Oshiro Ito Mamoru hadnagyi páláyzata

Tárgy: Oshiro Ito Mamoru hadnagyi páláyzata Szomb. Nov. 07, 2009 1:53 am

Hadnagyi pályázat:

- Nagyon nagy a mozgás manapság Seireitei vezető posztjain. –elmélkedett az utcán a sétapálcáját forgatva Mamoru. Már az Akadémián is figyelemmel követte az éppen pozícióban lévő kapitányok és hadnagyok sorát, de így hogy már maga is shinigami, méghozzá egy jelentős számmal rendelkező tiszt az ötödik osztagban, nem engedhette meg magának az informálatlanságot. Márcsak azért sem, mert szerette az embereket a nevükön üdvözölni, mégha ilyen magas rangú shinigamikról is van szó. Sokkal udvariasabbnak, és műveltebbnek tartotta ezt az üdvözlési formát.
Ma felettébb jó kedve volt. Furcsállta is, pedig semmi különösebb oka nem volt arra, hogy ilyen emelkedett hangulata legyen. Azonban kicsit neki is, mint az elmúlt napokban minden shinigaminak Seireiteiben, halvány sötét árnyékot vetett hangulata fölé Sierashi-san árulása. El sem tudta képzelni mi vezethette a volt-kapitányt arra hogy ilyen drasztikus lépést tegyen. Nem elég hogy elhagyta Seireiteit, embert is ölt, Ninomiya hadnagyot és néhány kapitányt is súlyosan megsebesített. Ninomiya hadnagy azonban hamar felépült, sőt épp a napokban el is hagyta az osztagot. Mamoru sajnálta ugyan, de inkább örült a volt hadnagya sikerének, aki mostmár kapitányként folytatja tovább a munkáját. Abba még igazán bele sem gondolt, hogy vajon ki fogja betölteni a helyét idehaza az ő osztagukban.
- Versengésekkel teli időszaknak nézünk elébe… - sóhajtott egyet tovább forgatva a kezében a sétapálcát. Ő maga egyáltalán nem érzett ambíciót arra, hogy a most elkövetkező napokban, hetekben beteges bizonyítási vággyal vesse magát minden meggondolatlanságba, hogy kivívja a kapitány elismerését. Szinte teljesen hiányzott belőle ez a versenyszellem, másrészt pedig belátta, hogy vannak olyan tisztek, aki nálánál sokkal jobban is megérdemelnék a pozíciót. Mint például a harmadik tiszt, Eiji. Ő előrébb van a sorban mint Mamoru. Sokkal érdekesebbnek találta kívülről szemlélni ezt a versenyt, mint részt venni benne.
*Mások elkövetett hibáiból csak tanulhat az ember. Sokkal fájdalommentesebb mód ez, mint a saját kárunkon tanulni* -komorodott el kicsit. Sétapálcáját letette maga mellé, majd meglazítva inggallérját, kiemelt alóla egy vékony ezüstláncot, aminek a végén ott lógott a kék köves gyűrű. Az idő semmit sem fogott rajta, hiszen Mamoru mindig nagy gonddal ügyelt rá, hogy ugyanolyan gyönyörű legyen, mint mikor még Haruka finom ujjait díszítette. Annyival tartozik neki, hogy eleget téve az utolsó kívánságának, nem hagyja magát megfeledkezni róla. Bár tudja, hogy a lány egyáltalán nem azt szerette volna, hogy bűntudatot érezzen, de Mamoru még most is magát okolta a történtekért. Akárhányszor csak visszagondolt a kedves mosolyára, vagy ahogy a szél játszadozott a hajával mikor a rózsalugas alatt ültek a kertben, összeszorult a szíve. Túl későn jött rá, hogy szereti…azt kívánta bárcsak visszamehetne az időben és helyrehozhatná élete legnagyobb hibáját. De sajnos ami egyszer megtörtént, azon már lehetetlen változtatni. Együtt kell élnünk a döntéseink és tetteink következményeivel. A sorsunk arra használja ezeket, hogy tanítson minket, mégha néha nagyon kegyetlen leckéket is ad.
