A Hakusaya klán

Tárgy: A Hakusaya klán Szomb. Május 26, 2012 4:19 am

A pályázat témája: Nem játékos karakterek a Hakusaya klánban

Hakusaya Kanajiro
Nem: férfi
Kor: 212 év-külsőre 37
Kaszt: ex-shinigami, az 1.osztag visszavonult harmadik tisztje
Pozíció: családfő
Közeli rokonok: Nagata Yukihime (feleség), Hakusaya Higen és Hakusaya Shinichi (gyermekek)

Zanpakuto: Teiru no Tokage (Gyíkfarok)
Parancs: Idou shiro (Változtasd meg!)
Típus: föld
Képesség: a hagyományos katana egy hosszú, buzogány-szerű fegyverré alakul, melyet Kanajiro ugyanolyan könnyedén tud forgatni, mint a kardját. A képessége, hogy képes minden csapással változást okozni a talajon, akár kisebb dombokat, völgyeket is képes teremteni, vagy akár lándzsa-szerű sziklákkal is támadhat az ellenfélre, amelyeket a levegőbe is feldobhat.

Jellem: Annak ellenére, hogy a négy gyermek közüli harmadszülött fiúként nem kellett felkészülnie rá, hogy egyszer átvegye a klánja vezetését, Hakusaya Kanajiro rendkívül határozott vezetője lett a klánjának. Viszonylag keveset beszél, de rendkívül mély és erős hangja miatt ilyenkor szinte kötelező rá figyelni. Mindig mindenkivel őszintén beszél, nem szereti, ha valaki nem egyenes. Nehéz kihozni a sodrából, de aki megteszi, az megnézheti magát.
Elég szigorúan bánik a családjával, de nagyon szereti őket, és mindent megtenne a védelmükben. Ritkán mondja ki, de nagyon büszke a fiaira. A feleségét szintén nagyon szereti, már attól a perctől fogva, hogy először meglátta a Shinigami Akadémián. Egyszerre fejezték be, és álltak szolgálatba az első osztag kötelékében, ahol rövid idő múlva mindketten magas rangú tisztekké váltak, a főkapitány hasznos segítőivé.
Egy magas-szintű hollowval vívott harc során mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek, a lidérc képességeinek köszönhetően képtelenné váltak hosszú időn át lélekenergiát használni, úgyhogy mindkettőjüket leszerelték alkalmatlanság okán. Ezután egy évvel Kanajiro megörökölte a Hakusaya klán vezetői posztját.

Nagata Yukihime
Nem: nő
Kor: 196 év-külsőre 30
Kaszt: ex-shinigami, az 1.osztag visszavonult negyedik tisztje
Pozíció: a családfő felesége
Közeli rokonok: Hakusaya Kanajiro (férj), Hakusaya Higen és Shinichi (gyermekek), a Nagata család (?)

Zanpakuto: Shirubasuwan (Ezüsthattyú)
Parancs: Fuo-ru shiro! (Zuhanj!)
Fajtája: kidou
Képességek: a zanapkuto hagyományos katana alakból egy hosszú botra változik, aminek a végén egy hatalmas, ezüstös szárny van. A zanpakuto ebben a formájában nem használható közelharcra.
Shirubaame (ezüsteső): a zanpakuto megsuhintásával ezüst-színű harmat hullik az ellenfélre, aki ennek hatására húsz másodpercig nem képes erőszakos cselekedetet véghez vinni, ugyanakkor ha őt támadják, a hatás megszűnik. Három percenként használható (a drasztikus képességcsökkenés előtt a korlátja hét másodperc volt).
Hakuchounouta (hattyúdal): Yukihime egy szöveg nélküli dalt kezd énekelni, a szöveget mindenki maga képzeli hozzá. Az "áldozat" gyönyörűnek találja a dalt, előjönnek a lelke mélyéről a legszebb emlékei. Kiváló gyengébb hollowok ellen, akik a dal hatására elpusztulnak, és azonnal átmennek Soul Societybe. A képesség hátránya, hogy egy nap csak egyszer használható, különben sérülést okoz a használó hangjának.

Történet: Yukihime mindig nagyon kedves, békeszerető, vidám lány volt, aki csak a rokonai nyomására lett shinigami. Míg a kidouk terén kiváló teljesítményt nyújtott, soha nem volt képes az alapoknál többet megtanulni a közelharc terén, mivel már a gondolattól is irtózott, hogy valaha a saját kezével bántania kell valakit. Kiváló párost alkottak Kanajiroval, akinek nagyjából egy évvel az Akadémia elvégzése után kezdte el viszonozni az érzéseit.
Egy magas-szintű hollowval vívott harc során mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek, a lidérc képességeinek köszönhetően képtelenné váltak hosszú időn át lélekenergiát használni, úgyhogy mindkettőjüket leszerelték alkalmatlanság okán. Ezután egy évvel Kanajiro megörökölte a Hakusaya klán vezetői posztját, Yukihime pedig az ő oldalán családtaggá vált.
Nagyon szereti az egész családját, szinte mindig mosolyog, gyakorlatilag lehetetlen kihozni a sodrából. Nagyon szeret kertészkedni, a családja után a virágait szereti a legjobban. Természetes adottsága miatt nagyon szépen tud énekelni, a shikai képessége használata nélkül is megnyugszik az, aki hallja a hangját.

