A kanapén fetrengve próbáltam elviselni drága félhollowjaim jelenlétét, miközben egymás kinyírásával próbálkoznak. Épp felülni készülök, mikor a zsebemben lévő mobilom, csörögni, majd rezegni kezd. Kissé unottan előkotorom a számtalan zsebem egyikéből a kis zenélődobozt, majd hívógombot benyomva, felveszem azt.
- Moshi-moshi. Itt Aya-chan, és Toshi-chan beszél. Ott ki lenni?
Szóltam be mézes mázos hangon a telómba, ahonnan egy ismerős hang köszön vissza, mégpedig Uraharáé. Nem lepett meg a dolog, hiszen ő csak akkor hív, ha kell is neki valami. Egy nagy lendülettel felültem a kanapén, és végig hallgattam a vén fószer karattyolását.
- Üdvözlöm, Kikuchi kisasszony. Ha nem gond, szeretnék önnel beszélni egy nagyon fontos ügy miatt. Esetleg megejthetnénk egy találkozót az üzletemben?
Hadarta el szokásos behízelgő stílusával a greenpeace-be beillő szerkójával kalapos barátunk, majd a választ meg se várva letette a kagylót. Mondjuk jellemző rá, hiszen sosem fogadott el nemleges választ a kérdéseivel kapcsolatban. És hát őszintén szólva nem szerettem volna kapni Urahara híres fejbetörős mozdulatából se, így hát egy csábos elköszönés után, el is indultam az Urahara vegyesbolt felé. Érdekelt, hogy miért csak rám van szüksége, hiszen ott van még mellettem néhány igen erős, bár annál hülyébb vaizard is, akik talán még nálam is erősebbek. Néhány perces gyaloglás után végül csak befutottam. Látszólag a kerti növény is várt már rám, hiszen ott szobrozott az üzlet bejáratánál. Miután bemásztunk az üzletbe, elregélte, hogy milyen ügyben is kellett ide vonszolnom a csinos kis popsimat. Nem mondom, egy ilyen dolog kitalálásához elég nagy fantázia kell, így el is fogadtam azt a tényt, hogy talán igaza van. Azonnal elkezdtem keresni a bountokat, és meg is találtam őket alig néhány óra alatt, hála az Uraharától kapott bounto detektorral felszerelt vízilovamnak (módosított lélek, egy víziló formájú plüssben), ám amilyen ügyes vagyok, sikerült őket elvesztenem, mivel átlépet Soul Societybe.
- És most hogyan tovább, Aya-sama? Ha utol akarjuk őket érni, akkor nekünk is át kell menni Soul Societybe.
Kezdte el magyarázni a cuki kis víziló. Lényegében igaza volt… Visszasiettem Uraharához, aki azonnal nyitott nekem egy kaput, és már futottam is át rajta, nyakamban a szokásos tisztogatóval, aki mint mindig, most is pont akkor takarít, amikor nem kéne. Lihegve ugrottam ki a kijáraton, egyenesen az egyik alattam lévő lélek nyakába. Az már hatalmas kérés lett volna, ha egy puha, szivacsra zuhantam volna… Sűrű elnézések közepette kászálódtam le az idegenről.
- Idefigyelj, Lacos. Csendben maradsz, nehogy észre vegyenek. Csak akkor szólsz, ha kérdeznek. Oksi?
A kisállat heves bólogatásba kezdett, majd el kezdett irányítani a bountok felé. Nem kellett sokat shunpozni, és már meg is találtam őket. Tisztes távolságból figyeltem a tevékenységüket. Látszólag egy épületbe akartak bejutni, ami valamiért nagyon, de nagyon ismerősnek tűnt, és már úgy éreztem, hogy jártam itt régebben. A gondolataimat elhessegetve próbáltam feladatomra koncentrálni, mikor valami puha kezdte el csócsálni a karomat. Nem lepődtem meg, hogy drága Lacosom kezdte el elfogyasztani csinos karocskámat. Egy barátságos Toshiféle fejbenyomás segítségével észhez térítettem drága vízilovam, és árgus szemekkel vizslattam a két bounto hölgyemény tetteit.

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Szép napfelkeltét nézhetett végig, így most elégedetten lépked a város utcáin. Gondolatai csaponganak jobbról balra és vissza, a kihagyott élményektől az elkövetett hibáin át, a természetellenesen hosszú ideig tartó lábadozásig sok minden megfordul a fejében, valahogy nem ereszti a tudat, hogy kudarcot vallott és cserbenhagyta társait… amint tud, bizonyít… nem csak nekik, önmagának is…
Szokásos ruházatát viseli, vékony anyagú, fekete felleghajtója szárát időnként meglibbenti a fel-felkelő szellő, fekete inge most is mellkasig ki van gombolva, ami a nagy hőség miatt előnyös, s ugyanúgy láthatóvá teszi holló mintával ellátott, négyzet alakú medálját. Bőszárú nadrágja szintén kellő szellőzést biztosít számára, így tulajdon képpen még az erős napsütés ellenére is félig elégedetten sétálhat.
Míg gondolataiba mélyedve halad, jobb fülénél gyenge légáramlatra lesz figyelmes, mely némiképp meg is csiklandozza halántékát, majd halad tovább, hogy a férfi szeme elé kerüljön, de Kuroi ezt nem várja meg, egy gyors mozdulattal füléhez kap és ujjaiból kis ketrecet formázva elkapja a pokollepkét, amit nagy valószínűség szerint neki küldtek. Az még csapkod egy párat szárnyaival, majd megállapodik a férfi tenyerén. Kuroi kinyitja ujjait, csendben végighallgatja az üzenetét, majd óvatosan lefújja kezéről az apró hírnököt és a börtön felé indul, hogy azonnal hozzálásson feladatához.

