Lótuszülésben pihengetek épp az osztag főépületének tetején. A béke és a harmónia körülölel, miközben egy újabb csészényivel öntök magamnak a nemrég vett sakeból. Szerencsére minden papírmunkát lepasszoltam Katainak, így semmi sem zavarhatja meg sziesztámat. A nyugodtság apró szigete vagyok, már csak az erdei állatok hiányoznak mellőlem, s akkor teljes lenne az idillikus kép. Elgondolkodva figyelem a mélykék égen úszó bárányfelhőket, majd újabb kör italt öntenék magamnak, amikor valami megzavar. Apró szárnyak csattogása hatol erőszakosan a fülembe, azután hamarosan a pokollepke érintését érzem a vállamon. Gondterhelten felsóhajtok és nagy nehezen feltápászkodok.
~ Majd máskor...~ - villan be a gondolat, míg levetem magam az építmény tetejéről. Mielőtt azonban földet érnék gyorsan Shunpora kapcsolok, így mindennemű sérülés nélkül haladhatok tovább az 1. osztag épülete felé. A Kapitányok gyűlése hamar lezajlik és máris ki van adva a parancs. Négy kapitány, egy cél. Kíváncsian várom milyen ellenfeleink lehetnek, ha az elitből küldenek ki embereket. Megigazítom Dotonryuut a hátamon, majd Shokoval, valamint Sukéval együtt megnyitott senkai kapunkhoz siettünk. Csapatunk negyedik tagja számomra ismeretlen, annyit tudok róla, hogy nem rég választották meg. Szemeimet az égre emelem, s belépek az átjáróba...

Az utazás rövid ideig tart, már látom is a járat végén lévő fényességet. Lassú mozdulattal rágyújtok, hisz' sehová nincs kiírva, hogy itt nem lehet dohányozni. Késő éjszaka lehet, amikor átlépek a kapun. Valahogy mostanában mindig kifogom az olyan küldetéseket, ahol éjszaka kell akciózni. Természetesen nem jó, ha napsütésben megyünk, mert akkor észrevesznek. Így viszont még az orromig sem láttok, s csak vörösen parázsló cigarettavég jelzi pozíciómat. Arcomon a teljes érdektelenség tükröződik, miközben egy erősebb szélroham belekap a hófehér haoriba. Acélkék tekintetem egyetlen villanásával betájolom a 2. osztag vezetőjének helyét. Hosszúra nyújtott lépésekkel elállok társam útjából és az egyik közeli fának dőlve figyelem a többieket. Teljesen felesleges volt eljönnöm erre a küldetésre, hisz' céljaim már rég más irányba hajtanának. Viszont még nem jött el az idő, így teszem a szokásos dolgokat. Érzékeimet kiterjesztve letapogatom a környéket, ám nem találok semmi furcsa kisugárzást. Saját lélekenergiámat már elrejtettem, így kevés az esélye a lebukásomnak. Gúnyos mosollyal az arcomon lököm el magamat eddigi támasztékomtól, bár képemen felvillanó érzések nem látszódnak a sötétben.
- Szép estét, Uraim! - köszöntöm az egybegyűlteket, ezzel is megtörve a pillanatnyi csendet. Még egy utolsót slukkot szívok a bagómból, majd laza mozdulattal a közeli bozótosba lövöm. Remélem nem gyullad fel az erdő, habár küldetésünk szempontjából ez mellékes. Legalább rögtön tudnák, hogy itt vagyunk. Valahogy a lopakodás sosem volt az erősségem.

Késő este volt, a szobámban ültem és Aokit tisztogattam. Szokásom volt mostanában, ha unatkoztam, így valamivel el kellett foglalni magam. Délután Mitsukonál voltam, utána pedig a kapitányi gyűlésre kellett elmennem, így kimaradt a délutáni papírmunka, ami teljesen hidegen hagyott. Fontosabb dolgok is vannak a világon, minthogy egy jelentést időben írjunk meg, például az udvarlás. Néhány mozdulat után befejeztem kardom fényesítését, majd kimásztam a konyhába teát csinálni. Sakéhoz, vagy máshoz most valahogy nem volt kedvem, ritka az ilyen alkalom. Szokásos alap, garzonteámat készítgettem, nem szerettem mást igazán. Mikor kész lett a tea vissza battyogtam a szobába és lehuppantam az ágyra, hogy folytassam a könyvet, amit Maya-chantól kértem el nemrég. Érdekes kis krimi volt, csak nem jutottam még messze benne, mert nem volt sok időm. Ami van, azt is szívem hölgyére fordítom, amit cseppet sem bánok. Néhány perce olvashattam a könyvet, mikor a nyitott ablakon keresztül berepült egy pokollepke. Kicsit meg lepett, hogy ilyenkor keresgélnek engem, remélem nem valamelyik tisztem csinált valami galibát, mert annak nem örülnék. Homlok ráncolva hallgatom végig az üzenetet, ám az üzenet átadása után sem volt jobb a kedvem. Küldetés, ilyenkor. Ráadásul elég komoly lehet, ha négy kapitány küldenek az ügy megoldására. Yuu-chant ismertem a 3 másik kapitány közül a legjobban, jó barátom volt, így legalább annyiból "kellemesebb" lesz a küldetés, hogy Ő is ott lesz. Shokot, a hatodik osztag kapitányát annyira nem ismertem, de már néhányszor összefutottam vele, Naraku kapitányról pedig semmit sem tudtam, csak azt, hogy frissen nevezték ki a második osztag élére. Mondjuk én is frissnek számítottam még.
