Jelszó: I am merely practicing/saying goodbye to you
Név: Doragon Akudo Shaichi
Kaszt: Shinigami
Rang: 5. osztag 13. tisztje //Ha nem foglalt!/
Nem: kan/férfi/hím/fiú
Kor: 36 éves, de 20 évesen haltam meg, így 20-nak nézek ki
Felszerelések: Zanpakuto, édesanyám nyaklánca, apám gyújtója.
Születési dátum: Juni. 12.

Kinézet: Az átlagos 16 éves férfiúknál jóval magasabb vagyok, ezért is hittek életemben 3-4 évvel idősebbnek. Vérvörös hajam van, zöldessárga színű szemmel rendelkezek, a tekintetem mindig ugyanolyan és sose mosolygok. A pólómra egy vörös sárkány van rajzolva, a hátulra pedig a Doragon név van ráfestve

Jellem: "Egyáltalán nem tökéletes katona", leginkább így lehet jellemezni, sose teljesítem feletteseim parancsait, csakis akkor, ha az nekem is tetszik. Magán életemben is lusta ember vagyok, ha kérésteljesítésről van szó, inkább elmegyek egyedül edzeni, minthogy a barátaimmal beszélgessek. Sosem szeretek segíteni társaimnak, de megértettem, hogy muszáj, vagyok segíteni, talán néha örülök is, ha segíthetek, de ez csak legbelül igaz. Tekintve, hogy 20 évesen haltam meg, nem iszom és nem is dohányzom, ám bandás éveimnek köszönhetően sokat verekszem.

Zanpakuto neve: Hi ikimono kimi/ tűz lény király
Zanpakuto fajtája: tűz
Zanpakuto shikaia: Vörösen izzik, és három ág jelenik meg kardomon. Mind a háromból tűzlövedéket tudok kilőni. A kard vörössége miatt, a rá vésett sárkány is jobban látszódik.
Zanpakuto támadása:
A shi-kai hívása: Moegaru Hi ikimono kimi!/Lángolj tűz lény király!
Hi ikimono hidan/ tűz lénylövés: A három ág egyikéből, vagy akár mind a háromból, bármilyen alakú tűzlövedéket ki tudok lőni, ez lehet golyó, tigris, farkas, vagy akármi, de nem túl nagyméretű, a felhasznált reiatsumtól függ, hogy mekkora.
Hi ikimono kammon/ tűz lényidézés: A kilőtt állat alakú lény életre kel, ami jóval több energiát vesz igénybe, mint a sima kilövés.
Zanpakuto alap formában: Remélem nem gond, hogy rá van vésve egy sárkány, tudniillik a kardomat még emberi életemben kaptam apámtól.

Előtörténet:

Születés és gyermekkor

Egy napsütötte nyári napon születtem meg, szüleim örültek érkezésemnek, végül is kilenc hónapja vártak már rám. Apám egy folyton cigiző, kedves ember volt, általában nappal dolgozott, így én csak este hét óra körül találkozhattam vele, de három éves koromig, már nyolc órakor aludnom kellett. Harmadik szülinapomra ezt az időt édesanyám áttolta kilenc órára. A gyerekkorom átlagosan telt, leszámítva, hogy nem sok barátom volt. Nem nagyon akartam barátkozni, ők pedig nem nagyon akartak megismerni. Nem tudom miért, de négy éves kóromban hangokat kezdtem el hallani. Lehet, hogy a gyerekek megérezték, hogy ilyen leszek és ezért nem barátkoztak velem. A hangok miatt többször is borítottam fel asztalokat, vagy vertem a falba, sőt olyan is volt, hogy egyik ovis társamat vertem meg a hangok miatt. A hangok egyszerűen irritáltak, én csak meg akartam szabadulni tőlük, nagyon idegesítettek, ám egy balul elsült után észrevettem, hogy a hangok egyre halkabbak. Az ütésem egy két évvel idősebb gyereket talált el, aki szintén balhés gyerek hírében állt. A fiú természetesen egyből visszaütött, majd a hangok elhallgattak. Kissé megörültem, hogy nem hallom a hangokat, de sajnos evvel nem ért véget a büntetésem. A srác ismét ütött, ezúttal hason ütött, mire én felordítottam, nagyon erős volt az ütés. Alig kaptam levegőt, majd a felnőttek beleavatkoztak a verekedésünkbe, én pedig elájultam az utolsó ütése után, ami a fejemet érte. Az eszméletemet legközelebb a kórházban, majd arra lettem figyelmes, hogy megint hallom a hangokat. Ez után eldöntöttem, hogy megpróbálok megszabadulni a hangoktól, akkor még úgy gondoltam, hogyha elvesztem az eszméletemet, akkor az elég lesz. Ám a verekedések miatt megerősödtem, így fizikailag és mentálisan is erősebb lettem, nem volt, aki ki tudott volna ütni. Gyerekkoromban még valamit észrevettem, valamiért vonzott apám gyújtója, igen különleges volt, egy sárkány volt rávésve. De engem nem is a véset vonzott, hanem a lángja, valami miatt, ha a lángját néztem még a hangok se érdekeltek annyira. A tűz valamiért elragadott magával, ha azt láthattam valamiért megkönnyebbültem. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, hogy a tűz az egyetlen barátom. Ő sohasem bántott engemet, nem szólt rám sosem és soha nem szidott meg a különféle dolgok széttöréséért.

Általános iskola 1. év 1. hónapja:

Az iskolába a folytonos verekedésem miatt csak nyolc évesen kerülhettem be, az iskolai felsőbb évesei állandóan engem zaklattak, mert bénának hittek. Apám megígértette velem, hogy ne verekedjek az iskolába, különben büntetést fogok kapni. Ennek próbáltam meg is felelni, mert ha apám mondd valamit, azt komolyan kell vennem, különben tényleg megbánom. A visszahúzódás az idősebbek elől, mindössze egy hónapig ment csak, mert akivel még az óvodában verekedtem az is ide járt. Az immáron jóval magasabbra nőtt ellenlábasom, két barátjával hívatott félre, mondván, hogy az igazgató hívat. Magamban még örültem is, hogy valaki segít nekem, még ha csak parancsra is. Ám az örömöm csak rövid ideig tartott, mert megérkeztünk egy sötét és elhagyatott területére az iskolának. A fickó amint odaértünk megszólított.
- Emlékszel még az óvodából rám, kölyök? – Kérdezte tőlem a mára jóval nagyobbra nőtt srác. Amíg nem láttam, láthatóan meg is húsosodott, így kisebb cukkolásképp csak röviden feleltem neki.
- Sajnálom, nem emlékszek senki ilye dagadt és malacfejű gyerekre. – Adtam tudtára a férfiúnak, majd láttam, hogy a nyakán duzzad az ér, majd hogy tovább hergeljem még hozzátettem. – Pedig egy ilyen arcot nehéz lenne elfelejteni! – Majd a „barátom” nem tétovázott és megpróbált megütni az öklével. Azon időn, amennyit külön töltöttünk, én a sok verekedésnek köszönhetően megerősödtem, amíg ő elgyengült. Sokkal lassabb volt, mint ahogy azt én elvártam tőle. Valamiért nem akartam kitérni az ütés elől, talán hogy megtudjam az ereje is annyira lecsökkent volna, hogy simán kibírjam. Az ütése lassú volt és az ereje se volt valami nagy. De azért ahhoz elég kemény volt, hogy elveszítsem tőle a tartásomat, gyorsan hátrébb léptem egyet, majd lehajolva a kezemet a földre tettem, hogy visszanyerjem az erőmet. Magamhoz térve ellenfelemre néztem. Majd valami furcsát vettem észre, az ellenfelem feje mellett egy szellem lebegett, habár nem tudtam, hogy valóban az volt-e, de hogy ne tekintsenek hülyének, inkább úgy tettem mintha ott se lenne. A srácra koncentráltam és a társaira, a földről felállva ismét megszólaltam. – Ezt vehetem annak, hogy verekedni szeretnél? - Majd a srác felnevetett és megszólalt.
- Nem szeretnék, hanem szeretnénk és fogunk is téged! Legalább is, ha ezt a kivégzést annak lehet nevezni. – Majd kissé elmosolyodtam, biztos nem törődött, avval, ami velem történt, miután vele kikezdtem. Na, mindegy így járt. Majd ismét észrevettem a lelket, előttem suhant el, majd amint észrevette, hogy őt nézem, közelebb jött hozzám. Egyelőre nem szólalt meg, a kezemmel megpróbáltam megfogni a lényt, de nem sikerült. Most már biztos voltam benne, hogy valami fura dolog volt az. Az ismerkedésünket egy felém suhanó kéz szakította meg, ez elől sajnos ismét nem tudtam kitérni.

