Naraku, nem foglalkozva azzal hogy a többi kapitány mit gondol róla, illetve mit cselekszik, elindult az ajtó felé. Mikor odaér, valami furcsát észlel, s még épp időben elugrik a bounto fiú bábja elől, mely sikeresen befagyasztja az ajtót. Naraku szerencsére nem volt olyan bolond hogy megérintse az ajtót, hiszen találkozott már egy-két dologgal, benne volt a pakliban az, hogy a fagyasztás tovább terjed, így figyelmét inkább a terem többi tagjára, főként a báb tulajára összpontosította. ~Shoko bolond.~ jegyezte meg magában, majd úgy döntött elindul, s ő maga fejezi be a munkát. Lelkiismerete jelen pillanatban már úgysem volt.

Egy gyors shunpoval Suzumiya és Watanabe kapitányok mellett tűnt fel, majd kivonta kardját, s a földön lévő lány felé indult.

- Villámokon érkezel és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudou 61: Rikujyoukourou!

Kántálta közben a 61-es szintű kidou varázsigéjét, szabad kezét pedig a bounto fiú felé emelte, hogy kidoujával megbénítsa. Közben ha semmi más nem akadályozza, a lány közelébe ér, s megpróbálja majd bevinni a végső csapást.

//Amúgy Naraku ezen sztori szálban még nem vaizard. :') //

Fürge. Meglepően. A bounto oly' gyorsasággal siklik el szúrásom elől, amely még engem is váratlanul ér. Megpróbáltam hamar befejezni a küzdelmet, de úgy tűnik ezzel még várnom kell. Teljesen lazán csapkodok a srác felé, miközben balomat a zsebemben pihentetem. Vágások és szúrások tömkelegét indítom el az ifjú lélekzabáló felé, aki egyre nehezebben védekezik ezek ellen. Bukása elkerülhetetlen. Már akkor rosszul döntött, amikor egy ilyen nagy fegyver ragadott magához. A nehéz kardot ügyetlenül kapkodja fel-le, míg precíz kombinációim oly' könnyedén veszik őt célba. Hirtelen elsuhan mellettem a bábja, ám látszólag semmit fenyegetőt nem tesz irányomba. Nos, ez nekem szerencsés, a fiúnak már nem annyira. Teljesen felesleges pörgéseket és fordulásokat iktatok be harc közben, melyeket rendszerint nem alkalmazom. Túl nagy támadható felületet biztosítok így az ellenfélnek. Viszont a Bounto kétségtelenül képzetlen, s lassú ahhoz, hogy ezen lyukakat észrevegye a védelmemen. Ez van, pedig én megadtam neki a lehetőséget, hogy kicsorbíthassa szánalmas fegyverét. A halál sötét árnyaként közeledek felé, eközben ő kétségbeesetten próbál kárt tenni bennem. Lélekenergia-mozgást érzékelek magam mögül, majd hamarosan egy Kidou röppen el mellettem. Csupán centiméterekkel téveszt el, de menetszele így is felborzolja a hajam. A fényrudak körülölelik ellenfelemet, ezzel megpecsételve sorsát.
- Mily' szomorú... -jegyzem meg ironikusan, azután még közelebb sétálok az ellenséghez. Pengém már majdnem útnak indítom, amikor újabb történésekre leszek figyelmes. Shoko felréved ideiglenes elmebajából és végre azt teszi, ami a kötelessége. Szemében elhatározást látok, viszont biztos vagyok benne, hogy legbelül igen is sajnálja a Bountot és nővérét. nem saját akaratából teszi azt, amit tesz, csupán a kényszer miatt. Úgy tűnik fenyegetőzésem célba talált, másra nem igen tudok gondolni. Seiretei kapitánya... Csak két szó, melynek akkora jelentőséget tulajdonítanak. Ha tudnák meddig is fejlődhet valójában egy shinigami, ők is rögtön megértenék, miért is tartom szánandónak, s feleslegesnek ezt a mostani rendszert. Ámbátor, van nekem jobb dolgom is, mint az ilyen csipri-csupri ügyekkel foglalkozni. Sokkal, de sokkal nehezebb utat jelölt ki nekem a Sors, amelyen a kapitányság csupán egy megálló. Arcomon gúnyos mosoly villan fel. Ez szólhat az áldozati bárányként álló ifjúnak, de a jelenlévő Taichouknak is. Bólintással jelzem a 6. osztag kapitányának, hogy átengedem a prédát. Talán túlságosan is elnagyolt a gesztus, ennek köszönhetően kissé nevetséges helyzet áll elő. Olyan, mintha egyszerűen előre engedném, nem pedig egy élet kioltásának jogát adnám át.
