J e l s z ó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Shinoda Kenji
Kaszt: Shinigami
Rang: 8. osztag tisztje
Nem: Férfi
Kor: kinézetre 17, valójában 51
Felszerelések: Shinigami egyenruha, Zanpakutok (2db), saját készítésű ruha
Születési dátum: 04.19
Kinézet: Magas, erős testalkatú, barnás-vörös hajú fiatal férfi, arca gyermeki ártatlanságot sugároz. Egyenruháját kizárólag edzések, küldetések és egyéb hivatalos ügyek esetében hordja, szabadidejében saját készítésű, díszes ruháját hordja, melyet sokan kinevetnek, sokaknak viszont kifejezetten tetszik. A rosszalló megjegyzéseket gyakran elkerüli azáltal, hogy a gúnyos tekintetekre saját, fekete szemeinek pillantásával válaszol. Viseljen bármit, fegyvereit mindig magánál tartja.
Jellem: Alapvetően lusta természetű, semmi nem érdekli, senkit nem kedvel különösképpen, viszont mindennél jobban gyűlöli a lidércek minden formáját. Már egy puszta maszk látványától is képes „vérszemet kapni”.
Zanpakuto neve: Kozai Tsume (Acél Karmok)
Az Acél Karmok kifejezetten furcsának számít a Zanpakutok között. Elsősorban azért, mert alap formájában is 2 kardról beszélünk. További érdekesség, hogy a kardok pengéi nem hasonlítanak az átlag katana pengére, „dupla pengés” rövid sokkal inkább hosszú tőrök, mint kardok. Maga Kenji sem érti teljesen, hogy ez miért van.
https://2img.net/h/i630.photobucket.com/albums/uu23/oldum/bleach/DualBladeSword.jpgZanpakuto fajtája: szél
Zanpakuto shikaia: A két rövid kard rásimul a harcos karjára, majd annak lélekenergiáját felhasználva növekedni kezd, míg végül két meglehetősen nagy pengévé változik, amely nagy felülete miatt remek védelmet biztosít, hosszú éle pedig halálos támadó eszköz. A brutális forma hátránya, hogy nem egyszerű vele mozogni, továbbá a karokra rásimuló pengék bonyolulttá teszik a hátulról érkező támadások kivédését. Ugyancsak ebből adódik a támadás problémája, ebben az alakban a markolat nem a kard végén találhat, így nagyon közel kell jutni az ellenfélhez a siker érdekében. Méretéből adódóan szűk helyen nehézkes vele harcolni. Parancsszó: Hikiszaku, Kozai Tsume! (Tépjétek szét, Acél Karmok!)
https://2img.net/h/i630.photobucket.com/albums/uu23/oldum/bleach/shikai2.png((csak elsődleges elgondolás, később finomítok rajta))
Zanpakuto támadása:
- Tora Ki (Tigris Lélek): Lélekenergia felhasználásával egy borotvaéles „réteg” keletkezik a pengéken, ami képes átvágni bármit, legyen az akármilyen szilárd anyag vagy tárgy. Ugyanekkor, lélekenergia felszabadításával Shunpo használata nélkül is elképesztő mozgási és támadási sebesség érhető el,ami nagyban segít az ellenfél megsebesítésében. Hátránya, hogy mivel elég sok lélekenergia szükséges hozzá, korlátozott ideig alkalmazható, mivel kifárasztja használóját.
- Kaze Gunto (Szél Szabja): A kardok csapásával a levegőből vékony, de éles félköríves pengéket hoz létre, melyek nagy sebességgel közelítenek célpontjuk felé. Nem lehet irányítani őket, ám meglehetősen nagy romboló erővel bírnak. Számuk csapásonként a felhasznált lélekenergia függvényében 2-4 penge. Számuk nem,méretük és erejük szabályozható.
Előtörténet:
- Még mindig nem elég gyors! – kiáltotta Kenji miután lekaszabolta az utolsó gyakorló bábút is. Páran elképedve bámultak, nem értették mi volt a gondja, hiszen a legtöbb bábuból semmi sem maradt. Néhányan tovább is álltak mielőtt őket nézi bábunak ez az őrült. néhány akadémiai végzős azonban ott maradt, hogy segítsenek.
- Tudunk valamit segíteni uram? – kérdezte az egyik, kicsit félve az esetleges választól.
- Micsoda? Ja, dehogyis. Kicsit lepihenek. Addig tegyetek ki néhány bábút, ha nem gond. – mondta lomhán Kenji, majd letelepedett a gyakorló tér szélén álló fa tövébe.
Mindenki meglepődött, hogy az, aki az előbb még dühöngött, most lomhán és lustán dobta le magát a fa tövébe. Miután megtették, amit kértek, ők is leültek Kenji mellé.
