Pályázat a 8. espada rang betöltésére
Engedély: Van

Szokatlanul űberfrusztráltan sikerült kijönnöm Aizen szobájából, amit több oknál fogva meg is tudtam érteni, illetve rohadtul nem tudtam hova pakolni, viszont a folyosókon kombózva még volt időm némi önreflexióra, mielőtt megnyitottam volna a gargantát az emberek világába. Nem vagyok valami elborult filozofikus lélek, így már azzal is problémám akadt, hogy megfejtsem a problémát magát, aminek nem is kéne problémának lennie. Hát erre vártam csessze meg, valami tisztességes hepöningre, a lehetőségre, hogy én is villanthassak és ne csak tökötvakarászni járjak küldetésekre, mégis valamiért nem a szokásos a "faszkivanmármindennel" hangulat telepedett rám; talán tőlem szokatlan módon vettem komolyan a dolgot és fogtam fel annak a súlyát. Aizen pedig nem hülye, nyilván nem véletlenül nekem adta meg ezt az alkalmat. Van mitől tartania LN-ben, sose tudhatja biztonságban a seggét és ha egy kicsit is igaz az, amit a most általam megszerzendő könyvről mondott, egy leleményesebb espada simán visszaél ezzel a helyzettel, amiről mindketten tudjuk, hogy én viszont nem fogok. Nincs értelme és kurvára nem is érdekel ez a God Mood projekt, ami annyira basztatja a pudingfejű fantáziáját, ellenben meg van minden képességem hozzá, hogy faszán hozzam a melót és begyűjtsem az érte felkínált 8. espada rangját.
Ebből kifolyólag le is szartam a küldetés szempontjából mellékes részleteket; azon kívül, hogy valami atomvén kódexet kell keresni, ami igen tisztes terjedelemben rizsáz a világ születéséről, nem tudtam semmit a könyvről. A fellelési helyéről is csak annyit, hogy egy több szempontból is furcsa képződmény, egy régen rommáégett bencés apátság valahol a Francia-Alpok lábánál.
Nem is tudom, hogy mire számítottam pontosan, mikor kiléptem a gargantából, minden esetre előzőleg nem értékeltem át kellőképpen a "furcsa" fogalmát. Már az első pillanatban iszonyat lélekenergiamannyiség csapott homlokon, aminek a jó része tök idegen volt számomra; az érzéshez tartozó látvány - a szürke ég, a kopár sziklák és egy, szinte másvilágian derengő kolostor - viszont teljessé tette a leírhatatlan fílinget. Ami a templomkoplexumot illeti, egy idő után arra jutottam hogy leginkább valami hologramhoz hasonlít és a beazonosíthatatlan lélekenergiának is az a kibocsátója; körülötte pedig tengernyi lélek, mind vajasra kidülledt, bencés csuhájú szerzetes siránkozott a Vén Szakállashoz megállás nélkül. Kapásból készültem agyérgörcsöt kapni, de az azért még leesett, hogy itt valami nem kóser, úgyhogy cifra faszozások közben kénytelen voltam beoldalogni a villyogó tömegbe. A szerzetesek effektíve le se szartak, hiába lökdöstem meg néhányat, ugyan-úgy folytatták az elborult rimánkodásukat, mintha ott se lettem volna. Elég hamar sikerült is rajtuk felbasznom az agyam, úgyhogy a birkacsordából kivergődve telepedtem le egy szintén nem túl evilági ládára pöfékelni. Nem tartott valami sokáig a nagy nyugodalom, amit most különösebben nem bántam, mivel nagyon úgy festett, hogy valaki végre méltóztatik reagálni az érkezésemre. Egy aszott, mégis magas és határozott megjelenésű vénember mezítláb rohant szinte az irányomba. Gyakorlatilag már messziről világított a tömegből, mind termetével, kíváncsian fürkésző szemével és a többiekétől eltérő, ferences csuhájával is egyből magára hívta az amúgy akkorra már kellemesen lankadó figyelmem.