A verekedés:

Az ütés elég erős volt, ahhoz hogy három métert hátrarepüljek és fejemet beverjem a betonba. A valami eltűnt a szemem elő, tehát elég gyenge lettem, ahhoz hogy ne érzékeljem a hangokat, vagy azoknak a tulajdonosait. A szám mosolyra húzódott, az ellenfeleim erre kissé meglepődtek, de én evvel nem törődtem, csak megszólaltam, hogy tudják a harc még nem ért véget.
- Köszönöm! – Mondtam, majd a fejem búbjáról vér kezdett el lefolyni, egészen le a szemem elé. Amint a szemem elé ért, én azt úgy érzékeltem, mintha valaki azt mondaná nekem, hogy start. Az ellenfeleim felé indultam, akik közül csak a két barát készült fel a verekedésre. Az egyik fickó azonnal a fejemet támadta, mondanom se kellet, hogy meglepődött, amikor a bal kezemmel megállítottam a kezét. Milyen lassúak és még azt hiszik, hogy kemények. Gondoltam magamban, majd a jobb kezemmel egy ütést indítottam el a fickó felé, az meglepődöttségében azt se tudta, hogy mit csináljon. Egy ütés után biztosan hátrarepült volna, hacsak nem fogom olyan erővel a kezét, hogy esélye se legyen hátraesni. „Bal oldalt” hallottam egy hangot, majd abba az irányba nézve észrevettem, hogy a társa ökle felém tart. Késő volt kitérni az ütés elől. Úgy láttam, hogy késlekedésének okát is mindjárt megtudhatom, ugyanis kezén egy bokszer volt. Az ütése igen kemény volt, így nekiszálltam a falnak is. A fejemet igencsak bevertem, majdnem ismét elájultam. Ám számomra a megnyugtató sötétség csak álom volt. A fejemből ismét elkezdett folyni a vér, ismét felkeltem és megint nekik rontottam, jóval gyengébb voltam, így lassabb is. Ellenfeleim már semmit nem bíztak a véletlenre és mind a ketten bokszert ragadtak és az arcomat ütötték megint. Ismét a falnak repültem és esélyem se volt a felkelésre. Végre ismét elért a sötétség, melyre már oly’ rég óta vártam. Ám a sötétséggel együtt más érzés is hatalmába kerített. Olyan dolog, amiről eddig még nem is tudtam, megkóstoltam a kudarc keserű ízét. Attól a pillanattól fogva, tudtam, hogy még erősebbé kell válnom és bosszút kell állnom a vereségért. Majd a sötétségből arra ébredtem, hogy egy kórházban vagyok és apám épp mellettem cigizik.

A következmény

Eléggé ritka volt, hogy apát láttam, így meglepett a „hirtelen” megjelenése. Az apám, amint észrevette, hogy felébredtem felállt és megszólított.
- Na, most hogy kerültél ilyen helyzetbe? – Nos, igen csak rég voltam korházban, úgyhogy megértem, hogy ez az első kérdése. Én készségesen elmondtam neki, hogy két iskolatársam vert szét, mert volt egy kis nézeteltérésünk. Miután apámnak elmondtam az egész történetet, ő kíváncsian nézett rám és egy kérdést tett fel nekem. – Most mihez akarsz kezdeni, bosszút állsz a srácokon, vagy inkább feladod a dolgot? –Kérdezte tőlem kissé dühösen. Nem tudtam dönteni, hogy most inkább megmondjam neki az igazat, vagy inkább hazudjak. Ha megmondanám neki az igazat, biztos darabokra szedne és több havi szobafogságra ítélne, de ez nem biztos. A másik lehetőségem a hazugság volt, amit még sose próbáltam meg, bármit is tetem, az apámnak mindig is az igazat mondtam el.
- Hát igen bosszút szeretnék állni, de túl gyenge vagyok hozzá. - Mondtam, a válaszommal magamat is meglepve. Apám viszont válaszomra csak elmosolyodott, ami igencsak meglepett. Nem hittem volna, hogy a válaszom után mosolyogni fog.
- Ha az erőddel van problémád, azon tudok segíteni, de természetesen csak iskola után, és ha meg vagy tanulva! - Felelte nekem az apám. Majd egy hét múlva ismét elmehettem az iskolába, ahogy apám megígérte tanulás után elmentünk egy számomra ismeretlen helyre. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy a helyedzésekre van kialakítva, több bábú is állt itt, a fal mellett, több kard is volt egy dobozban.
- Megtanítalak téged a pusztakezes harcra és a kardforgatásra is, ha nagy bajba kerülnél. Egyelőre még csak a pusztakezes harcra tanítalak meg. - Majd mintha ez szokásos lett volna, elindult a terem közepe felé, ahova láthatóan egy küzdőtér van kialakítva.
- De mégis elmondanád, hogy miért tanítasz meg verekedni? Hiszen azt mondtad, ha egyetlen balhém is lesz a suliban meg fogom bánni. - Tettem fel neki a számomra kézenfekvő kérdést. Majd láttam, hogy édesapám arcán, mint a patak úgy folyik a verejték. Igen csak megizzasztotta ez a kérdés a szülőmet.
- Nem fogok előled eltitkolni semmit, az igazság az, hogy én se voltam a legpéldásabb gyerek. Na meg tudom, hogy ha túl erős leszel a többi ember számára te is unni fogod a harcot, ők pedig nem akarnak majd veled ujjat húzni. - Felelte nekem apám, majd elkezdtünk edzeni.

Az edzés

Az edzésem a bábuk szétveréséből, futásból és súlyzók emeléséből állt, két héten keresztül. Apám úgy döntött, hogy a minden napjaimba is bevonja az edzést, igen nehéz súlyokat rakott a lábaimra és kezeimre. Megtiltotta, hogy akár alvás közben is levegyem őket. Ezután az edzések jóval nehezebbek voltak, majd háromhónapnyi edzés után eljött a nyári szünet. Ez után jóval keményebben edzettem és magamban megígértem, hogy a nyári szünet után bosszút állok. Ám apám a nyári szünet megkezdése után két héttel egy új edzésbe kezdett velem. A kardforgatás rejtelmeibe vezetett engemet, igencsak meglepett, hogy milyen jól forgatja a kardot. Ezt az edzést, ha valamire vinni akartam, akkor csakis úgy gyakorolhatom, ha apámmal megküzdök. Természetesen az első héten még csak a kardforgatás alapjait tanította, meg hogy fogjam a kardot és még sok minden másra. Az edzések igen nehezek voltak az első hét után, apámat sose tudtam legyőzni. Vereségeimnek eredményei is lettek, arcomon többször is rengeteg seb látszódott, általában kard által szétvágott ruhában mentem haza, de egy hónap után az edzésemnek végeredménye is lett. Végre sikerült megsebeznem apámat egy kicsit, de sajnos ez édes kevés volt a győzelemhez. Majd mikor eljött a szeptember, elkezdtem az évemet másodikosként.

Általános iskola 2. év 1. hónap

Apám edzése végett a súlyok még mindig rajtam voltak, így kissé nehezebben mozogtam, de azokat a ficsúrokat simán le kell tudnom győzni, ha ért valamit az a rengeteg edzés. A fiukat az év második hetében hívtam félre, ők természetesen eljöttek, azt hiték, hogy még mindig az a gyenge kis gyerek vagyok, akit olyan könnyen levertek. A srácok, amint nem látott minket senki megtámadtak. Az egyik fickó kezét ismét elkaptam és megint olyan erősen fogtam, hogy ne tudjon hátra repülni. Most, is mint régen a fejét ütöttem a jobb kezemmel. Majd a másik fickó ismét arcon akart ütni, ám most oldalra is figyeltem és az utolsó pillanatban elengedtem a másik ellenfelem kezét és a fejébe fejeltem, evvel kikerülve másik ellenfelem ütését, a másik fickó pedig ájultan feküdt tőlünk húsz méterre. A másik fickóval nem volt kedvem totojázni, úgyhogy egy oldalába irányuló rúgással intéztem el. A férfi is repült húsz métert, majd ő is elájult. Most a vezér felé néztem és szép lassan elindultam felé. Társait látva elkezdett futni, de esélyesem volt, pár másodperc után utolértem és "segítettem" neki a futásban, vagyis hátba rúgtam, aminek az eredménye az lett, hogy ő is a padlón landolt. Ám sajnos, úgy ahogy ők megjárták az én megverésemmel, úgy én is megjártam velük, ugyanis kaptam két hónap felfüggesztést az iskolatársaim életének veszélyeztetése miatt.