- Mi volt a gond az előbb? – Kérdezte egy idősebbnek tűnő férfi, aki végzős egyenruhában volt.
- Egyszerűen csak lassú vagyok ma, de mindegy nem is baj. Amúgy sem volt kedvem edzeni. – hangzott a lagymatag válasz. Ez a hang már egyáltalán nem hasonlított a korábbi dühös kiáltáshoz.
- És miért ekkora baj ez? Szerintem ön már így is épp elég erős! – mondta egy fiatalabb fiú, aki kicsit távolabb ült. – Miért akar még ennél is erősebb és gyorsabb lenni?
- Valóban tudni szeretnéd? Hát jó. A válasz egyszerű. – egy pillanatra csend lett, Kenji tekintete baljóslatúan szigorú lett – Egyszerűen utálom a Hollowkat. Az összest. És az egyetlen vágyam, hogy annyit öljek meg, amennyit csak tudok! De ahhoz hogy ezt megértsétek, el kell mondanom egy történetet.
- Sok évvel ezelőtt történt. Alig múltam tizenhét éves, de egyáltalán nem hasonlítottam a társaimra. Sokkal lustábbnak tartottak, de én ezt sosem vettem észre. Édesapám már régóta nem élt velünk, édesanyámmal laktam egy kis lakásban. Semmi különleges, arra pont jó, amire kellett. Egy nap, mikor hazafelé tartottam az iskolából, emlékszem, gyönyörű meleg tavaszi nap volt. Kicsit elbambultam, és nem vettem észre hogy egy repedés van a járdán, rögtön az árok mellett. Megbotlottam és beleestem abba az ocsmány gödörbe. Nem szépítem a dolgokat, kitörtem a nyakam … szó szerint. – a hallgatóságon hirtelen morajlás futott végig.
- Mint látjátok, nem volt épp szép halálom. Nem tudom édesanyám hogyan bírta feldolgozni. Kóvályogtam egy darabig, mire megtalált egy Shinigami, és átküldött ide. A peremvidéken sehol sem éreztem magam otthon. Bár lett volna hely, amit otthonnak nevezhettem volna, de nem éreztem hogy oda tartoznék. Egyszerűen elindultam, jártam keltem a vidéket. Amikor elfáradtam, aludtam. Amikor kereszteződéshez értem az úton, elrúgtam egy követ és amerre gurult, arra mentem én is. Egyik reggel furcsa érzésre ébredtem. Kint voltam az erdőben, így senkitől nem tudtam megkérdezni, mi is ez. Olyan volt mintha … de hát az nem lehet, hiszen meghaltam. De akkor is. Biztos voltam benne hogy éhes vagyok. Törtem a fejem hogy mi lehet ez az egész. - *A halottak nem esznek. Vagy mégis? De hát itt mit lehet enni?* - gondoltam magamban. Miután a semmi közepén nem kaphattam választ a kérdéseimre, elindultam arra amerre a legközelebbi várost gondoltam. Fél nap járásra meg is találtam egy kis falut, épp megfelelő. Pár óra után kicsit megbántam hogy oda mentem. Elkezdtem kérdezősködni erről az éhség dologról. Páran megijedtek, volt, aki furcsán nézett rám. Csupán egy ember volt, aki elmagyarázta hogy miért érzem ezt, sőt még élelmet is kaptam tőle. Miután figyelmesen végighallgattam mindent, amit tanácsolt, megkértem hogy segítsen jelentkezni a Lélektovábbképző Akadémiára. Nem tudom ki volt az az ember, a nevét sosem kérdeztem, mindig uram - nak szólítottam. Ő meg taknyosnak nevezett . Kicsit zavaró volt, de gondoltam, kit érdekel. – Kenji felemelt egy kulacsot, ivott pár kortyot majd folytatta.
- Mondanom sem kell, örültem mikor felvettek az akadémiára. De csak amíg el nem kezdődött a tanítás. Ismételtem kitört belőlem a lustaság. Ráadásul nem is mentek túl jól a dolgok. Fogalmazzunk úgy hogy nem voltam egy őstehetség. Már lassan végzős voltam, de még mindig voltak hiányosságaim, főleg a mágia ismeretekkel kapcsolatban. Mondjuk már az óta sem változott sokat a helyzet. Az utolsó évben már komolyan attól tartottam, hogy meg fogok bukni, és soha nem lesz belőlem Shinigami. De a lustaság ekkor is gyakran legyőzött. Edzés helyett szívesebben mentem sétálgatni, fetrengtem a szobámban és hasonlók. Alig pár nap volt hátra a vizsgáig,és még egy szót sem váltottam a kardommal. A többiek furcsán néztek, folyton piszkáltak, hogy meg fogok bukni, kezdjek már magammal valamit. Ráébredtem hogy most már neki kell állni a dolgoknak. Több napon át egész álló nap gyakoroltam, de a kardjaim szellemét így sem tudtam megszólítani. A vizsga előtt, éjjel érdekes álmom volt. Egy réten feküdtem, a kardjaimban két fegyverem pihent, nézegettem a felhőket. Egyszer csak megszólalt egy kísérteties mély hang:
- Mit művelsz te itt? Ez az én helyem. Itt én pihenek!
