Morcos képpel haladtam a börtönkomplexum felé vezető úton. Egy lázadás nem a vicc kategóriába esik, bárki is találta ki, hogy egy 6. tiszt elegendő lesz a megfékezésére, bizonyára nem volt a józan eszénél. Ráadásul pont a 8. osztagból kellett küldeni az erre kijelölt shinigamit! Szépen hangzik az a megfogalmazás, hogy a hachibantai a vidámság és a könnyed munkavégzés fellegvára, de én inkább úgy mondanám, hogy oda gyűlnek össze a lusta disznók. Kuroi Shouta eltűnése azt jelentette, hogy vagy bajba került, vagy békésen alszik valahol bent. Egyik se lenne túl meglepő. Ha eleve engem küldenek, vagy bárki mást az öt gundanchou közül, már réges-rég rend és fegyelem lenne a börtönben. Elvégre mi, a 2. osztag ennek és a Seireiteien belüli egyéb konfliktusoknak vagyunk a szakértői. Nem azért vagyunk, hogy a munkára alkalmatlan halálistenek után takarítsunk fel. Mivel közeledtem a létesítmény felé, behúzódtam a fák árnyékába és a növények rejtekében folytattam a megközelítést. Pár perc múlva megérkeztem az erdő széléhez, innen már jól lehetett látni az épületet. A főkapu lerombolva, őrök sehol, bentről pedig még ide is lehetett hallani az üvöltözést és a zajt amit a rabok okoztak. Micsoda káosz... Nem lennék rajta meglepve ha jó pár rab mászkálna már szabadon, ki tudja mióta áll tárva-nyitva a kapu. Gyorsan előhúztam az adóvevőm és megtettem az első jelentésem, egyben kértem egy keresőcsapatot a környék átfésülésére. Szinte még el se tettem a komlinket, de máris arra lettem figyelmes, hogy újabb szökevények távoznak a főkapun keresztül, méghozzá futólépésben. A lélekenergiájuk alapján - pontosabban abból kiindulva hogy azt nem érzem - arra tippeltem, hogy a bounto részleggel találtam magam szembe. Normál esetben nem kéne hogy bábjuk legyen, azonban mivel a bábokat nem semmisítik meg, hanem egy speciális raktárban tartják a komplexum mélyén, elképzelhető hogy páran vissza tudták szerezni azokat az eszközöket, amelyek segítségével ártalmatlan emberekből veszedelmes ellenfelekké avanzsálnak. Mint az Internálási egység egykori vezetője, kötelességem volt megakadályozni, hogy további rabok szabaduljanak ki a börtönből, így az oldalamon függő baseball-ütőt lecsatoltam és azt lengetve fedtem fel magam a fák által nyújtott rejtekhelyem elhagyva. Sétafikálás közben elmormoltam egy idézést, majd jó hangosan a távozni készülő bountókra kiáltottam.
- A Gotei 13 nevében én, Sakai Kotomi, a 2. osztag hadnagya, felszólítom önöket, hogy térjenek vissza a börtönlétesítmény területére! Ha nem engedelmeskednek, kénytelen leszek erőszakkal megváltoztatni a véleményüket!
Megjelenésem hatására a rabok megtorpantak és rám meredtek, de figyelmeztetésem csupán derültséget keltett közöttük. Bizonyára arra gondoltak, hogy sok lúd disznót győz alapon nem jelentek rájuk fenyegetést. Alaposan alábecsülnek, ha így vélekednek. Ha valamiben van tapasztalatom a fiatal shinigami-létem ellenére, az a sok ellenfél elleni küzdelem. A Féregbolyban számtalanszor támadtak rám egyszerre tucatnyian és a legsúlyosabb sérülés amit összeszedtem, az egy kék folt volt a sípcsontomon. A bountók összenéztek és megrohamoztak, elkövetve a legnagyobb hibát amit elkövethettek. Ütőmet vízszintesen meglendítettem, miközben kimondtam az előbbi idézéshez tartozó kidou nevét.
- Hadou no sanjuuni! Oukasen!
