Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.

Név: Yomochin Atsuya

Nem: Férfi

Kaszt: Shinigami

Kor: 17 évesnek nézz ki (igazából 73)

Rang: 8. osztag 7. tisztje

Felszerelések: Zanpakuto, Shinigami-egyenruha,

Kinézet, Jellem:
Átlagosnál magasabb (207 cm) 70 kg-os ifjú. Hosszú lapockáig érő sötétbarna haja van,
frufruja a szemébe lóg, szemei ég szín kékek. Ruházata a szokásos shinigami-egyenruha. Fegyverét a hátán, fejjel lefelé tarja. A számára idegen emberekkel mindig lekezelően beszél. Egyébként csak akkor szólal, meg ha nagyon, muszáj és akkor is unottan, flegmán. Nagyon erős idegzetű, de ha egyszer feldühítik, akkor nem ismer könyörületet. Nem nagyon szeret harcolni, inkább egy hűvös árnyékban ücsörögne harc helyett. Soha sem sieti el a dolgokat, mindig megfontolt, persze ha dühös, akkor nem érdekli semmi csak a célpont holttestét látni.

ZANPAKUTO NEVE: Joruno in`ucu (éjszakai árny)
PARANCSSZAVA: „Takarj el mindent!”
TÍPUSA: Sötétség

KINÉZETE:
A kardhüvely fehér ugyan úgy, mint a markolat. Mivel nincs keresztvas ezért a kard egy hatalmas kardhüvelynek, látszik. A kard fejjel lefelé van fordítva a könnyebb „kirántás” érdekében.

SHIKAI:
A Kard markolata fekete lesz, és egy demorph formájú keresztvassal fog rendelkezni. Maga a kard különös kép nem fog megváltozni, csak fel veszi a lélekölő kardok szokványos színét, emelet a kard fekete füstöt bocsát ki magából, de úgy tűnik, hogy maga a kard válik füsté.

KÉPSSÉGEK:
in`ucukonszeki (árnycsapás)
Mikor Atsuya kimondja a parancsot a fegyveréből egy lökéshullám szabadul el, ami nem az ellenségének testét célozza, hanem az árnyékát. Ha a lökés hullám eltalálja a célpontját, akkor annak tulajdonosa úgy fogja érezni, mint ha megvágták volna, de egy karcolás sem lesz rajta.

Kage bunshin (árnyék klón)
Ha ezt a képeséget használja Atsuya, akkor a kardból kiáramló füst az árnyékába kezd „ömleni”. Ekkor Atsuya árnyéka megelevenedik és Atsuya helyett harcol, vagy segít neki.




ELŐTÖRTÉNET:
-Na végre, vége az edzésnek.- gondolta magában Atsuya és leült a legközelebbi árnyékba.
Ahogy az árnyékban ücsörgött és lustálkodott, nem is vette észre, hogy egy fiatal lány leült mellé és folyamatosan őt bámulta.
- Hát te, kivagy, és mit szeretnél?- kérdezte Atsuya nagyon lekezelően, és csak egyik szemét nyitotta ki. A lány azonnal elpirult, mint ha nem is érzékelte volna a lekezelő stílust.
Teljesen zavarba jött a lány és pont mikor beszédre nyitotta volna száját egy távoli hang zavarta meg:
- Hana gyere már! –szólt neki egy másik vele egyidős lány.
- E-egy pillanat.- szólt vissza kicsit ijedten és zavarosan.
- Szóval Hana a neved? Hmm és mit akarsz tőlem?- kérdezett újra flegmán és unottan a shinigami ifjonc.
- Én… hát… izé… szeretnék többet tudni rólad.- Jelentette ki félénket Hana.
Mikor elhangzott a válasz a lány olyan vörös lett, mint ha leégett volna a napon.
- Igen? És miért is akarsz rólam többet tudni?- kérdezett újra a lusta shinigami, de most egyáltalán nem volt semmi bántó hangsúly a kérdésben.
- Mivel nem rég osztottak be ebbe az osztagba, ezért szeretnék a társaimról minél többet tudni.- válaszolt Hana, most egy kicsit több határozottsággal, mint az előbb. És már nem is volt annyira vörös, de még látszott rajta hogy zavarban van.
- Aha.- válaszolt röviden, és haját megigazította, hogy a frufruja eltakarja a csukott szemét.
- Legyen, de a halálom előtti életemmel nem foglak untatni.- jelentette ki újra unottan a fiú, mintha nem szeretne múltjáról mesélni.