- És te még is ki lennél? – kérdeztem hetykén, még csak a tekintetem se mozdult. Ekkor kis híján szívrohamot kaptam, mert megjelent előttem egy
hatalmas hófehér tigris.
- Ezt kérdezd meg újra, ha mered. – morogta, miközben leheveredett mellém.
- Mégis ki vagy te? És hogy tudsz beszélni? – kérdeztem.
- Ha kicsit kevesebbet aludtál és több időt fordítottál volna a gyakorlásra már rég tudnád. Bár az is igaz, hogy én sem törtem magam túlságosan, hogy megszólítsalak. Na, jó, én is hibás vagyok.
- Jut eszembe, be sem mutatkoztam. Shinoda Kenji, örülök hogy megismertelek. És benned kit tisztelhetek? Csak nem ? – kérdeztem miközben felültem. Ekkor hírtelem felébredtem, mert odakint társaim kiabáltak. A vizsga napja volt. Csak annyit hallottam a fejemben visszhangozni:
- Igen én vagyok, én vagyok a te társad, ha úgy tetszik. A nevem …
- Meg kell hagyni, érdekes egy álom volt. Nem nagyon volt időm ezen gondolkodni, öltöztem és már rohantam is. Eljött a vizsga ideje, beosztották a csapatokat, mindenki megkapta a célterületét. Én viszont máson se tudtam törni a fejem, csak hogy visszaemlékezzek a névre az álmomból. Míg gondolkodtam, megtaláltuk a számunkra kijelölt Hollow-t. Nem volt egy túl szép látvány, az biztos. Ahogy jobban körülnéztem, ismerős volt a környék. Aztán hirtelen rájöttem. – *De hisz én itt éltem!*
- Hirtelen sikításra lettünk figyelmesek. A Hollow üldözött valakit. Egy lelket, akit még nem küldtek át a Soul Society-be. Ahogy közelebb értek,felkészültünk a harcra. Mikor közel értek, a kardjaim kiestek a kezemből. Anyám lelke volt az, akit a célpontunk üldözött. Abban a pillanatban, ahogy erre ráébredtem, a lidérc elkapta és egyszerűen felfalta. A társaim azonnal támadásba lendültek, több-kevesebb sikerrel. Mint utólag kiderült, nem épp könnyű ellenfelet kaptunk. Én csak habogva térdeltem az úton, nem bírtam felfogni, ami történt. Egyik társam hirtelen elvágódott mellettem. Felkaptam a fejem, láttam hogy a Hollow testét több sérülés is elgyengítette, de nem tudták megölni. Hirtelen mérhetetlen düh és utálat fogott el. Felkaptam fegyvereimet és nekirontottam a szörnynek. Az első támadásommal eltaláltam, a másodikat kivédte. Ettől csak még idegesebb lettem. Ekkor hirtelen átvillant a fejemen a fehér tigris,melyet álmomban láttam, és már tudtam … biztos voltam magamban és a képességeimben. Felálltam, még egyszer nekirontottam a lidércnek, miközben elkiáltottam :
Hikiszaku, Kozai Tsume!
Az addig elég elenyésző méretű fegyvereim átalakultak, érdemesnek találtattam hogy forgassam őket. Ezt a támadást már a Hollow sem bírta. Miután eltűnt a semmibe, kényelmesen elsétáltam az első fa alá, amit megtaláltam, leültem és kicsit kifújtam magam. Meglehetősen elfáradtam. Mindenesetre a vizsgán sikeresen átmentünk, engem bevettek a 8. osztagba. És most itt vagyunk.
Kenji végignézett az előtte ülő embereken, mindenki vadul figyelt. Elgondolkodott azon, vajon mit is mondjon nekik, de mivel látta hogy későre jár inkább elzavarta őket.
- Itt az ideje menni nem? Nekem még gyakorolnom kell. Na, tünés innen!
A fiatalok felpattantak és szétszéledtek, Kenji pedig kisétált a tér közepére és folytatta vérszomjas gyakorló bábjainak felszabdalását.