A fegyverem felületéről széles ívben tört elő a sárga energia, mely egyenesen a foglyok felé tartott. Mágiám kifejezetten gyenge rossz lélekenergia-használatomnak köszönhetően, így az egyébként komolyabb sérülés okozására is alkalmas kidou most legfeljebb arra lesz jó, hogy a rabok egy részét ártalmatlanítsam. Nekem pont jó volt így, hiszen nem akartam nekik ártani, csak meg akartam állítani őket. Ezt követően a technikámat elkerülő rabok közé vetettem magam, "fa" testápolóm pedig követhetetlen mozdulatokkal táncolt a kezemben, ahogy megkíséreltem a szökevényeket mozgásképtelenné tenni vele, leginkább a lábukra, térdükre és a fejükre célozva.

Ütőm és lábam nagyszerű csapatmunkát végezve ritkította a rám támadó bountókat. Ellenfeleim már kevésbé működtek együtt ilyen jól, ritkán kellett egyszerre többfelé figyelnem, többnyire sikerült úgy táncolni közöttük, hogy egyszerre csak egyikükkel kelljen törődnöm. Elhajoltam egy gyenge és lassú jobbhorog elől, majd bal lábamat az égbe lendítve helyeztem el egy erőteljes rúgást a férfi állcsúcsán, aki ettől a levegőbe emelkedve repült hátra, elsodorva és maga alá temetve egy társát. A következő bounto is a lábammal ismerkedhetett össze, miután a földön lévő talpamat elfordítva lendületet szereztem a forduláshoz és a levegőben lévővel meg jól pofán vertem őt. Alsó végtagjaim ezzel ismét a földre kerültek, de csak egy pillanatra, mivel két megtermett bounto egyszerre érkező támadása elől kénytelen voltam egy hátraszaltóval elugrani, így a két hústorony ökle egymás arcát találta meg. Nehézsúlyú bokszmeccsen legalább százszor megismételnék ezt az igen látványos kiütést, meg ahogy a két férfi elterült a földön. Menet közben ütőmet meglendítettem és gyomorba vágtam a következő önként jelentkező áldozatomat, majd egy szemüveges fickó elé szökkentem, akit nem szégyelltem a legnemesebb pontján megilletni, majd mielőtt még összegörnyedhetett volna, kisöpörtem alóla a lábát úgy, hogy először a feje ért földet a pillanatnyi szabadesés után. Szórványos harci üvöltések és az azt követő fájdalmas kiáltások jelezték munkám eredményességét, a néha reccsenő csontok pedig arról tanúskodtak, hogy bármennyire is próbáltam visszafogni magam, nem mindig sikerült tökéletesen. Ahogy egyre kevesebben lettek a lázadók, már jobban oda tudtam figyelni a környezetemre is, így az egyik fa mellett támaszkodó alak sem kerüli el a figyelmem. Igyekeztem rajta tartani a szemem, hogy még véletlenül se lephessen a jojóval játszó fickó. Könnyedén félretáncoltam egy újabb amatőr elől és tarkón vertem a fegyveremmel. Az ájultan összeeső test azt jelentette, hogy már csak ketten álltak velem szemben, ők is csak azért, mert az első kísérletem után még fel tudtak kelni. Most biztosra akartam menni, egy shunpóval kerültem eléjük és a térdkalácsukat leverve tettem őket járásra képtelenné. Körülöttem mindenfelé ájult vagy tehetetlenül nyöszörgő bountók hevertek, ők már biztosan nem jelentenek veszélyt addig, amíg meg nem érkezik a csapat, amelyik szépen átszállítja őket a 4. osztag fogdájába. Szembefordultam az utolsó megmaradt ellenfelemmel, aki habozás nélkül aktiválta a bábját. Fáradt sóhajjal vettem tudomásul a jojós kisfiú megjelenését.
- Egy. Nem vagyok kicsi. Kettő. Hibáztál, amikor előhívtad a bábod. Ha nem teszed meg, megúszod annyival, mint a többiek, de így nem tehetem meg, hogy visszafogom magam.
Válaszoltam az élcelődő megjegyzésére. Lány létemre azért elég magasnak számítok, nem is nézek ki gyereknek, nem tudom honnan vette az ötletet, hogy így próbáljon meg provokálni. Ami meg a másik témát illeti... nem szórakozhatok el itt sok időt, még be is kell hatolnom az épületbe. Ráadásul egy bábos bounto ellen még akár pórul is járhatok, ha alábecsülöm csak azért, mert már egyszer valaki elfogta. Baseball-ütőm markolatának végét enyhén megcsavartam, és előhúztam a szokatlan hüvelyből a zanpakutóm.
