Bizonyos ki nem mondott, s nem hitelesített indokok miatt éltem a rangom által adott előnyökkel, és szabadságoltam magam az edzések előtt. Ugyan csak feltételezés részemről, de ha ez így van, akkor kénytelen vagyok egy időre ismét visszavonulni, a jövő érdekében. Annyira nem vészes persze, de az egészségem és épségem így fontosabb, mint sem hogy formában tartsam magam, pedig lenne ám mit gyakorolnom, főleg shunpoban, hiszen kapitány, sőt, Onmitsukidou főparancsnok létemre egyáltalán nem tartozom a leggyorsabb shinigamik közé. Mindez azonban jelenleg teljesen, de tényleg teljesen jellegtelen. A kötelességeim csak másodlagossá válnak, hiszen nekem most fontosabb dolog miatt kell aggódnom, vagy éppen örülnöm. Attól függ, milyen perspektívából nézem a dolgokat. Hiszen sosem készültem arra, hogy még egyszer át kell élnem ezt a csodát, de ha a Sors így akarja, én nem ellenkezhetek. Már csak ezért is érdemes élni. Igaz, Yasuji taichou még nem erősítette meg gyanúmat.
A dolgon elmeditálva sétáltatom Macskát a kertben; rengeteg dolgot kell átértékelnem mind az osztaggal, mind magánéletemmel kapcsolatban, s erre a legmegfelelőbb pillanat, amikor végre kicsit magam lehetek, s nem a papírok rengetegében (mely persze sosem rengeteg, hiszen nálunk olyan nem fordul elő, hogy felhalmozódna a papírmunka).
Gondolataim menetéből viszont egy szó szerint vérfagyasztó látvány rángat ki. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak zanpakutom lelke szórakozik a fejemben, hiszen ez nem az első eset lenne rá, viszont amióta családom van, nem érek rá ezzel foglalkozni, azonban nem hallom Kagami vihogását, nem érzem lüktetését, így igaznak kell lennie a látott képsornak. Bár hirtelen azt sem tudom eldönteni, vajon azzal járnék-e jobban, ha mindez csupán képzeletem, vagy zanpakutom képzeletének szüleménye lenne.
- Mi történt? Magyarázatot. – rohanok oda Macska pórázával a kezemben, hangom pedig talán kicsit nyersebb a kelleténél, igaz, nem állt szándékomban megbántani a lányt. Mindezt igyekszem ezután egy bizalomgerjesztő mosollyal kompenzálni, hátha ezzel megnyugtatom Shizukát. Elég… zaklatottnak tűnik, amit nem is csodálok, de szerintem ahhoz képest jól állja a sarat. A kezei már a feketés színárnyalatot felvevő, sötéten burjánzó, sűrű vértől mocskosak, de egyértelmű, hogy ő segíteni akar, nem pedig fordítva. Majd meghallom a választ. Öngyilkossági kísérlet, a 2. osztag kertjében. Ráadásul egy igen magas pozícióban lévő tiszt követte el.
Egy pillanat erejéig azt se nagyon tudom eldönteni, hogy most haragudnom kéne-e, vagy inkább sajnálnom, esetleg együtt éreznem Kojiro-sannal. Ugyan egyik legnagyobb titkomként tartom számon – hisz nekem elég sok titkom van - , de volt már nekem is efféle kísérletem a múltban. Szóval így festhettem annak idején. Szánalmasan, összetörve, gyengén. Érdekes, valami megváltozott, valamiért más vagyok. Mintha régi önmagam éledne bennem újjá. Gyakorlatilag olyan, mintha nem éreznék mást… Legfeljebb undort és szégyent. Szégyent, amiért egy magas pozícióban lévő tiszt ennyire bemocskolta az osztag csappangó hírnevét.
- Tartsd még egy kicsit a sebet… Úgy. – utasítom a lányt, miközben haorimból tépek le egy jó darabot Macska pórázának elengedése után (úgy se fog elkóvályogni), s miközben a lány a sebet fogja, gyorsan elvégzek egy szorító kötést, hogy ne veszítsen annyi vért. Majd egy lebegtető ágyat idézek meg, amire Shizukával együtt feltesszük az ezáltal súlytalanná váló sérültet.
- Ha bárki kérdezi, egy edzésen történt a baleset egy rosszul elsült Kohaku koutetsu miatt. Az elkövető ismeretlen. Szeretném, ha titok maradna. Remélem, megérted. – segítek Shizukának a 4. osztagba szállítani Kojiro-sant mormolásával nem is foglalkozva, így pedig gyerekjáték időben odaérni, hogy megfelelő ellátást kapjon. Nem fogom engedni, hogy bemocskolja az osztag becsületét a szánalmas próbálkozásával.

Kerti parti, avagy így edz két "ninja"
Hakuda edzés

Fogalmam sincs, mennyire néztek bolondnak az osztag éppen a teremben tréningező tagjai, amikor nekiálltam kihurcolni egy kisebb szállítóalkalmatosságba az általam leggyakrabban használt eszközöket. Ezeknek egy része szinte csak miattam van itt, na meg azon kevesek miatt, akik az én egyéni edzésprogramomat követik. Alacsonyabb rangú tisztek, de azért elvétve akadnak ilyenek is. Persze a magasabb rangúak mind egyéni gondolkodás alapján készülnek, a saját stílusukra alapozva, és ha majd ezek a kvázi tanítványaim megszerezték az alapokat, akkor ők is specializálódnak majd valamire. Mindegy, most nem is ez a fontos, sokkal inkább az, hogy végre kellőképpen fel tudtam készülni egy privát edzésre, és nem ad hoc módon kell improvizálnom. Ami azt illeti, ez nem is rossz dolog, mert megígértem Sei-kunnak, hogy alaposan kifárasztom, és ehhez kellettek ezek a tradicionális eszközök is. Jó alaposan meg fogom dolgoztatni az izmait, és egyben remélem, nem lesz túl nagy ugrás számára a szokásos tréningjei és eközött a különbség, elvégre nem akarom, hogy megsérüljön... vagy ilyesmi.
Ő bezzeg hagyta, hogy én megsérüljek, amiért - na meg az azt követő viselkedéséért - talán egy kicsit még mindig pikkelek rá, bár igazság szerint már azt sem tudom, mit gondoljak róla. Mármint, félig-meddig tudat alatt küldtem neki bizonyos jeleket, de ő ezeket nem vette észre, vagy inkább nem is akarta észrevenni. Annál az esésnél is, követtem a mozgását, időben felfigyelt rá, hogy elvesztettem az egyensúlyom, szóval elkaphatott volna, ha akarja. De nem tette, én meg ettől annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem kivédeni a zakózást. Bár a bokasérülésem csak pár napra kényszerített a partvonalra, szóval nagy baj nem lett belőle, azért talán illett volna legalább tettetnie, hogy megpróbál segíteni. Így csak szimplán hülyét csináltam magamból >.> De az én sorsom már csak ez, amikor jeleit mutatom annak, hogy jól esne egy kis törődés, vagy babusgatás, akkor ignorálnak, amikor meg nem akarom, hogy belemásszanak a dolgaimba, akkor meg hirtelen mindenki hihetetlenül segítőkésszé és odaadóvá válik :/ Persze a legfurcsább dolog az, hogy ha Seiran normálisan viselkedik, akkor egész jó társaságnak bizonyul, jól érzem magam mellette még annak ellenére is, hogy ez mostanában elég nehezen megy. Sőt, mintha tőle is érkezne felém alkalmasint egy-egy olyan tekintet vagy gesztus, de mivel máskor meg semmi érdeklődést nem mutat irántam, vagy éppen egyenesen ridegen elutasító a viselkedése, így nem tudom, hogy csak én értem-e ezeket félre, vagy esetleg ő se tudja, mit akar. Tekintve, hogy vérbeli Omnitsukidous, ráadásul a híresen fegyelmezett és szigorú neveltetésű Fon-ház tagja, így igazság szerint inkább az előbbire tippelnék, elvégre számára a feladatai teljesítése jelenti az elsődleges prioritást. Miattam is valószínűleg csak azért aggódik, mert ilyen lelkiállapotban nem tudok teljes értékű munkát végezni, és hátráltatom az osztagot.
Tulajdonképpen az is jó kérdés, hogy miért foglalkozok ennyit Sei-kunnal. Talán Naracchira emlékeztet egy kicsit a külseje és a hűvös kisugárzása miatt, de ha ilyen alapon érdeklődök iránta, az már régen rossz. Lulu is csak egy pótlék volt, még egyet nem akarok. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e valakit, hiszen már bőven elegem van azokból a pasikból, akiket a melleim vonzanak hozzám, egyszerűen megundorodtam tőlük. Másrészről viszont szeretnék egy társat, csak hát nem mindegy milyet, és még egy olyan erős csalódást nem szeretnék átélni, mint Narao esetében. Azok a fiúk, akik viszont számomra is megfelelőek lennének, valószínűleg nem az olyan csajokat keresik, mint amilyen én vagyok. Seiran meg... igazából fogalmam sincs, hogy melyik kategóriába tartozik, és a bizonytalanságom miatt nem is merek ilyen apró jeleknél többet tenni. Elvégre az a veszély is fenyeget, hogy ha valami balul sül el, annak az osztag is megihatja a levét, ez volt az, amibe anno Naracchi esetében bele se gondoltam. De az első látásra szerelem volt...