- Üdvözöllek barátom, micsoda keservesen hosszú évek óta várom már egy eleven lélek jöttét! Engedd meg kérlek, hogy bemutatkozzam, William Caslonként ismertek valaha. Ugye nem tévedek mikor azt gyanítom, hogy az apátság titkát jöttél kifürkészni? - Támadott le egyből az öreg olaszul, erősen angol akcentussal és figyelemreméltó eleganciával; minden lelkesedése és elementáris érdeklődése ellenére olyan tiszteletet követelő méltóság sugárzott belőle, hogy kénytelen voltam moderálni magam némileg, hogy fussa egy nem túl tróger bemutatkozásra. Nem osztottam azért meg vele minden infót, elég, hogy azt látványosan tudta magától is, hogy én se vagyok már valami hű de emberi származék. A kezébe nyomtam a fecnit, amin az ominózus könyv címe tündökölt Aizen gyöngybetűivel, és vártam a reakciót. Vagy fél percig dörzsölte a muksó tonzúrás fejét, mint aki nem tudja eldönteni, hogy örüljön-e vagy se annak amit lát, de végül elégedetten csapta össze a lapaj tenyerét.
- Na hát kár is az időt fecsérelni, ugyan szívesen társalognék veled hosszabban - tudod vénségemre igencsak rám tört a fecseghetnék - de úgy sejtem, te nem egy elaggott szerzetes réges-régi történeteire vagy kíváncsi... Minden egyebet, amit tudnod érdemes, elmondok útközben! - azzal már suhant is előre az öreg hobó az orra alatt elhadarva még pár mondatot, amiből egy büdös szót nem sikerült megértenem. Már csak ezért is célszerűnek tűnt beérni, úgyhogy a lomha vonszolódásomat próbáltam az öreg energikus ficánkolásához igazítani, aki végre kapcsolt a debil vergődésem láttán. - Ne haragudj fiatal barátom, tudod nem sűrűn fordulnak meg felénk magadfajta kíváncsi vándorok. Az apátság már több, mint hétszáz éve lett a tűz martalékává és ez bizony igen hosszú idő, ha az embernek egyedül saját elméje fogságában kell azt eltöltenie. Mint láthatod, a valaha itt élő és dolgozó szerzetesek mára már üres árnyalakok csupán; a kolostor és saját életük tragédiája nem engedi a lelküket nyugovóra térni, az ő ezer emlékük tartja életben az egykor volt apátság mását. Képtelenek elszakadni, ám ez az átok teszi lehetővé azt is, hogy amit egykor utolért az elmúlás, most, hosszú századok múltán is közel olyan valós lehessen, mint fénykorában volt. De hát minek ez a rengeteg tudás amit ezek a keserű elmék alkotta falak őriznek, ha nincs kit gazdagítsanak többé? Egykor azért küzdöttem emberi testem és szellemem minden gyarlóságával együtt, hogy az apátság páratlan könyvtára bárki számára hozzáférhető legyen; hisz' halott minden könyv, amit nem forgatnak, halott minden gondolat, amivel nem játszik többé az értelem, és így hal meg a tudomány is, rögeszmés tézisek által, melyek görcsösen félik az ismeretlent. Márpedig a hit és a rettegés édestestvérek, így lehetett ennyi nagy koponyájú férfiú valaha a tudás börtönőre e szent helyen. Aki pedig nem félt megismerni vágyni a Rosszat, ami ugyan úgy a világunk része mint az eredendő Jó a mi Urunk akaratából, az igen csúnya halált lelt - az által a könyv által, amely oly annyira érdekel, kedves idegen. Szörnyű borzalmak előidézője volt valaha az a mű, vagyis inkább az azt félő elvakultság... De hiába próbálok könnyíteni nehéz szívemen, én ugyan olyan bűnös vagyok, amiért őrült hiúságom nem engedett beletörődni, hogy bizonyos megrögzött elméket képtelen meggyőzni az ember az ész szavával. De ez már régi história, nem kívánlak egy öregember borús anekdotáival untatni.