Általános iskola 2. év 2. hónap

Apámmal tovább folytattam az edzést, ám a második hónapban egy újabb megmérettetés várt rám. Az iskolába a Yakuzából /japán maffia/ jöttek hozzám, hogy kihívjanak egy verekedésre. Amire én nem mehettem el, mert ha a felfüggesztésem alatt verekszem, akkor kirúgnak az iskolából, ami rám nézve nem lenne jó. A verekedés délután lett volna, ám én nem mentem el rá, éppen apámmal edzettem, amikor a fickók bejöttek. Apám rögtön tudta, hogy valami itt nem stimmel.
- Ha megkérhetem önöket, akkor távozzanak az edzőhelyünkről, tudják ez magánterület. – Mondta apám nekik, de ők csak felnevettek. Magamban tudtam, hogy ha nem lennék felfüggesztve, akkor simán szétverhetném őket. A fickók vezetője kezét feltéve jelezte, hogy elég a hahotázásból.
- Mondja öreg, azt hiszi, minket ez érdekel? A fiával van dolgunk, szóval, ha élni szeretne, akkor azonnal tűnjön innen! – Majd egy fegyvert vett elő, amit fél kézzel fogott apámra. Erre apám mosolyodott el, őszintén nem tudtam, hogy min nevet ennyire, tekintve, hogy legalább egy tucatnyian voltak.
- Én még azt hittem, hogy veszélyes emberek, de ahogy azt a fegyvert fogod, rájöttem, hogy kezdőkkel van dolgom! Mondd, öltél már embert életedben? – Kérdezte apám, mire a fickó kissé meglepődött. – Az a fegyver igen erősen üt vissza, így ha nem fogod elég erősen, akár vissza is üthet, vagy jobbik esetben csak kirepül a kezedből. – Majd szép lassan a fickó felé indult el, a férfi a fegyvert még mindig apámra tartotta, de ő evvel nem törődött. A férfi többször is figyelmeztette, hogy lelövi, de ő evvel sem törődött Mikor elég közel ért a férfihez, egy határozott kardmozdulattal kettévágta fegyverét. A férfi egyből a bandájára kiáltott.
- Mire vártok, támadjatok már! – Mondta dühösen, minden izmát megfeszítve. A fickók mind megindultak apám felé. Apám eldobta a földre a kardját, hogy ellenfelei mégse haljanak meg. Ami ezután történt, az még jobban meglepett, ugyanis úgy öt métert hátra ugrott. Majd kissé meglepődve az ellenfelei is megálltak.

Az öregem harca

Miután apám hátraugrott, lehajolt és a lábán babrált valamit, majd nehezen, de felemelte, azt a valamit. Jobban megnézve észrevettem, hogy olyan súlyok voltak, amik rajtam is voltak, csak jóval nagyobbak. A súlyokat a földre tette, majd kezéről is levette a súlyokat, ám most nem vigyázott és lassan, a gravitáció hatására elindultak a föld felé. Amint földet értek a súlyok, eléggé nagyot koppantak. A teremben visszhangzott a hangjuk. Majd immáron nem kímélve a tömeget hihetetlen sebességgel megindult feléjük. Az egyik fickóba belerúgott, majd az nekirepült a falnak és ájultan esett össze. Mondhatom, szép kis nyom maradt utána, a fal kicsit megrepedt, de evvel senki nem törődött. Atyám most az egyik fickó hasába ütött, akkorát, hogy azt ismét csak a fal bírta megállítani. A családapára sajnos megint fegyvert fogtak. Ám most nem fogta vissza magát, hanem ellenfele kezét kicsavarva kivette a kezéből, majd egy másik fickó is előkapta segédeszközét. A papám ismét kicsavarta ellenfele kezét, majd mind két kezére jutott egy fegyver. A zsákmányát ellenfeleire fogta és megszólalt.
- Azonnal takarodjatok innen, ha kedves az életetek! - Parancsolta nekik, mire ők, ha kedvtelenül is, de távoztak. Nyilván nem akartak úgy járni, mint társaik. A sebesülteket, apám kirugdosta a termen kívülre, hogy ne zavarjanak. A harc végeztével pedig újra visszavette a súlyokat.

Általános iskola 2. év 2. félév

Mesteremmel tovább folytattuk az edzéseket az iskola mellett. Egyelőre vissza tudtam fojtani magamat a harcoktól, de egyre jobban úgy látszódott, hogy az iskola közkedvelt és legerősebb huligánja meg szeretne verekedni velem. Apám azt mondta, hogy ha még is kötelező lenne a harc, akkor lehetőleg az iskolán kívül csináljuk. Hát végül is egyszer minden megtörténik, ahogy ez is. A táska tárolómban, találtam egy papírt, amire az volt írva, hogy ma délután négykor az edzőhelyemnél. Na, jó, ezek szerint mindenki megfigyel, hogy tudják merre szoktam edzeni… Majd efféle gondolkodások közepette vártam a délután négy órát. Apám azt a parancsot adta nekem, hogy a harcot csak úgy fejezhetem be, ha minimum húsz támadását kivédem. Majd mikor eljött a négy óra, az edzőteremből kilépve, már láttam is ellenfelemet. Ám nem egyedül volt, hanem három haverja is vele jött. A legény biztos volt a dolgában és nekem akarta adni a kezdeményezés jogát. Majd a társai biztatására, ő kezdett, egy elég lassú ütéssel támadott, legalább is közel se olyan gyorssal, amivel apám szokott támadni, így az elől könnyedén kitértem. Most egy rúgással támadott volna, de az elől is könnyedén hátra ugrottam. Ez így ment tizenöt támadásán keresztül, amikor is nem tudtam a támadása elől kitérni. Végül kezemet hívtam segítségül, és lefogtam az ő kezét, majd a másik kezével is támadott volna, de azt is könnyedén elkaptam. Már csak pár támadását kell hárítanom, evvel a gondolattal engedtem el a kezét és ugrottam ismét hátra. A kamasznak több veszélyes megmozdulása nem volt, így a huszadik védekezésem után meguntam a dolgot és olyan erővel hasba rúgtam, hogy a három társa is alig bírta elkapni. Direkt céloztam a társaira, hogy azok is legyengüljenek, ami be is vált, majd sietősen távoztak is. Másnapra az egész történet elterjedt, nyílván azon okból, hogy a három társ igen beszédes emberke volt. Másnap a lányok mind körberajongtak, igencsak idegesített a zajuk, de egy ideig vissza tudtam fogni magamat. Ám miután már rengeteget fecsegtek, a falba ütöttem, igen nagy erővel, mire az igencsak széttört. Kétséges volt, hogy az építmény egyben marad-e, de végül egyben maradt. Természetesen rám emiatt ismét egy hónap felfüggesztés és a kár kifizetése járt. De mondjuk ez nagyon nem is érdekelt engem, ám most már láthatóan jobban tiszteltek és nem nagyon akartak velem ujjat húzni.

Általános iskola 3. évtől 7. év 2. félévig

Mint az iskola nagy huligánjára, igen csak sok kihívás várt, rengeteg emberrel kellet megküzdenem, hogy meg tudjam tartani a címemet. Az előző főhuligánnal, többször is megverekedtem. Általános iskolai éveim, eléggé nyugodtan és magányosan teltek, mert barátaim nem nagyon akadtak, barátnőt meg inkább nem választottam innen. Ahogy elnéztem a hölgyeket, mind csak a testével törődött, csak sminkelgették magukat és mindig vihogtak. Ötödikes kóromra, apám elég idősnek gondolt, hogy saját kardot adjon nekem. A kardon, egy sárkány húzódott végig, evvel jelezve, hogy a nevem Doragon. Majd az évek múlásával, egyfajta jel is kialakult bennem, a harcok után. Miután ellenfeleimet, legyőztem a földbe, vagy akár a falba is védtem egy sárkányt, hogy tudják én jártam ott. Hatodikos kóromban apámtól kaptam egy az övéhez igencsak hasonlító gyújtót. Ám ebbe csak a második nevem volt belevésve, avagy az Akudo szócska. Édesanyámtól egy nyakláncot kaptam, amibe ismét csak a nevem egy része volt belevésve, avagy a Shaichi nevem. Ám, ahogy teltek az évek, úgy tudtam egyre kevesebbet erősödni. A tanítóm azt mondta, ez azért van, mert már nem sokat tud tanítani nekem, csak megverekedni velem. Majd, ahogy egyre közelebb jött, a nyolcadik évem az iskolában, úgy közeledett a felvételim is. Apám a hetedik évem második felében egy időre szüneteltette velem az edzést, mondván, hogy ha jó iskolába akartok kerülni, akkor többet tanuljak

Általános iskola 7. év évvége

Édesanyám a szobámba nyitott be, majd megszólalt.
- Mit csinálsz? –Kérdezte tőlem, pedig látta, hogy már vagy fél órája a könyvek felett görnyedek és tanulok. Anyám arcába néztem, majd az ablak felé fordultam és feleltem neki.
- Kutyát sétáltatok, mit csinálnék mást? – Feleltem neki viccesen, majd halk kuncogásba kezdett.
- Segítsek? – Kérdezte tőlem, majd direkt furán néztem rá. – Mármint tanulni. – Tette hozzá.
- Hát, ha van időd, apától úgy tudom, igen okos gyerek voltál, úgyhogy, jól jönne a segítséged. – Feleltem neki, kissé hízelegve, de azért elértem célomat és kissé el is pirult.
- Hát jó, akkor miután megvacsoráztunk segítek neked tanulni. – Majd elindultunk az ebédlő felé. Ott megvacsoráztunk, aznap csak rántott tojást és pár szelet kenyeret ettem. De mivel eléggé rég ettem együtt édesanyámmal, így jóízűen falatoztam. Amint visszamentünk a szobámba, ismét a tanulásba vetettem magamat. Anyukámat láthatóan nem erőltették meg ezek a feladatok.