Odaérve pár pillantással felméri a helyzetet és embereket is keres.
A kapu előtt egy kordon húzódik, körbeveszi az épületet egy újabb védvonalat alkotva a külvilág és a rabház között. A kordonon kívül és belül emberek rohangálnak, míg ketten egy helyben, a kapu mellett állnak őrt, Kuroi feléjük veszi az irányt.
-Jó napot! Kuroi Shouta vagyok, a nyolcadik osztagtól jöttem. A feljebbvalójukat keresem.
A két alak azonnal haptákba vágja magát, majd meghajolva, rövid választ is adnak egy iránnyal, mely a kordonon belülre, jobb oldali irányba mutat egy csoportot éppen eligazító férfi felé. Kuroi biccent, majd átugorva a kordonon, sietős léptekkel a férfi felé indul. Mikor odaér, megvárja, míg az alak végez a csoporttal, csak utána lép oda hozzá.
-Üdvözlöm! Kuroi Shouta vagyok, a nyolcadik osztagtól küldtek ide, hogy segítsek. Helyzetjelentést kérek! *

Mély levegőt véve beléptem az átjárüba. Újdonsült társam mögöttem jött, én pedig már alig vártam, hogy Soul Societyben legyünk. Miután kiértem az átjáróból, mosolyogva léptem előre párat. Igen, igazuk volt a többieknek... itt tényleg nagyon jó minőségő lélekszemcsék vannak. Szép képesség az, hogy fel tudjuk szívni őket, és így erőssebbek lehetünk... Körbenéztem, és megállapítottam, hogy Soul Society semmit sem változott azóta, mióta utoljára itt jártam. Deze mellettem állt, majd engem kezdett el figyelni. Röpke mosolyt külldtem felé, és arrébb léptem.
- Hogyhogy nincs most egy szavad sem, Deze? - néztem rá, majd a bejárat felé néztem. A kaput őrizték.... teljesen belemerültem a problémába, és nem hallottam, hogy Shitai kérdez. Jóval később, az újabb, kissé idétlen hangsúlyú kérdését végülis sikerült meghallanom.
- Majd harc során kiderül, Shitai-chan. - pillantottam rá. Kissé tiszteletlennek tűnik.. bár udvarias próbál lenni... Mindegy, csak egy könnyed csapatmunka... ki lehet bírni. Végülis megindultam egy irányba, mert mintha arra találni lehetne egy gyengepontot. - Én sem tudom, hogy a tiéd micsoda... - néztem újra rá, majd lezártnak tekintettem atémát. Szigorú voltam azokkal, akiket nem nagyon ismertem... Deze halkan, mégis gyorsan lépkedve haladt előttünk, én pedig lemaradás nélkül követtem... Aztán megláttam azt az ablakot, ahol érdemes lesz próbálkozni. - Ez tökéletes lessz. - szóltam halkan.

Tök izginek tartottam, hogy nekem kellett nyomozni két lány után. Tisztára úgy éreztem magam, mint az a fura fazon, akit valami Sherlock Holmesnak hívtak. Talán volt is neki valami barátja, akit Watsonnak hívtak. Ő mondjuk lehetne Lacos is. Miközben ezen agyaltam, a két bounto már be is lopózott az épületbe.
- Aya-sama! Bementek az épületbe!
Visította mély hangján. Ijedtemben ugrottam egy nagyot, majd egyik kacsómat a szájára pakoltam, nehogy még egyszer meg szólaljon, újamat pedig a szám elé helyeztem, ezzel mutatva, hogy inkább maradjon csendben. Néhány másodpercig még álltam, és figyeltem, hátha történik valami, majd miután meguntam – ami elég gyorsan történt –, odakommandóztam az egyik ablakhoz, és bekukkantottam rajta.
- Szupi! Nincsenek a szobában. De akkor mégis hol lehetnek?
Mondtam, miután tudatosodott bennem, hogy a szoba, melyet meglestem az ablakból, üres. Gondoltam, majd úgy is megtalálom őket az épületben, legalábbis reméltem. Épp ezért próbáltam bekászálódni az ablakon, ami szerencsémre nyitva volt. Sikerült pont úgy érkeznem, hogy a popsimra pottyantam, és mivel Lacos egyedül mászott be utánam, a fejemre pottyant. Hirtelen a frász kezdett el kerülgetni, de mikor megláttam, hogy csak egyetlen segítőtársam szerencsétlenkedik, megnyugodtam. Feltápászkodva a földről, kicsit tüzetesebben kezdtem el vizsgálni a szobát.
- Egy… orvosi szoba?
Néztem körbe kissé csalódottan, hiszen már kezdtem azt hinni, hogy valami titkos bunker lesz, ahova a helyi maffia jár. De hát semmi sem történhet úgy, ahogy én szeretném. Legalábbis nem mindig…
- Az, Aya-sama, ami mellesleg eléggé elhanyagolt, ha engem kérdez.
Végül is igaza volt… Minden felé papírok, mintha valaki keresett volna valamit. Talán az irattárat is kirámolhatták abban a reményben, hátha találnak ott valamit. Azonban nem csak a papírok voltak furcsán széthajigálva. A vitrinek is félig ki lettek ürítve. Valószínűleg elterelésnek szánták a papírok széthordását, vagy pedig a vitrinek kiürítését. Sajnos erre még nem derült fény, de mint a világ legokosabb shinigami nyomozója, úgy gondoltam, hogy mindenképp kiderítem, mi történhetett. Vagy ha esetleg még se találnám meg a felfordulás okát, az se lenne nagy probléma.
- Nézze, ott egy ajtó!
Bökdöste meg a lábszáramat az immár földön tevékenykedő Lacosom. A megjelölt irányba nézve, én is megtaláltam a rejtélyes, és mellesleg a közelben lévő egyetlen ajtót. Először nem tudtam, hogy mit akar vele a szerencsétlen plüss, de aztán rájöttem. Valószínűleg azon keresztül hagyták el a szobát a bountok, és mivel az volt a feladatom, hogy megfigyeljem őket, én is elindultam felé. Miután megérkeztem, sóhajtva megfogtam a kilincset, majd egy hatalmas nyelés után, lenyomtam azt, remélve, hogy nem szakad a nyakamba több tonna kacat. Igen, nem a bountoktól, vagy a többi ellenféltől féltem, hanem attól, hogy egy szemét kupac legeslegalján kell szenvednem.