Hát szó ami szó, nem sokkal lettem előrébb azzal, hogy az ipse nem csak magának mormog - egy kurva mondatot nem tudtam százszázalékos biztonsággal dekódolni. Annyit sikerült összelegózni, hogy miért áll jelenlegi állapotában a kolostor, és hogy a könyv, amiért a Cicafiú küldött nagyban hozzájárult a vityilló leégéséhez, amiben ennek a ketyós ürgének is volt szerepe rendesen. Azt hiszem ezt mind egy fél mondattal is közölhette volna, de legalább nem unatkoztam addig, amíg idő közben beértünk az Aedificiumba. Az időjárási viszonyok itt se voltak sokkal jobbak, mint kint, a szél kb ugyan úgy fújt, csak irányzottabban, a nyirkos hideggel meg már az első pillanatban a tököm volt tele. Nem tudom, hogy a sok zombi hogy tudta még azt a rohadt dohszagot is ideképzelni, minden esetre a jóságos Atyaúristen helyében én kurva pipa lennék, ha ezt neveznék az én szent hajlékomnak. Méreteiben tényleg irdatlan volt a pecó, inkább hasonlított egy kihalt kastélyra, mint templomra. Viszont az irgalmatlan csicsa se sokat dobott a közérzetemen; a festett ablakokon beszűrődő minimális fény is csak erősített a nyomasztó hangulaton - és akkor hozzá kell tenni, hogy még csak a főhajóban voltunk, aminek elvileg az egész kóceráj legimpozánsabb részének kell lennie. Hát kurva jó kilátások.
Az öreg egy jó tíz percre rendesen magába szállt, némán vezetgetett végig az egész főhajón át egy oldalsó szentélyig, ahol némi szöszölés után beizzított egy fáklyát amit egyből a kezembe is nyomott, amíg ő bizgerált valamit a kőoltár domborműves díszítésén. Kattant is a zár, úgyhogy miután előkerült még egy pilás, beljebbtessékeltük magunkat betolva a nyikorgó ajtóalkalmatosságot.
- Ugyan nem tudom , ki-, esetleg miféle vagy pontosan, de te vagy az utolsó reményem arra, hogy az itt őrzött tudás nem vész el nyomtalanul. Bármire is használd, amit itt megismersz, máris többet értem el azzal, mintha az idők végezetéig keseregnék ennyi tömérdek kincs között saját tehetetlenségemen. Viszont ahhoz, hogy elérd a célodat, neked kell tudnod, merre menj; én nem térkép leszek számodra, csupán egy lábjegyzet, afféle használati utasítás. Ha jól gondolom, minden képességed megvan arra, hogy megoldd a labirintus rejtélyét és végül sikerrel járj.
Az utolsó mondatot egy sokat sejtető mosollyal címezte meg a fószer ezzel kissé megzavarva az akkor amúgy sem túl rendszerezett agytekervényeimet. Na meg a labirintus szó is erős "mifaszvan"ozást váltott ki belőlem, lévén eddig valami nyomorult könyvtárról volt szó; de igyekeztem meggyőzni magam, hogy itt amióta megérkeztem, gyakorlatilag semmi sem az, aminek látszik; nincs sok értelme ezen agyalni.
A zavaró agymenések azonban egy idő után végre lecsitultak, amint beléptünk egy folyosóról nyíló csontkamrába, ami arra engedett következtetni, hogy egy hosszabb lejtő után valahogy lekeveredtünk a föld alá. Rákérdezésem után meg is lett erősítve az észrevételem, amitől azért hízott a májam rendesen, de amint úgy gondoltam volna, hogy némileg rálátok a forgatókönyvre, egy igen szűkös csigalépcsőn megindultunk felfelé. Persze nem a magamfajta gorilláknak találják ki az ilyesmit, úgyhogy nyomorogva passzíroztam magam fokról-fokra vagy negyed órán keresztül és már épp kezdtem ott tartani, hogy egy lendületesebb nyújtózással kissé "kiszélesítem" a járatot, amikor némi természetes fény csapódott a látóidegeimnek. Pár lépcső után már meg is érkeztünk egy hatalmas szalonszerű terembe aminek az asztalain már rendesen össze volt hányva egy kiló könyv, arra utalva, hogy nem járunk már túl messze a könyvtártól.
- A szkriptórium. - Recsegtette meg az ízületeit a muksó, a kezdeti lelkesedés hiányában tökéletes tárgyilagossággal vágva hozzám a szavakat. - Itt dolgozott egykor megannyi neves kódexíró és fordító, továbbá innen indult a tragédiasorozat is, ami végül az apátság pusztulásához vezetett. A hatalmas ablakokon beáramló fény mennyi szorgosan dolgozó, értelemtől ragyogó fiatal arcot világított meg... Sokat merengek itt régmúlt szép emlékeken, de most nincs itt semmi dolgunk, javaslom máris menjünk fel a könyvtárba.