- Hikkake, Mayoi Neko!
Ejtettem ki a szavakat, melyek által az egyszerű kardból egy pár fémkaromban végződő kesztyű lett. Bár jobban szeretem nélkülözni a shikait, mivel így vívóstílusomból semmit sem profitálhatok, de köszönhetően annak, hogy egy macska ügyességére is szert teszek, most mégis alkalmasabbnak találtam kölcsönvenni a feladatra Mayoi Neko erejét a gyors eredmény érdekében. Arról nem is beszélve, hogy a báb hozzám hasonlóan szintén két fegyverrel rendelkezik. Nem mintha szándékomban állna összecsapni a kisfiúval, az én célom maga a bounto. Ha őt elintézem, a bábbal sem kell törődnöm. Megnövekedett sebességemmel meglepve a párost elsuhantam a báb mellett és már lendítettem is a jobbom, hogy karmaimat belemélyesszem a férfi mellkasába, ám ekkor alkaromra egy zsinór tekeredett és rövid úton visszarántotta a kezemet épp mielőtt célt értem volna. Meglepődve néztem hátra, és a hapsi vigyorát lekoppintó fiút pillantottam meg, aki egyik jojójával lasszózta be a karom. Végtagomat megrántva próbáltam ellenállni, amivel legalább azt sikerült elérnem, hogy ne emelkedjek a levegőbe, és csupán a földön csúszva közeledjek a báb felé. Kicsi a bors, de erős. Ám a 150 centis gyermekalak ezzel nem állt meg és másik játékszerét nagy tempóval felém lökte, kihasználva azt hogy most a jobb oldalam védtelen. Megpróbáltam elkerülni, de ez csak annyira volt elég, hogy ne telibe találjon, hanem csak végigszántsa a vállamat. Fájdalmasan szisszentem fel, ahogy a fém belemart a húsba. A sérüléssel megpróbáltam nem törődni, és szabad kezemmel megragadtam a zsinórt, jó erősen megrántva azt, aminek következtében a báb elvesztette kapcsolatát a talajjal és az egyik közeli fának repült. Szerencsére könnyű volt, az egyébként is átlagfeletti fizikai erőm pedig a shikainak köszönhetően kétszeresére növekedett, így a cirka negyven kilós test elhajítása így nem okozott gondot. A jobb karomról leoldódott a jojó zsinórja, így ismét szabadon mozgathattam mindkét kezem. A kisfiú a fejét megrázva feltápászkodott a földről, ezek szerint nem lehetetlen kiütni, bár kétségtelenül tartós anyagból készült ha ilyen gyorsan felállt. A játékszerek ismét felém szálltak, ám ezúttal már nem hagytam, hogy megkötözzön velük. Az első tárgyat a fémkesztyűmet használva félreütöttem, a másodikat viszont nemes egyszerűséggel elkaptam és alaposan meghúztam ismét röppályára állítva a bábot. Nem kegyelmeztem a felém szálló kicsiny alaknak, reptében elvágtam a torkát karmaimmal, ezzel arra kárhoztatva azt, hogy visszaalakuljon egy egyszerű jojó formájába. Fenyegető pillantást vetettem a bountóra, majd habozás nélkül elékerültem egy villámtánccal, és remélve azt, hogy a bábjának regenerálódása hosszabb időt vesz igénybe, mint az én támadásom, ismét a férfi mellkasa felé löktem a karmoknak köszönhetően úgy fél méterrel hosszabb öklöm.