Hakusaya Shanto
Nem: férfi
Kor: 123 év-külsőre 30
Kaszt: shinigami, a 7.osztag tagja
Pozíció: a mellékház tagja
Közeli rokonok: Hakusaya Nikoja (feleség), Hakusaya Tenshiko és Sora (gyermekek)

Zanpakuto: Shirokuma (Jegesmedve)
Parancs: Buro shiro! (fújj)
Fajtája: jég
Képesség: a kard egy hosszú eszkimó szigonnyá változik, ami körül jeges szélörvények keringenek. A kard képessége, hogy suhintásra jégcsapokat indít meg az ellenfél felé. Akit megszúr, fagyási sérüléseket szenved el, a tereptárgyak, amiket eltalál, pedig eljegesednek.

Történet:
Shanto családja már évszázadokkal korábban elvált a Hakusaya főháztól, mégis a birtokon maradtak, mint a főház segítői. Mivel Kanajiro mindig családtagként, nem pedig alkalmazottként bánt a mellékház tagjaival, jó viszony alakult ki közöttük, a korkülönbség ellenére is barátok lettek. Soha nem volt a legjobbak között a shinigami akadémián, de mindig helyt állt, és teljesítette a rá bízott feladatokat. Egy hollow ellen vívott harc alkalmával aztán súlyosan megsérültek a lábai, és bár a 4.osztagnak köszönhetően sikerült megmenteni őket, de végleg elvesztette a lehetőséget, hogy komoly pályafutást fusson be shinigamiként, a járás is fájdalmat okoz neki, és pár másodpercnél tovább nem bír shunpot használni. Néhány évvel később feleségül vette távoli rokonát, Hakusaya Nikoját, akitől született két gyermeke, akikből szintén shinigami lett.
Az évek múlásával Shanto vált a mellékház legtekintélyesebb tagjává, ő beszél a többiek nevében Kanajiroval. Az együtt töltött idő hatása miatt hasonlóan tekintélyt parancsoló jellemű férfivé vált, mint a Hakusaya ház jelenlegi feje. A legfontosabb dolog számára a Hakusaya család, közöttük is a felesége és a gyermekei. A hobbija az esti ivás és sakkozás Kanajiroval.

Hakusaya Nikoja
Nem: nő
Kor: 124 év-külsőre 30
Kaszt: lélek
Pozíció: a mellékház tagja
Közeli rokonok: Hakusaya Shanto (férj), Hakusaya Tenshiko és Sora (gyermekek)

Történet:
Nikoja gyönyörű volt fiatalabb korában is, a szépsége az évek múlásával pedig szinte semmit nem kopott. Azt, hogy Shanto ezért, vagy valami másért szeretett-e bele, nem lehet tudni, mindenesetre Nikoja talán azóta sem lenne házas, ha nem szólítja meg, mivel félénk természete miatt nehezen áll szóba emberekkel. Két gyereke közül a fiatalabb, Sora örökölte ezt a természetet, még Tenshiko az apjára ütött viselkedésben.
Rendkívül jól főz, amire Yukihime féltékeny is volt rövid ideig, mára azonban a két nő rendkívül jó viszonyban van egymással, amíg a férfiak a kovácsműhelyben dolgoznak, gyakran töltik együtt az idejüket. Jelenleg ő a család egyetlen vér szerinti tagja, aki nem ismeri a Hakusayák fegyverkészítési elméletét.

Hakusaya Tensiko
Nem: nő
Kor: 54 év-külsőre 18
Kaszt: shinigami- a 3.osztag tagja
Pozíció: a mellékház tagja
Közeli rokonok: Hakusaya Shanto (apa), Hakusaya Nikoja (anya), Hakusaya Sora (fiatalabb fiútestvér)

Zanpakuto: Kazekuma (Szélmedve)
Parancs: Nase Boufuuu! (Teremts vihart!)
Fajtája: szél
Képesség: a fegyver két, lánccal összekötött legyezővé változik, melyekkel a használó rendkívül erős széllökéseket tud kelteni.
Panda Tatsumaki: a kard legerősebb képessége, megidéz egy szélből álló pandát, ami rendkívül gyorsan mozog, és ha áthalad az ellenfélen, több súlyos vágott sebet ejt rajta.

Történet:
Tenshiko viszonylag fiatalon, 44 évesen vált shinigamivá, rendkívüli tehetségként tartották számon az akadémián, az évfolyam leggyorsabb shunpo használói közé tartozott, kidouk terén ugyanakkor még a minimumot is nehezen teljesíti. Az apjához hasonlóan elég határozott személyiség, mindig kimondja, amit gondol. Rendkívül szép, talán szebb, mint az anyja, udvarlóit ugyanakkor gyakran bántja verbálisan és fizikailag is, rendkívül heves természetű lány. A családja tagjaival jó viszonyt ápol, bár nem tartózkodik annyit otthon, mint apja vagy a család másik két aktív shinigamija, Shinichi és Higen.
Furcsa hobbija, hogy bámulja a vonuló felhőket, és amikor megkérdezik tőle, hogy miért teszi, azt válaszolja, hogy ő is szeretne egy lenni közülük, szabadon, mindenféle kötöttség nélkül. Imádja a szelet, a zanpakutoja nagyon komoly hatással volt a jellemére, innen ered a végtelen szabadságvágya is.

Hakusaya Sora
Nem: férfi
Kor: 38 év-külsőre 14
Kaszt: akadémiai tanuló
Pozíció: a mellékház tagja
Közeli rokonok: Hakusaya Shanto (apa), Hakusaya Nikoja (anya), Hakusaya Tenshiko (idősebb lánytestvér)

Zanpakuto: ?
A kard ránézésre egy wakizashi, de Sora még nem tudja a nevét. Akárcsak minden Hakusaya kardja, ez is elemi természetű.