A gyomrom kapásból összerándult, amikor az öreg egy újabb csigalépcső felé intett, de mint később kiderült, ez közel sem volt akkora túra, mint az előző hegymászás. Akkor hozzávetőlegesen négy emeletet caplattunk felfelé, másodjára viszont már másfél emelet után a könyvtár első szobájába értünk. Ötszög alakú, nem túl tágas, ablaktalan terem, mind az öt falán egy-egy ajtóval - bár lövésem sincs a belsőépítészetről, az tűnt a leglogikusabb elgondolásnak, hogy a könyvtár közepén vagyunk. Hát fingom nem volt, merre indulhatnék, a vén muksó meg tényleg tartotta a száját, úgyhogy random indultam neki valamelyik ajtónak, hogy egy újabb szobába jutva megint tök véletlenszerűen menjek tovább. Legalább negyed órát szórakoztam ezzel, leginkább a termek felépítését figyelve mire eljutott egyáltalán az agyamig, hogy azt sem tudom, hogy a könyv melyik szobában lehet, nem hogy az odáig vezető utat.
- Te, onlájn katalógus vagy a tök tudja, bármi amin el lehetne indulni.. Ugye hülye kérdés, hogy van e valami hasonló..? - Vakartam a fejem elképesztően értelmes fejet meresztve a szerzetesre, aki látványos kiröhögés helyett csak jámboran mosolyogva gyűrte a szakállát.
- A könyvtáros feladata volt felkutatni a katalógusból kikért könyveket, ám még ha az az irat rendelkezésedre is állna se hiszem, hogy elboldogulnál ebben az útvesztőben. Láttam, hogy igyekszel rendszerezni az egymást sorra követő termeket, de ki kell hogy ábrándítsalak, az ilyen irányú törekvéseid egytől-egyig kudarcra vannak ítélve. Ez a labirintus értő kezek munkája, akik kíváncsiskodó szerzetesek elől igyekeztek elrejteni bizonyos kincseket; ugye nem gondolod, hogy egy magadfajta laikus íly' módon rájöhet a könyvtár titkára?
Semmi lenézés nem volt az öreg szavaiban, mondhatni angyali ábrázattal közölte a tényállást de én egy pillanat alatt felcsesztem az agyvizem. Elképzelésem nem volt, hogy a picsába találhatnék meg egy könyvet ezen a kibaszott padláson, amiről semmit nem tudok a címét leszámítva. Borult is egy rendesen megpakolt szekrény, de a fószer csak bazsalygott a tombolásomon.
- Úgy tűnik itt az ideje, hogy emlékeztesselek, ez a hely a szó szoros értelmében véve nem is létezik a jelenben. A halott szerzetesek emlékeinek összessége csupán, mely egy afféle átjárót képez a múltba; ha tetszik, fogd fel párhuzamos dimenzióként. Mit gondolsz, ki lehetne képes kihasználni egy ilyen átjáró adta lehetőségeket ha nem az, aki minimálisan ugyan, de uralja az idősík láncolatát?
Fogalmam sem volt róla, hogy a szottyos honnan ismerheti a képességemet, de nem is volt érdekes igazán. Nagyon nem mondott hülyeséget, amin viszont már érdemes volt elgondolkodni, habár nem volt pontos elképzelésem, hogy az erőm miként is hasznosítható ebben a helyzetben, de próba cseresznye alapján egy dekoncentrált "Jahh.. Kössz" után elmormogtam a resurrecciónom hívószavát. Már az átalakulás közben éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben, de mire teljes pompámban állapodtam meg, totális volt a káosz. Mintha egy hologramba még egy hasonló, de mégse ugyan az a mozgó kép lenne belevetítve - sokszoros körvonalak, elmosódott alakok, egy nagy homályos tevehányás volt az egész, amiből nem lehetett kivenni semmit.