- Tedd, amit tenned kell! - szólalok meg mélyen zengő hangon, aminek hatására a két megmaradt kastélybirtokos összerezzen. - Ne tétovázz, ne kegyelmezz! Egyszerűen csak csináld...
A dzsungel törvénye. Ölj vagy téged ölnek meg. Kétségtelen, hogy a srác, ha olyan helyzetben lenne, gondolkodás nélkül elmetszené a torkunkat. Még Suzumiyáét is, hiába segíteni akart neki.
- C"est la vie... (Ilyen az élet...) - jegyzem meg még suttogva, azután elgondolkodva lépek hátra, miközben Naraku elindul likvidálni a lányt. Suke egyelőre tétován ácsorog, nem lévén mit csinálnia. Komótosan rágyújtok, majd amint az első füstpamacsok a mennyezet felé szállnak, már nem érdekel a helyzet. Shoko megteszi, ami eredetileg az én feladatom lett volna. Remélem, meg van hozzá benne a kellő érzéktelenség. Balomat kihúzom a zsebemből, majd egy néma Byakurayt lövök a főbejáratot elzáró jégfal felé. Reményeim szerint elég lesz a kijutáshoz, bár igazán kétlem. Ha Shouboushi meg se próbált átjutni rajta, akkor biztos erősebb, mint ránézésre. No, sebaj. A fehér villám nem nagy fáradság, s eltudok lövöldözni még néhányat belőle.

Mindenki végzett a rá támadó bounto családtaggal, vagyis majdnem mindenki. Shoko hezitált, és életben hagyta az ellenfelét. Nemes dolog, ha egy nőt nem akarunk bántani, de itt most ez nem volt tényező, itt parancsot kellett teljesíteni. Yuu-chan és Én is figyelmeztettük a 6. osztag kapitányát, hogy mit kockáztat, bár ezzel szerintem Ő is tisztában volt, ám a mostani helyzetben az érzelmei felülkerekedtek a parancs felett, ezt pedig egy kapitánynak különösen nem szabadna hagyni. Ilyen a mi szakmánk, olyankor kapitányokat játszunk, vezetőket, akik az osztagaikat igazgatják és megvédik SS-t, máskor pedig katonaként teljesítünk szolgálatot. Ezzel minden shingaminak tisztában kell lenni, és annak, aki ezt nem fogadja el, nincs keresni valója a Seireiteiben. Megindultam a nő felé, hogy bevégezzem Shoko munkáját, míg Yuu-chan a gyerekkel foglalkozik, ám úgy tűnt, hogy a srác bábja eltorlaszolta az ajtót Naraku előtt, aki így nem tudott kijutni, és vissza fordult. Nyilván könnyűszerrel áttörhette volna a torlaszt, ám másként döntött látszólag, és visszafordult, hogy a nőt vegye "kezelésbe". Nekem sem volt sok kedvem ehhez a küldetéshez, így inkább átengedtem neki a terepet, ha ma már mészárolt egy "jót", akkor nem fogom megfosztani egy másik lehetőségtől, ahol kiélheti ezt a vágyát. Mivel most én maradtam munka nélkül, odasétáltam egy oszlophoz, és nekidőltem. Unott arckifejezéssel néztem a többieket, hogy mit ügyködnek, közben rágyújtottam egy szál cigire, és gondolkodva néztem az eseményeket. Yuu-chan nevetséges előnyben volt a gyerekkel szemben, nem is értem, hogy miért nem vágta le eddig a kölyköt. Lehet, hogy csak játszadozik vele, mert élvezi a harcot, vagy lehet, hogy több van abban a kölyökben, mint amit mutatott eddig. Aztán oldalra néztem Narakura, aki épp kántálva közeledett a nő felé, és el lőtt egy lekötő kidout a fiú fele, ami célba is talált.
