Ranil Carrolobacco
Privaron Espada
Hozzászólások száma : 82
Tartózkodási hely : Las Noches...
Registration date : 2009. Nov. 25.
Hírnév : 3
Karakterinformáció
Rang: 3. Espada
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (11500/25000)
 |  Tárgy: Ranil Carrolobacco Csüt. Nov. 26, 2009 12:26 am | |
| Jelszó: "I am merely practicing/saying goodbye to you."
Név: Ranil Carrolobacco, egykor Hoshigawa Leena Ayuko
Nem: nő
Kaszt: 13. arrancarr
Kor: 264 – 18-nak tűnik.
Felszerelés: Zanpakutuo, és még néhány tőr.
Kinézet: 174 cm magas, hosszú hajú, élénk tekintetű lány, lila hajjal és aranyszín szemmel. A hollow lyuka a bal vállán van.
Jellem: Nagyszájú, szereti az embereket bosszantani, és ezért majdnem mindent képes megtenni. Szinte semmitől sem fél.
Zanpakutuo neve: Sonriente Halloween Duquesa ~ Mosolygó Halloween Hercegnő ~
Zanpakutuo parancsszava: Baliarín, Sonriente Halloween Duquesa! ( Táncolj, Mosolygó Halloween Hercegnő!)
Resurreccion: Rabioso aparición ~ Veszett Szellem ~
Végtagjai meghosszabbodnak, szeme narancs fényben izzik. Bőrét, egész testét bevonja a maszkja, melyen vékony, vörös csíkok futnak szert-szét, különböző mintázatokat alkotva. A két mellén például egy - egy vörös, vékony vonalak formázta rózsa látható. Fülei nagyobbak, hosszabbak lesznek az átlagosnál – így érzékenyebb lesz a hallása. A körmei hosszú karmokká válnak.
Támadások:
○ lince clamar ~ hiúz sikoly: Ajkait kiáltásra húzza, és a belőle előtörő, hiúzhoz hasonló hang az ellenfél fejében erős, szinte elviselhetetlen fájdalmat, szédülést, koncentrációzavart okoz.
○ gris punzada ~ sötét tüske: A körmei feketén felragyognak, majd suhintásra „leválnak” az ujjairól, körbeveszik, és megháromszorozódnak. Ezeket az ellenfél felé képes kilőni, és komoly sérüléseket okozni, ugyanis a tüskékké vált karmokban méreg van.
○ besco corbata ~ csók kötél: Úgy tesz, mintha a levegőbe "puszilna", és ajkaiból narancsszín gáz tör elő, mely körbeveszi az ellenfelet, és hallucinációt okoz neki: azt képzeli, hogy körbeveszi őt egy alak, akibe szerelmes, és csókot vár tőle - a valóságban pedig mozdulaltlanná válik, és célpontot nyújt egy támadásnak...
Előtörténet:
1745. október 29.-én születtem, hajnalban. A városban síri csend volt, csupán a ház ablakához csapódó szomorúfűz ágai keltettek némi zajt. Aztán felsírtam. Egészséges voltam: elemi erővel ordítottam, és követeltem magamnak az akkor még szeretett anyám mellét- éhes voltam. Anyám a félig német származásomra tekintettel a Hoshigawa Leena Ayuko nevet adta nekem. Néhány évig úgy-ahogy boldogan éltem a családom körében. Szinte sosem törődtek velem, magamnak kellett gondoskodnom róla, hogy ne haljak éhen. Nem tudom, miért szült meg anyám, ha nem kellettem neki. Jól bírtam a munkát, bár nem értettem miért kellett dolgoznom. Hét éves lehettem, amikor anyám újra teherbe esett – és ez jelentette az én végem. Húgomnak a Hoshigawa Leena Yumi neve adta – nekem pedig egy batyut, és kitett az utcára. Azon a napon gyűlöltem meg őket. A húgom, aki akkor még meg sem született, nem ismerhetett meg. De… nem is bántam. Miatta kerültem ide, erre a koszos és hideg utcára. Igaz, eddig sem volt fényes életem, de legalább… volt otthonom.
Az elkövetkező két évben az utcán éltem, és egyre hevesebb gyűlöletet tápláltam az egykori családom után. A város másik végébe menekültem – nem akartam őket látni, nem akartam, hogy megtaláljanak… Csak jobban fájt volna az, amit velem tettek.