Általános iskola utolsó év

A nyári szünetben, úgy döntöttem, hogy „főhuligáni” rangomat az első kihívómnak átadom. Az egyik osztálytársam hívott ki, majd akkor vettem észre, hogy igen csak kicsike hozzám képest, a valódi korkülönbség kettőnk között két év volt, ám magasságomból az emberek inkább négy-ötre tippelt volna. A nyolcadik évem, eléggé nyugisan telt, tekintve, hogy az edzéseket is szüneteltettük és a rangomat is átadtam. Ám ezután a rang folyton vándorolt, mivel az osztálytársam nem volt elég erős, hogy legyőzze ellenfelét. De ez engem már korán sem érdekelt. Édesanyámmal, folyton tanulnom kellett, hogy társaimat utolérjem. A felvételi jelentkezésemet egy Tokyoi középiskolába adtam le, az iskolának nagy elvárásai voltak, így jóval többet kellett tanulnom. Miután a felvételit megírtam, még azután sem hagytam abba a tanulást, mert édesanyám szerint, a középiskolában, jóval könnyebben buktatnak meg. Végül megjött a levél, hogy felvettek a Tokyoi középiskolába. Nagyon örültem neki, de ez azt is jelentette, hogy kollégiumba kell mennem. Szerencsére a kollégium ára egész olcsó volt. Végül elérkezett az indulás ideje.

A középiskola 1. hét

A búcsúzás a szüleimtől igen nehéz volt, emiatt majdnem le is késtem a vonatot, de szerencsére épp hogy fel tudtam szállni rá. Szüleim jó tanácsokkal láttak el, mind a verekedéssel kapcsolatban, mind a tanulással. A vonatra felszállva, rögtön helyet kerestem magamnak, szerencsére találtam is. Az iskolához érve, rögtön meg is láttam pár részeg punkot. Én inkább nem törődtem velük, de az egyikük belém kötött, ahogy apámnak megígértem, inkább nem is törődtem vele. Ezután rögtön elindultam a termem felé. Az osztály 36 tagból állt, ebből, mindösszesen kettő nőnemű személy volt. Remek, legalább kevesebben fognak rajtam lógni. Gondoltam magamban, majd középtájon, helyet is foglaltam. Meglepve fedeztem fel hogy az egyik hölgy mellém ült. Remélem, nem várja el, hogy most beszélgessek vele…
- Csak nem te vagy Doragon Akudo Shaichi? – Kérdezte tőlem a szempilláit rebegtetve, mint aki meg van bolondulva. Hogy én milyen szerencsés vagyok, gondoltam magamban, majd feleltem a hölgynek.
- Igen én vagyok Shaichi! – Feleltem neki tömören és kedvtelenül, remélve, hogy evvel tudtára adom, hogy nincs kedvem beszélgetni. Majd átnézve rajta, észrevettem, hogy a másik hölgy körül, szinte az egész osztály ott van. Egyelőre nem csináltam semmit, ám a mellettem ülő csaj ismét kérdezett.
- És mondd igaz, hogy abból a vidéki tolvajképzőből jöttél? – Kicsit meglepődtem a tolvajképző szón, de végül is rájöttem, hogy igen onnan jöttem, ugyanis az iskola nagy részéből, legjobb esetben munkanélküli lesz és nem bérgyilkos vagy valami hasonló.
- Igen, onnan jöttem, miért? – Dünnyögtem neki kedvtelenül és már nagyon azt akartam, hogy inkább hagyjon békén. A lány ismét szólásra nyitotta a száját és tudtam, még mindig zaklatni fog.
- Az is igaz, hogy te voltál öt éven keresztül, az úgynevezett főhuligán? – Ez se akarna megszűnni. Gondoltam ismét, majd szólásra nyitottam a számot, de ekkor egy sikítást hallottam a másik leányzó felől, nyilván a kanok nem bírják már idegekkel.
- Igen én voltam, de nem biztos, hogy öt évig. – Feleltem, majd felálltam és megindultam a csoport felé. Amint közelebb értem, észrevettem, hogy épp a lány bugyijának a színét akarják megtudni, ráadásul erőszakkal. A csoport belseje felé tolakodtam, majd az egyik ficsúrnak, úgy behúztam, hogy a repülési irányában található férfiakkal együtt a falnak repültek. A másik férfiút, pedig elrúgtam, egy másik irányba, evvel még több embert az ájulásra kényszerítve. Ám épp ekkor jött be az osztályfőnöknő. Igencsak megszidott, de én evvel nem törődtem, szerencsére nem esett nagy bajuk a fiúknak, hála a nagy súlyoknak, így nem kaptam büntetést. A következő szünetben, a másik csaj keresett fel engemet, megköszönni a segítségemet. Jobban megnézve, igencsak széplány volt, hosszú arany szőke haja volt, és a mellei se voltak teljesen átlagosak. Az első nap egész jó viszonyba kerültem vele. Az iskolából kilépve, a kollégiumba kellett mennem. Szerencsére a kettő nem volt messze egymástól. Amint a kollégiumba értem, már várt rám három negyedéves diák.
- Azt hallottuk, hogy szétverted az öcsémet! – Mondta az egyik, mire az egyik kis perverz jelent meg mögötte. Majd én szóhoz se jutottam és a srác máris megszólalt.
- Igen, ő volt az, nem tudom elfelejteni a hülye arcát és azt a hülye nyakláncot! – Majd, annyira bepöccenten, mint ameddig eddig még soha. A nyakláncom volt az egyetlen dolgom, amit anyámtól kaptam, ez olyan volt számomra, mintha az édesanyámat sértegetnék. Rögtön támadásba lendültem és az egyik fickónak úgy behúztam, hogy a fal is alig tudta megállítani. Egy másikat ismét a falba rúgtam, a harmadikat pedig lefejeltem, majd ájultan rogyott össze. A z osztálytársamat pedig lefogtam és gyors egymásutánban húsz jobb egyenessel ütöttem meg. Majd a kardomat előkapva a falba véstem egy sárkányt. Majd felmentem az emeletre a szobámhoz, szobatársam szerencsére nem volt, biztos a szüleim intézték így. A tettemre szerencsére nem jöttek, így megúsztam a büntetés nélkül. A srácok nyilván nem mertek beköpni, mert féltek tőlem. A héten szerencsére több támadás nem ért, így nyugodtan indultam haza a vonattal.

A Halál megjelenik

Haza érkezve szörnyű hír fogadott, a szüleim meghaltak. A szomszédok elmondása szerint, egy egész hadsereg jött elintézni a szüleimet, legalább harmincan voltak. Nyilván mindannyian a maffia tagjai voltak. A temetésük jövő héten, szerdán lesz, az iskolából kiírattam magam három napra, hogy a temetésig itthon tudjak maradni. Az egész hétvégét az otthonom átkutatásával töltöttem, majd találta egy papírt, anyám könyvében, amire számomra írt utasítások voltak írva. Biztos valami örökséget akarna adni nekem, ami nagyon titkos. Az utasítás szerint az edzőhelyünkre kellett mennem, és a küzdőtértől balra van egy rejtett szoba. Ott tartotta az apám a régi cuccait és az édesanyám tárgyainak is tartott helyet. A szobába belépve, rögtön egy pólót vettem észre, a pólón egy vörös sárkány volt, a hátuljára pedig a vezetéknevem volt ráírva. A szobában még sok más dolgot is láttam, az első közös képet a családomról, pár képet apáról és anyáról együtt. Volt a szobában még rengeteg poszter, amik még szüleim idejében voltak divatosak. Majd hirtelen egy lelket láttam, nagyon hasonlított apámra, de mégse ő volt az.
- Gyere velem! - Adta ki az utasítást a fickó, majd a kijáraton, nagyon gyorsan távozott, én felvettem a pólót és egy két képet zsebre tettem. A férfi már messze járt, egy hegy tetejére vezetett. Nem is tudtam, hogy miért követtem, de volt egy olyan érzésem, hogy jól járok, ha követem.
- Jól gondolom, hogy bosszút akarsz állni a szüleidért? - Kérdezte tőlem az idegen, nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy ha valaki, akkor ő tud segíteni ebben.
- Igen! – Feleltem neki határozottan és hangosan. A férfi csak elmosolyodott és megszólalt ismét.
- Akkor kövess engem, én pedig mutatok hozzád méltó ellenfeleket neked, amikkel végezhetsz, és mikor eljön az idő, a szüleid gyilkosaival is végezhetsz! –
- Rendben, de mégis mi lenne az a valami? - Kérdeztem a férfitől a számomra kézenfekvő kérdést. A férfi kissé meglepődött a kérdésen, de rögtön válaszolt is.
- Hát jó, akkor elmondom, ezek a "valamik" a hollowok, amik tulajdonképpen a megőrült lelkek. A földön maradt lelkek egy része, akár a lánckapocs miatt hollowwá alakul, vagy akár egy másik hollow is azzá tehetik. Régen én is, úgynevezett hollow vadász voltam, de mostanra már elárultam Soul Socyetit és ex-shinigamiként élem az életem. Később a temetésed után, majd az iskolád környékén még felkereslek, ha bosszút szeretnél állni a szüleidért, akkor tudok segíteni, hogy erősebbé válj! – Mondta nekem, avval el is tűnt. Nem tudom miért, de úgy gondoltam megbízhatok benne és el fogok menni vele edzeni, azok a lények ellen.