~ Indulni kéne.. -gondoltam magamban, majd egy sóhaj eleresztése után kiittam a maradék teámat, felkaptam Aokit és kiléptem az ajtón. Kilépve az éjszakába az arcomba csapott a friss levegő, jól is esett. Bezártam az ajtót, majd shunpora kapcsolva megindultam a senkai kapu fele. Odaértem, és másik két kapitánytársamat találtam ott, a harmadik nem tudom, hogy hol lehetett, lehet, hogy már a helyszínen van. Biccentettem nekik, kezet fogtam velük, majd beléptünk az átjáróba. Nem tartott túl sokáig az út, mindenki elfoglalta magát valamivel, Yuu cigizett, én meg Mitsukon ábrándoztam egy darabig, aztán miután kiléptünk az emberi világba elindultunk a helyszín felé. Valami kastélyféle volt, erdővel körülvéve. Ideális hely rejtőzködni. Közeledve a kastélyhoz elrejtettem reiatsum gyorsan, nem volna jó úgy kezdeni a küldetést, hogy egyből lefülelnek minket. Hollow és semmilyen más energiát sem érzékeltem a közelben, szóval nem vettek észre minket, ami már előnynek számított. Pár percnyi sötétben való baktatás után találkoztunk a negyedik kapitánnyal is.
- Szép estét, Uraim! - köszönt Yuu-chan megtörve a csendet, majd elhajította a cigijét egy közeli bokorba.
- Szép lenne, ha nem itt lennénk. - jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva, és biccentettem mindenkinek még egyszer.

Vigyor. Pillanatnyi. Suke frappáns válasza tényleg megmosolyogtat, így egy biccentéssel fejezem ki egyetértésemet. A kis csoport végén haladok, nem sok kedvem van most elől hősködni. Öreges mozdulatokkal gyújtok rá ismét, miközben azon gondolkodom vajon kiszúrják-e az apró fénypontot. A válasz természetesen az igen, csupán túl nagyképűek ahhoz ellenségeink, hogy megelőző csapást indítsanak. A rosszfiúk mindig oly' nagyra vannak magukkal, s meglepődnek, amikor az arcukkal töröljük fel a padlót. Csendesen bagózgatok magamban, míg fehér haorim hófehér vitorlaként lebeg mögöttem. Szerencsére sötétség van, mert különben már rég kiszúrtak volna minket. Sokáig csak lépteink halk neszezése hallatszik, s a nehéz köpenyek susogása. Az erdő is csendes, ám néhány állat még csak most indul útjára. Tekintetem a közeli bokorban tanyázó rókára villan, biztosan nyúllakoma után néz. Hm, a dzsungel törvénye. Ölj, vagy téged ölnek meg. Kapcsolatunk a hollowokkal is hasonló alapköveken nyugszik. Habár Shinigamiként sokkal inkább tudatában vagyunk képességeinknek, mint ezek az ostoba ösztönlények. Hamarosan egy ódon kastély körvonalai sejlenek fel előttünk, amitől rossz érzés kerít hatalmába. Valahogy mindig megjárom az ilyen helyeken. Gondterhelt sóhaj szakad fel a mellemből, majd Shoko hangját hallom meg magam mellől.
- Sierashi kapitány, végre egy küldetésben önnel. Már vártam ezt a napot. - szól, s hangja valóban izgalomról árulkodik. Magamra erőltetek egy vigyort, míg a a bejárati ajtó recsegve kitárul. Fasza, nem is tudtam mi hiányzik az életemből. Viszont most már tudatában vagyok... Szellemkastélyok.