Na mindegy, míg ezen gondolkodtam, addigra megérkeztem a kert általam kiszemelt részére a "talicskámmal." Míg kipakolásztam az eszközöket a megfelelő helyre, addig be is melegítettem, noha kicsit furcsa volt ebben az uniformisban mozogni. Az egyik régebbi egyenruhámat vettem elő ugyanis, van egy nem annyira feltűnő dekoltázsa, de azon túl semmi kirívó, illetve kihívó. Bár nem hiszem hogy segít, de azért gondoltam hallgatok Veracchi tanácsára az öltözködésemmel kapcsolatban, és a mostanában szokásossá vált egyenruhámat inkább csak akkor veszem fel, amikor azokat a feladataimat teljesítem, ahol szükség is lehet az előnyeire.
- Remélem készen állsz és nem felejtetted el felkötni azt a bizonyost
Köszöntöttem a férfit, mikor feltűnt a látóteremben. Remélem megfelelő hangulatban van, mert nem szeretném a sértődéseit hallgatni, és nem is azért vagyunk itt. Ha már egy edzést kért tőlem jóvátételként a bunkóságom miatt, akkor azt jó lett volna nem félvállról venni, hanem értékelhető munkát is végezni. Bár ettől tulajdonképpen nem féltem, tekintve hogy mennyire komoly és kitartó munkát végez a közös reggeli edzéseken is, hiába fogunk most pár szinttel feljebb lépni.
- Légzőgyakorlattal fogunk kezdeni, bizonyára nem kell mondanom, hogy a belső egyensúly legalább annyira fontos a harcművészetekhez, mint a kemény külső. Ülj le és helyezd magad kényelembe. Csukd be a szemed, lazítsd el a vállaid és nézz egyenesen előre. Aztán vegyél egy mély levegőt, és tartsd benn, amíg hatig számolsz, majd fújd ki, és ezt ismételd meg kétszer. Ezután lélegezz rendesen, az orrodon be, a szádon ki. Koncentrálj a légzésedre, és ne mozgasd a válladat közben. Ezt addig folytasd, amíg úgy nem érzed, hogy ki nem tisztult a fejed.
Hangzottak el az instrukcióim, olyan triviális dolgokat nem is említettem, mint az egyenes hát, vagy ilyesmik. Jómagam is a fűre ereszkedtem, hogy elvégezzem ezt a gyakorlatot, egyrészt kötelességből, másrészt azért, mert szükségem volt a fejem kisöprésére. Előbb meggyőződtem róla, hogy Sei-kunnak nem mozog a válla légzés közben, aztán én is hozzáfogtam. Pár perc csönd állt be, ahol az egyetlen zaj a szél zúgása volt, illetve a madarak csivitelése, de hamarosan már ezt sem érzékeltem.
- Yosshi, akkor most megismertetlek a hojo undouval, a karate erőnlétet és állóképességet fejlesztő technikáival. Egyik-másik eszközt biztos nem kell bemutatnom neked mondjuk. Öhm... kezdjük ezzel.
Néztem szét, és dobtam neki oda egy rudat, aminek a végén egy lapos, henger alakú betonlap volt. Viszonylag nehéz volt, de inkább ilyen sunyin jön ki a súlya, tartós mozgatás közben, egyébként könnyen kezelhetőnek tűnik.
- Állj széles terpeszbe, majd hajlítsd be a térdeidet, és lassú mozdulatokkal gyakorolj vele harcok vagy katák közben alkalmazott mozdulatokat, ütéseket, blokkolásokat. Így fogd meg!
Mutattam meg egy másik chi ishin, hogy a rúd legvégét kell megfogni, illetve néhány mozdulattal is kiegészítettem a bemutatóm, hogy lássa, mire gondolok. Ez az eszköz az egész felsőtestet erősíti, az ujjaktól a vállakon keresztül a mellkasig. Mintegy negyed óráig hagytam, hogy gyakoroljon, közben időnként megigazítva a mozdulatait, aztán jöhetett a váltás. Egy kőből készült súlyt kellett dobálnia úgy, hogy reptében el is kapja a fogantyújánál, és közben időnként kezet is váltania. Jó mozgáskoordináció és összpontosítás kell hozzá. Újabb negyed óra múlva egy kongokent adtam neki, ami egy két méter hosszúságú súlyos ovális vascső, és ezzel kellett különféle gyakorlatokat végeznie, úgy mint fekvőtámasz (miközben az eszköz a tarkóján pihent), vagy a földön forgatni, esetleg kilökni a feje fölé, mint egy súlyemelő esetében. A hosszúsága miatt nehéz jó egyensúlyt elérni vele, folyamatosan mozgatni pedig igen megerőltető. Végül, hogy az egyórás első részt lezárjam, meg egyfajta át- és levezetésként is egy egymáshoz kötött bambuszszálakból készült alkalmatossághoz vezettem, amibe az ujjait kellett belevágnia egy teljes ütés erejével.
- Szorítsd össze az ujjaid szorosan, akkor nem fáj annyira, ha eltalálsz egy szálat.
Hangzott a tanácsom az első alkalommal, amikor a kezét fájdalomtól eltorzult arccal húzta ki. Nem kellemes tréning, legalábbis eleinte semmiképpen, de ahogy megerősödnek az ujjaid, annál kevésbé fájdalmas. Az pedig már igazán menő dolog, ha pusztán az ujjaiddal is be tudsz vinni egy olyan ütést, ami kiütheti az ellenfeled
- Jól vagy, tartsunk szünetet a második rész előtt? Ne erőltesd túl magad.
Kérdeztem kissé aggódva, tekintve, hogy egy órán keresztül többnyire intenzív és megerőltető gyakorlatok sorával terheltem meg. Nem tudom, mennyivel volt ez erősebb, mint amihez hozzászokott, vagy hogy keményebb volt-e egyáltalán, hiszen az egyéni edzéséhez semmi közöm sincs. Még várt rá egy-két apróság, igaz a nehéz részen ezzel túlestünk. Mostantól inkább némi fájdalom fog rá várni

*Érdekesen indult a reggel, s még érdekesebben a szolgálat. Néha komolyan nem tudom már, hogyan tartsam meg a kontrollom az osztagon belül. E nap napkeltében kissé csalódtam. Nem sok jó dolog jut ki mostanában, ami azt illeti. Otthon is akadtak gondok, s mintha egyre nehezebbé válna a kanritai vezetése, pedig nem a rabokkal van a probléma, és ez a legnagyobb baj. Megvannak a saját eszközeim, mellyel kordában tarthatom őket, de az alám rendelt onmitsukidousokkal egyre inkább meggyűlik a bajom. Onmitsukidousok, de mintha falnak beszélnék néha. Vagy csupán én lehetek az, aki mindig mindenben megtalálja a problémát, mert nincs ki fékezzen? Gondterhelten sóhajtok fel, mialatt utamat a felé a bizonyos hely felé vezetem. A mai napi egyik edzésem a fukutaichouval fog zajlani. Ha pedig nem arra gondolok, hogy csupán egy hadnagy, hanem nő is, kissé csalódott leszek. Kemény arcom egy pillanat erejéig a földre siklik, mintha abban keresné válaszait. Észrevettem valamit, túlságosan is. Jól ismerem magamat, kell is, olyan osztagban szolgálok. Tudom, hogy azóta lettem ilyen összeszedetten szedetlen, mióta jobban megismerkedtem Kotomival. Magam sem tudom, hogy mi az, amit felé táplálok, de teljesen biztos, hogy nem puszta testi vágyak ezek. Nem közömbös számomra a nő, azonban nem fogok a többi férfihoz tartozni, akik folyvást átvágták. Jól tudom, hogy nekem ehhez igazán nincs közöm, de valamiért egyenesen dühít, ha belegondolok. Ingerülté avanzsálódom, ha eszembe jut, hogy akár egy pillanatra is kihasználhatna (és kihasználhatnám én is), mert problémái vannak. Nem, én ezt nem akarom, és nem is kérek belőle. Nem olyan neveltetésben részesültem, ugyanakkor látom a világot jobban, mint bárki más. Mert nem csupán a szép és jó nyílik meg szemeim előtt, hanem a rossz is, s leginkább az utóbbi. Egy olyan nő, aki pedig hasonló vizekben evez, hivatása által, az nem érdemli meg, hogy ilyen rohadékokkal álljon össze. Azonban nem vagyok én senki, hogy kioktassam. Nos, igen picit haragszom Kotomira, amiért furcsán képes kezelni a dolgait, vagy is feltételezem, hogy hogyan kezelheti. Ezért sem tudom eldönteni, hogy hogyan álljak hozzá. Most egyértelműen nyissak felé, vagy hagyjam, hogy eldöntse, mit akar? Bonyolult, legalább is nekem annak tűnik,, nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Jobban értek én az onmitsukidouzáshoz, vagy a nemesi dolgokhoz, de ehhez tényleg analfabéta volnék.