Olyan régen volt, de még is tisztán emlékszem, hogy mi is történ. Mikor megérkeztem kicsit kétségbe voltam esve. Nem ismertem senki, nem tudtam, hogy hol vagyok. De nem voltam se éhes, se szomjas. Az első pár hetemet békésen töltöttem el, semmit tevéssel és nagyon élveztem. De valamit mégis akartam kezdeni magammal, mert kezdem unatkozni. De egyszer hirtelen éhséget éreztem. Szörnyű érzés volt. De elmondták, hogy mit jelent ez és mit tehetek. Így jelentkeztem a Shinigami Akadémián. Nos azok az évek rettenetesen unalmasak voltak. Meglepetésemre a mágiákat úgy tudtam kezelni, mintha ezer éve használnám. Ez volt az indok, hogy unatkoztam. Mint már említettem a Lélektovábbképzőben simán mentek a dolgok. Egyetlen „feladatot” nem tudtam megtenni. A kardom lelkét nem tudtam megszólítani. Rengeteget gyakoroltam, voltak napok mikor nem is aludtam. Már attól féltem, hogy a vizsgáig nem fog sikerülni.

De egy alkalommal, mikor már harmad napja nem aludtam, történt valami. A fáradság felül kerekedett rajtam, és összeestem. Egy füves réten tértem magamhoz. És hirtelen egy mély hang szólt hozzám:
-Üdvözöllek Atsuya.
-Már azt hittem soha nem fogsz meghallani.
-Te ki vagy és honnan szólsz?- kérdeztem meg ijedten.
- De a legfontosabb honnan ismersz engem?
-Nyugodj meg, a nevem…- közölte velem a saját árnyékom. Nagyon meglepődtem és megijedtem, hogy a saját árnyékom tud beszélni.
- Mit is mondtál, hogy neveznek?- kérdeztem vissza furcsállva.
- És kivagy te?- folytattam kérdéseimet. De kezdtem magamhoz térni.
Nos a nevem…- ismételte meg az árnyék. De sajnos most se hallottam nevét.
Kicsit elgondolkodtam a dolgon. És rájöttem, hogy hol vagyok.
Egyszerre csak újra az edző teremben találtam magamat a földön kimerülve. És tudtam, tudtam a zanpakutuom nevét.

És eljött az idő, a vizsga ideje. A megszokott feladatott kaptuk. Ötfős csapatokban kellet megölni egy Hollow-t. Szerencsémre egy eléggé balga csapatot fogtam ki, vagyis látszatra nagyon annak tűntek. A Feladat és a csapat is adott volt. Hollow-ok is meglettek, egy eléggé erős Hollow-t kapunk ki.
Nem állt jól a szénánk, 3 társam eszméletét vesztette én pedig több helyen véreztem. Barra az utolsó társam szerencsére egy kötő mágiával sikeresen lefékezte a szörnyeteget. Tudtam, hogy most kell cselekedni, így minden megmaradt erőmet az utolsó csapásomba koncentráltam, és végül elkiáltottam magam: in`ucukonszeki!
A lökéshullám eltalálta lény, ami szörnyű övöltés közepette összeesett. A testem megmerevedett és a földre rogytam. Barra a segítségemre akart siettet, de én a többiekhez parancsoltam. A vizsgát teljesítettem és sikeresen bekerültem a 8. osztagba.

- Nos ez az én történetem. – jelentette ki Atsuya.
- Nahát…- csodálkozott el a shinigami lány.
-… ez a történet csodás. – folytatta.
- Még valamit szeretnél?- kérdez vissza flegmán a lustaság.
Mi előtt a zavarba jött lány megszólalhatott volna, egy magas hang újra közbe vágott:
- Hana gyere már. Csak rád várunk.
Erre a lány felkelt és sietve elindult, de visszaintett, mosolyogva. Atsuya pedig ottmaradt egyedül az árnyékban, egy meleg napsütéses napon.