A temetés

A szüleim temetése átlagosnak mondható volt, csak a szomszédok és rokonok voltak jelen. Talán pár barátomat is meghívtam volna, ha lennének, de sajnos nincsenek. Mindegy, legalább meghívóra nem kellett költenem. A temetés végén, egy aranyszőke hajú lányt láttam felém közelíteni, ahogy közelebb ért, észrevettem, hogy Rin az. Amikor hallótávolságon belülre ért, megszólalt.
- Részvétem a szüleidért! – Majd a hátán lévő táskába nyúlt és elővett pár virágot. – Remélem, rárakhatom a szüleid sírjára. – Mondta nekem, mosolyogva. Egy kissé meglepődtem, így nem tudtam rögtön felelni neki, majd mikor magamhoz tértem, megszólaltam.
- Természetesen! Kövess, megmutatom a sírjukat! – Majd Rint elvezettem a szüleim sírjához, nem volt messze, de ha nem tudja, hogy merre menjen, biztos eltévedt volna. A sír előtt, ismét megszólalt.
- Tegnap tudtam meg, mert az osztályfőnök véletlenül kikotyogta. Amint megtudtam, a szüleimmel kiírattam magamat arra a napra és ez napra is. Tudod én, amióta megmentettél a srácoktól, azóta beléd szerettem. – Kissé meglepődtem, hogy ilyen könnyen kimondta, de túlságosan nem lepődtem meg. Sőt talán még örültem is neki, hogy mégis van valaki, aki szeret, akire számíthatok, ha szükségem van valamire… Majd rövid gondolkodás után megfogtam a kezét és megszólaltam.
- Ezt inkább otthon beszéljük meg, ha van időd… - Majd számomra sokat mondóan bólintott, egy ideig még némán álltunk, a szüleim sírja fölött, majd elindultunk a házamba. A temető és a házam közti út is némán telt, nyilván érezte, hogy egy ideig még nem szeretnék beszélni. Majd otthon, úgy gondoltam, hogy még túl sok dologgal van tele a fejem, a szüleim halála, a fickó megjelenése, egy kissé összekuszálta a gondolataimat.
- Sajnálom, de ha nem gond, akkor beszélgetés előtt, még aludnék egyet, tudod a szüleim temetése miatt, nem nagyon volt időm aludni… - Mondtam, avval elbaktattam a szobámba…

Az álom és ébredés

Miután elmentem a szobámba és ledőltem, nem is telt sok időbe és elnyomott az álommanó. Álmomban, apámmal edzettem, majd később édesanyámmal tanultam. A vacsoránk is nyugodtan telt, ám utána, szüleim beszélgettek, de egy sötét árny tartott feléjük. Az árny, egyre közelebb ért a szüleimhez, legszívesebben kiabáltam volna, de hang nem jött ki a hangomon. Majd, elindultam feléjük, de ahogy egyre csak gyorsítottam, hogy utolérjem őket, úgy távolodtam el tőlük. Egyre kevésbé láttam őket és hang továbbra se jött ki a számon, majd az árny elérte szüleimet. Először a kaszájával végzett apámmal, majd anyámmal is végzett. Ezután összeroskadtam, majd mintha egy új álom vette volna kezdetét, a hercegnőm mellett álltam és vártuk a vonatot. Egy szó sem esett köztünk, ám ekkor ismét egy árnyat láttam velünk szemben, ugyanaz történt, mint amikor szüleimen próbáltam segíteni… Majd hirtelen felébredtem, a fickó ébresztett fel, akivel a hegyen beszéltem. Már elég rég óta költögethetett, mert nagyon idegesnek tűnt. Reméltem, hogy valami nagyon fontos dologról van szó, de egy sikoly megszakította gondolatmenetemet. A sikolyt, nem adhatta más, mint egyetlen barátnőm, rögtön elindultam a házat felderíteni, majd a konyhában észre is vettem. Egy fehérmaszkos valami a falnak taszította, a nyakánál fogva, úgy láttam már alig van levegője lélegezni. Rögtön megtámadtam a lényt, egy jobb egyenessel próbáltam meg kiütni, de ő csak egy kicsit arrébb repült, egy-két métert. Majd most már engem vett célba, de én szerencsére résen voltam és egy ismételt jobb egyenessel védtem ki a felém tartó kezét. A lény nagyon erős volt, de ha levenném a súlyokat, akkor esélyem se lenne ellenem. Ám így is egy jó kis harcra számíthatok. Majd most magasabb fokozatra kapcsoltam és erősebben támadtam. A valami nem számított a támadásomra, így jóval nagyobb hatást keltett a támadásom, ismét hátratántorodott az ellenfelem. Most nem hagytam, hogy magához tudjon térni a támadásomtól és ismét megütöttem, majd ezt egy ideig, úgy négy-öt ütés erejéig még folytattam. Végül belerúgtam egyet, majd vártam ütéseim és rúgásom végeredményét. Az ellenlábasom, elvesztette az eszméletét, de biztos voltam benne, hogy pár másodperc és ismét tudatánál lesz. Ám ekkor a fickó, egy hirtelen mozdulattal kettévágta azt az izét. Kicsit meglepődtem, hirtelen megjelenésén, de különösebben nem érdekelt.
- Szép munka volt, gratulálok! – Mondta nekem mosolyogva a fickó. – Ezt a fehérmaszkos lényt hívjuk mi hollowknak. A legfőbb feladatuk a shinigamiknak, ezeknek a lényeknek a megállítása. Remélem, beleegyezel, hogy a segítségemmel, ezeket a lényeket Tokyoban legyőzzük? Így te is erősödsz, én pedig megnyugszom… - Majd rövid szünetet tartott és ismét megszólalt. – Amint visszamész az iskolába, én, felkereslek, és ismét felteszem ezt a kérdést, remélem, jól döntesz! - Mondta, avval el is tűnt. // A hollow, amelyet legyőztem, a kevés lakosság miatt igen fáradt volt, és ezért bírtam ilyen könnyen legyőzni…//

Love story

Rin nehezen állt fel, a hollow támadása után, úgyhogy inkább felvittem a szobámba pihenni. Épp kifele indultam a szobából, amikor megszólalt.
- Szerettem volna neked valami kaját csinálni, de valami felrántott és fojtogatott. Nem láttam mi volt az, de úgy éreztem, hogy meg fogok halni. Te nem tudod, hogy mi volt az? – Kérdezte tőlem, az egyetlenem.
- Nem, bocs, de nem láttam semmit. – Hazudtam neki, vajon tényleg nem látta azt a lényt vagy csak hazudik? Minden esetre, ha mégis igazat mond, jobb, ha nem tud azokról a lényekről. Majd gondolataim közepette lesétáltam a konyhába és csináltam egy kis rántottát, nekem és a kedvesemnek is. Úgy fél óra pihenés után, a drágám meg is szólalt.
- Mondd, te hogy érzel irántam? – Kérdezte tőlem, a maga selymes hangján.
- Természetesen én is kedvellek, sőt szeretlek! – Feleltem neki, majd rövid szünet állt be beszélgetésünkbe. A már-már kínosnak mondható csöndet végül ő törte meg
- Akkor, volna kedved… - Majd kis feszengésbe kezdett, de inkább nem zavartam meg, végül kimondta, hogy mit akar. – Volna kedved velem járni? – Mondta csukott szemmel, a két kezét pedig a két lábára szorította. Én felálltam és gyorsan Rin felé indultam és megcsókoltam.
- Remélem ez válasz volt a kérdésedre! – Feleltem neki, majd az órámra néztem. Az utolsó vonat, vissza Tokyoba, fél óra múlva indul. – De ezt szerintem Tokyoban is meg tudjuk beszélni, remélem nem gond, ha most visszamegyünk… - Mondtam neki, majd elindultam a cuccaimért. Minden cuccomat bepakoltam egy táskába és még bő negyed óránk volt, a vonat érkezéséig. Mikor lementem, akkor vettem észre, hogy az egyetlenem is egy jókora táskát tart a kezében. – A cuccodat majd viszem én! – Mondtam, majd elvettem a cuccát, majd igazi férfihoz illően egész úton én vittem a cókmókját. Ismét Tokyoba érve, az út miatt mind a ketten kifáradtunk, majd megbeszéltük, hogy inkább másnap dumálunk. A kollégiumba bemenve, az első dolgom természetesen az alvás volt.