~ Hát vége, ennyi volt...így is sokáig húzta, de nem kerülhette el a sorsát.- gondoltam magamban. Szívtam egy slukkot a dohányból, tüdőmet elérte a füst "éltető" ereje. Naraku is lassan közeledett a nő felé. Lassan már végezhetett volna vele, hisz untam már ezt az egész hacacárét, és húztam volna vissza SS-be, mert jobb dolgom is volt, mint családokat lemészárolni kastélyokban. Visszanéztem Yuu-chan felé, aki épp beadta volna a végső csapást, ám meggondolta magát, és átadta az utat Shokonak, aki arra már odashunpozott a fiú elé, hogy végezzen vele. Úgy tűnt, hogy végre meggondolta magát, és azt teszi, amit tennie kell, ám a szeme nem erről tanúskodott. Még mindig ugyanazt gondolta, amit eddig, de nem akart szembeszállni a paranccsal, sem velünk. Yuu-chan megfordult és rám nézett, biccentettem neki, hogy ideje volt végre befejezni a dolgot. Ezután kapitánytársam is rágyújtott egy szálra, csakhogy csináljon valamit míg a többiek "dolgoznak", emellett egy villámot is küldött az ajtóra, hogy szétzúzza a torlaszt. Hümmögve konstatálom, hogy ezt én is megcsinálhattam volna, míg lazsáltam, de most már mind egy volt úgyis. Visszafordultam a másik kettő kapitány felé, és vártam, hogy végezzenek a "munkával".

Teljes nyugalommal vizsgálgatom a jégfalat, hisz' a háttérben zajló harc immáron teljesen hidegen hagy. Vágják le gyorsan a maradékot, s menjünk vissza Seireteibe, mert van jobb dolgom is, mint értelmetlenül ácsorogni. Sikeresen megállapítom, hogy a fal regenerációs képessége felettébb érdekes. Egy shunpoval előtte termek, majd jobbomat óvatosan a fagyos felületre helyezem. Látszólag teljesen átlagos fagyott víz alkotja, de mégis folyik benne reiatsu. Talán e miatt nem lehet áttörni. Próbaként öklömmel egy nagyobb lyukat ütök a masszív képződménybe, ám ahogy visszahúzom a kezem a lyukból, az máris ismét összeforr. Hamarosan a jég terjedése is szemet szúr. Érdeklődve vizsgálgatom, miközben a hátam mögött végre kivégzik a megmaradt bountokat. Egy pillantásnyi ideig fordulok hátra, azután ismét a legújabb akadályra koncentrálok. Mivel a jégfelhő nem engem szemelt ki magának, ezért teljesen hidegen hagy, mit is csinál a továbbiakban. Meglepődve tapasztalom, hogy az ifjú bounto halálával a bejárat nem nyílt meg. Szerte kellene foszlania, amint megszűnik a belé lélekenergiát kölcsönző személy.
~Hm, mégiscsak van valami érdekes ebben a roskadt kastélyban...~ - gondolom az öröm legkisebb jele nélkül. Talán tovább tart rájönnöm, mint elvárható lenne, ám hamarosan feltűnik az isteni szikra. Természetesen meg kell olvasztani! Megérdemelnék egy taslit, amiért ilyen sokára jutott eszembe ez a kézenfekvő ötlet. Néhány méterrel hátrébb lépek, azután jobbomba reiatsut koncentrálok. Kézfejem hirtelen ibolyaszín lángba borul, aztán egy villámgyors csapás kíséretében az eddig áthatolhatatlannak tűnő védelemhez vágom.