Végighúzta ujját a kék kövön, majd sóhajtott egyet, és visszacsúsztatta az inge alá a láncot. Pillanatnyi megtorpanása után, épp igazította volna meg a gallérját, és indult volna tovább, mikor hirtelen földbegyökerezett a lába. Az egyik stand előtti tömegben ismerős szőke fürtöket látott. Megdermedve bámult a neki háttal álló lányra, aki épp készült megfordulni, felfedve Mamoru előtt a fájdalmasan ismerős arcvonásokat. A fiú megdörzsölte a szemeit, de mire ismét odanézett a lánynak nyoma sem volt.
- Biztos csak a képzeletem játszik velem. –szorongatta a sétapálcáját. Ez a pár pillanat nagyon felzaklatta, mégha csak egy illúzió volt is. Sietősre fogva lépteit indult hazafelé, hogy megigyon egy csésze teát, amitől lenyugodhat. Útközben idegesen kapkodta a fejét ide-oda, de sehol sem látta a lányt. Mire elérte az osztaguk kapuját kissé már sikerült lenyugodnia, és összeszedve magát lépett be a kertbe. Nem mutatkozhat ennyire zaklatottan az emberek előtt. *Egy úriembernek mindig meg kell őriznie a hidegvérét.* -igazította meg a ruháját, mielőtt végighaladt volna a kerten a szobája felé igyekezvén. Útközben üdvözölt néhány tisztet, felvéve a tőle telhető legnyugodtabb arckifejezést. Amint becsukta maga mögött a szobaajtót, egyből meglazította fodros gallérját, és azonnal fel is tette a kedvenc earl grey teáját, amit az emberek világából hozatott magának. Pár perc múlva már az ágyán ücsörögve, üres tekintettel maga elé meredve kortyolgatta a teát. A felette tornyosuló csendet villámcsapásként beléhasító hang törte meg.
-Ez a hang! Ez a nevetés! Nem lehet… -ejtette ki a kezéből a csészét, ami a földre hullva darabokra tört szét. De a fiú nem foglalkozott vele, hanem szinte úgy tépte fel az ajtót, hogy kijusson az udvarra. Kétségbeesetten kapkodta a fejét, hátha megpillantja a hang gazdáját. Teljesen elvesztette a valóságérzékét.
-Mondd, csak, szereted a rózsákat?… –csengett a fülében a női hang. –Pedig gyönyörű virágok…
Hiába tudta, hogy ez lehetetlen, eszelősen indult el a hang irányába. Nem tudta mire számítson, de mindenképp meg kellett találnia a lányt. Még mindig hallotta, és egyre közeledett hozzá. A gyomra összeszorult, a szíve pedig a torkában lüktetett, és már-már a sírás kerülgette, ám ekkor hirtelen eltűnt. A kacagás megszűnt, és csend lett. Fülsüketítően nagy csend. Mamoru teljesen összetört. Kezdte azt hinni, hogy teljesen elvesztette az eszét. Megsemmisülten botorkált vissza a szobájába és zárta magára az ajtót. Nem akart vendégeket fogadni, nem akart senkit sem látni csak egyedül lenni. Nagyon ritkán zárkózott így el az emberek elől, de most képtelen lett volna bárkivel is kedélyesen társalogni.
Az elkövetkezendő napok különösen megviselték a fiút. Úton útfélen hallani vagy látni vélte a titokzatos lányt, és ez egyre inkább kizökkentette a mindennapi életéből. Mintha szándékosan akarta volna az őrületbe kergetni Mamorut. Egyre jobban nehezére esett társaságban mutatkozni, vagy akárcsak szót váltani az emberekkel. Teljesen bezárkózott. Tudta, hogy ez nem folyhat sokáig így, hogy a munkája rovására ne menjen, de képtelen volt összeszedni magát. Mikor már épp lenyugodott volna, újból felbukkant a fantomja, hogy ismét összezavarja.
-Aggódom érted Mamoru. –jelent meg az íróasztalánál ücsörgő fiú mögött a vörös színekben tündöklő rózsahercegnő. –Fáj a szívemnek nézni, ahogy tönkretesz az az illúzió… -ölelte át a nyakát.