Magamon nézek végig egy pillanatra. Már megint a szokványos öltözetemet, az osztag uniformisát vettem fel. Semmi jót nem látok most ebbe, lehetséges, hogy bal lábbal keltem fel? Megigazgatom a hajamat, mielőtt feltünnék a hdnagy látóterében, s egy cigarettával a számban közeledek felé. Komoly tekintetemet rá eresztem, habár egy pillanatra megtorpanok ezzel az arccal. Különös, teljesen más az öltözéke. Egészen aprón még el is mosolyodom, de csak mértékkel. Nekem sokkal jobban tetszik, mikor normálisan fel van öltözve és nem úgy, mint egy...khm..hát az. Múltkori edzés után szépen büntető edzést is kellett tartanom, mert zavarba sikerült hoznia a beosztottjaimat. Nem értem, hogy ilyen alkalmakkor miért nem lehet normálisan felöltözni, de bizonyára csak nekem vannak ilyen sötét gondolataim férfi létemre. Nem tehetek róla, nem szeretem, ha mások Kotomit bámulják, főleg olyan "levetkőztetlek" pillantással. Erős kontrollt kell tartanom ilyenkor, mert félő, hogy eltörném az illető állkapcsát. Megrázom fejemet valamelyest, furcsa gondolataim vannak mostanság.*
- Nem kell kímélned, csupán egy perc. Leveszek egy- két dolgot, mert zavarni fog, ha átmelegedem. *Való igaz, nem szívesen edzek úgy, ha legalább karjaim nincsenek szabadon, mert ez egészen más, mint egy küzdelem. Ilyenkor nem kell félnem attól, hogy az ellenfél megtalálja a gyenge pontomat, nem kell elrejtenem önmagam. Így hát a cipőmet, ruhám felső felét, és a kezemet védő fekete fáslit is leveszem. Ezek most mind felesleges holmik lesznek, legalább nem fognak hátráltatni. Egy fekete trikó marad rajtam, éppen elegendő öltözék, hiába van kicsit hűvös idekint. Most nem röpködnek a mínuszok éppen, s tíz fok környékén állhat a hőmérő, szóval még a megfázás esélye is távol lesz tőlem, azt hiszem. Kicsit kinyújtózom, hogy vállaim megroppanjanak. Közben Kotomit kémlelem, hiszen már a cigaretta sem terelheti el a figyelmemet.* - Jó ez az uniformis, ami rajtad van. *Elég furcsán fejezhetem ki tetszésemet az öltözékét illetően, de majd megszokja, hogy nem egy nyálzó gép vagyok. Bólintok egyet kérdésére, s letelepszek a fűbe. Eléggé érdekel, hogy a mai nap során milyen edzésben vehetem ki a részem. Tisztában vagyok azzal, hogy akik az onmitsukidou első kettő szakaszát vezetik, azok igen képzett shinigamik hakuda téren. Mondhatni szívesen tanulok tőlük, még ha ez egy kicsit Kotomi részéről belemászik az önbecsülésembe. De most félre teszem az ilyesmi hátulütőket, és csak is arra koncentrálok, hogy minden feladatot a lehető legjobban hajtsak végre. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy ilyen komoly privát edzésen ki, hogyan figyel oda arra, hogy mit csinál. Az első feladatot hallva pedig kifejezetten örülök. Még pedig azért örülök, mert ez a kis meditáció majd hozzá segít ahhoz, hogy figyelmem csak is az egyensúlyra koncentrálhasson. Nem örülnék annak, ha önön balgaságom miatt megcsúsznék egy gyakorlattal, és kárt szenvedne valamelyik végtagom, vagy hasonló. Számomra kifejezetten fontos az, hogy tartsam a szintet, vagy ha kell, akár önmagamon felülien is teljesítsek. Elvégre, ha véletlen egy börtönlázadás felütné a fejét, nekem kell kiütnöm a rabokat, nem másnak. S azért tegyük hozzá, nem egy- két shinigami tanyázik a Féregbolyban. Szóval számomra igen is fontos, hogy az ilyen edzéseket körültekintően, és rendkívülien hatásosan hajtsam végre.
A fű kissé hűvösnek tűnik, de megoldom annyival, hogy amit levettem ruhadarabot, arra üljek rá. Aztán kiszemelek magamnak egy pontot, amerre fordulhassak. Jelen esetben a nap irányát szemelem ki, mert nem is tudom, jó érzés, ha behuny szemmel vörös burjánzásokat, kémlel az ember. Szóval a nap irányában állapodok meg, s behunyom szemeimet. A vállaim nem mozgatása első neki futásnak nem sikerül. Ugyebár nem lehet egyből elérni azt a kellő állapotot, ami kell egy ilyen meditációhoz. Természetesen kihúzom magamat, hogy a légvételek, és a hatás egyenletes legyen. Bár az ellazulás az én esetemben kicsit nehezen valósul meg, azért figyelek arra, hogy most van lehetőségem ezt megtenni. Jobb is, ha elengedem magam, mert van egy olyan érzésem, hogy Kotomi társaságában nem fogok részt venni egy könnyű edzésen. Még nem tudom, hogy az ő edzései és az enyémek mennyi vannak egy szintben, de azért sejtem, hogy keményebb edzéseket tart, mint amire én képes lennék. Mai napig nem vagyok megelégedve a teljesítményemmel, így most lesz alkalmam egy képzettebb shinigami oldalán edzeni. Talán ő majd rávezet arra, mi által jobbá válhatok, legalább is remélem. Hosszú csend alatt a szél suhogását, és a madarak csiripeléseit hallgatom. Kicsit emlékeztet a birtokra, ahol élek, ezért máris jobban érzem magamat. Mondhatni kicsit megújulón kelek fel a földről, miután jelzést kapok arról, hogy ennyi volt az első feladat úgy mond.*
- Hojo Undou? *Figyelek fel a technika hangzására. Pár pillanat múltán szembesít azzal, hogy karate állóképességhez van köze. Erre azért már jóval figyelmesebb leszek, egyébként is most valahogy elmúlt a reggeli nyűgöm. Szóval ez az egész edzés egyre jobban kezd el érdekelni. Mindig is kedveltem az ilyes fajta küzdő stílusokat, csupán kevés olyan volt, amelyet úgy igazán eltudtam sajátítani. Vagy is inkább időm volt arra kevés, hogy különböző stílusokba belekóstoljak. Elvégre is megjártam már az Onmitsukidouban jó pár szakaszt, de emellett otthon is rengeteget kellett teljesítenem. Így csupán annyit tehettem, hogy az általam már ismert stílusokat magasabb fokokban űzzem. Nem árt egy kis technikafrissítés, így egészen lelkesen kapom el a felém repülő rudat. Az első, amire ráeszmélek, hogy kicsit furcsa eszközről van szó. Fogása egészen sulykos, míg mozgatás közben mintha pehelykönnyű lenne. Megforgatom a kezemben, hogy érezzem az egyensúlyát, mert ciki lenne gyakorlás közben elejteni a helytelen egyensúlyérzék miatt. Már éppen szólnék, hogy akkor mit kell tennem, mikor leadja az instrukciókat. Szélesebb terpeszbe helyezem magam, s előre tartom a kezemben pihenő edző eszközt. Könyököm szinte az első alkalommal befeszül, amint megérzem a dolgok súlyát. Nem lesz egyáltalán olyan egyszerű, mint más gondolná. Nem csupán az ütésre és blokkolásra kell odafigyelnem, hanem arra is, hogy a feszülő könyökömmel valamennyi súlyt hátra billentsek. Sejtéseim szerint az ilyen eszközök segítenek abban, hogy a karjaim, és testtartásom által megtanuljam a helyes súlykezelést. Észre is veszem, hogy lenne hová dolgoznom, ami azt illeti. Természetesen leutánzom Kotomi mozdulatait, de ez azért nem olyan egyszerű. Ahogy egyre több mozdulatot hajtok végre, annál inkább megfeszülnek az izmaim, és annál jobban be is melegednek. S mint tudjuk az izmok melegedése, bizony jár némi verejtékkel. Noha, a verejtékhez már hozzászoktam, szóval nem itt fogom abba hagyni, az is biztos. Újra és újra próbálom ezeket, mert tudom, hogy ez szolgál arra, hogy magasabb fokot érjek el. Nem adom fel egészen addig, míg ő azt nem mondja, hogy elég volt. Különösen jót szolgál, hogy nem rég meditáltam, így tudom, hogyan osszam el az energiámat egyenletesen. Ha nem kapkodok, hanem normálisan, kisebb monotonitással hajtom végre a feladatokat, akkor jut elég erőm a többi gyakorlatra, már ha lesz még feladat.*
- Ugye tudod, hogy ezután kell majd két- három óra pihenés szolgálat helyett? *Jelzem neki valahogyan, hogy az ígéretét mintha kezdené betartani. Én ennek csak örülök, mert legalább fejlődök, s hát..talán szeretek is Kotomival edzeni. Suwun taichouval sem lenne gondom, de a múltkori szekálása óta, ha lehet inkább, kerülöm. Mióta gyermeket vár, kissé szeszélyessé vált, én meg a Féregboly után nem mindig vagyok kapó erre. Neki kezdek némi kifújás után a következő gyakorlatnak. Csak most kezd bennem összpontosulni, hogy ez mennyire másabb edzés, mint amit én folytatok. Jó magam inkább olyan edzést űzök, ami a gyors és hatalmas erőkifejtésre centrálódik. De ez az edzés egyértelműen a nagyobb állóképességre hajaz. Lehetséges, hogy ezen a vonalon kéne elindulnom, vagy is tovább haladnom? Ez attól függ, hogy mennyire válik majd be, és bizonyulok tehetségesnek. Elég időt éltem már meg, nem akarok olyannal szenvedni, amiben nem érhetek el sikereket, mert annak jó formán semmi értelme sincsen. De ez elég jól megy, legalább is én így érzem, ahogyan kezeim megemelik a súlyt, és dobálni kezdem meg elkapni. A kar és a felsőtestem bedolgozása után már könnyebb visszarántani az eszközt, hogy ne érjen földet, viszont annál fárasztóbb is egymás után ezt elvégezni. Már a trikóm is kezd átvizesedni, s már az időjárási viszontagságokat sem érzem meg. Néhányszor Kotomira pillantok, hogy tekintetemmel azért megkérdezzem, jól csinálom-e, de leginkább az edzésre koncentrálok. Most valóban az a fontos, hogy minden a helyén legyen egy jobb eredményért.