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Hála az égnek, nem kell sokáig várnia, mert a parancsnok viszonylag hamar végez a csapatával és a formaságokon való túllépés után azonnal információkkal látja el Kuroi-t.
-… szóval, akkor az az ajtó…- szól csendesen, inkább csak magának mormolva a szavakat. A maga részéről ez a lehetőség jobban hangzik, mint esetleg a szennyvízrendszer vagy az ablakokon való destruktív behatolási módszerek…
- Rendben, hívja az embereit, azonnal indulunk!
Többet nem kell mondania, azonnal el is indul a kapu felé. A parancsnok, észbe kapva sietősen parancsszavakat ordibál, majd Kuroi-t hamar egy csapat börtönőr veszi körül és már így lépnek át a megnyíló kapuk szabta határon.
Nem tesznek meg húsz lépést sem, megjelennek az első őrök, akiket a rabok osztottak be maguk közül. Jelzésükre jön még néhány, hogy a behatolók csapatát, akár halállal is, de visszaűzzék a falakon kívülre.
- Futólépés! Amit megfelelően közel kerülünk, én behatolok. Maga!- szólít meg egy bizalom gerjesztően erős alkatú őrt maga mellett– maga fog figyelni engem. Amint eltűnök a szeme elől, elkezd kifelé hátrálni a kapuk felé. A többiek pedig követik! Csak akkor öljenek, ha muszáj!
A szavait egy- egy csendes „értettük” jelzéssel lereagálják a körötte lévők, majd hallótávolságba is kerülnek a rabokhoz.
A kapun keresztül és az épület mellől érkező őr-rabok azonnal bele is vetik magukat a harcba, a bent lévő börtönőröktől szerezett kardokkal és a szertárban talált partvisnyelekkel, egy-egy elvetemültebb pedig evőeszközöket dobál, villákat és késeket.
Kuroi elő sem vonja kardját, hárít vele egy partviscsapást, mely felülről érkezik,balra- előre kitérve srégen lefelé tolja, majd visszakézből, a tok hegyével nyakon szúrja támadóját a kulcscsontok között. Ennek az eredménye erős, kellemetlen érzés és légzési zavarok. Éppen eléggé zavaró ahhoz, hogy az elszenvedője magával kezdjen foglalkozni, nem pedig az ellenfeleivel.
A kardcsapások hárításához már elővonja kardját, de pusztán csak védekezéshez, a visszatámadást mindig a tokkal végzi, hol nyakra csap, hol ágyékra, hol tarkóra és halántékra az eszméletvesztés reményében… az esetek többségében sikerrel.
Mikor ez a folyton változó forgatag elég közel ér a főbejárat melletti kis ajtóhoz, villámtánccal elhagyja segítőit és a kavalkádot, majd megjelentik az ajtó mellett, mielőtt valaki észreveszi, gyorsan be is lép rajta. Ezek után remélhetőleg a börtönőrök elindulnak majd kifelé.*

Shitai nagy nyugalommal elcsevegett a bábjával, én pedig mélyet sóhajtva néztem körül. Törött üvegek, néhány egyértelmű felszerelés... Deze egyből az egyik ágy felé szaladt, én pedig megállapítottam magamban, hogy egy orvosi szobába kerültünk. Kilépeünk az ajtón, elindulunk. Bábom lábam mellett jön, halkan szimatolva. A farkasoknak sokkal jobb az orruk, mint nekünk... könnyebben megérzik az "emberek" érzéseit... az illatukból. Legalábbis az én Deze-em ilyen. Fülembe jut Shitai kérdése, és félig odafigyelve vetem oda a választ:
- Persze hogy jobbra megyünk... arra van a kiszabadítanivalónk... - és hangtalanul meg is indulok arra....