Kissé koszos utcagyerekké váltam, addig loptam a megélhetésért, amíg egy gazdagabb család feje meg nem sajnált. Magához vett, és a gyermekei szolgálója lettem. Mérhetetlen hálát érzetem iránta – olyan érzésem volt, hogy ő az első ember, akit valóban megszerettem. Egy lánya és egy fia volt: Saeko és Munsu. A lány igazi úrilány volt, csöndes és művelt – a korához képest. Azonban a fiú egy angyalbőrbe bújt sátán volt… Ha nem figyelték, ütött, vert és kínzott engem. Hogy miért nem menekültem el? Féltettem Saekot, aki az egyetlen barátom volt. Míg ide nem jöttem, őt bántotta helyettem… együtt nevelkedtünk, megtanultam írni, olvasni, számolni. Azonban egyetlen próbálkozás sem járt sikerrel: az utcán belém ivódott nagyszájúságot, hevességet és arroganciát senki sem tudta belőlem kinevelni. Őszintén szólva, nem is akartam. Az évek még így, szenvedve is gyorsan teltek, és Saeko valódi bizalmasa lettem. Azon igyekeztem, hogy neki minél szebb és jobb élete legyen. Bár tény, nem sokat tehettem érte… Eljött az az idő is, mikor férjhez akarták adni. Ekkor lettünk mindketten tizennyolc évesek. Munsu ekkor már a húszat is betöltötte, és kegyetlen, gerinctelen emberré vált – de ezt persze csak a húga és én tudtuk. Biztos voltam benne, hogy egy nap kiderül, hogy milyen is valójában. Mert ugye, hiába fényes az alma, ha a belseje rothadt…
Az esküvő napján kivételesen én is szépen voltam felöltözve. A hajam is fényesre megmostam – eddig ne láttam értelmét, de most fontos volt, hogy szép legyek: Saeko magával akart innen vinni az új háztartásába. A szülei bele is egyeztek. Így volt egy halvány esélyem a boldog, nyugodt cselédéletre… Nem vártam többet. Tudtam, hogy gazdám boldog életet fog élni: fiatal, jószívű férjet kapott az élettől, akivel szerették egymást. Az esküvő éjjelén boldogan feküdtem le aludni, amikor is kinyílt a cselédlak ajtaja. Megmerevedtem, mert pontosan tudtam, hogy mi következik. Ez a verés biztosan nagyobb lesz, mint az eddigiek… hiszen soha többé nem emelhet majd rám kezet.
- Azt hiszed Ayuko, hogy elmehetsz? – az első ökölcsapás a mellkasom érte: azonnal belém szorult a levegő. Szemembe könny szökött, számban megéreztem a vér ízét. Igyekeztem nem adni ki hangot… Ez az utolsó, ezt már kibírom. Holnap… Megmenekülök.
Éreztem, amint a köntösöm tépi le rólam, és védekezni akartam, de nem tudtam… Hiába edződtem meg a munkában, hozzá képest túl gyenge voltam. Ma nem volt elég neki, hogy megvert… teljesen meggyalázott. Nem visíthattam, hiszen a torkomnak szegezte a kést… Bár talán jobb lett volna meghalni. Miután végzet, megvetően röhögött, és meglendítette a kést…
Miért látom magamat felülről? Mi történt? Amint a mellkasomhoz értem, hosszúnak tűnő láncot tapintottam ki. Amint körbenéztem, megláttam a vérbe fagyott testem… Munsu átvágta a torkom. Ahogy eszembe jutottak halálom körülményei, megremegtem. Most is éreztem a torkomban égő fájdalmat. Saeko… ő legalább kiszabadult.
Nem kellett túl sokat arra várnom, hogy egy szörnyeteggel találkozzak. Valamiért azután örökké a nyomomban voltak, és el akartak kapni. A bennem fokozódó undor és gyűlölet mégis erőt adott a menekülésre- pedig a legszívesebben meghaltam volna. Miért akarják azt, hogy ennyit szenvedjek? Komolyan ennyire rémes személyiség lennék?
