 11-es villamos csilingelését. Ő a nagy izgalom hevében töltés közben felnézet és ez elég volt ahhoz, hogy helyrerázzam a golyót a pörgő tárban és lepuffantsam az utolsó előtti golyómmal. Halántékon találtam. Kis híján elhibáztam, de megvolt. Úgy megörültem, akkora kő esett le a szívemről, hogy felnevettem és akkor jött a baj...
Reggel, mikor kiléptem az ajtón, tudtam, hogy be kellene kötnöm a vadonatúj Converse fűzőjét, de hát férfiból volnék, vagy mi a szösz, így nem szórakoztam a masnival, ráadásul mással voltam elfoglalva és késésben is voltam, úgyhogy elindultam. És ez hozta a vesztem.
Drága anyám is megmondta anno, hogy a bekötetlen cipőfűzöm egyszer a sírba fog vinni. Ez is lett. Épp megörültem magamnak, hogy lelőttem a legrettegettebb ellenséget, aki a Família vesztét hozta volna, mikor megbotlottam abban a szerencsétlen madzagban és a villamos sínekre estem.
Közel volt a vég. Az elektromos vasparipa pillanatok alatt felőrölte csodás testem... És, ha ez még nem lenne elég, az a nyomorúságos Lóri odarepül gazdája válláról és a testemet kezdte el csipegetni. El tudod ezt képzelni? Végig kellett néznem, ahogy azaz idióta zöld madár papagáj-haminak nézi a darabjaimat és megeszegeti őket. – Éreztem, hogy kezd tépni az ideg, úgyhogy gyorsan mély lélegzetet vettem és úgy folytattam. – Kóborló lélekként néztem végig, ahogy összevakarják a testem az aszfaltról és cigarettatartó méretű dobozba szedegetik. Lesújtva láttam, ahogy a másik Család átveszi az uralmat és tehetetlen dühömben leromboltam a közelben lévő villamos állomást. Épp arra járt egy dologtalan halálisten, aki meglátva ezt rettentően leszidott és miután megbizonyosodott róla, hogy megbántam bűnömet, Soul Society-be küldött.

A város, amint megérkeztem teljesen felkeltette a figyelmem. Az a rengeteg ember, ahogy öltözködtek, mind olyan volt, mintha a középkorba érkeztem volna. Fortuna barátosném segítségével a Peremvidéken laktam, ahol hamar megtaláltam a helyem a többi haramia között. A rengeteg balhémat megelégelve – és miután egy spontán energiagömbbel fejbetaláltam egy kapitányt -, kiküldtek értem egy halálistent, hogy büntetésként bedobjanak a Lélektovábbképző Akadémiára.
Úgy álltam hozzá, ahogy várták. Utáltam. A tanulásról már rég lemondtam az Emberek Világában, most se volt több kedvem hozzá. Egy idő után viszont ráébredtem, hogy kevésbé fognak cseszegetni, ha rendesen állok hozzá a dolgokhoz, úgyhogy megpróbáltam meghalálistenelni magam és komolyan venni az iskolát.
Rájöttem, hogy sokkal jobban kezelem a shunpou-t, mint azelőtt és fokozatosan erősödöm. Igaz, az elméleti oktatás még mindig nem tudott elkötni, és a kidouk is ugyan olyan szerencsétlenül sültek el, mint eddig, de több munkával némileg tudtam javítani az átlagomon.
Egyik nap egy hófehér szőrű, barna pacákkal tarkított macska sétált előttem, miközben hazafelé tartottam edzés után. Bal hátsó lábára sántított, mégis mikor meggyorsítottam a lépteim, hogy segítsek neki, ő tartotta a távolságot, pedig nem ment gyorsabban. Furcsálltam a dolgot, de aznap este dolgom volt a befogadó családomnál, úgyhogy nem volt időm játszadozni egy sánta macskával.
Másnap viszont újra találkoztam a macskával. Ugyan azt eljátszottuk, mint azelőtt nap. Ez így ment, vagy egy hétig. Már egészen megszoktam a macska jelenlétét, minden nap beszámoltam neki mindenről, ami történt velem, de őt úgy tűnt kevésbé érdekli a dolog. Nem foglalkoztam vele, mert valahogy jobban esett kibeszélnem magamból a gondjaimat ennek a teremtménynek.
Pár hét múlva bejelentették az akadémián a záróvizsgát, amitől nem estem kétségbe, örültem, hogy végre szabadulhatok, és reméltem, hogy sikerül…
- Figyelsz te rám egyáltalán?- dörrentem rá a prostituáltra, aki elmerülten reszelte a körmét a szófán. Észre sem vettem, hogy már eloldozott és rendesen ülök.
- Persze, persze – válaszolta fel sem nézve – Kerek fél órád még maradt, mielőtt zár a ház.
- Oké, szóval ott tartottam, hogy mentünk hollowra vadászni. Hiába tanultam róla, álmomban sem hittem volna, hogy iylen erős lehet.Már majdnem menekülőre fogtam a dolgot, amikor suttogást hallottam. Nem tudtam kivenni, hogy ki szól hozzám, vagy hogy mit mond. Megfeledkezve a harcról próbáltam koncentrálni a hangra. Hirtelen megjelent előttem a sánta macska, de most nem a hátát mutatta, hanem a szemembe nézett. Indigolit szemeiből határozottság sugárzott. Szája mozgott, de csak suttogást hallottam. Még csak nem is furcsálltam, hogy ez a macska beszél, hiszen eddig sem viselkedett úgy, mint egy „tipikus” macska. Közelebb hajoltam, hogy halljam mit mond, ekkor megkarmolt, de érdekes mód, nem fájt, viszont, akkor hallottam, amit mondani akart. A nevét akarta elmondani, mely szellemesen csak Rame Neko. Vicces, nem?
- De, az… - kutatott egy fiókban a kurtizán. Úgy tűnt, nem lelkesedik különösebben, de nem foglalkoztam vele. Megköszörültem a torkomat, a nagy beszédben kiszáradt a szám, úgyhogy kortyoltam egyet a kis asztalkára rakott vízből.
- Ez nem is víz, hanem szaké!- raktam le a poharat.
- Nem mindegy? Már mindenki elment, hajnalodik – húzott egy ecsetvonást a körmén. A szagból ítélve lakkozta. Úgy döntöttem, úgy sem érdekli a történet vége, hát akkor fogom magam, és hazamegyek. Aludnom kell, még mielőtt bemegyek a kapitányságra.
- Akkor én is inkább haza megyek- rám meresztette a szemeit és sértődötten fújogatta a körmeit szárítás céljából. – Mi van?
- Ez a bizonyos Kei. Nem volt szerencséd találkozni vele ebben a világban?
- Nem - Egészen meglepett a kérdés, nem számítottam rá – Általában senki nem találja meg a hozzátartozóit az előző életéből.
- Ez bosszantó… Ha azt mondod, hogy életed nagy szerelme volt, hogy lehet az, hogy nem ismered fel? – Most már végképp nem értettem, hogy mi folyik itt. A képem láttán megforgatta szemeit és akkor megvilágosodtam.
- T-te vagy? - ugrottam elé, de ő felfújva elhúzódott és a fejembe öntött egy doboznyi púdert. Prüszkölve próbáltam tiszta levegőhöz jutni, de ez csak akkor adatott meg, amikor Kei kiment a szobából, nyitva hagyva az ajtót és eltűnt a vörös ház egyik sötét, tisztességtelen múltú szoba ajtaja mögött.