- Hadou 54: Haien! - kiáltom el végül a Kidou nevét. Reményeim szerint a belevitt reiatsu nagysága elég ahhoz, hogy megzavarja a falban áramlót, így sikeresen lyukat tudok ütni rajta. Már nagyon kezd elegem lenni ebből a nyomasztó helyből. Ha akcióm sikerrel jár, akkor egyszerűen kilépek a szabadba. Máskülönben kissé csalódottan fordulok vissza a csarnok felé, valami más kiutat keresve. Bárhogy is legyen, komótosan előveszek egy újabb szál cigit, s meggyújtom. Mérgelődve veszem tudomásul, hogy ez volt az utolsó szálam. Ingerülten eldobom az üres dobozt és unottan a többiekre pillantok.

Míg a többiek csinálták a dolgukat, én az egyik oszlopnál figyeltem őket. Hátradőlve rágyújtottam egy szál cigire, mint aki jól végezte dolgát. Valóban elvégeztem a dolgomat, megöltem a bountot, aki rám támadott. Hogy helyes volt e, vagy sem, az nem érdekelt. Nem az én feladatom dönteni az ilyen dolgokban, én a dolgomat végeztem. Vagy ők, vagy én, ebben az esetben pedig inkább ők haljanak meg, mint én szívjak azzal, hogy életben hagyom őket. Yuu-chan közben elindult a kijárat fele, amit a bounto srác fagyasztott meg, hogy összetörje a jeget rajta. Ráküldött egy byakuray-t, hogy ezzel szétzúzza a jeget. Nem szóltam bele a próbálkozásába, de mint jéghasználó, tisztában voltam vele, hogy egy ilyen kidou meg sem kottyan egy olyan jégfalnak, ami egy bounto bábja, vagy az én kardom eresztett ki magából. Ez nem normális jég volt, lélekenergiával volt átitatva, ez pedig ezerszer ellenállóbbá tette, mint a közönséges jeget.
~ Majd rájön. - gondoltam magamban, majd eldobtam a csikket és körbenéztem a házban. Egész jól el lehetett volna itt lakni, ha kicsit kikupálja az ember. Persze nem nekem, vagy másik shinigaminak. Nekünk meg volt a saját otthonunk, a saját osztagunk területén de mondjuk egy nemes családnak simán tökéletes otthon lenne, de nem hinném, hogy a mai események után bárki is idejönni lakni a közeljövőben. Meguntam ezt is, majd körbenéztem, hogy Naraku és Shoko hogy haladnak. Naraku most ölte meg a nőt, és épp a srác bábjával harcolt. Vagyis inkább kivégezte azt, mintsem harcolt volna. Na igen, a nő sem húzhatta volna már sokáig,a sorsa meg volt pecsételve már a kezdetektől, mikor beléptünk ebbe a házba. Meghagytam neki a nőt, ha már belemelegedett a harcba, akkor fejezze be Ő, én amúgy sem voltam valami nagy bounto gyilkológép. Csak akkor öltem, mikor nem volt más választás, vagy a parancs máshogy nem szólt. Eltekintettem Shoko fele, Ő is végzett áldozatával. Kicsit sajnáltam a kölyköt. Nem volt elég, hogy fiatalon kellett meghalnia, végig kellett néznie, ahogy a családját lemészárolják.
- Menjünk, már ha ki tudunk jutni az ajtón. - mondtam Shokonak. Nekem sem volt kedvem tovább tartózkodni itt, mint amennyire szükséges volt.
Yuu-chan még mindig az ajtónál próbálkozott a jégréteg megtörésével. Ellőtt egy haient, hátha meg tudja olvasztani a jeget. Meguntam a nézelődést, és odamentem Yuuhoz.
- Helyzet? - kérdeztem, majd a többiek felé fordultam, hogy van e valami ötletük a kijutással kapcsolatban.