Történet:
Bár ő is örökölte apja lélekenergiáját, Sora inkább anyjára hasonlít. Rendkívül nehéz belőle akár egyetlen szót is kihúzni, nagyon félénk, ha beszél, lesüti a szemét. Higen után egy évvel iratkozott be az akadémiára, ahol nagyjából átlagos eredményeket produkált minden területen, és bár a szülei vele is elégedettek, a nővére gyakran ugratja őt a félénksége miatt, illetve néhány tanulótársa is inzultálta már.
Szeret egyedül lenni és olvasni vagy rajzolgatni.

Hakusaya Sobato&Yubato
Nem: férfi
Kor: 48 év-külsőre 13
Kaszt: akadémiai tanulók
Pozíció: a mellékház tagjai
Közeli rokonok: Hakusaya Kanajiro (nagybácsi), Hakusaya Shinichi és Higen (unokatestvérek)

Zanpakuto: ?
Sobato: ránézésre egy Nodachi fekete tokkal, de nem tudja a nevét. Akárcsak minden Hakusaya kardja, ez is elemi természetű.
Yubato: külsőre két shoto alakját veszi fel a kard, melyek egymásba csúsztathatóak, de nem tudja a nevét. Akárcsak minden Hakusaya kardja, ez is elemi természetű.

Történet: Kanajiro gondoskodott húga elárvult gyermekeiről, akik egészen Shinichi születéséig saját házában, utána pedig az egyik kisebb épületben laktak. A két fiú rendkívül rosszul viselkedett már egészen kiskoruk óta, folyamatosan csínytevéseket követtek el, amelyekért Kanajiro nem büntette meg őket soha.
Szokatlanul sokáig nem éreztek éhséget, mindössze egy évvel ezelőtt derült ki, hogy a lélekenergiájuk alkalmassá teszi őket arra, hogy shinigamik legyenek. A zanpakutojuk már az első évben fizikai formát öltött, ugyanakkor rendkívül rosszul tanulnak mind a ketten, inkább a gyerekkori "karrierjüket" folytatják, a tanárok szerint nem alkalmasak shinigaminak, egyelőre csak a nevük miatt nem rúgták ki őket.

Tárgy: Re: A Hakusaya klán Szer. Jún. 13, 2012 9:11 pm

Üdvözlet!

Mindent rendben találtam az NJK-kal, így természetesen ELFOGADOM őket, elkészítheted az adatlapjukat az NJK-k között.

Tárgy: Re: A Hakusaya klán Szomb. Szept. 29, 2012 5:29 am

Pályázat témája: képességváltás
Engedélyem a pályázatra és a benne szereplő JK irányítására van.

Spoiler:

Név: Nikokubi Umiwani
Jelentése: Kétfejű krokodil vagy Ikerfejű bordáskrokodil
Parancs: Tatakikire! (Tépd szét!)
Típus: víz
Kinézet: A kard feloldás előtt egy teljesen átlagos, zöld wakizashi, kör alakú tsubával, ami dísztelen. Feloldás után a kard két hatalmas, fémből lévő krokodilállkapocs formáját veszi fel, ami a használó karjait fedi be egészen könyékig. Maga az állkapocs rész a csuklónál kezdődik, és fél méterrel hosszabbítja meg a használó karjait. A fejek mechanikai úton kapcsolódnak a használó kezeihez, a fogak pedig élesek, így megfelelő fegyverforgató képességek birtokában a használó akár olyan erős harapásokat is végre tud hajtani a krokodilfejjel, mint amilyet egy igazi krokodil is tudna. A jobb kézen elhelyezkedő krokodil fehér, a balon elhelyezkedő kék. További előnye a zanpakutonak, hogy a használó által megformált kidouk rejtve vannak az ellenség szeme elől az utolsó pillanatig, így csak a reiatsu érzékelésére támaszkodhat a felismerésükhöz, hátránya azonban, hogy a használó nem tud fogni a kezeivel, amíg aktív a shikai.

Képességek:
Suijin: (Vízisten) A képesség segítségével a használó képes összegyűjteni a környezetében található vizet, és mozgatni, felhasználni a támadáshoz vagy a védekezéshez. A víz mennyisége a képzettségtől függ.

Képlet: Zanpakuto szintenként öt liter.

Shimo Taisen: (Fagyfolyó) A technika kimondása után a bal kézen elhelyezkedő krokodilszájat ki kell nyitni, ezt pedig nagy erejű vízoszlop hagyja el. A víz ereje elég hozzá, hogy hátralökje az ellenfeleket, illetve széttörje a gyengébb tárgyakat, pajzsokat. A víz hőmérséklete pontosan a fagyponton van, jégdarabok is vannak a vízben, ez okozza az igazi fizikai sebzést, de az sem elhanyagolható, hogy az ellenfélre kellemetlenül hathat a jéghideg víz.

Sagiri Taisen: (Ködfolyó) A technika kimondása után a jobb kézen elhelyezkedő krokodilszájat ki kell nyitni, ebből pedig forrásban lévő víz lőhető az ellenfélre. Mivel a víz nagyja már a kilövés pillanatában gőzzé válik, a vízsugár ereje nem elég dolgok összetöréséhez, ellenben komoly égési sérüléseket okoz annak, akit eltalál. A technika hatása, hogy az elpárolgó víz pár másodpercre ködöt teremt, ami lehetséges taktikai előnyhöz juttathatja mind a használót, mind az ellenfelet. A technika kis mértékben képes befolyásolni az időjárást is, ha sokszor használják, akkor kisebb felhők formájában jelenik meg a víz az égen, ami akár esőt is eredményezhet. [7 ponttól és 10000 Lélekenergia ponttól használható!]