- Több múlt mosódik össze ebben a különös képződményben és te abban az igen kivételezett helyzetben vagy, hogy meg van a lehetőséged a közülük való választásra. Átlagos körülmények között nem lehetnél ilyesmire képes, de ez a hely a legkevésbé sem átlagos, mint ahogy arra már rájöhettél. Próbáld megtisztítani az elméd az eléd táruló kép sallangjaitól.. Egy ifjút kell látnod, aki a terem közepén igyekszik felolvasni a mesterének az asztalon heverő könyvek gerinceirőll.
Ahogy ez elhangzott, valami irgalmatlan zúmolásba kezdtem, mintha legalább egy aligátorra elég mennyiségű heroin lenne bennem, majd hirtelen kitisztult a kép. Tényleg láttam egy siheder kölköt, aki bencés szerkóban, szótagolva próbál kibogarászni valami brutál nyelven íródott szót, mellette pedig az engem kísérő fószer - aki mindeközben ott állt mellettem is - lelkendezett, miután látványosan rájött valamire. A hely sajátosságából adódóan nem volt olyan rohadt nehéz rájönni, hogy az öreg emlékei generálta "múltat" látom fullhádében, úgyhogy logikusnak tűnt a két formát követni a labirintusban. Ők nem láttak engem, én viszont hús-vér valómban voltam jelen, kvázi láthatatlan, de testtel rendelkező szellemként szálltam be a mozizásba. Minden esetre így se volt egyszerű menet a keresgélés, jó másfél órát ők is eltököltek, mire elértek egy újabb furfangajtóval leválasztott szobához; eközben nekem volt szerencsém végighallgatni az emlékektől megrészegült láma egész élettörténetét.
A szerzetesek után galoppoltam be a helyiségbe, ahol valami paleontológiai maradvány már várta őket azon a bizonyos könyvön könyökölve. Hamar arra a következtetésre jutottam, hogy elérkezett az a pont, ahol ki kell szállnom a karosszékből, mivel azok a rohadt megérzéseim most is azt súgták, hogy nagy bajok lesznek, ha nem lépek kurva sürgősen. A könyvnek léteznie kell a "jelenben" a bekattant lelkek emlékein kívül is, legalábbis őszintén mertem remélni, hogy helyesen értelmeztem a fejemben idő közben összeállni látszó kirakóst. Túl sok választásom amúgy sem volt, egy egyszerű mozdulattal szépen eltulajdonítottam, amiért jöttem, majd egy barával és egy "Ez van"-al megköszöntem az idegenvezetőm addigi munkásságát - a vízió egyből a semmivé lett, én pedig visszaváltozott alakomban, ezúttal már egyedül álltam a titkos szoba közepén. Az öregnek pusztulnia kellett, mint ahogy mindenkinek, aki még a létezésével táplálja a helyet, nekem meg nem esik nehezemre telekajálni magam, ha úgy van. Ennek szellemében nem álltam le újból csikicsukit játszani, egyedül már amúgy sem akkora poén; inkább az egyik ablakot pécéztem ki, mint a távozásra legalkalmasabb pont.
Kiérve ugyan úgy az a rendszerezett káosz fogadott, mint amikor megérkeztem; egy csomó húsos lélek, aki még csak meg se próbál ellenállni annak, hogy a gyomromban végezze. Ahogy fogytak, úgy halványodott az Aedificium és azt azt körülvevő szolgálati ház- és istállóegyüttes, végül pedig az egész álomkóceráj a semmivé lett, mint ahogy első pusztulása alkalmával. Csak pár rozoga rom maradt a helyén, és egy csomó könyv - köztük az is, amiért én bevállaltam ezt az egész faksznit- , amik valaha a mentés során túlélték a tüzet és semmi más, a múlt lenyomatának egy fikányi darabja sem.
Az a rengeteg tudás, amiért az öreg olyan baromira aggódott, már rég nem kell senkinek, Aizen se hiszem, hogy művelődési célzattal küldött volna erre az üzleti útra. Egyszer úgyis minden elmúlik, minek csinálni a feszkót azon, hogy olyasmit őrizgessünk, amit leszar majd a világ, miután mi már elpatkoltunk? Nem szokás már egyszer volt dolgokon agyalni, mindenki a mának él, még csak a jövőnek se, nem hogy a múltnak. Mindegy is, lényeg a lényeg, én már a 8. espadaként vonulok be a saját történelmembe.