Eléggé frusztráló, hogy nem tudunk kijutni. Legszívesebben felrobbantanám az egész helyet, de félő, ebben az esetben mi is bemondanánk az unalmast. Ingerülten dobom el a leégett cigarettavéget, miközben halk puffanásra leszek figyelmes. A 2. osztag kapitánya eszméletlenül zuhan a földre. Valószínűleg elkapta valami támadás, míg a bábot kinyírta. Biztos elkerülte valami a figyelmét, ami végzetes is lehetett volna. Azonban jól láthatóan lélegzik, ezért nincs okom aggodalomra. No, nem mintha amúgy érdekelne a sorsa... Ekkor indul be a jégfal támadómechanizmusa. Életveszélyes karók tömkelegét indítja felénk, ezzel próbálva véget vetni életünknek. Nevetséges próbálkozás, ámbátor figyelemre méltó, hogy a báb képessége még mestere halál után is aktív maradt. Gyors shunpoval helyet változtatok, így kitérve az engem célzó jégáradat elől. Újabb szökkenéssel Naraku mellett termek, majd egy könnyed rántással a vállamra lököm az alélt férfit. Ennek köszönhetően lényegesen lelassulok, ezért muszáj leszek másképp védekezni. Kissé esetlenül rántom elő ismét Zanpakutuomat, aztán fennhangon elkiáltom magam.
- Me ga sameru, Dotonryuu! Suna no Fusegu tate! - kardom átvált Shikai alakba, de nem sokáig marad így. Amint a második parancs is felharsan, rögtön apró kőszilánkokra bomlik, végül egy tojásalakú burkot képez kettőnk körül. Tompa dörrenések sorra rázza meg a pajzsot, azonban minket nem érnek el a lövedékek. Még a feltételezés is sértő, miszerint efféle gyenge támadással át lehet ütni Dotonryuu „páncélját". Néhány pillanatig figyelmesen várakozok, s ahogy újra beáll a csend, darabjaira robbantom a burkot. Jól láthatóan Shoko is elbírt az áradattal, így hát gondolom Sukenak se akadtak problémái, hisz' tudva levő lélekölőjének típusa. Hamarosan ismét visszatér jobbomba fegyverem és fényes villanás után ismét katana formájában tündököl. Lazán megforgatom, ezt követően finoman visszacsúsztatom a sayába. Villámtánccal a lépcsősor aljához lépek, utána kapitánytársamat nem túl gyengéden lehelyezem az egyik fokra. Eközben a fagy egyre feljebb kúszik a falon, megpróbálva teljesen elszigetelni minket a külvilágtól. Egyértelmű, hogy Kidouval nem tudjuk kirobbantani magunkat. Homlokomon töprengő hullámokba rendeződnek a ráncok, ám arcomon a bosszúság kifejezése is fellelhető. Valószínűleg a báb nem fog élve kiengedni minket, ezért valamilyen módon végeznünk kell vele. Hirtelen viszont egyetlen használható ötlet se ugrik be. Talán jobban kellett volna figyelnem a környezetre, s nem az ereklyén töprengeni.
- Shoko! Suke! - kiáltok oda a másik két férfinak, ezzel jelezve, hogy tanácskozni kívánok. Hamarosan reményeim szerint mindketten közelebb jönnek, s belekezdhetek mondandómba. - Jól láthatóan csapdába estünk... Shouboushi-t kiütötte valami, de szerintem nincs komolyabb baja. Javaslom maradjunk együtt, habár így könnyebb célpontot is nyújthatunk. Most leginkább egy kérdés izgat; merre induljunk el?
Hangom nyugodtan és magabiztosan zeng, nincs okom pánikra. Jelenleg lövésem sincs mit kellene tenni, ezért társaimra bízom magam. A legrosszabb esetből is kiverekedném magam, ennek köszönhetően egyáltalán nem izgat merre is megyünk. Úgysincs már itt nagyobb veszély Nálam...