[Az új zanpakuto irányítása kezdetekben komoly nehézségekkel jár, a második képesség megtanulása IC kijátszást igényel.]

Történet:
Belekortyoltam a teámba, miközben figyeltem a képernyőket, közülük is egyet. A sajátomat leszámítva még nem voltam egy gyakorlati vizsgán sem, és most is csak azért engedtek ide, mert külön engedélyt kértem rá, hogy a szabadidőmben a saját szememmel is láthassam a diákokat, és hogy mit tudnak, ne csak papírokon keresztül ismerjem meg a leendő shinigamikat. Természetesen azt sem titkoltam el, hogy a klánom egyik tagja is vizsgázik, és őt is szeretném látni.
Sora három évvel korábban vállalkozott arra, hogy levizsgázik, mint ahogyan az normális lenne, és ha sikerült volna neki, akkor átveszi Higentől a legtehetségesebb Hakusaya címet. Ez persze nem befolyásolta volna az örökösödést, a mellékház tagjaként nem örökölhet, csak ha az öcsémmel mindketten meghalunk apánk előtt, de így is rendkívül fontos tagja lehetett volna a családunknak, ha sokra viszi. És úgy tűnt, hogy nem fog megbukni, az ellenfélnek küldött lidérceken ügyesen használta a kidoukat, a kardjával is jól bánt. Az igazi megdöbbenést viszont az okozta nekem, amikor, míg a két lány, akit társként osztottak be mellé, három lidérccel hadakozott, ő a hátukba kerülő negyediknek hezitálás nélkül zúzta össze a maszkját puszta kézzel. Ez tényleg ugyanaz a félénk, csendes „Sora-chan?” Nos, újabb bizonyíték rá, hogy nem szabad látszat alapján ítélni. A két shinigami lány is hősként tekintett rá, rá sem lehetett ismerni Sorára, aki végre kisimította a haját a szeméből, és még a képernyőn át is láttam, hogy milyen magabiztos. Az eredményeiből és a személyiségéből ez semmiképpen nem volt látható, ez a bámulatos fejlődés vajon rövid idő eredménye volt? Vagy mindig ilyen volt legbelül?
Vetettem néhány pillantást a többi képernyőre is, de igazság szerint kevéssé érdekeltek a többiek, sokkal fontosabb számomra, hogy egy rokonom is van a vizsgázók között volt. Azt azonban megállapítottam az adatokból, hogy a legtöbb hollowot Sora csapata likvidálta, igaz, az egyik vele lévő lány osztályelső volt szinte mindenben, de az unokatestvérem is nagyon szépen teljesített.
- Valami van az erőtér keleti oldalán. Utána tudna nézni, Hakusaya-san?- a gondolataimból az egyik, a vizsgát felügyelő tiszt szakított ki. Ugyan ez nem az én feladatom lett volna, elvégre szolgálaton kívül voltam, és a tiszt, aki most utasított, jóval alattam állt a rangsorban, mások voltak a szabályok, mint Soul Societyben, és kötelességem teljesíteni a vizsgáztatók parancsát. Józan számítással belátható az is, hogy nekem semmilyen feladatom nem volt, és erősebb voltam az összes jelenlévő shinigaminál, tehát logikus volt engem küldeni. Bekapcsoltam a fülemben lévő rádiót, ellenőriztem a fegyvereimet, és elindultam a megadott irányba.
Nem kellett sokat haladnom, hogy megérezzem azt az átkozott, ismerős lélekenergia típust, amiről lerítt, hogy hollow, de ott volt benne valami, ami ránk hasonlít. Ez az arrancar ráadásul jóval erősebb volt a múltkorinál, erősebb nálam is, talán még egy hadnagy erejét is meghaladták a képességei, még így is, hogy ilyen messze volt tőlem, éreztem a lélekenergiájáról, hogy mennyire nyomasztó, milyen erős. Ez az erőtér ráadásul el kellett volna, hogy fedje a lélekenergiánkat, az áttörése pedig még egy gilliannak is problémát okoz, tehát az, hogy bejutott, nem jelenthet mást, csak azt, hogy rendkívül veszélyes.
- Itt Hakusaya Shinichi, minden bizonnyal egy arrancar lesz az. Szakítsák meg a vizsgát, evakuálják a diákokat, és minél hamarabb küldjenek erősítést!- megszakítottam a vonalat, és abba az irányba indultam, amerről a lélekenergiát érzékeltem. Előhúztam a kardomat, és halk suttogással aktiváltam a zanpakutomat, egy ilyen ellenfél ellen nem tehetem meg, hogy félgőzzel harcolok.
Egy ház mögött befordulva meg is pillantottam az arrancart, aki úgy tűnik, már használta a Ressurecciónját, a hatalmas, két lábon járó rinocérosz bambán fordította felém a tekintetét. A legalább nyolc méter magas szörny száján groteszk mosollyal fordult felém, miközben felemeli a kezét, és felém dob valamit, ami elől időben félreugrottam ugyan, de így is rám fröccsent valami folyadék, amiről egy pillantással megállapítottam, hogy vér, méghozzá rengeteg. A tekintetemet ösztönösen vonzotta magához a felém dobott tárgy, amire pillantva számtalan érzés átjárt egyszerre: félelem, elkeseredettség, rosszullét, harag, a borzalom egy leírhatatlan keveréke.
