Hogyan tegyük hasznossá a bürokráci által termelt szemetet?

Egyenlő nagyságú, és időtartamú léptekkel haladtam, pontosan tizenkét és fél centire az út szegélyétől, a megfelelő oldalon, nehogy véletlen akadályozzam a szembejövőket, akik természetesen közel sem egyenlő tempóban igyekeztek a dolgukra, de hát az ő bajuk, ha idő előtt elfáradnak. :|Igyekeztem tudomást sem venni róluk, ami igen nehéz volt, mert legtöbbjüknek nem csak a tartása, de már az is nehezményezhető volt, ahogy a lábukat a földre tették. Köztudott tény, hogy egy lépést úgy kezdünk meg, hogy a sarkunk középpontjára helyezzük súlyunk, majd pedig talpunk élére, legvégül pedig a párnás részre, s ez a folyamat gördülékenyen végrehajtandó, megfelelő időzítéssel. Ám ezen a reggelen úgy tűnt, csupán én figyelek oda, miként is közlekedem Seireitei utcáin, hiszen a hanyag járás sok mindent elárulhatna róla, de erről szó sincs. Sosem végzek hanyag munkát, ha egyszer valamibe belekezdtem, azt precízen, és tökéletesen be is fejeztem.
És a mai napon sem terveztem másként, hiszen most, hogy immár a megfelelő osztag tudhat sorai között, és Keisuke számára is egyértelművé tettem, én magam is itt tartózkodom, nincs már dolgom, mint meglátogatni An~chant! *w* Már a gondolata is kedves mosolyt csalt arcomra, amitől szemüvegem csillanása, és kissé robotos mozgásom csak még inkább ijesztőnek tűnhetett, ez nem zavart. Féljenek csak! :|Eljön még az az idő, amikor kiállva mindenkit megtanítok nem csak közlekedni, és helyes tartással járni, de helyes tempóban és megfelelő szavakkal beszélni is. Akkor aztán kiderül, hogy ki az, aki sokat puskázott a tesztek alatt, és ki az, aki tényleges tudással rendelkezik. Boldog volt a szívem, hogy a rég nem látott húgommal ismét találkozhatok, és ismét hosszú órákat átbeszélgethetünk! Ezután nem csak titkon kérdezősködhetem felőle, hanem igazából elmehetünk bárhová, akár csak régen, mikor még aprócska lány volt! *>*
Mellkasomhoz öleltem a vastag lapos kötetet, amiben régi, és újabb képek pihentek, természetesen mindegyiken An~chan szerepelt, hol egyedül, hol pedig szerénység nélkül tökéletesnek nevezhető személyemmel. 8)Az évek során ez az album tartotta bennem a lelket, hogy bírjam ép ésszel az osztagban uralkodó káoszt, majd pedig An~chan felbukkanásával a bővítése foglalta el szabadidőm nagy részét. Életének egyetlen jelentősebb pillanatáról sem kívántam lemaradni, épp ezért roppantmód mérgesített, hogy Keisuke lett a hadnagya, hogy ő lehet mellette minden percben, ez egyszerűen csalás! :|Bár nem úgy tűnt, mintha tisztában lenne azzal, An~chan tulajdonképpen ki is számunkra, ám még ha tudná, sem jelentene semmit. Életében sem sokra becsülte a családi kötelékeket, nem tartottam valószínűnek, hogy ez mostanra változott volna benne meg… A tizedik osztag épülete előtt egy perc huszonhárom másodpercet álltam még, mielőtt beléptem volna, mivel ennyivel érkeztem a tervezett idő előtt, ám szomjamat mégsem kellett oltanom, így az erre szánt időt egyszerűen a terep felmérésével ütöttem agyon. Ezután belépve, tökéletes tudatában a célomnak, a társalgóba vettem az irányt, hogy az ebben az időben rutinosan locsoló An~chant megleljem.
Természetesen abban a pillanatban libbent be, azzal az ártatlan bájjal, ami mindig is körbelengte, és ami miatt örökkön-örökké az én húgocskám marad! *w* Aztán egyből le is taglózott azzal, hogy az ostoba öcsémnek titulált. :|Ha nem An~chanról lett volna szó, minden bizonnyal mérges lettem volna, de rá képtelen voltam haragudni, már a hosszú monológja közepén tartott, amikor egyszerűen nem bírtam tovább, és könnyes szemekkel magamhoz öleltem.