- Hasonlóképp érzek Suzumiya Kapitány, bár ha választhattam volna, akkor vidámabb küldetésre megyek... - jegyzem meg morgolódva az orrom alatt, majd beljebb lépek az épületbe. Rögtön megcsap az ismerős lélekenergia-forma, ami csak egyetlen fajra jellemző. Bountok. ~Csodás...~ Hirtelen fájdalom nyilallik a bal karomba, ami meglepetésként ér. Sérüléseim már régen begyógyultak, így valamiféle pszichés cucc állhat a háttérben. Eközben Naraku megadásra szólítja őket, de ezt akár ki is hagyhatta volna. Számomra már nyilvánvaló, hogy úgysem fogják ezt tenni. Bunkó módon elpöckölöm a csikkemet a hatalmas csarnokban, azután rögtönzött kötést eszkábálok a kezemre. Arcomon ismét az unalom kifejezése tükröződik, amint zsebre tett kézzel a helyiség közepére sétálok. Talán elhamarkodott a megmozdulás, ám kétségtelenül én vagyok csapatunk legerősebb tagja. Reményeim szerint egy hozzám méltó ellenfelet kapok. Vagy legalább valakit, akivel néhány percig el tudok szórakozni. Megrecsegtetem elgémberedett ízületeimet, majd kérdő tekintettel nézek ellenfeleink felé. Hagyom, hadd tegyék meg ők az első lépést. A táncoló gyertyafény kísérteties árnyékokat fest mindannyiinkra. A vörös drapéria igazán mutatós, azonban én inkább leszedtem volna. Kár érte. Ha elmérgesedik a küzdelem, akkor biztosan meg fog semmisülni. Kissé megcsóválom a fejem, azután kezeimet összekulcsolom a hátam mögött. Még nem húzom elő Zanpakutuomat, hisz' nincs itt az ideje. Először szeretem felmérni ellenfeleim erejét, s csak utána bocsátkozok összecsapásba.

Valahogy semmi kedvem sem volt éjnek idején küldetésezni az emberi világban. Előbbi megjegyzésemre Yuu-chan bólintással válaszolt, nyilván Ő is szívesebben ücsörgött volta az ivóban, vagy Chiyo-chan szobájában. Kapitánytársaimmal haladtunk a kastély felé a holdfényes erdőben.
~ Viszlát álcázás... - gondoltam magamban egy fanyar mosoly kíséretében. Haoriink suhogásán kívül nem lehetett mást hallani, csak az éjszakai élet hangjait. A hold megvilágította utunkat, amitől gyakorlatilag fényes nappal is lehetett volna. Ránéztem az előttünk elterülő kastélyra. Túl csöndes volt. Közben Shoko és Yuu-chan kapitányok váltanak néhány szót, sok mindent nem hallok belőle, mert máson járt az agyam. Valahol a seireiteiben az ötödik osztag területén a kapitányi irodában Mitsukoval. Pár pillanat múlva odaértünk a kastély ódon ajtajához, mire az magától kitárult. Nem mintha kopogni akartunk volna, de ezzel bebizonyosodott, hogy vártak ránk, és tudnak már rólunk. Lassan beléptünk a kastélyba. Körbenéztem a félhomályban és az ajtó amin az előbb beléptünk magától bezárult. Furcsamód néhány gyertya magától kigyulladt, így valamennyire körül lehetett nézni.
- Nagyszerű... - jegyeztem meg morogva. - Valami azt súgja, hogy nem partizni fogunk itt.- terjesztettem ki az érzékeimet, és érzékeltem azt a fajta lélekenergiát, ami semmi más nem lehetett, csak Bountoké.
Óvatosan haladtunk előre a házban, mindent belepett a pókháló, és az a jellegzetes ősrégi dohos szag. Kezemet elővigyázatosságból zanpakutom markolatára helyeztem, hogy bármikor reagálhassak, ha támadás ér minket. Közeledtünk a folyosó végéhez, és kiértünk egy hatalmas előtérbe, inkább csarnoknak mondanám, közepén egy lépcsővel. Az előbbi helyzethez képest ez patyolat tiszta volt. A lépcsőn ott állt 5 alak, inkább egy családra emlékeztetett, de cseppet sem zavart a tény, hogy fiatalabb ellenfeleink is vannak. Naraku kapitány megadásra szólította fel őket, persze semmi sem történt erre. Gondolhattuk volna, hogy nem fog összejönni a dolog, mert nem bájcsevegni jöttünk ide. Yuu-chan hátratett kézzel ráérősen előre sétált, és várt. Mindannyian farkasszemet néztünk a kastély "lakóival", én hátul maradtam egyelőre, és vártam a fejleményeket. Egyel talán nem volt kedvem ezen a helyen lenni, ezekkel az alakokkal, szóval kicsit morcos voltam.