Végre elvégeztük a feladatunkat, és elimináltunk minden ellenséges egységet a házból. Lehet nem kellett volna, ám ez volt a parancs, és a ha megszeged a parancsot, meghalsz. Inkább ők, mint én, én ezen a véleményen voltam, és szerintem más is. Már jóideje végeztem saját feladatommal, így most az egyik oszlopnak hátradőlve néztem a többieket unottan egy szál cigi elfogyasztása közben. Mituán mindenki elvégezte a feladatát, indultunk volna kifele, csakhogy a srácnak a bábja, vagyis gondolom az lehetett, az utunkat állta. Befagyasztotta a kijáratot, és kezdett terjedni a dolog az ajtótól kezdve az egész házra. Nem sokkal Yuu-chan mögött álltam, és azon járattam az agyam, hogy mit is kéne csinálni, mikor Naraku összeesett hirtelen. Egy vállrándítással letudtam a dolgot, mivel nem halt meg, nem kellett annyit foglalkozni vele. Egyelőre ezzel a jégpáncéllal kellett volna valamit kezdenünk, ám a kidouk hatástalanok voltak ellene, sőt, mintha gyorsabban kezdett volna terjedni, miután belelőttünk néhányat. Hiába..nem közönséges jég volt, az biztos.
Mintha a jégpáncél csak válaszolt volna az előbbi gondolatomra, mert hirtelen ezernyi apró jégszilánk lőtt ki felénk. Egyenként nem lettek volna veszélyesek, így viszont halálos fegyvernek számított. Gyorsan kellett reagálnom, és míg Yuu-chan Narakuval beburkolódzott a zanpakutoja védőképességéve, gyorsan lehívtam én is a shikaiom, de hogy minek, az nem tudtam, ugyanis védekező képessége nem volt a kardomnak.
- Hyouketsu, Aoki! - kiáltottam, majd jégcsapkardommal a kezemben tanácstalanul ácsorogtam a felém száguldó jégszilánkok felé.
Aztán hirtelen eszembe jutott. Ha már nincs Aokinak defenzív képessége, az offenzív képességével is meg lehet oldani a dolgot, csak kicsit körülményesebb. Meglendítettem kardom, meg egy jéghullámot küldtem egyenesen a padlóba a lábam elé.A hullám elérte a padlót, majd ott fodrozódni kezdett, és egy szép 2-3m magas 1-2 m széles jégpajzs alakult ki előttem, ami megvédett a jégszilánkoktól. Nem volt valami kreatív, ám megmentett, és és ahhoz tökéletesen elég volt. Miután elállt a támadás, óvatosan kilestem a falam mögül. Yuu-chan már előkerült a barikádja alól és Narakut helyezte el a lépcső aljánál. Elégedett vigyorral az arcomon dicsérem meg magam, hogy milyen jól oldottam a meg a helyzetet..nem hiába voltam a 10. osztag kapitánya. Ám nem volt olyan sok okom vigyorogni, hisz a jég a falon kúszott tovább megállíthatatlanul, és ha nem csinálunk valamit hamarosan, itt fogunk ragadni. Úgy látszott, hogy Yuu-channak is ez járt az eszében mert magához szólított minket Shokoval.
- Biztos belélegzett valamit, amit nem kellett volna. Majd a 4. osztag ellátja, többet nem tehetünk érte most, mint hogy figyelünk rá, nehogy kinyiffantsa ez az átkozott jég.Felfelé kéne elindulnunk szerintem. Arra mintha lassabban terjedne ez az izé. - mondtam Yuu-channak és vártam hogy történjen valami.