.Az „edzés” folytatódik

Másnap, úgy terveztük meg, hogy majd iskola után megbeszéljük a dolgainkat. Ám iskola után, már várt rám valaki a kapunál. Nem tudtam dönteni kettejük között, de végül arra jutottam, hogy lerázom magamról Rint és a megyek gyakorolni a harcot.
- Sajnálom, de most jut eszembe, hogy az apám egyik barátja, aki itt lakik Tokyoban beszélni szeretne velem, holnap találkozunk helló! – Mondtam Rinnek, majd elfutottam, egy játszótérre, ahova már nem tudott követni. – Na, hol vannak azok a hollowk, vagy mi a csodák? – Kérdeztem, majd rövid idő múltán felelt is.
- Tudod a hollowk, nem szoktak csak úgy megjelenni, de úgy tűnik, hogy nagyon szerencsés vagy. Pár száz méterre innen éppen van egy! – Majd el is indultunk, az ellenfelem irányába. Mikor odaértünk, a lény épp egy lelket üldözött. Nem tudtam, hogy hogyan, de éreztem, hogy az nem ember volt, hanem egy lélek, amit üldözött. Majd a társam ismét megszólalt.
- Én megmentem a lelket, te pedig gyorsan intézd el a hollowt! – Adta ki a parancsot, majd meg is indult az ártatlan lélekért. Én pedig a szörnynek próbáltam behúzni egy jobb egyenest, ami sikerült is, de csak egy pillanatra tántorodott meg. Utána rögtön felém suhintott volna a hatalmas mancsával. Szerencsére résen voltam és időben hátra tudtam ugrani, ám ekkor megindult a másik keze is felém, szerencsére a fejemet célozta vele, így sikerült a támadás elől lehajolnom. Majd az egyik tappancsát is megindította felém, sajnos ez elöl nem sikerült kitérnem, így húsz métert repültem hátra. Ez nem olyan, mint amilyen az előző volt, ez jóval erősebb. Rögtön felhúztam a nadrágomat, a lábszáramig, majd a lábsúlyaimtól próbáltam megszabadulni. Amint az ellenfelem ezt észrevette, megindult felém. Gyorsan feldobtam a súlyt a levegőbe és a lény fejét céloztam be vele. Szerencsére a lövés célba talált, így az egyensúlyát elvesztve zuhant a földre. Majd a másik lábamról is leszedtem gyorsan a súlyt és a kezeimről is sikerült még a lidérc érkezése előtt. Mikor hozzámért, kellemetlen meglepésben volt része, ugyanis a teljesen felszabadult kezemmel, vagy kétszer erősebbet és háromszor annyit ütöttem a lényre. Ezt még folytattam, úgy fél percen keresztül és összeesett. Ahogy a másik ellenfelemmel is, evvel is társam végzett, azon rövid idő alatt, amíg a földön volt.

Az ex-shinigami információi

Miután végzett a hollowwal a társam, a lélekkel is csinált valamit, mire az eltűnt.
- Mondd, mit csináltál evvel a lélekkel és ez a hollow, miért volt jóval erősebb, mint az előző? Amúgy miért nem látja a többi ember is ezeket a lényeket? – Kérdeztem a társamtól egyhuzamban.
- Ezt a lelket, a saját biztonsága érdekében Soul Socyetibe küldtem, az előző hollow, a te kis városodban, nem tudott annyit táplálkozni, ezért nyilván gyengébb volt, na meg az is biztos, hogy előtte nem sokkal hollowizálodhatott, emiatt pedig nem tudta még kipróbálni az igazi erejét. Az emberek azért nem látják a hollowkat, mert lélekenergia szükséges ahhoz, hogy akár hallják őket. Tízezer emberből, jó, ha egy képes hallani a lelkeket, de ehhez még nagy fizikai erőre is van szükség, hogy lásd őket! – Magyarázta el nekem a fickó. Majd többet nem is kérdeztem tőle.

Középiskola 1-től a halálomig, a halálom után pedig a bosszú

Hála a társamnak Kennek, az edzésem sosem állt le és még a lelkeken is tudtam segíteni. Rinnel pedig nagyon sok ideig, az életem végéig jártam és szerelmeskedtem. Ám sajnos mindennek eljön a napja, így a halálom is bekövetkezett egy nap. Éppen egy randiről sétáltam haza, amikor egy kész maffia vett kőrbe, legalább ötvenen támadtak rám. Mindegyik egy kiskést szúrt a hasamba. Sajnos esélyem sem volt, túlélni ezt az egészet, ám valamiért a lelkemmel maradt pár tárgyam is. Igaz aggódtam a bosszúm miatt is, meg a miatt is, hogy Rin hogyan fog reagálni, de ezeket a dolgokat most félretettem. Nem telt sok időbe és a bajtársamat is megtaláltam. Majd ő egy hírrel várt, a bosszúmmal kapcsolatban.
- Már rág be kellett volna vallanom, de a szüleiddel nem a maffia végzett, hanem egy tömegirányító hollow. De szerencsére csak az élőket tudja irányítani, akik viszont nem látják a lelkeket így már jóval több esélyed van ellene, de vigyázz még így is elég erős. Ám mostantól már egyedül kell boldogulnod, a hollowt te is meg tudod találni, egy hegy tetején szokott bizonyos időközönként időket eltölteni! Viszlát! – Mondta nekem, mire eltűnt. Elgondolkodtam, vajon mégis hol lehet az átkozott lidérc, majd csak úgy unalomképp elkezdtem sétálgatni. Majd háromnapi vándorlás után, találkoztam egy shinigamival. A Shinigami a lelkek világába akart küldeni, de sajnos a legrosszabb emberrel „kezdett”. A fickó, nagyon kezdőnek tűnt, valószínűleg nem régen végzett az akadémián. Mivel a lelkeket csak a lelkek városába akarta küldeni, ezért meg volt az előnyöm, hogy nem számít támadásra. Egy nagyon védtelen pillanatában hirtelen leütöttem a Shinigamit. Majd ismét tovább indultam, majd gaztettem miatt rájöttem, mégis hol lehet a hollow. Az egyetlen hely, ahol nem tűnik fel az embereknek, ha irányítanak valakit, az én városom közelében van. Az embereket, legtöbbször gyilkos módszerre használja, az én városom lehet csak. Ott a lakosság nagy része nem éppen mondható békésnek. Majd eszembe jutott, amikor először találkoztam Kennel, talán annak a hegynek jelenhet meg néha. Nyilván táplálkozni jár oda, valami köze lehet a magassághoz az erejének. Mindenesetre elindultam a hegyre, majd mikor odaértem, felkészültem a várakozásra. Kardomat készenlétbe helyeztem bár tudtam, hogy még talán napokat is kell várnom. Ahogy gondoltam, még sok időbe tellett, mire a lidérc ismét idejött a hegyre táplálkozni.
- Már rég vártam rád, amióta annak az ex-shinigaminak az agyába ültettem, hogy én öltem meg a szüleidet! – Majd itt szakított egy rövid kis időt a sajátos gonosz kacajára. Amire én csak vicsorítottam és dühösebb lettem. – Tudod nagyon finom lelkek voltak a szüleid, de te még finomabb falatnak tűnsz! .- Majd ismét nevetett egyet gonoszan. - Most pedig téged eszlek meg! – Kiabálta, majd hirtelen nekem rontott, de a kardommal kivédtem a támadását, majd az egyik kezét is sikerült lenyisszantanom. Majd miután felordított fájdalmában ismét megszólalt. - Hát jó, ha nem tudlak fizikálisan megsebesíteni, akkor jöjjön a mentális támadás! – Majd hirtelen a fejemben elkezdtek leperegni a rossz emlékeim, a szüleim temetése, a kirekesztett korom és még sok minden, amiket nagyon rég el akartam volna feledni. Majd mikor felébredtem, rögtön azt vettem észre, hogy a földön fekszem a hollow pedig a fejemet akarta volna leharapni. Gyorsan kardommal levágtam a fejét, ám az ő feje az én fejemre esett, emiatt pedig elájultam.