//Akkor Miria, engedelmeddel írok, mivel szerintem eleget vártunk Shitaira. ^^//

Hatalmas nagy szerencsémre nem szakadt a nyakamba „Isten áldása”. Örvendezve léptem át az ajtóküszöböt, amire szokásos ballábasságomnak köszönhetően, majdnem pofára estem. Miután megkaptam kétfelől is a dorgálást, hogy hogy lehetek ennyire bamba, és szerencsétlen. Enyhén könnyes szemmel tekintettem körbe, és zsenialitásomnak köszönhetően meg is találtam két nem éppen csodálatos ajtót, melyekre már rá fért volna egy festés. Fogalmam se volt, hogy merre menjek, így hát megkérdeztem a másik két, velem tartó „személyt”.
~ Tooooshiiii-chaaaaaa~n! Most merre kéne, hogy sétafikáljak?!
Szerintem mondani sem kell, hogy ez Toshi-channak nem igazán tetszett, főleg mivel már kezdett elszundítani…
~ Honnan a faszból kéne tudnom, te rakás szerencsétlenség?! Ha nem tudnád, nincsenek kibaszott röntgenszemeim! Egyébként is, ha már ilyen nagy haverságban vagy azzal a nyüves plüssdöggel, akkor faggasd őt, ne engem!
Kaptam a csodálatosan kedves választ, amitől majdhogynem egy saját Niagarát hoztam létre. Miután sikerült kissé lenyugodnom, és vettem néhány mély levegőt, a kicsi vízilóhoz fordultam, aki épp az egyik ajtóval bokszolt. Szerencsétlen nem vette észre, hogy az ajtó sosem fog neki visszaütni, mert hát szegénynek nincsenek olyan pici és cuki kacsói, mint nekem, vagy olyan puha, mint neki.
- Lacooos! Ugye te segítesz nekem választani a két csúnyácska ajtó közüüül?!
Vettem kissé könyörgősre a formát, mint általában, mikor kell valami. Lacos felém fordulva mutogatott arra az ajtóra, amit az előbb olyan bőszen püfölt. Már gondolkoztam rajta, hogy szegényt megvigasztalom, hátha azért mutogat szegény ajtóra, mert nem akar visszaütni…
- De Laaaacoooos… az ajtó sose fog bántani, mert nem tud.
Oktattam ki szegény plüsstársam, aki gyorsan le is fejelte az ajtót. Valamiért nagyon nem vágtam, hogy miért is akar magának, és az ajtónak is fájdalmat okozni.
- Aya-sama… szerintem erre menjünk.
Mutatott a tőlem jobbra lévő ajtóra, és végre leesett, hogy miért verte az ajtót, pici plüss praclijaival. Valószínűleg azt szerette volna, ha arra megyünk. Egy mély levegővétel után, kinyitottam az ajtót, ahonnan máris két rab rontott felém. Az egyik elől sikeresen eltérítettem egy bakugrással, aminek köszönhetően az előző teremben lévő, bal oldali ajtót fejelte meg, ezzel. Szerencsémre elájult, így vele már nem kellett foglalkoznom. Jött a másik, aki nagyjából ugyan olyan hülye módon próbált megtámadni, mint az előző. Mivel túlságosan lekötötte az előző rab kiröhögése, így csak későn vettem észre a másikat, aki közben egy szék lábával támadt nekem. Az alkarommal szerencsére ki tudtam védeni.
- Most nézd meg, te dinnye! Ez be fog kékülni…
Vettem kissé sírósra a figurát, és csavartam ki a kezéből a széklábat, majd előrerántottam, és egy fejbevágás kíséretében őt is a társa után küldtem. Kezemet leporolva néztem elégedetten a levert rabrakást.

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Hátát a maga mögött hagyott ajtónak támasztja és elfordítja fejét, hogy egyik fülét a falapra tapaszthassa. Kintről parancsszavakat hall, melyek hatására a kardok csendülése és a zihálás zaja távolodik, halkul, majd meg is szűnik. Eztán ellép az ajtótól és kicsit jobban is körülnéz a szobában. Azt azonnal levonja, hogy egy szertárként funkcionáló helyiségbe jutott. Bármerre néz, felmosófákat, seprűket, gereblyéket, lapátokat és egyéb tisztítószereket, szerszámokat lát, valamint gondnoki egyenruhákat.
Egy pár másodpercig mozdulatlanul hallgatózik a szoba közepén, majd mikor meggyőződik róla, hogy senki sem mozog a másik ajtón túl, elgondolkodva körbefordul még egyszer, ezúttal a falakat figyelve.
~ …kell lennie valahol egy térképnek…~
Ha a falakra függesztve nem talál térképet, akkor a gondnoki irodaasztalt, valamint a többi fellelhető papírkupacot kutatja át. Ha szerencséje van, akkor valóban talál egyet, így ki tudja silabizálni, hogy hol tartózkodik éppen és, hogy hova nyílik a következő ajtó. Amit keres, egy szertár, melyben rabruhákat találhat és amire szintén kíváncsi, hogy hol tartják fogva a közepesen veszélyes rabokat, valamint, hogy mi a jelzése ezeknek az embereknek. Ha minden igaz, akkor az esetlegesen talált térképen lévő rövid jelmagyarázat a segítségére lehet, vagy segít feleleveníteni azt a tudást, melyet eddigi szolgálatai alatt szerezhetett a börtönnel és a rabok osztályozásával, elhelyezésével kapcsolatban.*

Miközben igyekeztem halkan lépkedni a kihaltnak tűnő folyosón, azon járt az agyam, hogy valami itt nem tetszik. Nem mintha olyan sokszor jártam volna már börtönökben, de akkor is! Minimális alapzaj, röhögés, lépések zaja.... de itt: semmi! Teljesen kihalt az egész. Szórakozottan húzogattam a ruhámon a kezem, és közben azon tűnődtem, hogy mit kellene tenni. Időközben megérkeztünk egy kétszárnyú ajtóhoz, amit zárva találtunk. Nem nagyon bántam - nem szerettem volna már most ellenségbe belefutni. Végülis üres cellák mellett kezdtünk el haladni, és minden egyes cella után nyomasztó érzés nehezedett rám. Börtönlázadás.... de nem hinném, hogy miattunk; és pláne nem csapda a dolog. Sóhajtozva lépegettem, előttem ment a bábom alakja, és hangos morgásba kezdett.
- Hallgass, Deze! Észrevesznek minket... - mondtam csöppet sem vidáman, sokkal inkább dühösen. Az újonnan beszerzett, míves acélkard ott lógott nagy vígan az oldalamon - hideg érintése megnyugtatólag hatott rám. De még így is kihallatszott hangomból a harag.
- Észrevettek. Fordulj meg! - morogta, és csöppet sem tett ez rám felüdítő hatást. Szikrázó szemmel fordultam hátra, éppen időben, hogy elkapjam a rámugró egyént. Egy másik elvágódott, egy másik pedig társamat vette célba - én pedig szép gyorsan elővettem a kardom és a markolattal ártalmatlanítottam - apróbb sérüléseket azért begyűjtöttem, de azokat a lélekszemcsék elszívásával begyógyítottam. Majd várakozva fordultam társam felé...