Ahogy a fiatal szőke lány derékban félbeszakított, élettelen, véres testére néztem, aki az előbb még Sora oldalán pusztította a hollowokat, nem tudtam eldönteni, hogy fussak, azonnal rontsak rá a szörnyetegre, vagy csak álljak egy helyben, és engedjem át magam annak a rengeteg, felgyülemlett érzelemnek, nem törődve azzal, hogy mi fog történni velem. Mi történik, ha az unokatestvéremre is ilyen állapotban találok rá? Mi lesz, ha…
A bal tenyerem egy gyors mozdulattal végighúztam a zanpakutom élén, a fájdalom pedig visszaránt a valóságba. Nem vagyok már gyerek, nem tehetem azt, amit most teszek, az első osztag tisztje vagyok, a főkapitány alárendeltje, minden körülmény között kötelességem harcolni halálig, függetlenül a körülményektől. Seireitei katonája vagyok, egy igazi katona pedig nem tesz mást, csak érzelmek nélkül teljesíti a feladatát. Hideg fejjel kell mérlegelnem, bármi a helyzet.
- Shinichi-nii, ide gyorsan!- azonnal megismertem a hangot a tőlem jobbra jövő utcáról, és abba az irányba shunpoztam, pont időben ahhoz, hogy kitérjek a sötétszürke cero útjából, az arrancar pedig rendkívül lassan indult csak meg utánam, úgyhogy mire odaért, mi már az épület mögött voltunk.
Sora és a megmaradt társa, egy alacsony, fekete hajú lány sértetlennek tűntek, bár láttam rajtuk azokat az érzelmeket, amik engem is megkörnyékeztek még néhány másodperccel ezelőtt, a lány egyenesen sokkos állapotban volt. Őket még rosszabbul érintették a történtek, elvégre a barátjukat ölte meg a szörnyeteg, maradandó nyomot égetett a lelkükbe. De nem volt idő gyászolni, nekünk is a túlélésünk múlott azon, hogy időben reagálunk-e.
- Össze kell szednetek magatokat, ha biztonságban leszünk, meggyászoljuk a barátotokat!- Sora megtörölte a szemét, a lány tekintete azonban élettelenül haladt keresztül rajtam. Egy könnycseppet sem láttam a szemében, ami vagy azért volt, mert nem fogta fel, mi történt, vagy azért, mert nem tudta kiengedni az érzéseit. Rátettem a kezem a vállára, ami úgy tűnt, hogy kicsit segített, mintha már látott volna. - Ígérem, hogy minden rendben lesz. Ha összedolgozunk, le tudjuk győzni. Mindenki adjon bele mindent, én elterelem a figyelmét, ti támadjatok rá fentről!- Sora elszántan bólintott, és mintha a lány szemében is úgy láttam volna, hogy megcsillant valami, és felfogta, amit mondtam neki. A könnyeit még mindig nem tudta kiengedni, de megláttam valamiféle mély haragot, amit a barátja elvesztése miatt érzett.
Miután meggyőződtem róla, hogy a valószínű alacsony értelmi képességekkel rendelkező arrancar még mindig az utcán áll, és minket keres, kiugrottam a fedezékből, és felé indítottam egy alacsonyszintű kidout, ami csak arra volt jó, amire terveztem: felhívni a figyelmét. Újra kinyílt a hatalmas száj, újra összegyűjtötte a reiatsuját, hogy aztán egy pusztító, szürke energiasugár képében küldje útjára felém.
- Kuronami!- a magasnyomású víz csak arra volt elég, hogy tompítsam a cero erejét, de az így is elért. Ismerős érzés volt, ahogy éreztem, a kimonóm egyes helyeken leég, hasonlóan a bőröm felső hámrétegeihez, de az energiatámadás már nem volt elég erős ahhoz, hogy súlyos sérüléseket okozzon, csak a felsőtestem egy részén perzselte meg a bőrt, és fakasztott vért. Ezúttal nem volt időm várni, a két akadémista nem győzhet ellene, úgyhogy amint túltettem magam a fájdalmon, felé ugrottam a shunpom segítségével, és felemeltem a kardomat, hogy lesújtsak rá, egy újabb magasnyomású vízhullám segítségével. Az arrancar felemelte a kezét, és szürkés fényt hozott létre körülötte, amit azonban akadály nélkül szeltem át, a vízhullám lemetszette az arrancar négy ujját, és egy kisebb karcolást ütött a mellkasán is, a hierroja dacára. A még ép bal kezével felém sújtott, látszólag fel sem vette a fájdalmat, újra a szürkés fénnyel burkolta be az öklét, én pedig a kardommal hárítottam. Az ütés ereje nekirepített egy épületnek, és ugyan sikerült úgy fordulnom, hogy a lábaimmal érkezzek, éreztem, hogy a lábamban meghúztam az izmokat. Ha a hátammal tompítom az ütést, valószínű azonnal végem van. Így sem tudtam megakadályozni, hogy arccal érkezzek a földre.
Egy ezüstszínű háló csapódott az arrancar köré, aminek a vége az akadémista lány kezében volt, és bár a ház tetején állt, és nem láttam jól, így is biztos vagyok benne, hogy eltökéltség lángolt a szemében. Pár másodperc elteltével az arrancar teste összerándult, ahogy a hálón elektromos impulzus futott végig, majd amikor egy nagy erejű vízsugár csapódott a fejének, fel is üvöltött, a vízzel felerősített áram már neki is sok volt. Nagy szerencsének tűnt, hogy Sorának is víz típusú kardja volt, így az általa felhasznált vízzel is tudtam támadni.