Várok. Türelmesen. Érdeklődve tekintek a lépcsősor tetején feltűnő kis kompániára. Ismerős nyugodtság önti el a testem, hisz' tudom, nincs mitől félnem. A bountok közül egy arisztokratikus kinézetű, talán negyvenes éveiben járó nő lép elő. Tekintete acélkék íriszeimbe fúródik, miközben fenyegető éllel a hangjában szól hozzánk. Fejemet kissé oldalra döntöm, majd ismét gúnyos mosoly terül el az arcomon. Hirtelen megidézik bábjaikat, ezzel is jelezve, hogy nem a levegőbe beszélnek. Az elszabaduló lélekenergia néhány kilós súlyként nehezedik a vállamra, habár ha gyengébbek lennénk már biztosan a földön fetrengenénk. Lassan mindenki kardot ránt körülöttem, s Naraku máris támadásba lendül. Gyors, ám elhamarkodott. Megcsóválom a fejem, azután jobbomat a testem elé tartom és megszólalok. Hangom szenvtelen, provokatív.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez nem tehetjük meg, „Asszonyom"... - az utolsó szót erőteljesebben kissé megnyomtam, jelezvén egyáltalán nem tekintek rá nőként. Ellenség, akit ki kell iktatnom, semmi más. Hideg eltökéltséggel lódulok meg, s megpróbálom puszta kézzel felnyársalni. Shunpom segítségével halálos gyorsasággal jelenek meg előtte, majd kinyújtott ujjaimmal és kézfejemmel a mellkasa felé döfök. Végtagomat furcsán derengő lélekenergia veszi körbe, hiszen amúgy nem tudnék kifejteni elég erőt az előbb említett akcióhoz. Valószínűleg sikeresen el tud ugrani. mert most még csak megpróbálom felmérni milyen erős is lehet. Viszont, ha nem védi ki, akkor egyértelműen gyengébb, mint a jelenlévők bármelyike. Támadásom után egy szaltóval a lépcső korlátján termek, így magasabbról tekinthetek az előttem lévő nőre. Kétségtelenül előnyösebb pozícióban vagyok, de még bármi megtörténhet. Ismerem a fajtáját, a múltkor majdnem fél karomba került az efféle találkozás. Szemeim összeszűkülnek a koncentrációtól, amint ellenfelem minden rezdülését követem. Furcsa, viszolyogtató reiatsuja szinte fojtogat, azonban saját lélekenergiámmal megpróbálom elnyomni ezt az érzést. Újra felemelem a jobb kezemet, majd két ujjamat a bountora szegezem. Az energia heves táncba kezd körülöttem, s lassan a kezembe koncentrálódik.
- Hadou 04: Byakuray! - a hószín sugárnyaláb villámgyorsan csapódik ki, azután rettentő sebességgel indul el a kiszemelt célpont felé. Nagyobb mennyiségű reiatsut használtam fel hozzá, így még egy Menost is ki tudna ütni egy időre. Ha sikerül eltalálnom, akkor már nyerő helyzetben vagyok. Azért elgondolkodtató, hogy egy rutin bérgyilkosi feladatra 4 kapitányt küldenek. Ilyen esetekre találták ki az Omnitsukidot, de úgy tűnik most ők nem bírtak volna el a kastély lakóival. Kesernyés ízt érzek a számban. Elmúltak már azok az idők, amikor egy Kapitány még arra használta az erejét, amire kellett. Seiretei és az emberek védelmére. Mostanában csak az esztelen gyilkolás jut osztályrészünkül.