-De én láttam és hallottam, akkor nem lehet illúzió! –pattant fel hirtelen és csapott az asztalra. Majd mikor eljutott az agyáig, hogy mit tett az imént, gyorsan hátrafordult a hercegnőhöz.
-Kérlek ne haragudj. –emelte rá a teljes összezavarodottságot tükröző kék szemét.
-Erről beszéltem... –lépett oda hozzá Ibarahime és átölelte- Nincs semmi baj…
Ez egy idő után az embereknek is feltűnt a fiú furcsa viselkedése. Faggatták Mamorut, hogy mi történt, de ő nem mondhatta el nekik, hogy a halott menyasszonyának a szelleme kísérti, mert biztos egyenes úton utalták volna az elmegyógyintézetbe. A becsülete azt diktáltatta vele, hogy küzdje le a problémáját egymaga. De nem boldogult vele. Elérkezett az a pillanat is, amitől a legjobban tartott. Akane-taichou hívatta az irodájába.
Az ajtó előtt állt, bekopogott és várta, hogy beinvitálják. Az agyán temérdek lehetőség futott át arra nézve, hogy minként fogják lefokozni, ne adj isten kényszerpihenőre küldeni. A felhangzó „Tessék” után összeszedve a még megmaradt méltóságát, lépett be az irodába, és üdvözölte a kapitányt.
- Üdvözletem Akane-taichou. –hajolt is meg szokásához híven, majd állt meg a kapitány előtt. A kapitány nem is kertelt, hanem egyből a lényegre tért. De Mamoru igencsak meglepődött azon, amit mondott.
- Szeretném ha a szokottnál is jobban nyitva tartanád a szemed, ugyanis értesüléseim szerint valaki beszivárgott Seireiteibe. Ha az információink helyesek, egy különösen jó álcázóképességgel rendelkező arrancar, akinek nem okoz gondot a Seireitei-i emberek közé beolvadni. –beszélt tényszerűen a kapitány. Mamoru elképedve hallgatta, hiszen arra számított, hogy a kapitány majd számon kéri a viselkedéséért. De ha jobban belegondol a taichou sosem volt az a fajta, aki a tisztjei magánéletébe avatkozott volna. Ezt mindig is tisztelte benne, és nem érti, hogy feledkezhetett meg róla. Látszik, hogy kezdi elveszteni a józan eszét.
- Igenis kapitány. –bólintott- És ha nem tartja modortalanságnak, arról van információnk mi célból küldték ide azt az arrancart?
- Találgatásunk szerint az információszerzés, de erről sajnos semmi biztosat nem tudunk, mert akit eddig ráállítottunk az ügyre, mind idegösszeroppanással fekszik a negyedik osztag gyengélkedőiben. Fogalmunk sincs, mit tehetett velük, amitől így kikészültek. –sötétült el a kapitány tekintete, ahogy összefonta a kezét az íróasztalon.
- Értem, köszönöm a bizalmát kapitány. –hajolt meg előtte, viszonozva a gesztust, hogy Akane taichou beavatta ebbe az ügybe. Bár szokása volt legalább az első öt tisztet informálni a fontosabb incidensekről. Mamoru mégsem tekintette sohasem magától értetődőnek ezt a bizalmat, így akárhányszor csak ilyen eset volt, mindig igyekezett valamivel rászolgálni erre a bizalomra. Úgy gondolta, hogy a legtöbb, amit most tehet az, hogyha próbálja kitisztítani az elméjét, és nyitott szemmel őrködni az osztagban. Őszintén hálás volt a kapitánynak ezért a feladatért.