Hatalmas örömömre, sikerült legyőznöm a két igazán gyengécske rabocskát, így tovább folytathattam az utam egyenesen arra, amerről a rabok jöttek. Időközben Lacost is az ölembe kaptam, nehogy lemaradjon, és így rohantunk egyenesen előre. Végül sikerült egy folyosón kikötnöm, amelynek végéről hirtelen kiáltozást hallottam, ezért úgy gondoltam, hogy utána kéne járni a dolognak. Kicsit remegve ugyan, de megindultam a hang irányába. Útközben sikerült találnom néhány széket, és felborított asztalokat. Valószínűleg egykor barikádok lehettek, de ez lehet, hogy már sose fog kiderülni. Minden esetre megpróbáltam magam átverekedni. Először plüssvízilovam dobtam át a túl oldalra, aki nagy jajgatások, és puffanások közepette ért földet, majd pedig én következtem. Nagy nehezen, de sikerült magam átverekedni rajta. Sose voltam jó a mászásban, és ezt most be is bizonyíthattam magamnak… Toshi-chan is csak morgott egyet-kettőt… Amint átértem, egy nagyobbacska krátert vettem észre, amibe majdnem sikerült is bele táncolnom. Szép lett volna, ha pofára esek…
- Rossz érzésem van… Talán lehet, hogy a támadókat kellett volna kikérdezni…
Suttogta hű társam, akinek néha már be nem áll a szája, és kezd kicsit idegesíteni. Egy „Pff…” kíséretében vettem tudomásul, hogy Lacosnak volt képe megkérdőjelezni azt, amit épp teszek. Kicsit morcos is lettem rá, de hát módosított lélek a szentem, nem tehet róla, hogy alapból hülye… Ellenben én vagyok a megtestesült zsenialitás! Minden esetre, tovább akartam menni, ám ekkor rengeni kezdett alattam a föld, és majdnem sikerült belezuhannom az egyik közeli székrakásba. Alig hogy sikerült visszaszerezni az egyensúlyom, megjelent előttem egy óriási kígyó.
- Neee mááár! Utálom a kígyókat!
Visítottam fel, amikor megláttam az óriás méretű csúszómászót. Sose kedveltem a kígyókat, főleg nem az ekkorákat… Próbáltam hátrálni néhány métert, azonban nem igazán tudtam, hiszen mögöttem volta a székek és asztalok halmaza. Kissé pánikba estem, na… Alig hogy feltűnt, máris lézersugarakat lövellt a szeme. Nem sok hely volt, amerre kitérhettem, így felkaptam Lacost, és megpróbáltam egy shunpoval mögékerülni. A manőverem sikeresnek bizonyult, így ujjongva ugráltam, mint valami dilinyós. Visszafordultam a kígyó felé, majd nyelvemet kinyújtva vágtam neki különböző grimaszokat.
- Béna Bélaaaaa! Úgy se tudsz elkapniiiiii!
Csúfolódtam, amikor megéreztem, hogy valaki ütögeti a karomat. Lepillantottam, és megláttam két kicsi szememmel a drága Lacost.
- Nem biztos, hogy jó ötlet kicsúfolni. Sosem tudhatjuk, hogy mire képes.
Kezdte a vízilovam a kioktatásomat. Kicsit megsértődtem, majd karba csaptam a kezeimet.
- Jól van, na… Még viccelődni se lehet…
Morogtam durcásan.

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Kutatás közben kis időközönként abbahagyja a keresést és hallgatózik, hogy nem-e kezdenek mocorogni az ajtón túl, de mivel nem hall mozgolódást folytatja tovább, amit eddig csinált.
Pár percnyi keresés után, az egyik asztalfiókban találja meg a térképet, amit eddig keresett. Óvatos, de gyors mozdulatokkal némi helyet csinál az asztallapon, majd ráfekteti a részletes, több szintes ábrázolást mutató papírt és hozzákezd a keresett helyiségek kiböngészéséhez.
~… raktár…raktár…raktár…~ ismételgeti magában, amíg a térkép ábráin futtatja ujját. ~…hm…~
Homlokráncolva kihúzza magát, majd borostáját simítva gondolkozni kezd. A raktár nincs messze, de így is több helyiségen át kell vágnia ahhoz, hogy elérje. Az épület rajza szerint az ajtón túl egy köztes terem van, funkcióját tekintve semleges, lényegtelen, és csak egy irányba enged tovább, ami egy hosszabb folyosón át vezet a raktárakhoz… a nyílt tér miatt egy kicsit aggódik, de nincs másik lehetőség, így természetesen nincs más választása.
Úgy hajtja össze a térképet, hogy azt a területet mutassa, amin most tartózkodik, illetve ahova tart, majd elteszi felleghajtója belső zsebébe és az ajtóhoz lép, fülét a lapjára tapasztja és hallgatózik
… csend…
Tenyere a kilincsre simul és lassan elforgatja, majd résnyire kinyitja az ajtót és beles rajta. Amennyire látja, a helyiség üres, csak felborított asztal sarkát látja. Még vár egy pár másodpercet, majd óvatosan, csendesen lépve tovább halad, becsukja maga mögött az ajtót és elindul a terem kijárata felé, fülét ismét az ajtólapra tapasztja és hallgatózik. Miután ismét meggyőződött róla, hogy nincs mozgolódás és beszélgetés a túloldalon hasonló óvatossággal, mint amilyennel ide érkezett, kinyitja az ajtót, és beles a keletkezett résen. Amúgy is ráncolt homloka még barázdáltabbá válik, mikor megpillantja a felhelyezett rácsot. Látja rajta, hogy nem egy régi darab, ottlétét akkor is furcsállná, ha a tervrajzok alapján építették volna az ajtó mögé egy raboktól független helyiség be és kijáratához… tekintete most a folyosó többi része felé siklik.*