Nem tudom egészen pontosan mennyi idő telik el mire a következő eszközt kapom kézhez, de azt hiszem most jön el az edzés egy nehezebbik része. Eddig nem olyan eszközökkel kellett dolgoznom, amik egész testükkel nehezek lettek volna, de a mostani teljes egészében az. Azzal nincs gond, hogy nem bírnám el, viszont ez már komoly fizikai megterhelést igényel. A bicepsz, triceps bedurranása miatt a fekvőtámasz nem is jelentene gondot, ha nem egy nehézkes vas pihenne a tarkómon. Ettől az egész karom, és felsőtestem megfeszül. Ha nem tartanám az egyenletes légzést, félő, hogy a tüdőm beleroppanna. De azért nem vagyok már zöldfülű ilyen téren, szóval figyelek az ilyesmikre, ne hogy baj legyen a dologból. A többi gyakorlat sem kellemes, s egyre több verejték hagyja el testemet, azonban rég mozgatódtam már meg ennyire. Szóval akár hogyan is, de Kotominak köszönettel tartozom, amiért nem kímél. Ha jobb akarok lenni, akkor kell is. Szapora légvétellel teszem le a számomra megkedvelt, de mégsem eszközt. Nehéz volt, de legalább hatásos. Kérdőn pillantok Kotomira, most ezt komolyan gondolja? Bambuszt kell kézzel szél ütnöm? Ezt bárki képes megcsinálni, legalább is gondolnám én. Az edzés előre haladása mondhatni fokozott önbizalommal fogott el, na meg azzal is, hogy lassan nem érzem a karomat. Első ütésbe szépen belefájdul a kezem, csak remélni tudom, hogy ez holnapra elmúlik, vagy különben gondok lesznek. Szóval elbíztam magam, de ennyi keménység után tán ezzel gond sincs. De nem vagyok olyan, aki még egyszeri neki futásnak ne próbálná meg. Jól összezárom az ujjaim és még hangot is adok a szét ütésnek. A hang inkább abból fakad, hogy a kezem sikeresen jól befeszült. A mozdulat után kicsit meg is mozgatom ,hogy tudjam minden rendben van vele. Csalódnom ugyan nem kell, de azért jobb félni, mint megijedni, hogy elszakadt egy izomrostom.*
- Szünet helyett, mit szólnál, ha elmondanád, hogy mire építetted fel ezt az edzést. Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretnél megtanítani. *Amíg elmondja, egyébként is lesz időm pihenni. Közben nagyobb légvételeim alatt végig szemeibe pillantok. Kissé megerőltető volt az iménti, de elmondása szerint ennyiben nem merül ki egy ilyen edzés. Szóval kíváncsian hallgatom, hogy mit szeretne. Azért egy ilyen fejlesztő jellegű edzést mindenképpen meg fogok köszönni neki; ha máshogy nem is, elsőre kikötöm a rácshoz, ahogyan kéri. *

Kerti parti, avagy így edz két "ninja"
hakuda edzés

Miközben Seiran edzett az instrukcióim alapján, jómagam is elvégeztem néhány gyakorlatot kicsit alacsonyabb intenzitással, mint ő. Kellett, hogy melegen tartsam az izmaimat ebben a kissé hűvös időben, hiszen ha úgy állok neki megmutatni valamit, hogy az izmaim közben kihűltek, annak baj is lehet a vége. Márpedig eszem ágában sem volt megsérülni most, hogy Vera-chan helyett nekem kell az alakulatát irányítanom, ha éles bevetésre kerül sor. Nem akartam csalódást okozni neki, éppen elégszer vallottam már kudarcot a tapasztalatlanságom miatt. Legyek bármilyen képzett, még egy évtizede sincs, hogy shinigami vagyok, márpedig egy-egy harci szituációban legalább annyi szerepe van a tapasztalatnak, mint az aktuális tudásnak. Nekem ez még nem állt rendelkezésemre úgy, mint mondjuk Sei-kunnak, hiszen élőként nem sok közöm volt a harcművészetekhez, csak azóta tanulok intenzíven harcolni, hogy az Akadémián megtartották nekem az első hakuda-edzéseket. Most csak annak köszönhetem az állóképességemet, a gyorsaságomat vagy az erőmet, hogy sportolóként megkaptam az alapokat régen, és erre építkezhettem. Na meg annak, hogy villámgyorsan képes vagyok elsajátítani bonyolult mozdulatsorokat is.
A fiú mozdulatain egyre inkább láttam, hogy valóban megterhelő számára ez az edzés. Az utolsó gyakorlatok alatt már eltűnt a kezdeti dinamikusság, a lendület, és átvette a helyüket az erőlködés. Mindezt az is alátámasztotta, hogy megjegyezte, szüksége lesz pihenésre a tréning után. Természetesen örömmel meg fogom adni neki ezt, számítottam is rá, hogy szüksége lesz a kemény munka ezen gyümölcsére. Cserébe viszont legalább kapott egy kis ízelítőt abból, hogy milyen szintre lehet eljutni a kitartó edzéssel, és még ennél feljebb is van, hiszen a taichou még nálam is képzettebb. Igaz az ő stílusa teljesen más, mint az enyém, meg merném kockáztatni, hogy nyers erőben fölötte állok.
- Nos, jó, egyébként is szerettem volna magyarázni kicsit a következő néhány gyakorlat előtt ^^ Ha nem tévedek, a te stílusod valamelyest hasonlít az enyémre. Ugyanazokat az elveket követed, mint én, azaz az ütéseid és a rúgásaid erejét nem pusztán az izmaidban lakozó erővel, de gyorsasággal, robbanékonysággal is növeled. Így nem olyan fontos a pontosság, mert annyi erő van a támadásaidban, hogy azzal bármiben kárt tudsz okozni.
Fogtam hozzá a monológomhoz, miközben egy-egy ütést elhelyeztem a levegőbe. Még így is látszott rajtuk, hogy mennyi erő van bennük, nem olyasmi volt, amibe egy átlagos shinigami szeretne belefutni. Ha valakit tisztán eltalálok, az akár azonnal véget is vethet a küzdelemnek.