Az ébredés és érkezés rukongaiba

Miután felébredtem, majdnem minden emlékem elvesztettem, csak az apámra és édesanyámra emlékeztem és a velük töltött időkre. Emiatt még ugyanolyan erős voltam, mint azelőtt, ám még most sem emlékszem kedvesemre teljesen. Ébredésem után nem sokkal, egy halálisten jött értem. A férfi, rögtön átküldött a rukongaiba, ahol a 34-es számú körzetbe kerültem. A föld és ez a világ között, nem volt sok különbség, csak annyi, hogy itt az emberek jóval összetartóbbak és nem szoktak éhezni. Az utcákon sétálgatva, több kedves emberrel is találkoztam, akik a „családjukba” akartak fogadni. Én természetesen visszautasítottam őket, nem akarok semmilyen szervezetnek vagy családnak a tagja lenni. Az utcákon sétálgatva, többször is megéheztem, emiatt még szerencsém volt, hogy itt is vannak éttermek. Egyszer egy beszélgetést kihallgattam, ami egy bizonyos Lélektovábbképző Akadémiáról szolt. Az akadémián állítólag a shinigamikat képzik ki, de az is egyfajta elit hely, ahova csak akkor lehet jelentkezni, ha elég lélekenergiád van. Az akadémián megtanítják a halálisten jelölteket, hogy hogyan használják a kardot és a kidoukat, na meg a régmúltról is tanulnak és még sok minden másról. Akkor eldöntöttem, hogy csatlakozni fogok az akadémiára, de úgy gondoltam, hogy bizonyos „alapismeretek” nélkül mégsem indulhatok neki. A shinigamikról megpróbáltam meg tudni egy-két dolgot és azokról a bizonyos kidoukról is többet akartam tudni. Majd elcsípve egy-két ilyesfajta beszélgetést megtudtam, hogy a shinigamik legfőbb dolga a hollowk elleni harc és a lelkek világában a rend fenntartása. A bizonyos kidou pedig az általuk használt démonmágia, amelyet harc közben alkalmaznak. Ezen információk megtudása után felvételiztem az akadémiára. Az akadémiára felvettek, ráadásul a felsőbb osztályba.

Az első nap

Mikor a tanításnak elérkezett a napja, én természetesen a számomra és az osztályomra kijelölt teremben vártam az osztályfőnököt. A teremben több furcsa diák is volt, akik egyedül ültek és egyelőre nem barátkoztak, de az osztály nagy része hármas csoportokba verődve beszélgetett. Nyilván régebb óta ismerik egymást. Majd egyszer bejött az osztályfőnök és tartott egy „szentbeszédet” az iskoláról, ami közben majdnem elaludtam. Majd az utána következő szünetben, az osztályban megnőtt a csoportban beszélgetők száma. Biztos ők is be akartak illeszkedni a társaságba, én viszont nem voltam túl társaságkedvelő, emiatt nem is beszélgettem senkivel. Majd a szünet végeztével mindenki visszakerült a helyére. Ezen az órán, az osztályfőnök lediktálta az órarendet, majd elmondta, hogy mire számíthatunk az órákkal kapcsolatban. Egyedül csak a démonmágiával kapcsolatos tantárgyakra voltam kíváncsi. A fegyveres és pusztakezes harccal nem nagyon törődtem, úgy gondoltam az apám már eleget tanított nekem evvel kapcsolatban. A hollow ismeretre is kíváncsi voltam egy kicsit, de avval nem nagyon törődtem, mindig is csak az erővel törődtem. Majd ismét szünet jött, már szinte mindenki hármas vagy annál is több csoportba verődött és úgy beszélgettek. Úgy tűnt, hogy többen is szeretnének velem megismerkedni, de evvel nem törődtem. Majd mikor épp jött volna hozzám egy srác, éppen becsöngettek. Az osztályfőnök most is időben jött. Ez az óra is dögunalmasan telt, ugyanúgy, mint az első és az iskola szabályzatát olvasta föl. Majd haza engedett minket, holnap már rendes órák lesznek és én ennek a reményében indultam el az erdőbe gyakorolni.

A kirándulás…

Az iskolában, legtöbbet a kidoukkal foglalkoztam, majd miután elsajátítottam az alapokat, a harc mellett azt is gyakoroltam. A harcokban, nem nagyon maradtam alul, még a tanárok is azt mondták, hogy nagyon jó vagyok. Az akadémiában szerencsére még semmiféle balesetem nem volt, emiatt még nem tudtam teljesen kimutatni a fogam fehérjét. Ám egy napon eljött az „én időm” is, ugyanis az osztálylátogatást tett az emberek világába. Elméletben csak a kóbor lelkeket kellett elküldenünk rukongaiba. Ám gyakorlatban egészen más volt a helyzet, mivel ugyebár az elmélet és a gyakorlat között elméletben nincs különbség, amíg gyakorlatban van. Mivel a hollowk érezték a lélekrezgésinket, ezért egy kettő sajnos megtalált minket, na, jó nem egy kettő, hanem legalább egy tucat, emiatt a velünk kiküldött felsőbb évesek sem tudtak nagyon mit kezdeni az ellenfeleikkel. Az osztály nagy része már visszament a lelkek világába, ám én, mint mindig, most is a saját fejem után mentem és rám is jutott két lidérc. Amint közelebb értek, az egyiket rögtön meg is támadtam, a fejét céloztam be a kardommal, ám résen volt és kezével megpróbált elütni engem, az ütközés elkerülése végett inkább levágtam a kezét. Ám a vágás miatt elvesztettem a lendületemet és vissza kellett mennem a földre. A hollowk látva, hogy most kicsit védtelen vagyok támadásba lendültek. Mind a ketten támadtak, az egyik támadás elől sikeresen kitértem, amíg a másikkal nem tudtam mit kezdeni, mint hogy levágtam a kezét. Majd a másik ismét támadásba lendült, ám ez elől már nem tudtam kitérni, így a támadásának hatására hátrarepült húsz métert és a földről felkelve ismét támadásba lendültem. Most is a fejét támadtam, ám most számítottam a kezére és más röppályára álltam, még mielőtt az ütközés bekövetkezhetett volna, így megállíthatatlanul indultam meg a nyaka felé, amelyet sikeresen el is választottam a fejétől. Most a másik hollowwal is foglalkozhattam, aki ismét támadásba lendült ellenem, sajnos ismét nem tudtam kitérni a támadás elöl, amelynek ismét húsz méter repülés és kemény landolás lett a vége. Éreztem, hogy még pár ilyen landolás és teljesen kifulladok, akkor pedig a hollowk simán megölnek. Gyorsan felálltam és ismét az ellenfelem fejét céloztam meg, majd ismét jött a keze, amit most ismételten le kellett vágnom, hogy védjem magam. Majd a másik keze ismét felém indult meg, majd ismét a kardomat kellett használnom, ám most nem tudtam levágni a kezét, csak egy kicsit megsebesíteni azt. Ám nekem ez is elég volt, mert így ismét támadhattam a fejét. Most nem tudott védekezni, így egy az egyben levágtam a fehérmaszkos pofáját. Majd azt vettem észre, hogy hirtelen hat lidérc vesz körbe. Ám ekkor hirtelen fogást éreztem a hasam tájékán. Majd a lelkek világába visszavezető kapu előtt találtam magam.
- Kérlek, menjél vissza a lelkek világába! – Mondta nekem a csoport vezetője, akinek nem teljesen láttam az arcát, így tiszt, de akár hadnagy is lehetett. Majd meghajolva eleget is tettem a kérésnek.

Az év vége

Az év vége felé közeledve egyre jobban értettem a kidoukhoz, egyet, kettőt már egész jól tudtam használni. A harci képességem is csak nőt, majd az évzárón érdekes dolog történt. Egy férfi, látszólag egy shinigami keresett fel, aki egy meghívót adott át nekem a gotei 13-ba. Hosszas gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy elutasítom a meghívást, úgy gondoltam, hogy egyelőre még nem vagyok elég erős shinigaminak, hiába edzettem a testemet még életemben is. Úgy döntöttem, hogy az akadémiából is kilépek és elmegyek felfedezni rukongait. De természetesen nem akárhogyan, hanem minden emberrel, aki kihív, megküzdök és így leszek jóval erősebb.

A vándorlás

Amint útra kéltem felfedezni rukongait, egyre csak távolodtam el Soul Socyetitől. Ahogy egyre távolabb értem a Tiszta Lelkek Városától, annál erősebb ellenfelekre bukkantam, amelyek ellen, általában puszta kezes harcot és kidoukat használtam. Ám mint mindennek, egyszer annak is eljön a napja, hogy a kardomat is használjon, kelljen harc közben. Amint előkaptam a kardomat, ellenfelem rögtön észrevette a sárkányt rajta, majd megszólalt.
- Csak nem egy Doragonnal van dolgom? – Kérdezte tőlem ellenfelem, de én válasz helyett inkább megtámadtam. A támadásomra nem nagyon számított, ezért könnyen ki is ütöttem egy kidouval. Ne gondolkodj harc közben és ne törődj avval, hogy ki az ellenfeled és legfőképp ne elegyedj vele beszélgetésbe, ha csak nem tudod egyszerre művelni ezt a két dolgot. Gondoltam magamban, majd továbbindultam szállást keresni. Nem telt sok időbe és találtam is, majd másnap tudtam, hogy még keményebb ellenféllel fogom szembe találni magamat. Ezután már nem volt olyan harc, amelyben nem kellett a kardomat használnom. A harcok során egyre erősebb és erősebb lettem és szerencsére a kihívókban sem volt kevesebb. Az ellenfeleim is egyre csak erősödtek, így nem lehetett panaszom. Ám egy napon még nagyobb kihívással kellett szembenéznem. Az ellenfelem kettévágta a kardomat, majd a kardomon található véset kissé felizzót. /remélem ez nem gond…/ Majd azt vettem észre, hogy egy másik világban vagyok. Ez a hely teli volt vulkánokkal és jóval forróbb volt a helyzet, hogy mondjak róla valamit.