Lassan lépdelek felfelé a díszes lépcsősoron, miközben Narakut magam után húzom. Önként vállalom kapitánytársam cipelését, így legalább elfoglalom magam valamivel. Síri csönd uralkodik, csupán a lépések zaja hallatszik. Ekkor hallom meg én is a suttogást, ami az egyik közeli képből árad. Elgondolkodva állok meg a lépcsősor tetején, míg a képet szemlélem. Családi portré lehet, emléket állít az előbb elhunyt famíliának. Apró ráncok jelennek meg a homlokomon, amint jobba szemügyre veszem a festményt. Sosem voltam kiemelkedően jó matematikából, de azért annyit tudok, hogy hat embert látók magam előtt, ám mi csak öttel végeztünk. Családtagról családtagra jár tekintetem, majd egy ismeretlen fiún állapodik meg. Hasonlít a srácra, akivel utoljára végeztünk, valószínűleg testvérek. Már épp közelebb lépnék, amikor érzem a reiatsu összpontosulását magam mellett. Kérdő arckifejezéssel kapom oldalra a fejem, azonban ekkor már elhagyja Shoko kezét a dupla Soukatsui. Lomhán szökkenek oldalra, magammal rántva a 2. osztag kapitányát is. Még ezzel a lassú mozgással is képes vagyok kitérni a robbanás hatóköréből. Ingerülten sóhajtok fel, ellegyezgetve magam elől a füstöt. Közelebbről is meg kellett volna vizsgálni, hátha újabb pusztítás nélkül léphettünk volna le innen. Shunpom segítségével jelenek meg Suzumiya mellett, aki látszólag gondolataiba mélyed.
- Ez igen elhamarkodott cselekedet volt... - jegyzem meg színtelen hangon, viszont még így is kihallatszik belőle egy cseppnyi megrovás. - Remélem, azért Te is jobban megfigyelted, mielőtt valószínűsíthetőleg atomjaira bomlasztottad. Eggyel többen voltak a képen, mint amennyivel végeztünk. Valaki még van itt rajtunk kívül.
Vontatott stílusban beszélek, mint aki már nagyon unja a dolgot. S ez igaz is. Nem gondoltam volna, hogy efféle gyenge lélekszívók akadályt jelenthetnek számomra. Ehh, ismét alábecsültem a fajtájukat. Ezen gondolatra elszenesedett balom emléke jut eszembe, melyet egy Frederick nevű dögnek köszönhettem. Sikerül mindig kibaszniuk velem, ami kezd egyre jobban idegesíteni. Mély lélegzeteket veszek, azonban ezek inkább fújtatásra hasonlítanak. Le kell csillapítanom magam, mert így nem tudom ésszerűen átgondolni a dolgokat. Biztos van valami párhuzam az ismeretlen gyerek és a mestere halála után is működő báb között. Más helyzetben még érdekesnek is hatna a jelenség, de jelenleg ez a legnagyobb probléma. Már-már csodálatra méltó, hogy egy általam megidézett Haien sem tudott kárt tenni a jégbe. Kíváncsi lennék, honnan is meríti azt az energiát, amely képes dacolni az enyémmel. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudok rájönni a titok nyitjára. Fölös energiáim levezetéseként kiütök egy nagyobb darabot a korlátból. Szerencsétlenségem egyre csak nő, amikor az egyik elrepülő szilánk felsérti a kézfejemet. A vékonyka vágásból hamarosan vérgyöngyöcskék törnek elő. Szitkozódva rázom le a bíborszín nedvet a kezemről, amikor egy új ötlet kezd megfogalmazódni bennem. Lassan tekintek a jégpáncél felé, azután felsejlik előttem az ismeretlen családtag arca.
- Vérségi kötelék...? - suttogom magam elé kérdést, amint az első vércsepp a földre hull. - Mi van, ha ez a báb nem olyan, mint a szokásosak? Mármint már az is elég különös, hogy nem pusztult el. Lehetséges lenne, hogy saját lélekkel rendelkezzen?
Mondandóm második felét már jól hallhatóan közlöm a többiekkel, habár ezek nem többek találgatásnál. Plusz, ha kép elpusztulásával annyi lesz a jégnek, akkor már nem is számít. Mindenesetre érdekes.