Újfent kényszerítettem magam, hogy elfelejtsem a testemet, és talpra küzdöttem magam. Koncentráltam a vízre, és a jól begyakorolt mozdulattal begörbítettem az ujjam, hogy a Sora zanpakutoja által szétszórt vizet a rinocérosz feje köré koncentráljam, és megakadályozzam a levegővételben. A víz azonban nem mozdult, és csak ekkor tűnt fel, hogy Kurosame remeg a kezemben, a lélekenergiája pedig rohamosan csökken.
- Mi történt?
- Engedj el! Menekülj!- a hangjában soha nem hallott rémületet fedeztem fel, ami engem is megijesztett. Soha nem láttam még ilyennek a zanpakutomat.
- Mi a baj, történt… ?
- ENGEDJ EL!- a zanpakutom markolata, mintha meggyulladt volna, én pedig ösztönösen elengedtem a fegyver pengéjét, és egy szisszenés kíséretében a megégett tenyeremhez kaptam. A szemem elkerekedett, ahogy észrevettem, hogy a kard pengéje már félig elporladt, és folytatta a porladást, néhány másodperc alatt a penge, és a tsuba is porrá vált. - Ég veled… Shinichi…- a zanpakutom utolsó maradványait is szétvitte a feltámadó, gyenge szél egy szürke villanás kíséretében, én pedig éreztem, hogy a lelkemből mintha kitépték volna, eltűnt Kurosame… azt mondtam, ez lehetetlen, a shinigami zanpakutoja addig él, amíg maga a shinigami. Meghaltam volna? Nem, még mindig éreztem magam körül a világot, láttam, hallottam, érzékeltem a lélekenergiát, éreztem a shinigamikat, a két akadémistát, az arrancart…
- Sora, ne hagyjátok, hogy a zanpakutotok az arrancar kezéhez érjen! Sora!- elkezdtem rohanni feléjük, és láttam, hogy minden küzdő fél meghallotta a kiáltásomat. A lány megpróbálta lerántani a hálót az arrancarról, de ez egy vigyor kíséretében megragadta azt az ép kezével, és szürke fénybe burkolta. A háló elkezdett porrá válni, sokkal gyorsabban, mint Kurosame, valószínű a folyamatos kontaktus miatt. A pusztulás másodpercek alatt elérte a lány kezét, ami szintén apró lélekszemcsékké foszlott, ahogyan a karja is, majd néhány másodperc múlva maga a sikoltó lány és porrá vált teljes egészében.
- Sora, gyere!- miközben odakiáltottam az unokatestvéremnek, halkan elsuttogtam a Hadou 50: Rei no Kuron varázsigét, és egy gyors shunpolépéssel helyet cseréltem a másolatommal. Miközben az esztelen arrancar szétzúzta a gyakorlatilag fegyvertelen klónt, én Sorával a nyomomban menekültem, és közben hívtam Seireiteit.
- Itt Hakusaya Shinichi, az Ichibantai yonsekije! Azonnal erősítésre van szükségünk! Minden shinigami, aki még az Emberek világában tartózkodik, azonnal jöjjön hozzám!- alig tíz perce adtam ki az evakuálási parancsot, néhány shinigaminak még itt kellett tartózkodnia a közelben, mivel nem gondolkozik, le tudtuk volna győzni az arrancart azzal a három vagy négy tiszttel, aki még itt van.
- Nagyon sajnálom, Hakusaya-san, nem tudunk segíteni, amíg a Juunibantai nem elemezte ki az arrancar erejét és képességeit. Kérem, senkaimont se nyissanak, ez az arrancar különleges, nem kockáztathatjuk meg, hogy Seireitei közelébe kerüljön. Tartsanak ki!- mielőtt lehetőségem lett volna válaszolni, a tiszt kiszállt a vonalból, az újabb hívásaim pedig már süket fülekre találtak.
- Shinichi-nii, ide!- hagytam Sorának, hogy átvegye a vezetést, és bevezessen gyár a harmadik emeletének nyitott ablakán, néhány másodperc múlva pedig a rinocérosz arrancar elrobogott mellettünk, valószínű pocsék lélekenergia érzékelése volt, különben nem tudtuk volna lerázni. - Kérlek, engedd meg, hogy ellássalak, ismerek gyógyító kidout!- szomorúan mosolyogtam a fekete hajú fiúra, majd megráztam a fejem. Az igazi sérülésemet úgysem lehet meggyógyítani.
- Zárt vissza a kardodat, Sora, utána pedig rejtsd el a lélekenergiád! Nem kockáztathatjuk meg, hogy észrevegyen néhány karcolás miatt. Ne aggódj, jól vagyok- újfent rámosolyogtam Sorára, pedig valójában sírtam belül. Feldolgozhatatlan veszteség szenvedtem el, az arrancar a lelkem egy részét pusztította ki, ami sokkal fájóbb volt annál, mintha a karom vagy a lábam tépi ki.
Hátradőltem, és kifújtam magam. A reiatsum már szinte teljesen elfogyott, fizikailag is fájdalmak kínoztak, és csak most kezdtem igazán felfogni a nap eseményeit. A használhatatlanságomat, zanpakutom halálát és azt, hogy a saját társaim hátrahagytak meghalni, hogy kielemezzék az ellenség erejét. Ostoba voltam, hogy azt hittem, a Goteiben elfoglalt rangom bármit számít, ha kapitány lennék, akkor is éppen ilyen könnyen feláldoznának, csak egy bábu vagyok Seireitei shogi tábláján, ráadásul még pótolható is, bármikor állítanak egy másikat a helyemre. Talán csak a nemeseknek van értékük, az egész családom nem jelent annyit számukra, mint egy nemes, még ha a személye miatt nem is érdemelné meg a tiszteletet.