- Arra akarok kilyukadni, hogy a stílusod, akárcsak az enyém, erősen offenzív, ezzel pedig együtt jár az, hogy a védekezésre kevesebb hangsúlyt fektetsz. A karate tökéletesen passzolna hozzád is, ott szinte védekezés nélkül támadják a másikat harc közben, és maguk a védőmozdulatok is egyben támadások többnyire. Ha viszont nem figyelsz a védekezésre annyira, akkor azt is meg kell tanulnod, hogy viseld el a bekapott ütéseket, rúgásokat, hogy viseld el a fájdalmat. A te állóképességed, keménységed és fájdalomtűrésed azonban még alacsonyabb, mint kéne legyen. Ha nem így lenne, akkor nem vetted volna le a ruházatod egy részét a tréning előtt, és ez az egy órás edzés sem fárasztott volna ki ennyire.
Azt már inkább nem mondtam meg neki, hogy számomra a bemelegítéssel egyenlő az a szintű erőkifejtés, amelyen keresztülment most. Sok harcművészetnek eleme a test megedzése a fájdalom elviselésére, ehhez pedig növelni kell a kondíciót, ellenállóvá kell tenni a szervezetet. Egy magas szintű harcművésznek már olyan kemény a teste, mint a tömör szikláé, pusztán az ujjával is eltörhet tömör fatáblákat, vagy széttörhet az öklével egy tucat márványlapot. Aki erre képes, annak meg se kottyan, ha bekap egy erős rúgást, kibírja, legyen az bármilyen fájdalmas. És minél nehezebb térdre kényszeríteni az embert, annál jobb esély kínálkozik a győzelemre is.
- Úgy gondolom, a legnagyobb lökést az adná a tudásodnak, ha ellenállóbbá tennéd magad. Ezzel azt is el tudnád érni, hogy még keményebbek és erősebbek legyenek az ütéseid. Van néhány gyakorlatom, amit egy nyikkanás nélkül el fogsz tudni viselni, ha egy kicsit fejleszted az állóképességed. Most viszont fájni fog, de kárpótlásképpen a végén megtanítok neked valamit.
Mosolyodtam el egy kicsit gonoszan, majd a legközelebbi fa mögé invitáltam, ahová kikészítettem azokat az eszközöket, amiket használni fogunk. A faágakra kisebb agyagedények voltak függesztve mellmagasságban, a törzsre pedig egy kókusz volt kötözve jó szorosan. Egyelőre szó nélkül hagytam, hogy mi is lesz ezeknek a szerepe, de talán nem volt annyira nehéz kitalálni, hogy mi lesz a feladat.
- Először is állj széles harántterpeszbe, annyira, hogy már kényelmetlen legyen. A feladatod csak annyi, hogy maradj is úgy. Tartsd meg az egyensúlyod, állj stabilan!
Utasítottam Sei-kunt, majd a kezébe adtam két nehéz nigiri gamét. Ezeket az agyagkorsókat a szájuknál kell megragadni és megtartani, nincs rajtuk fül. Jól megedzi az ujjakat és a tenyeret, ha valaki sokáig tart egy ilyet. Azonban nem ez volt minden. Megvártam, amíg a testhelyzet lassan fárasztóvá válik a számára, és onnantól kezdve szabálytalan időközönként jó erősen belerúgtam egyet az achilles inába vagy oldalról a bokájába, egyszer-egyszer pedig nemes egyszerűséggel ráugrottam a hátára, miközben lábaimmal megtámaszkodtam a savasodástól égő combjain, rugóztam rajta kettőt-hármat, majd leugrottam. Ezen körülmények között, a fájdalmat elviselve kellett megtartania magát és az edényeket anélkül, hogy elesne.
Ezt követően jöhetett a fa segítsége két feladat erejéig. Az első az volt, hogy a törzsre erősített kókuszt kellett folyamatosan a könyökével ütlegelnie, a másodikban pedig az agyagedények kaptak szerepet: az öklével illetve a könyökével kellett eltörnie őket. Mindkettő a test edzettségét javítja, most például könnyen lehet, hogy a durva felszínű kókuszdióval felhorzsolja magát, az edény éles cserepei pedig megvághatják, ha nincs szerencséje, de ettől csak keményebb, ellenállóbb lesz a bőre. Volt nálam géz, ha be kéne kötözni a sebét.
- Nagyszerű, gratulálok, teljesítetted az edzésem! Remélem még most se bánod, hogy ezt kérted tőlem, Sei-kun Levezetésként jöhet a fun része a tréningnek, arra kérlek, hogy gyere ide, és próbálj megütni egy jobbegyenessel!
Mosolyogtam a fiúra a megpróbáltatásai végeztével, persze még várt rá egy apróság, ami kiegészítette a fájdalomtűrés emeléséről szóló edzését. Az ütése elől félreléptem, és megragadtam a vállát, miközben bevittem egy ütést a bordái közé. Ezt követően a vállánál fogva meglöktem, és közben mögé lépve kisöpörtem alóla a lábát, így indítva ellentétes irányba a felsőtestét és a lábait. Amíg ő a földre került, én először oldalba rúgtam, majd letérdeltem, és egy újabb ütést osztottam ki a védtelenné vált mellkasára. Mindez mindössze egy pillanat történt, három ütés és egy földre vitel nagyjából másfél másodperc alatt.
- Nehogy megharagudj, ezt most többszörösen is visszaadhatod nekem Ez a mozdulatsor egy maláj harcművészetből származik, amely a komplex és cseppet sem tisztességes kombinációiról ismert. Ezt a konkrét kombinációt "fél pitonnak" hívják. Működik fegyveres és fegyver nélküli ellenfél ellen is, egy egyenes ütés vagy egy szórás elkerülésével lehet elkezdeni. A lényege az, hogy meglepd az áldozatod és minél gyorsabban kiszolgáltatott helyzetbe hozd. Az utolsó ütést már akárhova elhelyezheted, akár a koponyáját is bezúzhatod vele. Én leszek a próbababád gyakorlás közben.
Mondtam, majd lépésről lépésre magyarázni kezdtem neki a mozdulatokat, lassabban is megmutatva közben, hogy mit tettem vele. Viszonylag egyszerű, de hatásos lefegyverzési módszer, a legnehezebb része egyértelműen a mozdulatok gyors és olajozott összehangolása, mivel az egész lényege az, hogy az ellenfél fel se fogja, hogy mi történt vele. Ez a harcművészet tele van ehhez hasonló kombinációkkal, rendszerint egyszerre több pontot is támad a másikon, ráadásul nem szégyelli a legérzékenyebb pontokat célozni akár könyökkel vagy térddel is. Most pedig készséggel álltam oda, hogy Seiran gyakorolhassa rajtam ezt a mozdulatsort, elvégre ez nem olyan dolog volt, amit egyedül is el lehet sajátítani.

*Légvételeim eléggé feltömörültek. A szívem ritmusa egyenlőtlennek tűnő zakatolásnak tűnik, melynek csillapítása gyanánt a verejtékcseppjeim megindulnak a felszínre. Kotomi kiváló edző, s mindez idő alatt igyekezett a legtöbbet kihozni belőlem, talán még többet is, mint amire képes vagyok jelenlegi szintemen. Tagadhatatlanul, ha ennyire elfáradtam, és eme edzésnek még nincs vége, akkor már nagyon érdekel, hogy mire kell ennyire bemelegíteni. Noha abba még nem gondoltam bele, hogy esetlegesen ez csupán a bemelegítés volt. Így is gyakran érezhettem mélypontokat, amikor már szenvedésnek minősült ez az egész, nem pedig monoton gyakorlatnak. De mint mindig, a légzés kontrollálása nagyban segít ahhoz, hogy a bennem lévő energiát egyenletesen elosszam. Még most is jut bőven ebből, csak hogy azért mégis kell egy kis pihenés. S hogy a pihenés hasznos legyen, hallgatom mindazt az információt, ami a következőkben fontos lehet.