Hátulról szemléltem az eseményeket. Nem volt értelme előre mennem és onnan beszélgetnem, vagy onnan nézelődnöm, mert ha harc lesz, úgyis mindegy, hogy hol vagyok. Egyeltalán nem tetszett a bountoknak, hogy itt vagyunk, ez látszott is rajtuk. Nem mintha azért jöttünk volna ide, hogy nekik örömet szerezzünk. A lépcsőn lévő kis tömegből egy idősebb nő lépett ki. Első ránézésre az idősebb férfi feleségének látszott. Cseppet sem kedves módon "üdvözölt" minket, majd "csendes távozásra" szólított fel mindenkit. Szerintem még maga sem hitte el azt, hogy ezzel el ér valamit, nyilván való volt nekik is, hogy nem azért jöttünk ide, hogy teázzunk velük. Yuu-chan is hasonlóképp vélekedhetett, mert gúnyosan visszavágott a nőnek. Közben Naraku kapitány már támadásba is lendült. Kicsit korainak éreztem, de hát ha már elkerülhetetlen volt a harc, jobb volt előbb túlesni rajta. Yuu-chan is elkezdte a maga kis harcát, és minden bounto előhívta a bábját. Sokat nem tudtam róluk, csak amit olvasgattam. Mindenesetre jobb, ha vigyázok velük, mert okozhatnak meglepetéseket. Nem lehetnek gyengék, ha négy kapitány küldtek ellenük, bár az is lehet, hogy csak gyorsan véget akart vetni ennek az ügynek a Seireitei. Lassan kardom markolatára tetem kezem, de egyelőre nem mozdultam. Ráértem, nem siettem sehova. Ám már mindegyik kapitány harcba keveredett, Shoko is lassan elkezdte a maga kis "háborúját", szóval én sem maradhattam ki a jóból. Gyorsan felmértem a terepet, és ahogy néztem, már csak egy ellenfél jutott rám, a család feje, vagyis, azt gondoltam, hogy ő lehet az.
- Hát akkor, én maradtam Önre.- mondtam a férfira nézve, majd előhúztam lassan zanpakutomat. Hangom cseppet sem volt kedves, ezzel is mutatva, hogy egyeltalán nem volt sok kedvem ehhez, de azért az önözést megtartottam. végigmértem a férfit, nem tudtam, hogy mire számítsak, de azt láttam, hogy rám vár, hogy én tegyem meg az első lépést. A bábját is megnéztem magamnak, valami denevér szerűség volt.
- Biztos, hogy ezt akarja? - kérdeztem utolsónak, majd egy shunpoval megindultam előre. Úgy gondoltam, hogy előbb a férfit kéne megtámadni, nem a bábját, hogy lássam mire képes. Szédítő sebességgel haladtam ellenségem felé, és egy szemből irányuló csapással próbáltam lemérni, hogy mit is tud.

Energiasugár. Vakító. A Byakuray hangos zúgással szeli át a kettőnk között lévő távolságot, s kétségtelenül célba fog érni. Unott arckifejezéssel kezdek ellenfelem irányába sétálni, míg kezeimet lazán a zsebeimben pihentetem. Amint beléptem az épületbe, rögtön éreztem, hogy itt nincs hozzám méltó ellenfél. Azonban mégis érdeklődéssel fordultam a nő felé, habár csak néhány másodpercig tudta figyelmemet magához ragadni. Újabb szál cigarettát veszek elő, amit ujjaim közt megpörgetve végül a számba lökök. Az ezüst öngyújtó meleg fénnyel felizzik és máris füstfelhő szál fel irányomból. Eközben a bounto is akcióba lendül, rögtön szólítva bábját.
- Meine Tränen, wässeren die Ende ver! - szavai látszólag eredménytelenek, ám hamarosan lélekenergia közeledtét érzem, amint Yarikoi ájultan és füstölő ruhával a földre rogy. Hirtelen mozdulattal magam elé kapom cigit tartó kézfejem, így azon állapodik meg a cseppfolyós anyag. Érdeklődve figyelem a testrészt, ami rögtön erősen viszketni kezd. Vörös folt jelzi a becsapódás helyét, viszont más hatást nem igazán érzek. Gúnyosan horkantva ejtem ki kezemből a dohányrudacskát, azután lassan előhúzom katanámat. Az ezüstszín penge érces hangot adva bújik elő rejtekéből. Dotonryuu teljes valójában tündököl karom meghosszabbításaként. Lassú léptekkel indulok meg az ellenség felé, ám ekkor éles fájdalom hasít a koponyámba. Alábecsültem a támadás hatását, s most ennek iszom a levét. Kissé megtántorodok, de azért még állva tudok maradni. Állatias vicsor jelenik meg az arcomon, s szemfehérem is rohamosan feketedni kezd. Szerencsére háttal állok a többieknek, ezért ők semmit nem vehettek észre az előbb lejátszódott közjátékból. Szemeimet lehunyva csitítom le belső hollowom, azután immár ismét önmagamként menetelek tovább. A düh hullámai egyre inkább elfedik a fájdalom keltette rezgéseket. Kardomat fenyegetően tartva lépdelek az alélt nő felé. Hamarosan mozgolódás támad előttem és a bounto magához tér. Tekintete rémülten villan, amint észreveszi alakomat felé magasodni. Halk sikoly hagyja el ajkait, azután kapkodva hátrálni kezd. A pánik egyre inkább eluralkodik rajta, nem képes racionális döntéseket hozni.
- Teljesen fölösleges... - szavaim hidegen csattannak, Yarikoi összerezzen és a mögötte lévő fal gátat szab menekülésének. - Me ga sameru, Dotonryuu!