- Szerinted meghalunk, Shinichi-nii?- rá akartam vágni egy bíztató nemet, de vettem egy nagy levegőt a válasz előtt, és úgy döntöttem, őszinte leszek vele. Megküzdött azért, hogy shinigami legyen, megérdemli, hogy úgy kezeljem.
- Ha nem küldenek segítséget, biztosan. Pokollepkék nélkül szinte semmi esélyünk nincs átjutni a Dangaion. De szeretném, ha te megpróbálnád, ha megtalál minket, én megpróbálok majd nyerni neked egy kis időt- ez persze csak üres gesztus, nagyon nehéz eltalálni azt az időintervallumot, hogy a Takarító ne kapja el azt, aki áthalad a Dangain, és ő is meg fog halni, ha erre kényszerülünk, de legalább kap egy esélyt. Ha harcolnánk az arrancarral, biztos mindketten meghalnánk.
- De Shin-san, te fontosabb vagy nálam! Te vagy a jogos örököse a Hakusaya klánnak, az első osztag magas rangú tisztje vagy, én pedig csak egy akadémista a mellékházból, átlagos teljesítménnyel- megcsóváltam a fejem, majd egy mosoly kíséretében felálltam, és meghajoltam felé.
- Shinigami vagy, figyeltelek ma, Sora. Remek shinigami leszel, talán még az öcsémet is túlszárnyalod egyszer. Megvan rá az esélyed, hogy kapitányi szintre kerülj. Erős lettél, Sora. Ami engem, illet, ha akarnék, sem tudnék elmenni egyedül. A zanpakutom eltörött, nem tudom megnyitni a Senkaimont- lesütöttem a szemem az utolsó szavaimnál, mert éreztem, hogy könnyek jelentek meg a szemeimben. - Kurosame nincs többé, talán akkor sem akarnék már élni, ha lehetőségem lenne rá. Nem vagyok többet shinigami, csak egy megnyomorodott lélek, aki csak árnyéka lehet annak, aki régen volt. Nem akarom, hogy így emlékezzenek rám- a fekete hajú fiúra pillantottam, aki szintén felállt a földről. A zanpakutoját markolattal együtt a kezében tartotta, a már sokszor látott, zöld wakizashi ezúttal erőt sugárzott magából, csak most jutott eszembe, hogy Sorának is víz típusú kardja van. - Biztos jóban lettek volna a zanpakutoink, segíthettem volna benne, hogy közelebb kerülj hozzá. Kurosame imádta a tengert. A víz hordozza a békét, a vadságot, a biztonságot és a veszélyt is, ha harmóniát találsz közöttük, képes leszel uralni a zanpakutodat. Kár, hogy nem írtam naplót, sokat segített volna neked- láttam Során, hogy ő sem bírja sokáig visszatartani a könnyeit. Furcsa, soha nem álltunk közel egymáshoz, talán ő az a családomból, aki a leginkább árnyékba burkolózott előttem. Shanto-san és Nikoja-san folyamatosan körülöttem voltak, Tenshikoval sokat játszottunk kisgyerekként, ahogy az ikrekkel is, Sora azonban mindig félénk volt, és a szobába húzódott. Rengeteg időt vesztegettem el azzal, hogy nem beszéltem vele.
- Shinichi-san…
- Csak simán Shinichi- pont abban a pillanatban éreztem úgy, hogy ideje végre felülemelkedni ezen az idegesítő szokáson, hogy a rokonok jelzőt tesznek a nevek mögé.
- Shinichi, én mindent…- soha nem tudtam meg, hogy mit akart mondani. A következő pillanatban a mellkasa bal oldalán, mint egy hatalmas penge, szúródott át az arrancar szarva, majd ahogy még mélyebbre hatolt, hatalmas, harminc centiméter átmérőjű lyukat ütött a fiú testén. Nem tudtam semmit sem reagálni a sokkhatás miatt, ahogy láttam a rémületet és a fájdalmat Sora szemében, majd egy pillanat múlva a tekintete elsötétült. A zanpakutoja koppant a földön, ahogy az arrancar hátrarántotta a fejét, magával rántva Sora élettelen testét is az orrszarván.
Tudtam, hogy futnom kéne, de nem tudtam rávenni magam arra, hogy hátrahagyjam az unokaöcsémet. Tudtam, hogy már halott, de úgy éreztem, hogy nem maradhat holmi trófeaként ennek a szörnyetegként a szarván. Tudtam azt is, hogy minden ismerősöm azt mondaná, hogy fussak, és hogy legalább magamat mentsem, és így kíméljem meg a családomat attól, hogy még nagyobb fájdalmat éljenek át, de az észérvek már elvesztették a jelentőségüket.
Elrugaszkodtam a talajtól, és néhány shurrikent hajítottam a rám dühösen vicsorgó óriás arca felé, melyek közül néhány közvetlenül az unokaöcsém élettelen teste mellett surrant el, miután becsapódott, majd lepattant az arrancar hierrojáról. Egész életemben lenéztem a 11. osztagot, akik ész nélkül vívják meg a csatáikat, ahelyett, hogy visszavonulnának, megöletik magukat, és nem adják fel azt, ami már menthetetlen. Most azonban én is úgy éreztem, mint ők: egy olyan csatát vívtam, amiből nem vonulhatok vissza.