Nem lep meg egyáltalán, hogy felfedezte a kettőnk között lévő hasonlóságokat. Teljes mértékben igaza van abban, hogy a harci stílusom hasonló az övéhez. Én azonban mégis felfedeztem benne a különbségeket. és mozdulatokat szeret vegyíteni, mint én. Valamint ugyebár a szintkülönbség, sajnos megvan, de hát pontosan ezért vagyok itt, hogy tanuljak; nem, de bár? Felveszem felsőmet a földről, és azzal törlöm meg homlokomat, hogy ne zavarjanak ezek a cseppek. Idegesítő, ha edzés közben azt várod, mikor potyognak már le rólad.*
- Nem is volna más lehetőségem. A féregbolyban gyakori lehet a tömegtámadás. Ott nincs időd arra ügyelni, hogy pontos legyél...csak üsd meg, találd el, kerüljön a padlóra. *Avatom be valamelyest. Bár szerintem ő is ismeri valamennyire a Féregbolyt. Meg azért mégis osztagunk egy vezető tagja, kell is ismernie valamennyire a Féregbolyt. Kicsit megmozgatom vállaimat, és továbbra is hallgatom. S míg körözöm a vállamat, máris megállapítom, hogy minden egyes izmom alaposan be lett mozgatva. Erre, ha nem fogok rá nyújtani a végén, akkor holnap erőteljes izomlázam lesz. Erre gondolok, ama pillanatban, amikor Kotomi közli, hogy nekem jól állna a karate, mint harci ágazat. Oldalra billegetem fejemet, ezzel jelezve, hogy jelenleg éppen gondolkodok ezen az egészen. Jól van, mi Onmitsukidousok a pusztakezes harc megszállottjai vagyunk, én viszont nem szeretek csak úgy kísérletezgetni. Ha valamibe belekezdek, akkor azt illik rendesen végig csinálni. Éppen ezért jól meg kell gondolnom, hogy éppen mi az, amibe belekezdek.*
- Keménység...na igen, ebben valóban fejlesztenem kell magam. Jó volna eljutni arra a szintre, hogy ha megütnek oda lent, akkor azt meg sem érzem. Meg egyébként is jó fegyver mások meglepésére. *Kisebb mosolyt engedek meg magamnak sajgó izmaim ellenére is. Kotominak teljes mértékben igaza van. S voltaképpen kezd olyan dolgokra is rá világítani, ami eddig is itt volt nekem, csak valahogy eddig nem jutottam el arra a szintre, hogy ki is mondjam ezeket. Így hát ezek a dolgok, miket mond, csak úgy szívják be magukat elmémbe, és egyfolytában ezen kattog a fejem. Az edzés, amellyel fejleszthetném magamat. Mondjuk most is, ezt csinálom, de ez a tudat, érzés, elhatározás a mostani fáradalmaim ellenére is ad egy löketet. Egy olyan löketet, ami ahhoz kell, hogy sokkal jobban hajthassam végre a rám kiszabott feladatokat. Még bírnom kell, és csinálnom kell, hogy hatásos legyen az egész. Ezért mozgatom be bokámat is, karomat is mindaddig, míg Kotomi leadja az instrukcióit. Ezt különösen fontosnak tartom, hiszen ha egy helyben pihennék, akkor elveszteném az egész lendületét. Kell az, hogy mozogjak egyfolytában, és türelmesen várjak a következő feladatra. A fákon lévő adagedények kicsit megzavarnak a koncentrációban, ahogyan ide-oda dülöngélnek a szél miatt, de hamar visszanyerem mindezt, hiszen máris kapom a feladatot. A haránt terpesz stabil megtartása nem fog gondot jelenteni, de azért nem gondolom, hogy ennyiből állna az egész. Valahol biztos vagyok abban, hogy a stabil megtartást okkal mondta. S amint meg is látom, hogy nekem mit kell megtartanom, akkor már reflexből az egyik homlokomról egy verejtékcsepp hull a földre. Tehát ezért kellett nagyon a karizmomat bemelegíteni, és átmennie egy kemény fizikai megterhelésen. Mind a légzésgyakorlat, mind az iméntik erre épülnek rá. Megtartani úgy ezeket az eszközöket, hogy közben kizökkenthetetlen legyek. Helyes légzés gyanánt még sikerülhet is, csak éppen ott van az, hogy maga a fogás sem olyan egyszerű. Egyedi elképzelést vetek fel ama pillanatban, mikor már a kezembe véve erőlködésbe megy át az egész. A légzésemet párhuzamba hozom azzal, hogy a testemet egyensúlyba kell tartanom. Kezeimet, muszáj a megfelelő szögben tartanom, hogy megkaphassa az egyenlő erőmegosztást. Mert nem mindegy, hogy karjaim hogyan állnak. Nem szabad a mérlegnek megdőlnie, mert akkor elvesztem ezt a tartást, és dől az egész. Valamint ugyebár ott van az is, hogy hatalmas erőlködés esetén a karom be fog remegni, és ha pedig be is görcsöl, akkor vége az egész edzésnek. Előre tekintek a fa törzsére, és kiszúrok magamnak egy pontot. Csak tartom ezeket az eszközöket, és próbálom kivonni magam a külvilágból. Most én vagyok a fa, amely tartja a koronáját.* ~ Oszd meg, és uralkodj..~ *A divide et imperrat bizony egy ilyen helyzetben is alkalmazni lehet. S mikor Kotomi az elsőt rúgja belém, kezeim nagyon beremegnek. De a sorozat ütések hozzá segítenek ahhoz, hogy az utolsókra már nem is reagálok. Nem vagyok itt, észre sem veszem. Aztán mikor felugrik, egy pillanatban majdnem elvesztem az egyensúlyom, de egy nagyobb erőlködés okán végül sikeresen zárom ezt az egészet. Óvatosan teszem le az eszközt.
A következő feladatnak igazából nagyon is örülök, mert végre levezethetem azt a feszültséget, ami az edzés folyamán keletkezett bennem. Amolyan, "had üssek már meg valamit, mert kell " érzést vált ki belőlem az, hogy a fatörzsénél ütlegelhetek a könyökömmel egy kókuszdiót. Már az első ütésembe a szokásosnál nagyobb erőt vetek be. Ennek következménye, noha az lesz, hogy egy mélyebb seb keletkezik a könyököm felületén, de az idegek a karomba már úgy befeszültek, hogy azt sem érzem meg, hogy vérzik. Egyszerűen nem veszek róla tudomást, anatómiailag lehetetlen is volna. Ami túl feszül, az túl feszül. Mindenesetre nekem jó érzés. A kezemet is sokszor erősebben használom, és vannak pillanatok, mikor pumpát képzek. Amikor erősebben nyomom ki a tüdőmből a levegőt, akkor ütök az agyagedénybe akkorát, hogy az kettétörjön. Noha ezek könnyű eszközök, és hamar el lehet őket törni, de így, hogy teszek hozzá egy kis pluszt, erősebbnek tűnik. Valójában pedig ez egy visszarántás az izmom felületén. Az utolsó feladatom után magam mellé engedem kezeimet és fáradtan pillantok a nőre.*
- Megbánni? Nem vagyok hisztis gyerek >.> *Húzom fel egyik szemöldökömet felháborodásomban. Már a feltételezés is sértő, hogy azt hiszi megbántam. Erről szó sincs, bár tényleg nagyon kifáradtam. Egészen addig abban a hitben is létezem, hogy vége van az edzésnek, míg ő azt nem mondja, hogy hátra van még valami. Őszintén szólva, már elég vészesen sétálok oda hozzá. A jobb egyenes is amit adok most már kicsit erőtlen, de még erőlködöm rajta azért. Valójában pedig eléggé meglep, mikor pillanatok alatt a földre kerülök. Csupán annyit vettem észre az egészből, hogy egyszer csak a földre kerülök. Vagy nekem lassú a felfogásom, vagy Kotomi lenne ilyen képzett? Igazából az utóbbi a valószínű, meg azért tegyük hozzá, hogy egy kemény edzés végén vagyok már. Nem állok még akkora szinten, hogy elfáradás nélkül jutnék el idáig. Rengeteg verejtékem szakadt már fel, valamint az izmaim is kezdik feladni a küzdelmet. Összehúzom hasfalam egy darabig, majd ha elterültek ezek az ütések felső testemen egy könnyed mozdulattal talpra kényszerítem magam.*