A tűz király vulkánföldről

Úgy láttam, hogy itt csak én vagyok, de tévedtem, szó szerint a környezetbe volt olvadva egy tűzből álló lény. Jobban megnézve emberi alakja volt és egy korona is volt a fején. Majd a tűzember meg is szólalt.
- Helló! Én vagyok a kardod szelleme, aki ha nagy szükség van rá, akkor segít. Jól gondolom, hogy tudod, hogy mi az a shi-kai? – Kérdezte tőlem a valami, aminek még továbbra se tudtam a nevét. De mégis úgy éreztem, hogy válaszolhatok neki, hiszen a tűz volt asz egyetlen dolog, amit nagyon imádtam.
- Igen, tudom, hogy mi az, de… - Mondtam a beszélgető társamnak és épp mondani akartam volna még valamit, de ő közbevágott.
- Sajnos most nem érünk rá itt fecsegni, jól gondolom, hogy azt is tudod, hogy hogyan lehet elsajátítani a shi-kait?
- Nem, sajnos azt nem tudom, hogyan lehet?
- A kard és a használója közötti teljes bizalom kell és tudnod kell a hívószavamat, én bízok benned, már csak hívnod kell! – Mondta nekem, majd egyre távolibbnak éreztem és végül azt vettem észre, hogy a saját világomban vagyok a harcom közepén. Majd amint visszaértem, már tudtam, hogy mi a shi-kaiom hívószava.
- Moegaru Hi ikimono kimi! – Kiáltottam, mire kardom vörösen felizzót és jóval erősebb lett. Az ellenfelemet pedig ezután pár pillanat alatt kiütöttem.

Rukongai 99-es körzet

Végül elérkeztem a Tiszta Lelkek Városától legtávolabb eső körzetbe is. Amint betettem a lábam, egy nagydarab harcmániás őrült támadott meg. A kardja teli volt vérrel, de még mindig éles volt. A harcunk rögtön kezdetét vette, a fejemet akarta levágni, de a saját kardommal sikeresen hárítottam a támadást. Nagyon erős volt a fickó, nem tehettem mást, ismét előhívtam a kardom szellemét.
- Moegaru Hi ikimono kimi! – Majd a vörösen izzó kardommal a harc izgalmasabb lett, szinte ugyanazon a szinten harcoltunk, ám én még mindig nem vetettem be minden támadásom.
- Hi ikimono hidan! – Kiáltottam, majd egy oroszlánfej alakú lángcsóva indult el ellenfelem felé, amire nem számított, így nem tudott kitérni előle. A férfi lángok között halt meg, de továbbindultam, mintha mi se történt volna. Továbbhaladva, egy tucatnyi emberrel találtam szembe magamat. Egyenként nem tűntek túl erősnek, de a többség miatt előnyük volt. A shi-kaiomat alkalmazva, egy újabb támadást vetettem be.
- Hi ikimono kammon! – Majd három oroszlán alakú lángcsóva kelt életre, pont előttem. A társaimra és rám is jutott három-három ellenfél. A vörösen izzó kardommal, az egyiket rögtön célba is vettem, ám egy másik közbeavatkozott a kardjával. Még időben ki tudtam térni és a „hős” fickót támadtam meg, a kardjaink összesúrlódtak, majd egy kidout használva húsz métert repítettem hátra, ám a társa támadásba lendült. A támadása a fejemet célozta, de egy kicsit el tudtam hajolni, így csak a vállam sérült meg, eléggé fájt, de egyelőre félre tudtam tenni a fájdalmamat és hátrafordulva leszúrtam a fickót. A harmadik el akart volna menekülni, de pusztán az ellenfeleim iránt érzett tiszteletből egy sárkány alakú tűzlövedéket küldtem utána. A fickó a lángok között halt meg.

Soul Socyeti

Amint végeztem a kóborlásommal, az első dolgom az volt, hogy a jelentkezésemet beadtam a gotei 13-ba, szerencsére fel is vettek az 5. osztagba. Legtöbbször az osztag edzőtermében tartózkodtam, ám egyetlen barátom se volt. Nem is nagyon akartam barátokat, csak erősebb lenni, amelyben nem sokan tudnak segíteni. Főleg nem olyan emberek, akik valószínűleg még nálam is gyengébbek. Nem barátkozni jöttem a 13 őrosztagba, hanem megerősödni, hogy senki ne tudjon legyőzni. Úgy gondoltam, hogy rang nélkül még a hadnagynak se érdemes bemutatkozni. Nem sokkal érkezésem után, már is dolgom akadt. Az emberek világában őrködő egyik egységünk megsérült, ezért engem küldtek ki helyettesíteni őt. Kezdetben nem akartam elfogadni, de amikor megemlítették, hogy rengeteg hollowwal küzdhetek meg ott, elfogadtam.

Az első küldetés

Az emberek világában a dolgom a hollowk kiirtása és a kóbor lelkek átküldése lett volna. Én minél hamarabb akartam végezni a hollowkkal, így egy lakatlan területre érve nagyobb mennyiségű lélekenergiát engedtem szabadon, hogy magamhoz vonzzam a hollowkat. Rögtön megtámadott vagy hat hollow, előlük shunpoval tértem ki, majd az egyiknek egyből lekaszaboltam a fejét. A többi ismét támadásba lendült ismét csak a villámtánccal sikerült kitérnem előlük. Majd egy másik hollowt a hasánál kettészeltem. Majd gyors kaszabolásba kezdtem és másik két lidércet is sikerült szétvágnom. Már csak ketten maradtak, ismét támadásba lendültem és egy-egy vágással kettészeltem őket. Ez unalmas volt, remélem, még lesznek páran, különben itt fogom magam halálra unni. Majd rögtön észre is vettem, hogy egy tucatnyi hollow tart felém. Az egyik rögtön támadásba is lendült, egész gyors volt, így csak shunpoval sikerült kitérnem támadása elől. Majd egy másik is támadásba lendült, ez elől már nem tudtam kitérni, így repültem pár métert. Ezután aktiváltam kardom shi-kaiat és három tűz sárkányt idéztem meg a lények ellen. Nem is kellett sok idő és a tucatnyi lény lekaszabolása véget is ért. Ez után azt vettem észre, hogy egy kész sereg tart felénk. Gyorsan megidéztem még három tűzsárkányt és tűzlövedékekkel támadtam a tőlünk távol eső lényeket. Mire hozzánk értek, már „csak” úgy kéttucatnyian lehettek. A shunpot használva elkezdtem őket kaszabolni, de a sárkányok is besegítettek természetesen. Egy óvatlan pillanatban azonban az egyik keze igen erősen elkapta a vállamat. Jobban megnézve igen erősen vérzett. Még gyorsabbra vettem a figurát és hosszas küzdelmek után sebekkel tarkított testtel és hulla fáradtan, a városban található hollowk egy részével végeztem. A többit inkább máskorra hagytam. Amikor nem harcoltam, inkább a lelkeket küldtem át Soul Socyetibe. A küldetésem két héten keresztül tartott.

Az előléptetés


Már évek óta az 5. osztagban tartózkodom és rengeteg sikeres küldetésen vettem részt, amelyen mindent beleadtam, amit tudtam, időmnek 95%-át gyakorlással töltöttem, hogy erősebb legyek. Végül gyakorlásom meghozta gyümölcsét és a kapitány előléptetett a 13. tisztté. Nem túl nagy szám, de a kapitány először a 10. tiszti rangot ajánlotta volna, de nekem valamiért jobban ez a 13. tiszti rang. Talán mert így nincs annyi papírmunkám, vagy, mert sokan félnek a tizenhármas számtól. Nem tudom, de valami megfogott benne. Lényeg a lényeg 13. tiszt vagyok egyelőre és pont!



// A végét kicsit elszúrtam, de úgy gondolom, már így is elég terjedelmes a történetem, úgyhogy inkább nem részletezem tovább. Ha valahol kicsit „VP”-s lennék, akkor, ha kérhetem, írják, le az elutasítom mellé. A történetem hosszúsága miatt elnézést kérek, de így sikerült ^^”. Azt, hogy az emberei életben is láttam a lelkeket tudtommal szabad, legalább is Yoru-sama ezt mondta nekem egy másik forum chatjén…//