Shikaiom pillanatok alatt megjelenik, egy kőpenge alakjában. A keresztvason pihenő sárkányfej sötét szemürege mintha vörösen megvillanna, amint a magasba emelem. Fojtott zokogás hallatszik, majd a nő a lábaim elé veti magát. Előttem térdelve elveszíti minden korábbi nemességét. Szánalmat érzek iránta. Megragadja haorim szélét és az életéért könyörög. Még egyszer találkozik tekintetünk, azután egy határozott csapással lefejezem a kastély úrnőjét. A vér az arcomra fröccsen, miközben az élettelen test összecsuklik. Szellemi részecskéi megadják magukat, s végül az enyészeté lesz. Csalódotton csóválom meg a fejem, eközben hangokat hallok magam mögül. Egy laza suhintással visszaváltoztatom Zanpakutuomat normál alakjába, azután a többiek felé fordulok. Még épp szemtanúja vagyok Naraku brutális kivégzésének, majd Shoko emberibb megoldásának. Egy shunpoval a 2. osztag kapitánya mellett termek. Valami furcsát vélek felfedezni a tekintetében, de biztos csak képzelődök. Hátamat az egyik oszlopnak döntöm, így várakozok, míg Suke is lerendezi a saját ellenfelét. Gondolataim elkalandoznak, hisz' sokkal fontosabb problémák megoldásán kell eltöprengenem. Bús elmélkedésem az arcomra is kihat, sötét komorság felhőzi el tekintetemet.

Nem láttam más megoldást, a bounto feltétlenül meg akarata védeni a házát és a területét, és nem tágított. Neki ez volt a feladata, nekem meg az, hogy kiiktassam. Mindenki csak a munkáját végzi, így van ez. Szélsebesen haladtam ellenfelem felé szemből, hogy kiderüljön, milyen erős. Félbevágtam volna éppen, mikor valami hirtelen beszállt a képbe, és hárította a támadásomat. Hátrébb ugrottam, majd megnéztem a jelenséget magamnak. A bounto bábja szállt be közénk, és szárnyával hárította a támadást, így most azon éktelenkedett egy vágásnyom. A hatalmas denevér most ott lebegett gazdája előtt parancsra várva. Tisztában voltam vele, hogy nem sok esélye van ellenem, kérdés, hogy Ő tisztában volt e ezzel. Okozhat meglepetéseket, de legyőzni nem tud. Nem láttam értelmét a harcnak, gyorsan be akartam fejezni.
- Add fel, és ígérem, gyors leszek. - mondtam csendesen a férfinek, hátha megfogadja a tanácsom, bár erre kevés esély volt. Nem jött válasz ehelyett intett a kezével felém és a bábja abban a pillanatban megindult. Gyorsan haladt felém és útközben vörösen izzani kezdett a teste. Nyilván támadni akart, csak nem tudtam hogy mire számítsak, így lélekenergiát kezdtem gyűjteni a kidouhoz, amit bármelyik pillanatban élesíteni tudok, hogy megvédjen. Hirtelen szétrobban a báb teste és tucatnyi tűzlabda indult meg felém, hogy ropogósra süssön. Azonnal reagáltam, az összegyűjtött lélekenergiát kiengedtem, és elmormogtam magam:
Bakudou 39: Enkosen! - a kék színű pajzs kidou azonnal működésbe lépett. testemet körülvéve védett meg az égető tűzlabdáktól. A pajzs fel-fel villant, mikor egy-egy tűzlövedék elérte, és semlegesítette. Észrevettem, hogy kezemen egy elég nagy égésnyom helyezkedett el, és most kezdett fájni, hogy észrevettem. Ezek szerint nem voltam elég gyors, és az utolsó pillanatban, mikor élesítettem a kidout, egy tűzlövedék eltalálta a kezem. Ez inkább az én bénázásom, mint a bounto érdeme volt. A támadás után a báb visszatért gazdája mellé, és várták a hatást. Az ő szemükből nézve nem lehetett sok mindent látni még, mert a pozíciómat most egy füstgofelhő mutatta. Megszüntettem a pajzs kidout, és vártam, hogy eltűnjön a füstfelhő. Mikor meglátta, hogy élek és virulok, a bounto hitetlenkedve nézett.
- Mondtam, hogy add fel. Már nincs visszaút. - mondtam ki a végítéletet.
Arcomról nem lehetett semmit sem leolvasni, közömbös voltam ezzel a küldetéssel már. Gyorsan be akartam fejezni. Lassan ellenfelem felé emeltem kardom, és elmormoltam csendesen a parancsszót.