Emellett egyre jobban a végére akart már járni, ennek a titokzatos kísértetnek. De akárhányszor próbálta megszólítani, vagy csak követni, mindig szem elől tévesztette. Akárki vagy akármi is volt ő, örömét lelte Mamoru szenvedésében. Kegyetlen játékot űztek vele, felhasználva ellene a legfájdalmasabb emlékét. Újabb pár nap után a kétségbeesésének helyét egyre inkább kezdte átvenni a harag. A kapott feladat koncentrálásra késztette, ami segített neki ébernek maradni, és objektívebben szemlélni a dolgokat. Nagy nehezen sikerült tisztáznia magában, hogy az a lány semmiképpen sem lehet Haruka. Elszántsága mostmár arra irányult, hogy kiderítse kicsoda ő. Elhatározta, hogy csapdába csalja. Akármennyire is ellenkezett az elveivel és a becsületével, hogy hátbatámadjon valakit, ráadásul egy nőt, de nem volt más választása, ha végére akar járni ennek a rémálomnak. Az elmúlt hét folyamán most először remélte, hogy a lány ma este is fel fog bukkanni. Precízen megtervezett mindent, esélyt sem hagyva a hibázásra. Amint leszállt az este Mamoru magához vette a zanpakutouját, az oldalára kötötte, majd még egy pillantást téve a nyakában lógó gyűrűre, gondosan elrejtette a ruhája alá, hogy ne érhesse baj.
-Hadou 50: Rei no kuron –idézte meg a kidout, majd figyelte, ahogy mellette materializálódik a vele teljesen megegyező hasonmása. De ezzel még nem volt vége az előkészületeknek. Újabb kidout idézett meg. -Bakudou 70: Meimei Kamen. –kántálta el, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Már csak egy dolog maradt hátra: a lélekenergiáját a lehető legjobban leredukálta, míg a klónét magasabb szintre emelte, hogy elnyomja az övét.
-Azt hiszem minden kész van. –állt láthatatlanul, szemben a klónjával, miközben igyekezett lélekben is felkészülni arra, hogy ma este leleplezi a titokzatos kísértőjét. Egy darabig csak állt ott egyhelyben, de aztán akármennyire is félt attól, amivel szembesülni fog, hiszen a lelke legmélyebb rejtekeiben még hitt abban, hogy talán viszontlátja elvesztett kedvesét, mégis erőt vett magán, és utasította a hasonmását, hogy induljon el az osztag kertjébe. Ő szorosan a nyomában haladva követte egy darabig, majd úgy döntött, az egyik ház teteje remek megfigyelőpont lesz az akció végrehajtásához. Feszülten figyelt, és az éjszaka minden rezdülésére támadásra készen reagált. Ironikus, de mégis felettébb hasznos, hogy az ezüstösen ragyogó telihold fénye szinte teljesen bevilágította a tisztást ahol a klónja tábort vert. Egyre idegesebb lett, de várt…tudta mégegyszer nem lenne ereje egy ilyen akcióhoz. Szánalmas, hogy ennyire befolyásolni tudják az érzelmei, de Mamoru már csak ilyen. Ezt még a mindig kimért és udvarias viselkedése sem tudja teljesen elfedni, akármennyire is törekszik rá.
-Gyönyörű a telihold, igaz? Mindig is szerettem a fényében elmélkedni... – törte meg a csendet a vékonyka női hang. Mamoru egyből felkapta a fejét, és a tisztás környékét kezdte pásztázni. Szíve a torkában dobogott, míg végül az egyik fa mögött megpillantotta a fehér ruhába öltözött szőke fürtös lányt. Úgy tűnik sikerült megtévesztenie, mert a tisztáson ücsörgő klónját figyelte a fatörzs rejtekéből. Mamoru szinte azonnal, egy nesztelen shunpoval a lány mögött termett, és a torkának szegezte a zanpakutouját miután feloldotta az álcáját.
-Ki maga, és miféle játékot űz velem? –kérdezte dühtől remegő hanggal.
-Ugyanmár kedvesem, hát nem ismersz meg? –emelete oda a lány az egyik ujját a zanapkutou pengéjéhez, miközben a holdfény megvilágította arcán az oly ismerős, és szívszorító mosolyát.
-Nem tudom ki maga, de ne merje meggyalázni Haruka emlékét. –mondta hidegen, kegyetlenségtől csillogó tekintettel. Mamorunál betelt a pohár. Már nem érdekelte kicsoda ez a nő valójában, csak azt tudta, hogy meg fog fizetni, amiért ilyen aljas módon ki akarja játszani.
