Jelszó: "I am merely practicing/saying goodbye to you."

Név: Raúl Suspicaz de Afuera

Kor: 59 éves (20nak néz ki)

Nem:férfi

Kaszt/rang:14. arrancar (Slarin Sleryrrlyn’dreskel fracciónja)

Kinézet:
185 cm magas, átlagos testalkat, fekete haja van, ami homlokáról szemébe lóg.Szemei barnák. Maszkja feje búbján található, ami egy nagymacska koponyája. A koponyából két szemfog indul ki, ami végigfut Raúl arca mentén. A hollow lyuk a mellkasa jobb oldalán, a szívével egy vonalban található.

Jellem:
Nagyon lusta, kicsit flegma, és elvont. Bárhol és bármilyen pozícióban képes bealudni a legkisebb gond nélkül is. Szereti a tejet, és a halat (meg a gombolyagokat). Életében is szerette a macskákat, és ez halála után sem változott, épp ezért eléggé hasonlít egy macska jellemére. Általában azok a dolgok tetszenek neki, ami másoknak nem. Ezekért a dolgokért kiállni viszont nem nagyon szeret, mert az már energiába kerül, és ahhoz túl lusta. Nem szeret ugrálni, sietni, dolgozni, viszont a társaságot szereti.

Zanpakuto: Átlagos japán katana, fekete markolattal, arany keresztvassal.
kinézete: http://www.ryansword.com/index.php?main_page=popup_image&pID=220

Zanpakuto neve: Gran Yaguareté(nagy jaguár)

Parancsszava: Aulla!(üvölts) Miközben a parancsszót mondja, körmeivel végigszánt a katanája pengéjén.

Ressurectión:
Raúl szemei megváltozna, és olyanok lesznek, mint egy jaguáré. Ezáltal sötétben, és rossz látási viszonyok között is kiválóan lát. Testalkata is megváltozik. Sűrű fekete szőr borítja a testét, fülei jóval érzékenyebbek lesznek, mint eddig, ezáltal sokkal jobban hall, szaglása kifinomult. Gerince meghajlik, négykézláb fog járni, karmai megnőnek, amikkel mély és súlyos sebeket tud ejteni. Farka is nő gerincéből, amivel remekül tud manőverezni nagy sebességnél. Ilyenkor érzései, gondolatai megváltoznak, és ellenfelében a prédát látja, ami arra vár, hogy leterítsék. Gyorsasága eredeti sebessége 5x sebességére nő.
ressurectión: https://2img.net/h/oi48.tinypic.com/1qs3z7.jpg

maszkja: https://2img.net/h/oi45.tinypic.com/k4icn8.jpg

Képessége: Onda sonora (hanghullám) Raúl ezt a képességét ressurectión alakjában tudja használni. Kitátja pofáját, és egy hatalmasat üvölt, amitől egy hanghullám indul el az ellenség felé. A hanghullám hátrataszítja az ellenfelet, és meg is süketíti néhány másodpercre, továbbá erős fejfájás tör rá.. Hatása alatt Raúl ki tudja használni gyorsaságát, és végezni tud áldozatával gyorsan

Előtörténet:

1950-ben születtem elsőszülöttként, egy átlagos japán családban. Nem voltunk szegények, de nagyon gazdagok sem. Testvérem nem született, ezért a szüleim nagyon vigyáztak rám, és óvtak minden bajtól, nehogy valami bajom essen. Gyerekkorom ehhez képest boldogan telt, bár nem volt sok barátom. Inkább az állatokat szerettem jobban, velük barátkoztam kis korom óta. Ez a szokásom megmaradt a későbbiekben is, na meg, ahogy idősebb lettem, egyre lustább is, de persze az állatokra mindig volt időm. Sajnos saját háziállatom nem lehetett, mivel lakásban éltünk, és nem engedték meg szüleim, ezért is naphosszat a városi állatkertben, illetve körül lógtam, vagy épp a városban, és a kóbor macskákkal, kutyákkal barátkoztam. Sok barátom volt ilyen téren. Nekik is kellett valaki, aki szereti, és eteti őket, és nekem is kellettek valakik, akikkel barátkozhatok. Így hétköznapokon iskola után mindig tettem egy kis kitérőt, meglátogatni ezeket az állatokat, illetve a hétvégék nagy részét velük töltöttem. Naphosszat képes voltam bámulni az utcákon a macskákat, kutyákat, meg minden más állatot is. Viszont a legjobban mégis az állatkertben éreztem jól magam, ahol kedvemre nézegethettem, tanulmányozhattam a tigriseket, oroszlánokat, jaguárokat, pumákat, és egyéb nagymacska fajtákat. Ők voltak a kedvenceim, a nagymacskákhoz álltam a legközelebb. Mikor otthon voltam, akkor is nagymacskákat rajzolgattam a füzetembe. Nem tehettem róla, szerettem őket. A méltóság, ami sugárzott a tekintetükből, mindig lenyűgözött. Szóval mikor csak tehettem, az állatkertben voltam, és elmélyülten figyeltem az állatokat. Az emberekkel sem volt különösebb gondom, bárkivel, bármilyen társaságban el tudtam helyezkedni, de mikor egyedül voltam, az állatokhoz húzott a szívem. Kedvenceim a jaguárok voltak, valahogy ők fogtak meg a legjobban a többi nagymacska közül.
Így történt ez egy vasárnap délután is, mikor közöltem szüleimmel, hogy elmászok az állatkertbe. Szokás szerint bólintottak egyet. Jobban szerették, ha oda megyek, mint mondjuk drogozni egy lezüllött bandával, ezért nem is szóltak bele. A fél órás séta után odaértem az állatkerthez, és kifizettem a belépőjegy árát. Na igen, rág volt már az, amikor ingyen beslisszolhattam, mert még fiatalabb voltam, most viszont, 20 évesen, már fizetni is kellett…
1-2 óra alatt végig is jártam szokásos körutamat. Mindig a nagymacskákkal kezdtem, de persze a többi állatot is meg szoktam nézni, mert azok is érdekesek. Sötétedett már, mikor végeztem, ezért is elindultam hazafelé. Nem sokan voltak az utcákon, még autók sem igen közlekedtek. Mindenki otthon volt már, vagy épp a munkahelyére ért oda az éjszakai műszakra. A holnapi napomról elmélkedtem hazafelé, mikor megláttam egy kismacskát, ami éppen az út fele futott, nyilván át akart menni az út másik oldalára. Viszont nem vette észre, hogy egy autó közeleg felé, vagy nem is foglalkozott vele talán, hisz még kölyök volt. Át sem futott a fejemen, hogy mit csinálok. A lábaim maguktól mozogtak, és siettek a kismacska felé, hogy megmentsék. Itt ütközik ki, hogy mennyire jobban kötődtem az állatokhoz, ugyanis egy idegen emberért nem biztos, hogy ugrottam volna.
A kocsi egyre csak közeledett, a kölyök továbbra is araszolt az út másik felére, én pedig egyre jobban szedtem a lábaimat, hogy megmentsem. A jármű már csak méterekre volt a macskától, mikor odaértem, még éppen sikerült odébb hajítanom, és láttam, hogy talpra esik, megijed, és eliszkol. Ezután egy nagy csattanást hallottam, és éles fájdalom hasított belém. Valami eltaszított vagy 5-6 méterrel odébb. A földbe csapódás azonban már nem fájt.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak kinyitottam a szemem. Először azt hittem, hogy túléltem a dolgot, mert embereket láttam mindenfele. ki nézegetett, ki dolgozott. Engem néztek. Vagyis inkább valamit nem sokkal mellettem. Oldalra hunyorogtam, és szinte azonnal hátrahőköltem. A földön hevert a testem, és egyértelmű volt, hogy élettelen. De akkor mit kerestem én itt? Miért nem haltam meg a testemmel együtt? Vagy arról van szó, hogy pont meghaltam, és ilyen az élet a halál után?