A báb jojója ezúttal nem rántotta vissza a karom, így a karmok belemélyedtek a férfi mellkasába és egészen addig hatoltak, amíg az öklöm is elérte a bountót. Az ütés ereje hátrataszajtotta az ellenfelem, aki látványosan tört ketté néhány kevésbé vastag törzsű fát reptében, majd egy kis bukdácsolás követően megállapodott a földön, mozdulatlanul. Alighanem holtan, bár ki tudja mit találtam el a jelenleg vértől csöpögő karmokkal, lehet hogy nem okoztam halálos sebeket. Egy mozdulattal leráztam a fémről a vörös folyadékot, deaktiváltam a shikaiom és megfordultam, hogy az épület felé vegyem az irányt. Miközben kardomat visszadugtam a baseball ütőmbe, a börtön fala mellett megpillantottam egy lányt aki nem rabruhát viselt. Erősítés talán? Töprengeni azonban nem volt időm, mert szemem sarkából észleltem, ahogy a jojó ismét mozogni kezd. Ezek szerint a bounto még él és virul és egy pillanattal később már meg is hallottam a hangos ordítását, amellyel megpróbált rám rontani. A báb közben ismét emberi formát öltött, de nem támadott meg. Nagyon ostoba lehet a férfi, ha azt hiszi, hogy erősebb, mint bármelyik körülöttünk heverő társa, és képes lesz egymaga elintézni engem. A bábbal együttműködve talán nyílna rá esélye, de ezek szerint már nem bízott meg a kudarcot vallott eszközben.
- Nem... köszönöm!
Kiáltottam vissza, miközben félreléptem a bounto ütése elől, és a lendülettől továbbrobogó férfit erőteljesen hátba rúgtam, egy tízpontos pofára esésre ösztökélve őt. Dühtől fortyogva nézett fel rám, és haragját csak még jobban fokozhatta a hűvös, lesajnáló tekintet, amelyre méltattam őt. Mikor ismét nekem rontott, úgy döntöttem hogy itt az ideje befejezni ezt az értelmetlen játszadozást. Felugrottam, és egy lábkulccsal fogtam közre a nyakát, lerántottam a földre és a következő mozdulatomat kísérő reccsenő hang azt jelezte, hogy a harcnak ezzel vége. A gerinc és a fej elválasztását még tudtommal senki sem élte túl... Hitemben csak megerősített a férfi porrá hulló alakja, a szürke szemcséket pedig elhordta a szél, mindössze a rabruhát hátrahagyva. A halál mindig szomorú, akkor is ha az ellenségemet éri, így arcomra is komorság ül ki, ahogy rápillantok az üressé vált öltözékre. Nem volt más választásom, egy bábos bountót nem hagyhattam életben egy lázadás közepén. Figyelmem ismét a falnál támaszkodó lányra terelődött, aki tekintve hogy az előbb felajánlotta a segítségét és az öltözéke sem arra utalt, hogy rab lenne, valószínűleg a legrosszabb esetben semleges viszonyban áll hozzám. Azért ennek ellenére óvatosan közelítettem meg, de előtte még tarkón vágtam egy éledező bountót, akit úgy tűnt nem sikerült eléggé kiütnöm korábban.
- Sakai Kotomi, hadnagy, 2. osztag. Ki vagy és mit keresel itt?
Szólítottam meg magamhoz képest elég ridegen a lányt, de ez nem éppen a legalkalmasabb szituáció a jópofizásra. Remélhetőleg erősítést kaptam a személyében, vagy legalább tud valamit mondani arról, hogy milyen körülmények várnak odabenn.

Az embert már faggatózni se hagyják nyugodtan, pedig jól esett volna egy kényelmes, meghitt beszélgetés kettesben ezután a sok véres akció után. De nem, bent valaminek fel kellett robbannia. A hangos detonációt a füst- és porfelhő mellett még a börtön falának további pusztulása is kísérte, amit a rajta kiszálló alak okozott. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg az a nyolcadik osztagos shinigami keveredett bele valamibe, aki miatt most itt vagyok, és most ő az, aki röppályája végén egy fának csapódva áll meg, illetve ő az akit a porfelhő közepette követ még két árny. Ezen gondolatoktól vezérelve lódultam meg a lány után, aki út közben gyorsan be is mutatkozott nekem. Szavai akaratlanul is egy hatalmas sóhajt csaltak ki belőlem. 11. osztag ex-kapitánya... remek Bár a neve és az arca nem rémlett, de azért azt valószínűsítettem, hogy nem a 0. osztagba léptették elő, és azért számít ex-taichounak. Kezd egy kissé túl bonyolulttá válni ez a küldetés számomra. Börtönlázadás, szökevény rabok, szökevény kapitány, eltűnt shinigami... Az egyetlen jó dolog annak tűnik, hogy ha Ayát Urahara küldte, akkor nyilván nem ártani akar, és ezt az eddigi cselekedetei is alátámasztják, hiszen az előbb segíteni akart, és most se ugrott nekem amikor megtudta, hogy ki vagyok, sőt, még ő kér engem, hogy ne fogjam el, holott nyilván ő az erősebb. Én még sehol sem vagyok a kapitányi szinttől, ahhoz még sokat kell fejlődnöm kidouban meg shunpóban. Csak ne lenne ilyen nehéz számomra megérteni ezt a két technikát. Most azonban azt hiszem, a jelen helyzetben kénytelen leszek elfogadni a lány segítségét, mert ahhoz kevés vagyok, hogy egymagam megoldjam Seireitei összes problémáját egyszerre.