-Hm, pedig azt hittem elszórakozhatok még egy darabig. –változott meg hirtelen a nő hangja, amiben már semmi kedvesség sem volt. –Pedig veled sokkal jobban mulattam, mint azokkal a szánalmas kis alakokkal, akiket utánam küldtek. Úúgy unatkoztam, de aztán elsétáltál mellettem az utácán, és lehetetlen volt nem megérezni a belőled áradó bűntudatot, és fájdalmat. Tökéletes játékszer, olyan amit már régóta kerestem. –dramatizált a nő, továbbra is Mamoru remegő kezében tartott katanájának pengéjén tartva egyik ujját. A fiúnak hirtelen elkerekedtek a szemei, mert teljesen összeállt a kép.
-Szóval te vagy a behatoló. –emelte közelebb a pengét a lány torkához. –Akkor bűntudat nélkül fogok végezni veled. –csengett üresen a hangja. És belül is ilyen volt. Szívét elöntötte a keserű kiüresedettség, és csak az lebegett a szeme előtt, hogy leszámoljon ezzel a nővel. Ebben a pillanatban nem létezett sem becsület, sem lovagiasság, és az sem számított hogy az arrancar még mindig a kedvese arcát viselte.
-Sameru Beni Ibarahime. –mondta ki a parancsszót, mire a katana felizzott, és virágmotívumokkal díszített pengévé változott. De a nőt sem kellett félteni. Amint rájött, hogy a játszadozásának itt vége, ő is bekeményített.
- Eredetileg nem akartalak megölni, mert olyan jóképű vagy. –termett hirtelen előtte, hogy megsimítsa az arcát.
-Ne érj hozzám. –ütötte el a nő kezét, majd elfordította a fejét, és felé suhintott a zanpakutouval.
- Csak ne ilyen hevesen. –ugrott el előle, és irányzott Mamoru felé egy sor barát. A fiú sikeresen hárította mindet.
Kíméletlen csatába kezdtek, nem kímélve sem egymást, sem magukat. Úgy tűnik az arrancarnak nem akarta használni a resurrectionját, vagy legalábbis megelégedett ezzel a képességével, amit eddig alkalmazott, mert cerokon, és a karjából formált kardon kívül nem használt más fegyvert. Vagy ezzel is az volt a célja, hogy tovább kínozza Mamorut azzal, hogy Haruka arcával harcol ellene? Ezek szerint mégsem adta fel teljesen a játszadozást. Ez pedig szörnyen dühössé tette Mamorut. Néhányszor ugyan már sikerült eltalálnia, de a nő hamar rájött arra, hogy semlegesítheti a virágok hatását. A csata nem haladt semerre. Nem bírtak egymással. Akármennyire is nem ismerte be magának, Mamorut mégiscsak befolyásolta az arc ami ellen harcolt. Jónéhányszor inkább elfordította a fejét egy-egy csapás előtt, aminek az lett a következménye, hogy nem tudott a válaszcsapásra rendesen figyelni.
- Tudom, hogy nem a legjobbkor zavarok Mamoru, de ez így nem mehet tovább. –hallotta meg a fejében a hercegnő hangját. –Kérlek, figyelj rám, és próbálj meg teljesen elvonatkoztatni attól amit látsz. Te is tudod hogy ez a nő nem ő. Nem engedheted meg, hogy összezavarjon, különben rövidesen elfogy az erőd. – kezdte bátorítani.
- Én is tudom, de a szívemnek ez sokkal nehezebb megmagyarázni. –hajolt el ismét egy vágás elől közben, ám az ezüstlánca kilibbent a nyakából a harc hevében, és az arrancar felé csapó kardja keresztülhasította. A gyűrű lerepült róla, és messze a fűben landolt.
-A gyűrű. –kapott volna utána kétségbeesetten, és emiatt egy pillanatra szem elől tévesztette ellenfelét. Meg is lett az eredménye… A nő mélyen Mamoru oldalába mélyesztette a kardját. A fiú vért köpve a földre rogyott, és az orra elé pottyanó ezüstláncot figyelte.