- Igaz már azért fáj...de megcsinálom, csak is azért, mert...mert... *Remek, igazán jól belekezdtem abba, hogy miért is csinálom végig. Csak hogy magát az indokot félúton sikerült elfelejtenem, annyira lekötött az, hogy valahogy emlékezzek már vissza arra, hogy mit is csinált valójában. Szerencse, hogy bővebb információt ad arról, hogy mit is csinált, mi alatt én összeszedem magam. Ugrálok egy párat, kiroppantom nyaki csigolyámat. Muszáj még talpon maradnom, akármennyire is ki vagyok már fáradva. Ha a legjobb résznél feladom, mikor egy általam nem ismert mozdulatsort sajátíthatok el, akkor mi értelme lenne a sok szenvedésnek? Nem, utálok abba hagyni egy olyasmit, aminek még nincs vége. Letörlöm ismét a verejtékeimet és visszaállok a helyemre. Nem, nem..itt még nem fogom feladni. Csak éppen egy mélypontomon voltam, amit hamar ki is küszöbölök. A legjobb az egészben, hogy már annyira be vagyok durranva, hogy minden egyes mozdulat amilyen nehéz, olyan könnyűnek is tűnik. Aztán végül megmutatja lépésről lépésre mindazt, amit nem láttam az előbb. Ütés alól kitérni, és megütni valahol a máj környékén nem nagydolog. Valójában maga a mozdulatsor, hogy kitér, kisöpör, földre vág...stb. nem nagydolog. Igazából itt leginkább a gyors kombináció adja a nehezítettséget. Ezt nem lehet csak úgy begyakorolni, reflexszerűen kell végrehajtani a mozdulatsort. Csak is akkor sikerülhet úgy végrehajtani, hogy az ellenfél meghökkenjen, ha nem látszik egészen a begyakorlottság. Itt viszont bizony előnyömre szolgál, hogy fix mozdulatokat ilyen szinten megfeszített izmokkal már nem lehet végre hajtani. Úgy csinálom, ahogyan csak tudom. De ennek is meglesz ám az eredménye. Már maga a mozdulat közben eszembe jut valami. S eme ötletemet megvalósítva Kotomit levágva a földre, egyszerűen a nyaka mellé ütök a földre néhány centivel. Mindez idő alatt közel hajolva hozzá úgy, hogy ne legyen esélye arra, hogy ne a szemeimbe nézzen.*
- S te? Megbántad, hogy engem edzettél? *Csak ekkor nézek végig a nő arcán igazán. S mennyi mindent is találok benne..pontokat, olyan pontokat, amik igazából tetszenek nekem. Eddig igazán észre sem vettem, hogy mennyire is gyönyörű a bőre, annak ellenére, hogy egy harcos nő. Az ajkai, valamint a szeme..Kotomi valóban bájos nő. De aztán becsukom a szememet és hátra húzódom. Lehetnének szándékaim felé nézve, de nem akarom, legalább is így nem. Elméletileg egy lelki válságon megy keresztül, valamint biztosan rengeteg férfinak tetszik. Én pedig egyáltalán nem akarok egy lenni a többi közül. Előbb jó volna megismerni, valamint nem az én stílusom másnak a nyakára mászni, mikor neki éppen az ellenkező nemből van elege. Arrébb terülök ki a füvön, és az eget bámulva fújom ki magam. Kell jó néhány perc majd, mire mozgás képes leszek. Ez a nő...keményen megedzetett.*

~ Kerti parti, avagy így edz mulat két "ninja" ~

Bár az edzés folyamán figyelmen kívül hagytam Seiran megjegyzéseit velem kapcsolatban, hiszen mindennek megvan az ideje, most hogy végeztünk, mindenképp reagálni akartam rájuk. A gyengélkedőn borzalmasan viselkedtem, de már ott is kaptam tőle egy virágot, igaz... khm, érdekes módon, plusz törődött is velem, noha csak az előbbi cselekedetét volt nehézkes megmagyarázni. Talán azt akarta, hogy jobban érezzem magam... mármint azért, hogy hatékonyabban végezzem a munkámat, szóval kapcsolódhatott a gesztus a törődéssel is. De ma is itt volt a bókja az öltözetemmel kapcsolatban, és ezt sem igazán tudtam hová tenni. Úgy értem... a bók az bók, de volt valami mögöttes célja is vele, volt valami mögöttes tartalma, vagy csak pusztán kedvesség, udvariasság volt, amit minden nő felé kifejez?
- Nem, nem bántam meg, örülök, hogy segíthettem - mosolyogtam rá, miközben én lassan pakolászni kezdtem. - És ami azt illeti, annak is örülök, hogy... kötetlenül együtt tölthettünk egy kis időt, Sei-kun
Tettem hozzá, megválogatva a szavaimat. Bár a saját érzéseimmel kapcsolatban több, mint bizonytalan voltam, ám itt volt az ideje tennem egy lépést felé és megtudnom, hogy a jeleket, amiket észlelek, mennyire gondolja komolyan és mennyi belőlük a puszta udvariasság. Tudnom kellett, mert... tudnom kellett. Épp elég, hogy saját magamon nem tudtam kiigazodni, legalább mások ne tartsanak bizonytalanságban. Egyébként sem voltam biztos benne, hogy milyen fényben is látom Seirant. Nem igazán ismerem, hiszen nem nyílt még meg előttem soha, szóval azon túl, hogy Naracchira emlékeztet a hűvös viselkedése és a külseje miatt, más véleményt nem tudtam hozzá társítani... már persze azon kívül, hogy egyébként, mint pasi, jól nézett ki
- Itetetete! - jajdultam fel a kezemet rázogatva. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az egyik cserépdarab szúrós és elég fájdalmas élményt okozva zökkentett ki. Kicsit aggódva pillantottam az ujjamra, gondolván hogy esetleg elvágtam, de szerencsére hamisnak bizonyult az aggodalmam.
- Gomen ne, vaklárma. Kicsit elméláztam - öltöttem ki a nyelvemet pajkosan, öklömmel pedig kicsit megkoccintottam a halántékom, oldalra lökve-döntve ezzel a fejemet. Sajnos hiába vastag a bőröm, attól még egy szúrós szilánk ugyanúgy fáj... egy kicsit. Jó, túlreagáltam, bár nem hinném, hogy Seirant megijesztettem volna, elvégre elesni is simán hagyott >.>
- Öhm... tudnál segíteni visszavinni a felszerelést, vagy hagyjalak inkább nyújtani és pihenni? - kérdeztem tekintetemet felemelve, de aztán látva a fáradtságát, gyorsan visszakoztam. - Ne haragudj, hülye kérdés volt... Tudod mit? Jutalmul a kemény munkádért, meghívlak valamire! A sütit nem szereted, szóval... mi a kedvenc kajád? Vaaagy... mit szólnál ahhoz, ha a gyógyfürdőbe mennénk pihenésképpen, ellazulni? Mármint, persze csak ha nincs más programod, vagy terved!
Kérdeztem a fiút óvatosan, talán kissé félénken is. Nem ártana tényleg jobban megismernem, már csak azért is, mert szeretem, ha legalább a magas rangú tisztekkel kicsit személyesebb kapcsolatot kötök. Ő az egyetlen, akivel eddig ez nem sikerült, még Kurokocchiból is sikerült véletlen kihúzni néhány szót! Szóval ez így nem járja :/

Mint shinigami, kénytelen vagyok az életemben rangsorolni azon dolgokat, melyeket fontosnak tartok. Mindig kötelességeimnek kell első helyen lenniük a képzeletbeli listán, mely értékrendemként szolgál. Ennek ellenére mint kapitány, ott van az a bizonyos második lista, melyen előkelő helyen szerepel a tisztjeim épsége. Ez nem első sorban testi sérüléseikről szól, hisz az, aki az Onmitsukodouban szolgál, annak hozzá kell szoknia a testi fájdalomhoz, az embert próbáló helyzetekhez, a kemény edzésekhez, s végül ahhoz a gondolathoz, hogy bármikor kockára kell tenniük az életüket. A lelki épség azonban még ezeknél is fontosabb talán. Még én sem tudok állandóan kérlelhetetlen lenni, s a Gotei legfegyelmezettebb osztagában időnként hangsúlyt kell fektetni rá, hogy nem csak katonák vagyunk, hanem emberek is, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében értve. E célt szolgálja többek között a lazulásra teljesen alkalmas, saját kis onsenünk, ahol a társaság mellett mindenki megtalálhatja saját békéjét, akárcsak az osztag kertjében, ahol a körülmények az időjárás függvényében adottak egy kiadós meditációra, hogy felfrissíthessük magunkat, de akár a hébe-hóba megrendezett rendezvényeket is ide lehet sorolni. A legtöbb második osztagos a látszat ellenére tud lazítani. Nekem kifejezetten tetszett, ahogyan a legutóbbi, táncos estén elboldogultak néhányan, még Fon-san apró csínyjétől is el tudtam hát tekinteni.
Nem áll szándékomban minden egyes tiszt magánéletében vájkálni, s nem is lesem folyamatosan ablakomból kisvárosi háziasszony módjára a szomszédokat, hátha valami pletykaforrást találok, ám vannak dolgok, amiktől nem tudok eltekinteni, főleg, ha én magam vagyok szemtanúja egy-egy eseménynek. Az egyik ilyen Kojiro-san akciója, aminek ugyan több hónapja már, ám azóta sem tértem napirendre felette. Azon nap óta fogadom, hogy amikor alkalmam lesz rá, elbeszélgetek az azóta tisztségét leadott férfival. Mindeddig főként napi teendőim, s hogy családommal lehessek, megakadályoztak benne, hogy szándékom véghez vigyen, a mai napon viszont elhatároztam, hogy Kojiro-san keresésére indulok. Elméletileg az osztag területén tölti szabadidejét, mielőtt szolgálatba állna a mai nap folyamán, legalábbis úgy értesültem egy tiszttől, hogy ritkán hagyja el az osztag barrakjait. Gondolván, bizonyára lakásán találom meg, arrafelé veszem az irányt egymagam, s átvágva a kerten igyekszem el az adott irányba. Talán csak szerencse, vagy a sors akarata, de még félúton sem járok, mikor megpillantom Kojiro-sant valamerre a kertben. Egy utolsó nagy sóhajjal indulok el felé, hogy megszólítsam őt. A legjobb lesz minél hamarabb túlesni rajta.
