// Akkor ezt egy multi-nak megcsinálnám //

Jelszó: "I am merely practicing/saying goodbye to you."
Név: Kawazara Ray
Kaszt: Shinigami
Rang: 1. osztag rang nélküli tisztje
Nem: férfi
Kor: ~ 350 (23 évesen néz ki)
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: január 12.
Kinézet: fekete hajú, kék szemű, közép magas termetű, viszonylag fehér bőrű
Jellem: sűrűn be van rúgva, ha iszik nem bírja megállni hogy ne rúgjon be, kedves, ha felhúzzák goromba

Zanpakuto neve: Ryu Manako {Sárkány szem}
Zanpakuto fajtája: Tűz
Zanpakuto shikaia: Ébredj! Sárkány szem {Okiru! Ryu Manako} Ilyenkor, a markolat színe lesz piros és 2x olyan erős leszek mint azelőtt
Zanpakuto támadása: Tsuba! {Perzselés} egy lángnyalábot lő ki ellenfelére..

Előtörténet:

1613. december 23-án születem, Nagaszakitól nem mesze. Szüleim jómódú kereskedők voltak, apám azt akarta, hogy Szamuráj legyen belőlem. Ezért már kis koromba egy jó nevű iskolába iratot be. Ott tizenöt éves koromig gyakoroltam a busidot, ekkor viszont az apám meghalt. Haza kellet térnem és segítenem anyámnak, de mind hiába. Anyám oly szomorú volt hogy apám elvesztése után megbetegedett és meghalt. Egyedül maradtam, se otthon se családom nem marad és mivel nem értetem semmihez, csak a kardal való harchoz elszegődtem egy gazdag földesúr testőrségébe. Több évig voltam a testőrségének a tagja és képességemnek hála képes voltam magam felküzdeni egészen a testőrség parancsnokának. Sokan hittek benne hogy még nagy eredményeket fogok elérni, mivel még mindig fiatal voltam, csupán 19 éves és már ilyen nagy eredmények álltak a hátam mögött. Ám a sors közbeszólt, gazdám egyik este egy orgyilkos megölte és én Rurouni lettem, egy gazdátlan szamuráj. Ismét elvesztetem mindent, és célok nélkül kóboroltam a világban, már nem volt ahhoz erőm, hogy ismét mindent újra kezdjek. Csak mentem, nem törődve semmivel, napjaim nagy része azzal telt hogy ittam… és ez vezettet a halálomhoz is.
Egyik nap nagyon berúgtam, ez volt életem utolsó nagy ivászata, mivel mikor haza felé tartottam – már ha hívható az a lyuk otthonnak – egy csapat bandita vet körbe, egy ideig védekeztem, de a túlerő ledöntött a lábamról és egy szúrást éreztem. Fájdalmamba felordítottam és a sebhez kaptam, a kezemre valami meleg folyadék folyt, a vérem. A banditák jót szórakoztak a haláltusámon, miután pedig megunták, átkutatták a ruhám és mindenem elvetek és távoztak. Még órákig feküdtem ott vérbe fagyva, haldokolva senki se járt arra… végül a szemem lassan becsukódót.
Mikor ismét kinyitottam először azt hitem élek… de csalódnom kellet mikor észrevettem, hogy a saját holtestem felet lebegek. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek… sok érzés kavargott bennem, leginkább a düh. Felett szándékom volt megkeresni és megölni a gyilkosaim így el is indultam, napok, hetek, hónapok teltek el mikor végre az egyiknek a nyomára bukkantam, bár ez az idő megtanította nekem azt is, hogy nem tudok ártani neki… se nekik, se senkinek. Még csak kommunikálni se tudok az élő emberekkel, bár voltak olyanok, akik megérezték a jelenlétem, de ennél több nem igazán tellett tőlük… csak érezték, hogy ott vagyok. Ez bosszantott, mert én mégis bosszúra szomjaztam. Évtizedekig figyeltem gyilkosaim, láttam miként válnak családfőké és a haragom az évek múlásával szép lassan elpárolgott.
Egyik este épp a folyópartján voltam és a vizet figyeltem, mikor a semmiből egy alakjelent meg. Fekete kimonója volt, derekára kard kötve és engem figyelt… majd elkezdet közeledni felém. Ez volt az első alkalom, hogy Shinigamit látok. Először megijedtem tőle, de az kedvesen segített nekem. Elmagyarázta mi fog velem, történni, hogy egy városba küld engem, ahol biztonságba leszek. Olyanok között, akik hallanak, látnak és éreznek engem. Miután befejezte mondandóját kardja markolatát a homlokomhoz érintette, egy pillanatra minden elsötétült, majd hirtelen világos lett és egy zsúfolt kis utca közepén álltam egy városba.
A Shinigami azt mondta, hogy itt jobb lesz nekem, de tévedett. Itt is csak a nyomor és a szegénység várt rám. Évekig nélkülöztem és lassacskán rájöttem, ebben a világban egyedül csak Shinigamiként lehet jó életem. Nem lévén más választom, jelentkeztem a lélektovábbképző akadémiára, ahova sikerült is bejutnom. Éveket töltöttem tanulással, bár Démon Mágiában nem voltam valami tehetséges – magyarán minden kísérletem azzal végződőt, hogy én robbantam fel… nem egy sebet szereztem így, amit később hölgyek felcsípésére használtam, mint egy-egy halálos harc emlékét…. – a kard forgatásában igen csak jó voltam.
Miután elvégeztem az akadémiát a(z) 1. osztaghoz jelentkeztem szolgálatra és eközben kardom és felfedte nevét előttem,
Rengeteget kellet gyakorolnom, míg teljesen uralni tudtam a kardom képességeit. És a(z) 1.osztagban szolgáltam.

kész..