Amint hátrafordultam, úgy éreztem, elnyel a föld. Hogy lehet valaki annyira idióta marha, hogy hagyja - bounto létére- hogy két fegyvertelen legyűrje! Ráadásul a bábja is kéznél van...
- Ez egyszerűen nem lehet igaz! - morogtam dühösen, és indultam meg furólépésben a Shitait ráncigálók felé. Éreztem, hogy egyedül kellett volna jönnöm. Ez a kis nyavalygógép csak hátráltat. Hiába siettem, léptem egyre gyorsabban, az ajtó bezárult előttem. Rácsaptam az öklömmel, és morogtam egy sort. Deze is morogni kezdett, felborzolta a szőrét, és egy irányba meredt. Szememmel követtem tekintete irányát, és megláttam az újabb rabot. Gyilkos szemekkel meredt rám, de nem mert támadni - valószínűleg feltűnt neki, hogy erősebb vagyok nála. Lábamat rúgásra emeltem, amikor egy fekete cső csattant a bezárt ajtón. Megpördültem a tengelyem körül, és a hajigáló rabot pillantotam meg.
- Mi a jó életet művelsz te balfácán? - dörrentem rá. Miközben hajolgattam a felém röppenő tárgyak elől, az ajtó mögül egy robbanás hangját hallottam meg. Jó lesz sietni, ha nem homokként akarom újra látni azt a kis görcsöt...
Kézlegyintésemre Deze feléindult, én pedig kirántott karddal rohantam felé. Deze a lábába mart, én pedig a kard markolatával úgy fejbevágtam, hogy összeesett. Így már kénytelen volt abbahagyni a fojtogatásomat, és így én is levegőhöz jutottam. Lihegve, sajgó torkom markolászása közben az ajtó felé indultam. Ha nem lesz más választásom, előhívom a bábom. Bár akkor meg fel fognak fedezni...
- Mintha nem lenne elég bajom így is! - durrogtam, és feszülten méregettem az ajtót. Végülis úgy döntöttem, hogy megpróbálom valamivel betörni - a testalaktom ehhez azért még kevés. Nem születtem kétajtós szekrénynek, hála a jó égnek. Körbenéztem a nedves padlón, és pillantásom megakadt egy vastag, nehéz fémrács-darabon. Felemeltem, és kissé nyöszörögve vágtam az ajtóhoz, ami betört.
- Ezaz! - gyorsan bemásztam rajta, és körbenéztem. - Gyerünk, Shitai! - indítványoztam a szökést még azelőtt, mielőtt a bent terjengő füsttől láttam volna valamit.

Amikor a nagy csúnya kígyó arrébb húzódott, egy ismeretlen férfi jelent meg. Néhány pillanatig bambán pislogtam az ismeretlenre, majd ahogy meghallottam a parancsát, kissé pánikba estem. Nem hogy ronda, nyálkás, és vérszomjas volt az az óriási kígyó, de még meg is akart öletni vele az a fura fazon.
- Öhm... azt hiszem, hogy gond van... Lacos...
Pislogtam továbbra is a kígyóra. Valószínűleg bounto lehet az ellenfelem, hiszen én nem igazán éreztem a lélekenergiáját, csak hű társam, aki egyre erőteljesebben csapkodott puha lábacskáival. Nem tűnt valami erősnek, de attól még vigyázni kellett volna vele, hiszen attól, hogy valaki gyengének tűnik, még nem biztos, hogy az is... Ahogy megpróbáltam kitérni a támadás elől, Lacosom sikerült elejtenem, így ő buksijával a földre huppant. Szerencsére gyorsan eltiplizett az útból, így már nem kellett vele foglalkoznom. Csak a bounto bábja, és én maradtunk. Ahogy tekintetemet még a menekülő Lacos felé irányítottam, a kígyó egy hatalmas és elég fájdalmas ütést mért a hasamra, aminek hála a falba csapódtam. Hát nem volt kellemes érzés, és ennek köszönhetően sikerült előhívnia Toshi-chant is. Pontosabban csak felkeltenie sikerült, ami csak morcosabbá tette.
- Hadou 63: Raikouhou!
Kiáltottam, s a támadás el is érte a kígyót, majd amíg az a kidouval volt elfoglalva, előhúztam zanpakutomat, és máris megtámadtam a bountot. Balszerencsémre a csúszómászó azonban közénk furakodott, így kardom a nyálkás testét szúrta át. Lassú mozdulattal húztam ki katanám a kígyóból, majd egy ügyes ugrással hátrébb kerültem, s pár pillanatig figyeltem a szörnyeteget és az irányítóját. Néhány pillanatig gondolkodtam, hogy valahogy le kéne szerelni a kígyót, majd eszembe jutott egy kidou, amivel talán sikerülhet legalább addig megállítani, amíg ki nem iktatom mesterét.
- Bakudou 09: Geki!
Mondtam, és a kígyót már is beborította az a bizonyos vörös fény, majd amint ez eltűnt, már nem tudott mozogni. Kapva az alkalmon, zanpakutommal ismét támadásba lendültem, s ezúttal sikerült is elkapnom a bountot. Fegyveremmel sikerült átszúrnom tüdejét, majd kihúztam azt.
- Sajnálom, Bounto-kun...
Suttogtam, miközben ellenfelem a földre zuhant. Zanpakutommal suhintottam egyet, majd visszahelyeztem tokjába. Gyorsan visszasiettem Lacosért, hogy együtt haladhassunk tovább, majd amint meglett, elindultam. Már a bounto és a bábja is hamuvá vált addigra...

