Kuroi Seiun

Tárgy: Kuroi Seiun Vas. Aug. 23, 2009 2:03 am

Név: Kuroi Seiun

Kor: 171 { 18-nak tűnik }

Nem: nő

Kaszt: Shinigami { 12. osztag, 4. tiszt }

Kinézet: 172 cm magas, derék alá érő vörös hajú lilás szemű lány. Szabadidejében mindig kimonót ölt magára, vagy kedvenc vörös ruháját. katt

Felszerelés: Zanpakutuoja és egy karlánc a bal kezén, ami fekete gyöngyökből készült.

Jellem: Csendes, magába zárkózó típus. Még mindig kísérti az emberként eltöltött élete, de igyekszik rajta túllépni. Nincsenek közeli barátai, csak ismerősei. Nem tud közel engedni magához szint senkit sem - magányos jellem.

Zanpakutuo neve: Anzentaru taka { Könnyező sólyom}

Zanpakutuo parancsszava: Katsu are joukuu, Anzentaru taka! {Hasítsd az eget, Könnyező sólyom!}

Zanpakutuo fajtája: bestia

Zanpakutuo szelleme: katt

Zanpakutuo szelleme megjelenéskor: katt

Zanpakutuo szellemének jelleme: Igazi úriember, udvarias. Az egyetlen "valódi" barátja Seiunnak, amikor megjelenik neki, képesek órákon át beszélgetni. Tanácsokat ad a lánynak, igyekszik mindenben támogatni. Általában egy vörös rózsával mutatkozik.

Zanpakutuo kinézete: a shikai aktiválása után a markolata fehér lesz, a pengéjén pedig méregzöld, kacskaringós minta fut végig, melyeknek nincs különösebb jelentésük, csupán a sólymom zöld szemét szimbolizálják.

Zanpakutuo támadásai:

- yuudoku kuuki //mérgezett dallam: a név elhangzása után a zanapkutuo pengéjéből rengeteg apró, madárszerű penge távozik, melyeket a gondolataimmal irányitok. A pengék meg is vághatják az ellenfelet, és ez által kelthetnek sérülést, de ha összeütköznek, akkor az elviselhetetlen hangokat hallanak, melyek hallásukban károsodást okoznak – de én ezt csak madárcsicsergésnek hallom.

- naito yume //éjjeli álom: suhintásra a pengéből négy fehér gömb távozik, melyek között, - ha körbevették az ellenfelet – vékony fehér szalag jelenik meg, majd pedig a szalag egyre jobban kiszélesedvén átlátszó fehér börtönt von az ellenfél köré. Ha pedig megérinti a falat, édes dallamot hall, ami álomba „ringatja”.

Elötörténet:

1838. március 11.-én láttam meg a napvilágot egy amerikai városban. Félig vagyok japán, édesanyám amerikai volt, és mindössze csak húsz évet élt meg – a születésembe belehalt. Apám magával vitt Japánba, ahol mindkét nyelvre megtanított. Jómódúak voltunk – amit kértem, megkaptam. Kívánságaim jelentős része abból állt, hogy könyveket kértem. Szerettem tanulni, művelődni – már emiatt is eltértem a korombéli leányoktól. Ez azonban nem zavart engem, sokkal inkább a megvetés, amely a szem és hajszínem miatt ért. Én nem bántam, különlegesnek éreztem magam – és különc is voltam. Hiszen már gyermekkorom óta láttam a szellemeket, és ezt jónak tartottam titkolni. Így is eléggé különcnek tartottak… Viszont barátokra leltem a szellemekben, akik mindig mellettem álltak. Nyugodt és békés életet éltem a könyveim között, szinte senki és semmi nem zavarta meg művelődésemet. Mikor végre betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, úgy döntött édesapám,. hogy illene már férjhez mennem. Én ezt nem így láttam – szerettem volna magányosan élni és a könyvek között kutatással, tanulással tölteni hátralevő időmet, mert éreztem, hogy többre vagyok hivatott, mint hogy háziasszony, feleség, vagy akár anya legyek. Végülis egy kereskedő fiával jegyzett el, és az esküvőig már csak pár hónap volt hátra. Minden rokont, ismerőst meghívott – mindenki nagyszabású estélyt akart, csak én nem. Szerettem volna visszatérni egy időre édesanyám szülőföldjére, de nem lehetett. Kíváncsi voltam, ott fejlettebb-e az orvostudomány, mint itt. A vőlegényemet, jövendőbeli férjemet Horo-nak hívták. Igazán művelt volt – ami a kereskedelmet illeti. Sosem tudtam vele másról beszélni, azt pedig leplezni sem tudtam – és nem is akartam, hogy engem csöppet sem érdekel a kereskedelem. Nem igazán szívleltük egymást, viszont szüleinknek ez a házasság jól jött: két nagy vagyont egyesítenek. Én utolsó szabad hónapjaimat sétálással töltöttem, gyakran elsétáltam a közeli folyó partjához, és képes voltam órákon át a gyorsan tovarohanó vizet nézni. Néztem a dolgozó halászokat, amint kifogják a halakat. Már jóideje jártam oda, amikor egy fiatal, erős halász jött oda hozzám. Mondanom sem kell, mennyire megijedtem – sosem voltam jó ismeretlenekkel való ismerkedésben. A kisugárzása azonban megakadályozott abban, hogy elhajítsam az éppen olvasott könyvemet. Valami megnyugtató energia áradt belőle felém. Ami még inkább meglepett, egy fiatal és gyönyörű lány állt mögötte. Mellkasából kiálló , elszakadt lánccal. Tehát egy szellem tapadt hozzá. Kíváncsi voltam, hogy kije- mije lehet az a lány.
- Jó napot, kisasszony. – szólt hozzám. Felpillantottam a napernyőm alól, és egy apró bólintással viszonoztam köszöntését. – Régóta jár már errefelé, figyeltem önt. – ekkor kezdtem valójában megijedni, csak nem egy rémmel találkoztam? – Nagyon magányosnak tűnik, nincsenek barátai akik elkísérnék ide? Ráadásul kísérő nélkül járkál, amivel lehetséges, hogy megbotránkoztatja az embereket. – A beszédstílusa, a hangneme alapján kizártnak tartottam, hogy csak egy egyszerű halász legyen. Rápillantottam a mögötte álló szellemre, és mutattam neki, hogy üljön le. A szellemlány meglepődött- nyilván nem sokan látják a szellemeket. biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen.
- Nos, valójában nem érdekel az emberek véleménye. Amióta csak itt élek, mindig rossz véleménnyel voltak rólam, mert érdekel a tudás. Azt mondják, egy fiatal lánynak a családalapításon kell törnie a fejét, nem az orvostudományon. – mondtam mosolyogva. Valami okból nem féltem a mellettem álló embertől. Különös, általában hideg hangon hajtom el az ismerkedőket…
- Önt érdekli az orvostudomány? Én orvosnak tanulok. – mondta izgatottan a fiatal halász, és leült mellém. Ez kissé felháborított- még csak nem is kért engedélyt. Gyorsan arrébbhúztam a ruhám szegélyét.
- Ez fölöttébb érdekes. És mondja, mióta tanul, mikor végez? – legalább valaki hozzám hasonlóval társalogtam. Ez kissé megnyugtatott.
- Idén fogom megkapni az orvosi képesítésemet, ha minden igaz. A családom Amerikából tért ide vissza néhány éve, ezért kissé kívülállóak vagyunk. Nem tudják elfogadni, hogy a halászék fiából orvos legyen. Valószínűleg el kell majd innen mennem egy másik faluba, de eddig ezt nem is bántam.
- Én Amerikában születtem. – mondtam. Találtunk még egy közös pontot: ez elegendő volt ahhoz, hogy megnyíljunk egymás előtt, és barátok legyünk. Ahogy közeledett az esküvőm időpontja, úgy szerettük meg egymást egyre jobban. Azt terveztük, hogy elszökünk – bár tudtam mekkora fájdalmat fogok ezzel okozni apámnak. Időközben Shinobu mesélt a halott hugáról, hogy mennyire szoros kapcsolatban voltak – én pedig örömmel láttam, hogy az őt követő szellemlány egyre vidámabb és boldogabb lesz a bátyja boldogságától. Egy idő után már nem követte többet Shinobut – nem tudtam mi történt vele, de azt reméltem, hogy valami nagyon jó dolog. A szökésünk napjához vészesen közel álltunk már – az a nap az esküvő előtt két nappal volt. Már becsomagoltam mindent, amit magammal akartam vinni az új, boldogabb életembe…
Az elindulás éjjelén holdtölte volt. Kiosontam hatalmas házunkból egy kimonóban, és az apró táskát magamhoz szorítva igyekeztem a folyó partjához. Elméletileg Shinobunak már ott kellett volna lennie… Megkönnyebbültem, amikor megláttam az ülő alakot. Odasiettem, és meg akartam ölelni, amikor rémülten ugrottam hátra. Csak a rettegésem akadályozta meg, hogy ne sikoltsak föl: Az az ülő alak nem Shinobu volt, hanem a jegyesem, Horo. Őrült mosoly játszott az arcán, és kezében egy véres tőr volt.
- Hová – hová, menyasszonyom? Csak nem szökni akarnál? - kérdezte rémítő hangon. Alig tudtam megszólalni.
- Hol van Shinobu? – kérdeztem szörnyű balsejtelemmel.
- Valószínűleg már a halak eszik… odalent. – mutatott a folyóra. Annak a vize egy ponton jóval sötétebb volt, mint kellett volna lennie. Ezt az út mentén leszúrt fákláykból tudtam.
- Gyilkos… - mondtam émelyegve. Ez az ember gyilkolt… elvette tőlem a második embert, akit megszerettem…
- Lakolni fogsz a tettedért, te szajha. – mondta gyűlölettől izzó hangon. Nem sikítottam, nem tiltakoztam. Bár egyetlen szava sem volt igaz, úgy éreztem, valami eltört bennem. Már nem bántam, ha meghalok. Már nem köt ide semmi sem… apám addig nem fog nyugodni, míg rá nem bizonyítja Horora a tettét. Azért, hogy talán jobban segítsem majd gyilkosom kézre kerítését, a körmeimet az arcába vájtam. Bár fél kezével a véres tőrt döfte belém, a másikkal pedig az én körmeimet próbálta az arcából kiszedni – mégis sikerült az arcába karmolnom a „gyilkos” szó kezdőbetűjét. Utána lerogytam, és eltöltötte a testemet a fájdalom…