- Hahó!... – kiáltottam, vagyis inkább szóltam oda csendesen az egyik rendőrnek, aki mellettem ácsorgott. Nem jött válasz. Próbaként néhányszor integettem a kezemmel a szemei előtt, de nem látott. Senki sem látott. Kezdett kicsit kétségbe ejteni a helyzetem, mert mikor végignéztem a testemen, egy láncot vettem észre, ami a mellkasomból lógott ki. A frászt hozta rám a dolog, de nem tudtam vele mit csinálni sajnos. Hozzá kellett szoknom, hogy ezen túl lélekként mászkálok az emberek között magányosan. Nem volt túl bizalomgerjesztő jövő. Tettem, amit tehettem, vagyis lélekként járkáltam a városban. Nem egyszer hallottam titokzatos, hátborzongató üvöltéseket a távolból. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de betudtam annak, hogy ez egy mindennapos jelenség miután meghalt valaki. Jó ideje bolyongtam már, mikor egyszer egy különös, és ijesztő dolgot láttam. Egy szörnyszerűség közeledett felém, és pontosan olyan hangja volt, mint amit hallani szoktam a távolból.
- Üdv! Nem tudod esetleg, hogy mi a fene…– köszöntem az izének, ami viszonzásképp elkapott, és cseppet sem gyengén emelt fel a fejével egy vonalba. Hát, ha létezett olyan, hogy halál után is még egyszer meghalunk, akkor az most következett be. Próbáltam kapálózni, ellenállni, de hiába való volt minden. A szájához emelt és egyszerűen megevett a szörny. Ennyi volt. Elsötétült minden, már nem akartam mást, csak aludni. Aztán újra kinyitottam a szemem. Másodszor is megtörtént. Viszont most más volt. Rettentően éhes voltam, és mindenáron pusztítani akartam. Lenéztem magamra, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy én is olyanná váltam, mint ami az előbb megevett. Vagy órákkal ezelőtt? Ki tudja. Mindenesetre azt tettem, amit az ösztöneim súgtak. Vadásztam, mégpedig lelkekre. Olyanokra, mint ami eddig én voltam. A gyengébb elbukik, az erősebb él tovább. E szerint az elv szerint kellett élnem tovább. Bár alakot váltottam, és megváltozott az életem is, nem voltam még így sem biztonságban. Akadtak fajtámbeliek, akik nem csak lelkekre vadásztak, hanem hollowokra is. Mert hogy az voltam most már, egy hollow, egy lidérc. El tudtam volna képzelni jobb sorsot is magamnak, de az, hogy megmentettem egy kismacskát a haláltól, ide juttatott. Nem bántam meg azóta sem. Viszont nem volt más választásom, minthogy harcolnom kellett ezért az életemért, és meg kellett védenem. Étvágyam is egyre nagyobb lett, így már nem csak hogy védekeztem, hanem támadtam is. Épp úgy vadásztam a hollowokra, mint a lelkekre. Egy idő után megerősödtem. Jóval erősebb voltam, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Kezdetben csak a méretem nőtt, egyre nagyobb lettem. Később viszont, a testem megváltozott. Óriási fekete ruhás hollow szerűség lettem, egy gillian. Az éhségem továbbra sem tűnt el, éppen ezért folytattam, amit eddig, és tovább ettem a társaimat. 15 évembe telt, mire elég erős lettem ahhoz, hogy átváltozzak egy Adjuchassá. Különös érzés volt. Mintha kicsit visszakaptam volna a tudatom. Viszont a testem annál jobban lenyűgözött. Egy fekete jaguár képében éltem tovább az életem. Már gond nélkül tudtam vadászni, hisz a testem erre volt specializálódva. Beszélni is tudtam, és többé már nem voltam az a primitív hollow, ami azelőtt. Teltek a napok, hetek, hónapok. Mikor épp nem vadásztam, akkor lustálkodtam, aludtam. Többet akartam, és tudtam, hogy mit kell tennem ennek érdekében. 24 évig éltem Adjuchasként ebben a formában, míg végül úgy döntöttem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megváltozzak. Iszonyú kínok között váltam meg maszkomtól, de még sem sikerült teljesen elválnom tőle. Egy része rajtam maradt, viszont megváltozott a testfelépítésem. Erősebb lettem jóval, mint eddig bármikor. Erőm nagy részét elzártam egy katanába, amit Gran Yaguareté-nek neveztem el. Így váltam arrancarrá. Nem sokkal ezután felkerestem Aizent, aki Hueco Mundoban „uralkodott” és felajánlottam neki szolgálataimat. Nem volt kedvem egyedül mászkálni Hueco Mundo kies vidékein. Aizenék befogadtak, és beosztottak egy Slarin nevű espada alá. Nem volt ínyemre az alárendeltség de egyelőre ezzel kellett beérnem. Hisz mindenki alul kezdi a ranglétrán először.