[Börtönlázadás- Kuroi]

*Üres a folyosó. ~… remek…~
Kicsit hátrébb lép az ajtóból, majd kezében tartott kardját, annak halk sikolyával kísérve elővonja. Miközben a félig nyitott ajtó mögé bújik, halkan szólítja meg a kezében tartott fegyvert és tokját.
- Tobimasiyou, Karasu no tsubasa!- suttogja, mire a kard fekete, matt fénybe (?) burkolózva alakulni kezd. Mindkettő megrövidül és két kicsit íveltebb, fekete pengéjű, egykezes karddokká, szablyákká alakulnak. Még mindig nem érkezik senki és a hallgatózás sem visz aggasztóbb eredményre, így Kuroi kilép az ajtó mögül és alig hallhatóan ismét megszólal, miközben jobb kezében tartott szablyáját kinyújtja akadálya jobb oldala felé.
- Mienai kire. – majd egy lassú mozdulattal lefelé húzza a kard pengéjét, úgy hogy az ne érje a vasrudakat.
A rácsokat alkotó rudak és pántok fémes súrlódás és halk pendülések kíséretében válnak el a kard pengéje előtti vonalon. A mozdulatot megismétli a másik oldalán is, majd gyorsan elkapja a leváló darabot, mielőtt az még csörömpölve földet érne. Feloldja kardja shikai állapotát és ismét tokjába helyezve átlép a rögtönzött ajtón. Nem a legpraktikusabb megoldás, ezt tudja jól, de a leghalkabbnak ez bizonyult. Visszafordul és helyére illeszti a kimetszett darabot. Ha nem piszkálják, akkor nem fog kidőlni a helyéről. Tovább is indul.

Meglepően egyszerűen jut el a raktárig. Az őrjáratok mögött shunpo-val illant el, míg ha kellett lapított és most ismét hallgatózik a raktár ajtónál, de mivel úgy tűnik számára, hogy üres a szoba, így óvatosan benyit és belépve visszacsukja az ajtót maga mögött.
Tágas, ugyanakkor zsúfolásig telepakolt helyiségben találja magát. Jobbra, balra a falaknál és előtte két méterre polcok sorakoznak ruhákkal, dobozokkal. Jobbra mellette pedig szekrények állnak, a megfelelő látást öreg lámpák és egy-két rácsokkal ellátott, embernél keskenyebb ablak szolgáltatja. Kuroi nem nézelődik sokat, pontosan tudja, hogy mit is keres… egyenruhát…
Pár percig elmerül a hátrébb lévő polcokon található dobozokban, majd elégedetten csillogó szemekkel vetkőzni kezd és át is öltözik a zsákmányolt, fehér, bőszárú és ujjú kimonóba. Ruháját közben belerejti egy megjegyzett dobozba, annak is a legaljára a rabruhák alá.
Fehér ruháján, a szíve felett egy nagy, nyomtatott „D” betű olvasható és egy ötjegyű számsor, ezek közül a „D” betű a fontosabb… ez ugyanis a legveszélyesebb rabok jele. Miután végez, kardját kezébe veszi és hallgatózva az ajtóhoz lép. Ha megbizonyosodik arról, hogy senki nem jár az ajtó közelében, akkor óvatosan kiles rajta, ha így sem lát senkit, akkor ki is lép a folyosóra. Becsukja maga mögött az ajtót és tovább indul. Mozdulatai már teljesen természetesen hatnak, ő mostmár egy rab… egy a legveszélyesebbek közül… miközben halad, történetén gondolkodik és várja, hogy összefusson egy őrjárattal, akik vélhetőleg némi beszélgetés után egy olyan emberhez vezetik, aki hasznos információkkal láthatja el őt.*