- Csak ennyi lenne? –hümmentett egyet a nő, amit a vért törölgette a karjáról. Mamoru legszívesebben megragadta volna torkát, de csak ahhoz volt ereje, hogy összeszorítva az öklét felszisszenjen.
-Ne becsülj ennyire alá... –vonta oda magához a zanpakutouját, és kimondta a másik parancsszót. –Hime no namida. –tartotta az oldalán tátongó sebhez a katana színét, ahonnan a gyógyító folyadék szivárogni kezdett. Amint érezte, hogy a seb kezd összeforrni, felpattant és egy shunpo mozdulatsorral, az arrancar mögött felbukkanva hátulról indított támadást.
-Ennek véget kell vetnem. Ez a feladatom. –váltott még egy helyzetet, hogy szembe kerüljön az igencsak meglepett ellenfelével, aki minden bizonyossággal azt hitte, elintézte Mamorut.
-Ez nem lehet. –blokkolt le és kerekedtek el a szemei, amint Mamoru kardja a mellkasába fúródott. Tekintete rémületet tükrözött. Mamoru nem bírt a szemébe nézni, ezért elfordította a fejét. A nő pillanatokon belül a földre rogyott. Mamoru kirántotta a kardját, és a rajta végiggördülő vörös vércseppeket figyelte. Tudta, hogy végzetes volt a csapása, hiszen jól tudta, hogy pontosan célzott, de még mindig nem bírt odanézni. Inkább odasétált amerre a gyűrűt földet érni látta, és felvéve a földről megtépázott ruhájának ujjával megtisztította, és lánc híján az ujjára húzta. Tekintete ezután lassanként a nő felé vándorolt, akinek a mellkasán egy hatalmas vörös rózsa hirdette a fiú diadalát. Most hogy szertefoszlott az ereje, már nem viselte többé Mamoru kedvesének az arcát, de attól még összeszorult a fiú szíve ha ránézett. A lelke mélyén nem akarta megölni, de tudta, hogy nincs más választása. Hiszen ez a nő jónéhány férfit az idegösszeomlás szélére űzött, miközben jót mulatva gyűjtötte az információkat Seireiteiről.
-Mégis…sajnálom hogy így kellett végződnie… -tette vissza a zanpakutouját a hüvelyébe, ami azt eredményezte, hogy a rózsa szirmai szanaszét hullottak a levegőben. Vissza sem nézve hátat fordított és a kapitányi szoba felé vette az irányt. Sérülése elég komoly volt ahhoz, hogy a hercegnő könnye csak időlegesen csillapítsa, és most hogy feloldotta az erejét, csak méginkább felerősödött. Szinte már botorkálva állt meg Akane-taichou szobája előtt, és kopogott be. A kapitány kisvártatva, heves morgás és felettébb szúrós tekintet közepette nyitott ajtót.
-A feladat teljesítve kapitány. –mondta, majd halványan elmosolyodott, és elájult.
Mikor legközelebb magához tért, már jócskán világos volt. Kissé kába fejjel ült fel és nézett körbe a termen ahol volt. Hamar leesett neki, hogy a negyedik osztagban van.
-Á uram jól van? –termett az ágya mellett hirtelen egy mosolygós ápolónő- Akane kapitány hozta be az éjjel. Elég csúnyán helybenhagyták, de elláttuk a sebeit. Pár nap és hazamehet.
- Köszönöm. –tapogatta meg az oldalát Mamoru, amin egy méretes kötés ékeskedett.
Ahogy egyre jobban kitisztult a látása, és tért teljesen magához, az ágya melletti kisszekrényen különös dolgot pillantott meg. Az ötödik osztag hadnagyi karszalagját…

Tárgy: Re: Oshiro Ito Mamoru hadnagyi páláyzata Szomb. Nov. 07, 2009 2:41 am

Nagyon szép pályázat, természetesen ELFOGADOM.

Ezúton üdvözlöm az ötödik osztag új hadnagyát ^^