Egy világos, napfényes helyen tértem magamhoz. Lágy szellő, emberek zsivalya… Úgy tűnt, hogy továbbléptem egy másik világba. egy arc hajolt fölém, egy öreg, vagy talán fiatal arc. nem tudtam eldönteni. Egy kortalan emberé volt. Felsegített, én pedig homályos tekintettel néztem vissza rá. Mintha évek, évtizedek teltek volna el azóta, hogy meg…haltam.
- Hol vagyok? Valami idegen helyen? Másik világ? – nézelődtem. minden színes volt, nyugalmat árasztott…
- Ez a hely a Lekek Világa. Te pedig meghaltál…
- Tudom. – lenéztem magamra, és egy egyszerű köntösszerűség volt rajtam. Ahogy körülnéztem, szinte mindenkin ez volt. Biztos ez a helyi egyneruha, vagy mi…. –Hogyan élhetek meg itt? – néztem rá. Igyekeztem eltemetni magamban az előző életemet. Bár bennem volt egy hatalmas űr, amit egyszerűen képtelenség volt kitölteni. Lassan, az elmúló napok hoztak némi enyhülést a fájdalmamra. Shinobu annyira hiányzott, hogy napokig nem bírtam tenni semmit sem. Az ember, aki mellett fölébredtem, azt mondta, hogy ő is ide került, és éli világát. Reméltem, hogy boldog. Azzal az emberrel maradtam, aki mellett magamhoz tértem. Idővel megtanultam, hogy ki hogyan él, mit kell tenni. Hallottam az Akadémiáról, és úgy gondoltam, jelentkezem oda. Főképpp, mert mindent tudni akartam erről a világról, és mert egy alkalommal láttam egy fekete ruhás férfit. Amikor elment mellettem, először, mióta itt voltam, éhes lettem. Nagy szemekkel néztem rá, és meg is állt – mert hallotta a gyomrom kordulását.
- Te meg? Csak nem éhes vagy? – kérdezte mosolyogva. Furcsa egy shinigami volt, akiket eddig láttam, csak megvetést mutattak.
- Igen, de nem tudom miért…
- Valószínűleg a rieatsumra reagáltál így. Van benned elég reiatsu, hogy shinigami legyél. Tudod mit? Jelentkezz a következő tanévre.
Megfogadtam a tanácsát, és jelentkeztem. Amin csodálkoztam kicsit, hogy felvettek… Az évfolyamomban az éltanulók között voltam, szerettem az elméleti és gyakorlati dolgokkal foglalkozni. A közelharc annyira nem volt az erősségem, bár nem volt sok okom a szégyenkezésre: hasonlóan ment, mint a többségnek. Mire elvégeztem az akadémiát, megismertem a zanpakutuom szellemét, és a támadásaimat is volt alkalmam gyakorolni. Jelentkezni a 12. osztaghoz jelentkeztem, és sikerült felvételt nyernem. A választásom azért rájuk esett, mert az ő kapitányuk vezette a kutatási részleget, ahol én is dolgozni akartam. Egyre élesebb elmét akartam magamnak, mert a bennem tomboló tudásvágy még mindig nem szűnt meg. Csak egyre nagyobb lett....

Tárgy: Re: Kuroi Seiun Vas. Aug. 23, 2009 10:56 pm

Hűha *-* Csinike a zanpakutod szelleme *-* *szétolvadt xD*

És most a lényeg... xD

Tehát, az előtörténeted szép, és nem találtam benne hibát, ami azt jelenti, hogy elfogadom.

Lélekenergia: 5000
Szint: 1.
Pénz: 4000 ryou

Választhatsz 5, szintednek megfelelő kidout, az animében/mangában szereplők közül. ^^

Üdv köztünk, kellemes játékot! ^^