A bountot sikerült legyőznöm, így diadalittasan vonulhattam végig a folyosókon Lacosom társaságában. Kezdett a hideg kirázni ettől az egész helytől, de tudtam, hogy Toshi-chan biztos segítene, ha rám vetné magát valami perverz bounto fajzat, vagy tudom is én, hogy mik laknak itt… Egyébként is, ki volt akkora dinnye, hogy kiszabadította őket. Biztos nem azért csücsültek a rácsok mögött – amúgy tök divatja múlt szerkóban – mert cukorkát loptak a sarki édességboltból.
Lassacskán sikerül elérnem az aulát, ami úgy néz ki, mintha egy bombát robbantottak volna fel a helyszínen. Mondjuk lehetséges, ha valakinek olyan zanpuja van, amivel lehet robbantgatni, mint valami elmebeteg, de inkább erre nem is gondoltam. Ugrándozva mászok oda az egyik kupac székhez és asztalhoz, majd miután kibányászok egy még viszonylag értelmes széket, lecsüccsenek rá. Néhány percnyi tatyóban kotorászás után végül sikerül megtalálnom az uzsidobozom, amibe kaját csomagoltam még indulás előtt. Nem fogom egy küldi miatt felborítani az étkezési szokásaimat. Ráadásul meg semmi kedvem kilószámra venni azt a bifidus essensis-es valamit, hogy helyre álljon az emésztésem, meg a bélrendszerem, meg a tudom is én, hogy micsodáim azért, mert eltévesztettem egy fontos étkezést. Még a végén el kell másznom a dokihoz, aki felfedezi, hogy a testem nem is igazi! Mindegy, most úgyis ennem kell, mert már a pockosom is elkezdett korogni, és ez rettentően idegesít. Sőt, még annál is jobban! >.<
Evés közben persze azért fülelek, hátha valami csúnya bácsi, vagy néni próbálna betámadni, de semmi. Hirtelen azonban hangokat kezdek hallani. Neeeem… ezek tök más hangok, nem olyanok, amilyeneket amúgy is hallok, ha Toshi-chan épp nem alszik… Ezek normális, emberi hangok. És nem is jönnek olyan messziről. A kajálást befejezve kezdek el óvatosan a hang irányába sétálni, majd sikerül felfedeznem egy fura ajtót is, ami valahogy nagyon nem illik ehhez az egész helyhez. Nem passzol sehogy se a hangulathoz, se pedig az egész épülethez. Már épp azon járt az eszem, hogy rácsörrentek a lakberendezőmre, amikor lepottyant a tantusz. Valószínűleg nincs is térerő Soul Societyben! De akkor hogy fogom értesíteni Uraharát az eseményekről, meg hogy fogok neki sztorizgatni? No mindegy… valahogy majd csak kiokoskodom ezt az egészet. Szóval, már épp sikerült az ajtóhoz viszonylag közel érnem, amikor valami patkányizé átszaladt előttem. Lacost az arcom elé kapva próbáltam megakadályozni a hangos visítást, ami épp távozni készült volna belőlem. Egy halk nyekkenés még kiszűrődött így is, viszont a nagyja eltompult Lacos plüssfenekének köszönhetően. Undorodva toltam távol magamtól a módosított lelket, amikor rájöttem, melyik vége is van a szám közelében. Fújj! Ki tudja, hogy kitörli-e? Amúgy meg… a módosított lelkek szoktak plüss alakban kaksizni? És ha szoktak, hol jön ki nekik, ha egyszer össze-vissza vannak varrogatva? Mindegy, akkor is gusztustalan… >.>
Lábujjhegyen osonva próbáltam közelebb lopakodni az ajtóhoz, hátha sikerül még valami infót meghallanom. Azért reménykedtem benne, hogy nem látnak meg, mert az tutkó, hogy nem lenne szupcsi dolog. Lehet, hogy ellenségek, és akkor a csini pofim összenyisznyászolnák, vagy meg valami más gonosz dolgot tennének velem! De lehet, hogy Toshi-chan megvédene, hiszen ha nekem annyi, akkor naaagy valószínűséggel neki is.

Szememt az égnek emelve dobáltam kicsit a kardot a kezemben. Remek, most szabadon engedtem Dezet, egy teljesen hiábavaló lesz megpróbálni fékezni. Mert az ugye igaz, hogy ő tökéletesen követi az általam kiadott parancsokat, de attól még ott van az ő saját személyisége... Ráadásul fogalmam sincs, hogy mikor szabadul el. Jó, lehet hogy ez nem így lesz, de nem sok bountoval találkoztam még, és a Mesterem sem sok mindent mesélt el... Éppen hogy megtanított kezelni a bábom, és máris elváltak útjaink. Így is mérhetetlenül hálás vagyok neki, hiszen nélküle semmi lennék, egy szörnynek hinném magam. Bár manapság már eléggé felborult a bekategorizálás, mert hát eléggé sajátosan döntjük el, hogy ki a jó és ki a rossz...
Az egyre inkább megújuló támadásokat egészen jól hárítottam, ami kissé meglepő volt: most vagy én vagyok nagyon profi, vagy az ellenfelem van eléggé legatyásodva. Lassabban mozog, mint ahogyan az elvárható volna egy shinigamitól, még ha csak X. tiszt is valójában. Bár szívem szerint hagynám itt a fenébe az egészet, hiszen jobb dolgom is van, semmint hogy itt táncolgassak vele... Meg kell mentem immár két bounto fenekét, és fogalmam sincs hogy hogyan, csak úgy mellékesen megjegyezve. Attól még, hogy korlátlan mennyiségű lélekszemcsét tudok magamba szívni Seireteiben, még legyőzhető vagyok. Valahogy biztos le tudnak győzni, és én azt nagyon nem szeretném... Mert mint tudja mindenki, ha a bábom elpusztul, vele halok én is. Hiába éltem ~700 évet, azért még szeretnék néhány dolgot kipróbálni, mint például a csoportos fürdés. Állítólag kikapcsol, és még kellemes is tud lenni, ha az ellenkező nem tagjai is beszállnak.
- Cicám? Kétlem, hogy a házi kedvenced lennék...- sóhajtottam fel, és kihúztam a szememből a hajam. Farkasom dühös morgása betöltötte a termet, de egyenlőre még nem kívántam igénybe venni a szolgálatait. egyenlőre a szívem felé száguldó pengét akartam kivédeni, és a hangos sikítás, ami a pengék találkozásából jött létre, nyilvánvalóvá tette, hogy sikerült. Hátralöktem ellenfelemet, és arcomon hideg mosoly villant fel.
- Nem könnyű más kardjával harcolni, nem igaz? - cukkoltam a férfit, és intésemre jópár jégtüske indult el felé. és ha ez még nem lenne elég, Sakrisch Wolf fagyasztó lehelete is felé száll. Az már csak az ő ügyességén múlik, hogy képes-e kitérni a gyorsan terjedő hullám elől...