- Szép jó napot, Kojiro-san. ^.^ - szólítom meg, hiszen nem úgy néz ki éppenséggel, mint aki figyel. Bár meg tudnám érteni, ha elbóbiskolt a kertben, amikor ilyen szép, jó idő van.
- Éppen Önt kerestem. Ha szabad néhány percre. ^.^ - megvárom, míg feláll a földről, s észlelem ekkor, hogy a kertnek éppen azon részében járunk, ahol néhány hónappal ezelőtt megpróbálta kioltani életét. Nagyon sok mondanivalóm van számára, ám mi az, ami valóban fontos mindebből? Mi az, amit tudatnom kell vele, s mi az, amit meg kell tartanom magamnak? Az indulatom viszont úgy érzem, nem szabad magamban tartanom, s megérdemli azt, hogy tettlegességgel is kinyilatkoztassam azt. Tenyerem így hangosan csattan arcán, hisz megérdemli azt, amit kap. Szememben jelenleg nyoma sincs annak a kedvességnek, ami általában ott van, s indulatoktól túlfűtötten figyelek bele ép szemébe.
- Néhány hónappal ezelőtti viselkedésére nem fogadok el magyarázatot. Szégyent hozott az osztagra azzal, amit tett. Ha már meg akar halni, méltón, hasznosan és harc közben tegye. - még mosolyom is eltűnik arcomról, fontosnak érzem mindezt nyomatékosítani, s ezek olyan dolgok, amiket nem lehet mosolyogva közölni. Néhány másodpercig tart csupán, míg a beálló, néma csendben végül hátralépek, s kezem is leeresztem. Egyúttal a mosolyom is visszakerül arcomra.
- Mesélje el, kérem, hogyan vesztette el szemét. ^.^ - döntésem meghoztam sorsa felől. Nem opcionálisan tetem fel kérésem, elvárom tőle, hogy meséljen. Talán többet is megtudok így róla, s hogy mi az, ami életének kiontására ösztökélte őt.

Nem szoktam hagyni, hogy az indulataim felülkerekedjenek rajtam. Mint az Onmitsukidou főkapitánya, kötelességem kontrollálni az érzelmeim. Persze ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül egy érzelemmentes terminátorrá kell változnom, ahogyan azt némely elődöm tette. Igyekeztek többnyire ridegnek, szenvtelennek, kérlelhetetlennek tűnni. Elég csak Naraku ex-taichoura gondolnom, kit annak idején még hadnagyságom alatt ismertem meg. Persze mindez igazából csupán felszín volt, én valahogy mégis szimpatizáltam vele, ráadásul ő is ugyanannyira szerette a süteményeket, ahogyan én. Sajnálatos, hogy így és ilyen körülmények között kellett csalódnia benne a Goteinek, s első sorban hadnagyomnak, akit kis híján meg is ölt távozása alatt. Mennyi minden más lett volna, ha nem válik azzá, amivé lett! Lehet, még én is az aktákat tologatnám a 10. osztagnál, de tulajdonképpen sosem zavart ez a munkakör. Szeretek papírokkal pepecselni.
Azóta Naraku ex-taichou árulásának sarát sikerült lemosnom, bocsánat, lemosnunk az osztag nem éppen patyolattiszta becsületéről. Tennünk kell azért, hogy újra régi fényében tündökölhessünk. Mindez azonban egyáltalán nem egyszerű, ha az olyanok, mint Kojiro-san, efféle tettekhez folyamodva pakolnak rá újabb sarat arra a pontra, amit végre sikerült lemosnunk. Én pedig elhatároztam, nem leszek hajlandó megengedni, hogy még egyszer nevetség tárgyává váljunk. Nem támogatom ugyan a túlzott szigort, néha azonban elkerülhetetlennek érzem, hogy nyomatékosítsam, miért is vagyunk itt. Mi nem csak egy osztag vagyunk a sok közül, hanem az Onmitsukidou. S mint a Titkos Mozgó Alakulat tagjai, önmagunkkal mély önmegtartóztatással kell bánnunk. Nem hiába az a jelképünk, ami. Mi nem engedhetjük, hogy érzelmeink felülkerekedjen rajtunk, nem csak a harctéren, hanem a magánéletben is. Tisztában vagyok, nem egyszerű feladat ezt a kettőt összhangba, harmóniába hozni, bárki tévedhet, mindenki hibázhat. Ám amit Kojiro-san művelt... kezdek kételkedni abban, hogy megfelelő ebbe az osztagba ezzel az attitűddel.
Akár üres szavak, akár nem, elégedett vagyok azzal, amit hall. Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen. Ha pedig nem képes ehhez igazítani önmagát, akkor teszek róla, hogy egy másik osztagba kerülve folytassa, amit itt elkezdett. Vagy még rosszabb, hiszen a Féregbolyt nem másra találták ki, mint az olyan shinigamik elzárására, akik veszélyesnek bizonyulnak. Mármint, főleg számukra. Ha pedig Kojiro-san még egy efféle csalódást okoz, s annak híre kel, már én sem fogok tudni gátat vetni az elkövetkezhetetlennek. Tulajdonképpen csak a jóindulatom az, ami miatt még szabad lehet. Nem szóltam a tanácsnak erről a botlásáról. Bizonyos értelemben én is át tudom érezni, mit gondolhatott, amikor úgy dönt, eldobja magától az életét.
Valahogy úgy éreztem, hogy meg kell kérdeznem, hogyan veszítette el szemét, s lám, jól gondoltam. Pontosan itt van az a bizonyos csont kiásva. Furcsállom azonban, hogy a jelenlegi barátnőjét nem említi szerelmei közt. Mármint, a nőegyletben mintha szó lett volna róla, hogy őt és Mistiquet gyakran látni együtt az utóbbi hónapokban. Persze én sohasem kérdezősködtem erről, Misty pedig azon kapitányok közé tartozik, akiket nem kifejezetten kedvelek. Talán csak Shiroichi-taichou az, akit még nála is jobban unszimpatikusnak találok rövid, ám hathatós ismertségünk során. Nem értem, egy ilyen felelőtlen és fárasztó kislányt hogy voltak képesek a kapitányi székbe ültetni. Sajnos azonban nem az én dolgom, hogy megítéljem, ki lehet kapitány, ki nem, annak ellenére is, hogy jelen voltam Shiroichi taichou alkalmassági vizsgáján. Kár, hogy ez csak a bankai megvillantásából áll. Talán valahogy el lehet érni, hogy hozzá értő személyeket pakolásszanak az üres helyekre. Talán.
- Túl sokat vállal önmagára. Ami megtörtént, megtörtént, s nem az Ön hibája. - ennyit fűzök csupán hozzá a történethez. Maga a vége kifejező, ám felesleges önsajnálat, amire nincs szükség. Ideje feldolgoznia a múltat. Ideje túltennie magát rajta. Meg kell értenie végre, hogy nem mindig vagyunk magunk sorsának kovácsa, s nem ő a hibás.
- Mellesleg ha információim nem tévednek, Önnek jelenleg is barátnője van. Vagy tévesek információim? Úgy tudom, sokat találkozik Yurenai-sannal. Vagy talán nem szerelmes belé? - erre csak-csak elmosolyodok. Hiába nem kedvelem azt a lányt, azért nem kívánom boldogtalanságát.
- Az osztagunk szimbóluma a tulipán. - oldalra fordítom a fejem, s pillantok rá egy megannyi tulipántól virágzó virágágyásra. Csupán a véletlen műve ugyan, hogy a kedvenc virágaim, de mindig is szebbnek tartottam őket a rózsáknál. Talán pont mulandó szépségük miatt.
- Ezt sokan nem tudják, de a tulipánhoz és az osztaghoz egyaránt jelentést társítunk. Semmit se keress. Ez utal az osztag tagjainak fegyelmezettségére, s a személyes célok mellékességére. - az Akadémián persze bizonyára elmondták neki mindezt, amikor Soul Society történetét tanulta. Bár általában nem ezt kérdezik a vizsgán...
- Úgy érzem, önnek fegyelemre van szüksége, hogy kordában tartsa érzelmeit. Segíthetek benne, hogy képes legyen a múlton való rágódás helyett a jövőbe tekinteni, azonban szigorúan csak a jövő hónaptól. Amint elérkezettnek látom az időt, az edzőtermi meghívásom elküldöm Önnek. Addig is elvárom, hogy erején felül teljesítsen, és többet foglalkozzon a napi edzéseivel. - nekem nincs több mondanivalóm számára. Amit akartam, megtudtam, s büntetését is kiosztottam. Néhány különóra biztosan elég lesz ahhoz, hogy megtanulja azt a fegyelmet, amivel most nem rendelkezik. Ha pedig nincs több mondanivalója, vagy hozzáfűznivalója, kérdéseit ignorálva köszönök el tőle, hogy majd ezeken a külön edzéseken folytassuk, amit elkezdtünk.