Miután tudatosult bennünk hogy azon a bejáraton amin bejöttünk, nem fogunk kijutni a jég miatt, más utat kellett keresnünk. May csinálunk egyet magunknak, legvégső esetben. Felvetettem az ötletet a többieknek, hogy mi lenne, ha felfelé indulnánk el, vagy valami, mert ha itt maradunk, abból jó nem sülhet ki. Nem volt kedvem egy kalitkában rostokolni örökre, ami jégből volt. Naraku még mindig eszméletlen volt, így Yuu-chan cipelte, elvégre nem hagyhattuk itt, mégis csak egy kapitányról volt szó, még ha meg is szívta, bár ahogy elnéztem Yuu-t, Ő is szívesebben cipelte volna mondjuk Chiyo-chant, mint Narakut. Hát igen, megértem. Nem volt más választásunk, felfelé kellett menni. Elértük a lépcsőt, és egy képre lettem figyelmes a falon, amin a család tagjai voltak felsorakozva. Végignéztem a képen, és észrevettem, hogy azzal valami nincs rendjén. Nem 5en voltak a képen, hanem 6an. Márpedig én határozottan emlékeztem rá, hogy 5 bountot öltünk meg itt ma, nem 6ot. Ez most vagy azt jelenti, hogy egy családtag még él és itt van valahol a házban, és Ő irányítja ezt az átkozott jeget, vagy már meghalt és valamilyen módon kapcsolatban van a jéggel, vagy inkább a testvére bábjával. Meglepő lenne, ha valóban így volna, ám nem volt időnk most az élet értelméről filozofálni, mert a jég csak terjeszkedett. Viszont azt is észrevettem, hogy a kép irányába lassabban, vagy egyeltalán nem terjeszkedik a jég. Lehet, hogy miután megöltük a gazdáját, a báb szabad lett, és szabad akaratából tart vissza minket egyfajta utolsó cselekedetként? Az nem lehet. Ha megölsz egy bountot, vele hal a bábja is, szóval nem erről lehet szó. Inkább a második verzióra tippeltem volna, hogy a képen látható 6. srác valahogy kapcsolatban van a bábbal. De hogyan, és miért?
Épp szólni akartam volna másik két kapitánytársamnak, hogy megosszam velük elméletemet, de abban a pillanatban Shoko eleresztett egy kidout, így kénytelen voltam elugrani annak pusztító ereje elől. Kicsit bosszúsan néztem a becsapódás utáni füstbe. Nem kellett volna ilyen elhamarkodottan cselekedni. Meg kellett volna előbb vizsgálni a képet, de úgy néz ki hármunk közül csak én gondolkodtam.
Yuu-chan is odaszól, hogy nem kéne, meg ilyenek, mintha kicsit bosszús lenne. Én is kezdtem unni már az egész cuccot a házban. Természetesen nem lett volna egyszerűbb ha minden bounto meghal és kész vége, kisétálunk a házból. Valakinek mindig cseszekednie kell, úgy túl egyszerű lenne.
- A hatodik srác igen hasonlított arra, akit most öltünk meg. Lehet, hogy a testvére volt? - kérdeztem a jelenlévőktől. Meg tudni lehet nem fogjuk már, mivel ha elég erős volt a kidou, nincs az a kép, ami kibírja annak pusztító erejét, szóval max akkor tudhatunk meg valamit, ha összerakjuk a kép darabkáit, mint valami puzzlet. Yuu-chan feszültséglevezetésként atomjaira bontja a korlát egy részét. Egy pillantással jelzem hogy nálam is ez a helyzet, csak nincs kedvem szétverni a házat most.
Yuu-chan is felvet egy elméletet, ami újból találgatásra adott okot. Szokatlan lenne, de hát ez van, a mai világban már minden megtörténhet, úgy tűnik.
- Vagy a képen levő sráccal volt kapcsolatban? Ha igen, és a kép megsemmisült, akkor mindjárt kiderül. Ha nem akkor még mindig gázos a helyzetünk. - mondtam a többieknek gondolkodva.