Egy nap azonban több lidérc fogott közre, és felfaltak. Még soha, semmi nem okozott akkora kínt… Az arcomat pedig elfedte egy fehér maszk. Megrémültem, amikor a testem olyanná vált, mint azoké, akik felfaltak. Rövid időn belül rájöttem, hogy miért akartak engem… tápláléknak. Emésztett az éhség, szinte megőrjített. Soha nem találtam elég lelket, így egy idő után a fajtársaim ellen fordultam. Hogy le tudjam őket győzni, saját támadásokat fejlesztettem ki. Hosszú, hosszú évek teltek el ezek tökéletesítésével és a társaim felfalásával. Mondjanak ők bármit, nekem jobban ízlettek ők, mint az emberi lelkek. Furcsálltam, hogy nem emlékeztem arra, hogy ki voltam. Csupán két arcra emlékeztem, ami heves gyűlöletet keltett bennem. Egy fiatal lányéra, és egy férfiéra, akinek az arcát hosszú, fekete haj keretezte. Amúgy szép vonásait eltorzította a belsejéből áramló romlottság… Nem haboztam: átkeltem az Emberek Világába, és valahogyan megtaláltam azt az embert. Mérhetetlen euforikus mámor töltött el, amikor végeztem vele, és a satnya kis lelkét felfaltam. A mellette fekvő, kék vállú nőt békén hagytam: nem éreztem irányában semmit sem, csak szánalmat. Ez nem elégített ki: tovább űzött, tovább hajtott a bennem tomboló éhség. Egyre nagyobb és nagyobb lettem a felfalt lelkektől, az erőm is nőtt… de a bennem tomboló űr követelte a magáét. Egy idő után egy Gilliant sodort utamba a Sors: nem hagyott figyelmen kívül, fel akart falni. Én pedig erősebb akartam lenni, csillapítani akartam az éhségem. Gondolkozás nélkül, ösztönösen keltem vele harcra… és legyőztem. Felfaltam, ahogyan az őt követőket is. Gillianné, hatalmas, gyönyörű, ragyogó tekintetű Gillianné váltam. Egyre többen támadtak meg, és akit sikerült legyőznöm, és nem bírt elmenekülni – felfaltam. Elértem az adjuchas szintet: ezután már velük is meg kellett küzdenem, és minden lelkiismeret furdalás nélkül faltam fel az ő holttestüket is. Mérhetetlen élvezetet okozott számomra, hogy meg kellett küzdenem a létemért – éveken keresztül hajszoltam a hollowokat, adjuchasokat, és megettem őket. Erősebbé váltam.
A sötétben kóboroltam, a forróság valamelyest enyhült ilyenkorra. Mélyeket lélegeztem, és kerestem egy újabb áldozatot. Nagyon, nagyon rég nem ettem már… de nem éreztem az éhséget annyira mindent elsöprőnek, mint eddig. Aztán meghallottam egy halk hörgést. A hang irányába siettem, és megláttam: egy haldokló adjuchas. Hatalmas ereje volt, és már alig élt. Nem tudtam, ki lehet az az őrült, aki hagy parlagon heverni ekkora erőt… Habozás nélkül vetettem magam rá, és ettem meg. Rájöttem, hogy az ő ereje kellett ahhoz, hogy egy új szintre léphessek… Arrancará váltam – méghozzá egy nem is annyira gyenge arrancar lettem. Teljesen elégedett voltam, bár még közel sem értem el a hőn áhított címet. Amikor letéptem a maszkom, órákon át csak néztem az arcom, amit olyan régen nem láttam… és eszembe jutott egy arc, és a hozzá tartozó név: Yumi. Heves gyűlölet ébredt bennem, ami valami megmagyarázhatatlan vággyal keveredett… De ezt az érzést elnyomtam magamban.
Amint így töltöttem napjaim, lassan eszembe jutottak az emberi életem emlékei. Hoshigawa Leena Ayuko. Egy gyenge személy volt. Én már más vagyok. Új életet fogok kezdeni. Ehhez pedig… kell egy új név. Ranil Carrolobacco… tökéletes lesz.
Aizen-sama érkezésével megváltozott minden. Nem rajongtam érte, de tiszteltem: képes volt, úgy- ahogy rendet tartani. Némi hálát is éreztem iránta: rengeteg ellenségem semmisítette meg. Volt rá lehetőségem, hogy fracciónná váljak, de nem éltem vele. Soha, senki szolgája nem leszek még egyszer... Elhatároztam, hogy erősebbé válok, és egy nap – egy szép napon talán megkapom a hőn áhított címet. Valamint… egy nap megölöm a húgom. Nem változtam semmit sem ezen a téren. Az ő hibája minden. Ha nem születik meg…
A hozzászólást Ranil Carrolobacco összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 13, 2010 9:31 pm-kor. |
|