- Örvendek, Kikuchi-san...
Sóhajtottam fel ismét lemondóan, ahogy lassan közelebb értünk a földön fetrengő alakhoz és az őt fenyegető két shinigamihoz. Egyikük kardja egyértelműen shikai alakban volt, talán az okozhatta a robbanást. A fánál lévő áldozat sajnos nem az a halálisten volt, akit én kerestem, ettől függetlenül kötelességemnek éreztem én is odamenni hozzá, hogy lássam milyen állapotban van. Aya védelmezően a sérült és a két rab közé állt, majd közölte velem, hogy ők robbantották ki a lázadást. Na ez egy felettébb jó hír, lesz kire verni a balhét, ha az ex-kapitány igazat mondott. A sebesült oldalán egy csúnyán vérző seb tátongott, ami legjobb tudásom szerint azonnali ellátásra szorult, és nem valószínűsítettem hogy azt majd pont a 11. osztagostól fogja megkapni. Ilyenkor határozottan jól jött, hogy tanultam gyógyító kidout is.
- Azt hiszem muszáj lesz...
Mosolyogtam rá a lányra. Más választásom tényleg nem volt, a két másik shinigami az első adandó alkalommal hátba szúrna, Aya meg talán nem, ha Urahara küldte. És ha tényleg miatta van itt, akkor talán azért sem kapok fejmosást, ha elszökik, pontosabban hagyom elszökni ellenállás nélkül. Én ugyanis nem vagyok olyan, aki előbb elfogadja a segítséget, aztán oszd meg és uralkodj alapon elárulja a társát. Bármennyire is elfogadottak az ilyen alantas módszerek a 2. osztagban. De előbb ezen a szerencsétlen flótáson kell segíteni, aki alighanem megpróbált ellenállni a lázadóknak. A földre fektettem a férfit, és tenyeremet a sérült rész fölé helyeztem.
- Keikatsu...
Ejtettem ki a technika nevét, mire kézfejemet zöldes fény vette körbe. Nem fogom tudni meggyógyítani, de arra tökéletesen elég lesz a tudásom, hogy az állapotának romlását megállítsam amíg ide nem ér az erősítéssel együtt a 4. osztag speciális alakulata. Úgy éreztem a sok romboló és bénító technika mellé muszáj megtanulnom egy gyógyító mágiát is, anélkül nem éreztem volna magam jól. Most pedig kifizetődik a dolog. Aya felkiáltására felkaptam a fejem, kicsit meglepett a hangneme. Bár furcsálltam is, hogy a 11. osztagban mit keresett egy ilyen lány, ezek szerint van neki egy keményebb oldala is. Meg egy bankaia, ami újra csak azt hivatott megerősíteni, hogy egyedül nem éri meg szembeszállnom vele. Mayoi Neko még korántsem tart arra késznek, hogy átadja nekem a teljes erejét, főleg mivel még materializálni sem tudom a macsekot. Ha jól emlékszem kell vagy 10 év, én meg vagy két éve ismerem őt? A vérzést lassan sikerült elállítanom, így egy bátorító mosollyal és egy mozdulatlanságra utaló gesztussal felálltam a férfi mellől, és egy shunpóval a támadói másik oldalára kerültem, hogy megakadályozhassam a távozásukat. Biztos voltam benne, hogy Aya egyedül is képes lenne ezeket a fajankókat elintézni, de az én támogatásommal már egészen biztosan mi leszünk fölényben. És ha netán meg is tudnának lógni előlünk... nos, a környéket már biztosan bekerítették a szökevények után kutató csapatok. Nincs esélyük.