- Hyouketsu, Aoki!
A következő pillanatban a környéken lehűlt a levegő. Kardom néhány pillanat múlva már a shikai formájában volt. Mindig kellemes érzés fogott el, mikor a jégcsapkardom hideg markolatát tartottam a kezemben. Ez a kellemes érzés azonban másoknak igencsak kellemetlen tudott lenni. Valahol a bounto is érezhette, hogy most vége lesz a harcnak, mert kicsit hátrált és tekintetében mintha félelmet véltem volna felfedezni. Egy shunpoval meg intultam áldozatom felé. Haorim mögöttem lebegett mikor odaértem a férfi elé. Reagálni sem tudott, mikor elindítottam a fagyhullámomat felé, és telibe kapta. Az egész teste megfagyott, nem tudott mozdulni, sem beszélni. Villámgyorsan a báb felé fordultam, és keresztül vágtam Aokival. Megfagyott a teste, ahol hozzáért a kard jéghideg felülete. Most, hogy végeztem a feladatommal, kicsit körbe nézhettem a térben, hogy ki hol tart. Még épp láttam, ahogy Naraku kapitány eszelős tekintettel feldarabolja ellenfelét. Nem kommentáltam a dolgot, bár az elveimmel ütközött az efféle "bánásmód". Shoko elkábította ellenfelét és a falhoz húzta a nőt. Yuu-chan is végzett, a egy falnak dőlve nézett engem, és várta, hogy bevégezzem ellenfelem. Lassan visszafordultam Douki felé. Vettem egy mély lélegzetet, és egyfajta utolsó beszédet intéztem a férfi felé.
- Sajnálom, hogy így kellett végződnie. - bár nem hallotta a férfi, gyakorlatilag már nem is élt, egyfajta kötelességnek éreztem. Mondandó, vége után felemeltem kardom, meg egy átlód vágással kettémetszettem a jégtömböt. Ezernyi apró darabra esett szét, és borította be a földet. Gyors volt, és fájdalommentes. Ennyit tehettem a bountoért, aki "hősiesen" harcolt a végsőkig. Komor arccal megfordultam és társaimra néztem, még valaki volt rajtunk kívül a teremben, és ez a valaki épp most nézte végig, ahogy lemészárolták a családját.

Gyors. Precíz. Ezek azok a szavak, amelyek legjobban jellemzik azt az akciót, amellyel Suke végleg eldöntötte ellenségével folytatott csatájának végkimenetelét. Elégedett biccentéssel jelzem egyetértésemet, majd az utolsó még eszméleténél lévő bounto felé fordulok. Csupán egy villanásnyi ideig látom Shoko arcát, de mégis észreveszem a kétség aprócska jeleit. Nem ért egyet hármunk módszerével, ez kétségtelen. Ám elfelejti, hogy végső soron katonák vagyunk, s ez egy ütközet volt, s mint ilyen áldozatokkal járt. Ha ártatlanok lettek volna, akkor talán egy pillanatig habozok, viszont így nem volt rá okom. Naraku az önutálat szokásos arckifejezésével fordul a kijárat felé, kijelentve, hogy neki itt nincs több tennivalója. Nem állok az útjába, hisz' nekem még feladatom van itt. Sosem öltem gyermeket, azonban egy bountonál nem lehet megállapítani mennyi idős is pontosan. Lehetséges, hogy még nálam is öregebb. Panaszos sóhajjal húzom ismét elő katanámat. Rögtön felmérem a helyzetet, miszerint nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. Habár Watanabe szemében is az enyémhez hasonló elszántságot látok, ami meglep kissé. Talán még hasznomra válhat...
- Kapitány urak, itt végeztünk! Kérem önöket, hogy távozzunk! – Shoko hangja határozottan csendül a kihalt csarnokban. Kérdő pillantást küldök felé, míg ő védelmezőleg a bountok elé áll. Csupán egyik szemöldököm emelkedik meg egy kicsit, amint szemem elé tárul eme fura látkép. Értetlenül tekintek a 6. osztag kapitányára. Seiretei megbízott vezetőjeként tudhatná, hogy a parancsot minden esettben be kell tartani.
- Te is tudod, nem tehetjük. - szólalok meg kimérten, miközben kardomat felemelem, így a penge hegye kapitánytársam szívére céloz. - Nem szegheted meg a parancsot! Most pedig állj félre, különben én segítelek odébb. Figyelmeztetlek, ne tégy semmi meggondolatlant! Nagyon jól tudod, hogy akár a rangodba is kerülhet.