Egy nagy rakat szürke bara repült felém, melyek közül néhányat elkerültem, megint néhány súrolt, míg végül eltaláltak, én pedig rongybabaként zuhantam a földre. Éreztem, hogy nem fogok tudni időben felkelni, az arrancar szájában formálódó cero csak hamut fog hagyni belőlem, amit ugyanúgy elvisz a szél, akár Kurosamét. A cero megindult, én pedig lehunytam a szemem, azonban ahelyett, hogy meghaltam volna, megéreztem magam mellett egy ismerős lélekenergiát.
- Shiranui hadnagy!- a felettesem könnyedén hárította a rinocérosz ceroját, azt ugyan nem láttam, hogyan, de még a kimonója sem perzselődött meg, ahogy a szél itt-ott meggyűrte a fekete egyenruhát. Lehet, hogy mégis túlélem? - Shiranui-san, ne hagyja, hogy a zanpakutojához érjen, érintéssel képes elpusztítani a zanpakuto szellemeket!- szinte ösztönösen figyelmeztettem a hadnagyomat a veszélyre, maguknak a szavaknak talán már nem is értem a jelentését.
- Nyugodjon meg, Hakusaya-san, most már minden rendben lesz- a hadnagy lélekenergiája érezhetően megemelkedett, ahogy aktiválta a shikaiját, majd egy gyors mozdulatot tett az arrancar felé, aki felüvöltött, ahogy egy hatalmas lyuk keletkezett a felsőtestén. A rinocérosz térdre rogyott, Sora teste pedig lezuhant a szarváról. A fiú testét Shiranui-san elkapta, mielőtt földre érhetett volna, és mielőtt az arrancar hatalmas teste összezúzhatta volna őket, újra mellettem állt.
Megpróbáltam felállni, de a testem nem engedelmeskedett. Csak most éreztem meg, hogy semmi lélekenergiám nem maradt, ha még egy kicsit elvesztettem volna, valószínű meghalok, főleg így, hogy már nem támogat senki, csak a saját erőmre támaszkodhatok. A lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy Kurosame visszatér, ha az arrancar meghal, de így, hogy a hollow lélekenergiája eltűnt, sem éreztem mást, csak ürességet. A zanpakutom halott maradt, éppen úgy, ahogyan Sora is.
Shiranui-san lefektette mellém a fekete hajú fiút, akinek szinte az egész teste véres volt, ebből a vérből pedig jutott bőven a hadnagy ruhájára is. Azon a helyen, ahol régen a szíve volt, nem volt más, csak hatalmas, tátongó üresség. Nem kellett hozzá orvosnak lennem, hogy azonnal tudjam, őt már semmi nem menti meg. Az arcára ráfagyott a halál, a szemei élettelenül bámultak a sötét, éjszakai égboltra, amíg Shiranui fukutaichou le nem zárta a szemeit.
Miközben a hadnagy értesítette a negyedik osztagot, és egyéb, rutin utasításokat adott, én mereven bámultam hol a közben visszaváltozott arrancar tetemére, hol az unokaöcsém örökké alvó arcára, hol pedig csak magam elé, bele a sötétségbe. Ha valaki segített volna, ő is élhetne tovább. Persze, miért is segített volna nekünk bárki? Senkit nem érdekel néhány akadémista vagy shinigami élete, különösen azoké nem, akik elkövették azt a bűnt, hogy rosszul születtek. Aki nem születik nemesnek, bármilyen sokra viszi shinigamiként, mindig csak egy másodrendű közkatona lesz.
- Shiranui-san, kérem, ide tudná hozni Sora zanpakutoját? Abban az épületben maradt- ahogy felemelem a kezemet, és rámutatok a házra, észreveszem a kezemen azt az égésnyomot, amit Kurosame okozott nekem. Miért vagyok még életben? Miféle célja van annak, hogy nem haltam meg, és olyanok haltak meg körülöttem, akiknek még élniük kellett volna?
Egy meghajlás kíséretében elvettem a zanpakutot Naomi-santól, de mielőtt letettem volna Sora mellé, egy halk hangot hozott a tenger felém a belső világomban. A hang azonban sokkal vékonyabb, mint a zanpakutom hangja volt, ráadásul ismerős is. Pontosan olyan, mint Sora hangja volt, de azt nem hallom, mit mond, elnyomja a belső világomban már kontrollálatlan hullámok zúgása, és nem is látom. A gyertyák elaludtak, semmi nem hoz fényt a sötétségbe, nem tudom, merről jön a hang. Csak azt tudom, hogy Sora szólni akar hozzám.
Rátettem a kezem az unokaöcsém vállára, miközben válaszoltam a hangra a belső világomban. - Élni fogok helyetted is, Sora. Rajtam keresztül látni fogod azt is, ahogy a nemesek közé emelem a családunkat, és elfoglalja jogos helyét. Én leszek a te kezed, és te leszel az én kardom. A két félbe törött darabból keletkezhet újra egy egész.

Spoiler:

Tárgy: Re: A Hakusaya klán Vas. Szept. 30, 2012 1:45 am

Üdv!

Ugyan shikai-módosításhoz nem követelünk meg történetet a pályázat mellé, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy ha nincs mellé ez az írás, akkor szegényebb lennék egy élménnyel. Példaértékű pályázat, természetesen ELFOGADOM Neutral