Utolsó mondatom fenyegető éllel csattan, s visszhangzik tova a hideg márványhelyiségben. Lassú, hosszúra nyújtott léptekkel indulok meg a srác felé, aki nem olyan rég már szólította is bábját. Ezüstös fény fut végig Dotonryuun és körülöttem is egy kékes aura kezd felderengeni. Másabb ez, mint az eddigi kisugárzásom. Sokkal hűvösebb, s valami megfoghatatlan sötétség sugárzik belőle. Mostanában egyre kevésbé tudom uralni a belső hollowot, ami ezidáig nem fordult elő. Ahogy erősödök, úgy erősödik ő is és gyakorol egyre nagyobb hatalmat fölöttem? Meglehet. Agyam egy racionálisabb része ellen akar állni ennek a késztetésnek, ám én tudom: gyenge vagyok. Sok dolog megváltozott mióta visszahoztuk a Király Szemét. Viszont ez nem épp a megfelelő alkalom ilyesmiken elmélkedni. Megrázom kissé a fejem, azután ismét a feladatomra koncentrálok.
- Itt a vége, Fiú! - mondom kíméletlenül, s egy szökkenéssel támadásba lendülök. Természetesen Shokora is figyelek félszemmel, hisz' lehetséges, hogy akadályozni próbál. Őt nem akarom megölni, de ha a vadász és prédája közé áll, valószínűleg nem fogja megúszni sérülés nélkül. Kardomat döfésre rántom és várom a bounto reakcióját.

Komor arccal fordultam kapitánytársaim felé, miután bevégeztem a család fejét. Nem akartam megölni, de ez volt a parancs, a parancsot pedig nem szegjük meg. Yuu-chan elégedetten biccentett felém, és én ugyanígy vissza, bár arcomon jele nem volt az elégedettségnek. Naraku, Yuu és Én már végeztünk az ellenfeleinkkel, kivéve Shoko-t, Ő csak elkábította. Hiába...ha Ő nem, majd mi. Világos volt a parancs. Naraku, miután végzett a "dolgával" elindult kifelé. Arckifejezésén láttam, az undor és az utálat jeleit. Lehet, hogy magát utálta azért, amit az előbb tett? Mindenesetre elég kegyetlen volt, de nem szólok bele más kapitány módszereibe. Körbenéztem a helyiségben, már csak a legkisebb bounto maradt, a legkisebb. Nem volt ínyemre megölni egy gyerek korú bountot, de inkább Ő, mint Én, ha megszegem a parancsot. Ez van, a gyengébbik elesik, az erősebb pedig él tovább.
- Kapitány urak, itt végeztünk! Kérem önöket, hogy távozzunk! - mondta határozottan Shoko, és kezét a bounto felé tartja, mintha meg akarná védeni. Yuu-chan mintha kicsit meglepődött volna, és bevallom Én is. Egy bountot véd, amikor az a parancs, hogy öljük meg őket? Yuu nyomatékosan emlékeztette rá, hogy mi a dolga, mint a 6. osztag kapitányának.
- Jól tudod, a parancs az parancs. Ha nem akarod végignézni, menj vissza a Seireiteibe, majd mi befejezzük a munkát, vagy ha nem, akkor maradj itt, és tett a dolgod!- mondtam csendesen, mintegy megpecsételve a fiú és a nő sorsát. Reméltem, hogy van annyi esze, hogy ha a bountot védi továbbra is, Őt is erőszakkal kell onnan elvinnünk. Márpedig kettőnk ellen nem sok esélye lenne, Én pedig a Seireitei oldalán állok, és követem a parancsokat, amiket kaptam, emellett Yuu-chan is jó barátom, és nem hagynám cserben Őt sem. A bounto fiú közben előhívta bábját, és most Shoko mögött figyelte az eseményeket. Nem is tudja, hogy pár perc múlva, már Ő is ott lesz, mint ahol a családtagjai..valahol máshol. Yuu-chan elindult a fiú fele kivont katanával. Ra hagyom a dolgot egyelőre, tudja, hogy mit csinál, már számtalan ilyen harcot megvívott. Tisztában voltam azzal, hogy erősebb nálam, szóval nem kell a segítségem egyelőre neki. Tekintetemmel megkerestem a Shokoék mögött heverő nőt, és Aokival a kezemben lassan elindultam, hogy véget vessek az Ő életének is. Maximum annyit tehettem az ügyért, hogy gyors leszek, bár minden bizonnyal úgy sem érezné, mert nincs eszméleténél. Ha Shoko, vagy a fiú megpróbálja az utamat állni, nem fogom visszafogni magam. Jól tudja, hogy mit kockáztat, ha ellenünk fordul.