- An~chan! *o* Én egyetlen kis An~chanom! – Mondogattam, természetesen egyenletesen, megfelelő időközönként, nem úgy, ahogy Keisuke mondta volna, ha ilyen bizalmasan szólíthatná, mint én. ˘w˘ - Kisuke vagyok! Ne mondd, hogy nem ismered fel a legszuperebb bátyót a világon? – Vágtam menő pózba magam, ahogy egy férfimagazinban láttam, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez nekem is jól állna, de azt írták, kortalan.
Csillogó szemekkel vártam, hogy az ő arcára is kiüljön a felismerés, miszerint emlékszik rám, és sokkal-sokkal jobban szeret, mint azt a hebehurgya Keisuket. >_> Persze először biztosan összezavarodik, de az sem zavarna, ha ezután kirúgná azt a mihasznát, és engem kérne a helyére, elvégre mindig-mindig mellette lennék, nem úgy, mint ő, akiről nem is tudni, hogy most is merre kódoroghat. Hallatlan.

Kicsit sajnáltam, hogy kibontakozott az ölelésből, de így legalább lehetőségem nyílt megigazítani szemüvegemet, ami három milliméterrel arrébb mozdult az ideális helyzetből. Úgy pedig még sem maradhatott, elvégre az rontotta volna az esélyeimet, hogy a legtisztább, és legjobb képet továbbítsa látószervem az agyam felé, ami elég zavaró lett volna. Figyeltem a műveletet, miként a levegőbe emelkedik a kavics, és ott megfordul szám szerint hat és félszer, talán ez valamiféle gyakorlás lett volna tőle? Mi tagadás remekül tud kavicsot dobni, nem véletlen, hiszen az én húgom!
- Tudtam, hogy igazából nem felejthettél el! T_T – Néztem rá megkönnyebbülten, mert ez tényleg csak így lehetett!
Gyermekkorában megannyi órát töltöttünk közös játékkal, egészen addig, míg el nem kezdtem a Lélektovábbképző Akadémiát. Addigra már csak szünetekben láthattam, bár azok a pillanatok segítették az elhatározást, hogy minél jobban teljesítsek a kiképzésen, és erős shinigamivá váljak, aki képes lesz a későbbiekben megvédeni mindentől. Ráadásul olyan boldog voltam, mikor ő maga is úgy döntött, hogy az én példámra shinigami lesz, mert csak így lehetett, ez szinte bizonyos!
Megkönnyebbülés volt számomra, hogy ilyen jól fogadta a dolgokat, mert be kell, hogy valljam, sok-sok rossz hónapot átéltünk annak idején, amikor az Akadémia egyik tanára közölte velünk a hírt, An~chan eltűnt. Először el sem hittem, de hiába néztem később utána, valóban csak úgy szerepelt a nyilvántartásban, mint akinek egy lidérc támadás közben tragikusan nyoma veszett. T_T De nem szükséges ilyen szomorú dolgokra gondolnom, hiszen immár a tényállás a következő: An~chan nagyon is megvan, ő is tudja, hogy a testvérem, ráadásul még többet szeretne tudni eme dolgokról! Apámnak és Miyu~sannak már korábban is jeleztem gyanúmat, ami a gyűjtő munkám során egyre bizonyosabbá vált, de nem mertek reménykedni, amíg biztosat nem tudtam mondani, ám most már megírhatom nekik, hogy valóban rátaláltam An~chanra, ez nem is kérdés!
- Természetesen szívesen mesélek neked! *o* - Válaszoltam kérésére, és az asztalhoz léptem, amire tökéletesen egyenesen fektettem le a vastag könyvet, amit magammal hoztam.
Ezután kihúztam az egyik ülőalkalmatosságot, pontosan két és fél centiméterre emelve fel a földről, hogy a lába már ne karcolja meg a padlót, de a támlája se érjen még az asztal lapjához, majd amikor ideális távolságra sikerült helyeznem, mellé lépve leültem rá. A lábfejem teljes egészében a földhöz simult, míg térdeim kilencven fokos szöget zártam be, hátam pedig teljesen egyenes maradt, még véletlenül sem ért hozzá a háttámlához. Mosolyogva nyújtottam előre a kezemet, majd módszeresen felütöttem a fényképalbumot az első oldalnál, hogy magamnak oldalvást, An~channak pedig szembe helyezkedjenek el a fotók.
- Ez a legelső fénykép rólad, és az egész családról! Ez itt Miyu~san, az édesanyád, – Mutattam a középen ülő nőre, akinek karján egy apró csecsemő volt. – ő az én és a te apukád, mellette pedig én. – Már akkor is hasonlóan festettem, csupán szemüvegem keretének színe változott, mert azt a darabot egy véletlen baleset érte babázás közben. Lapoztam egyet a könyvben. – Itt a birtokon teszed meg az első lépéseket, ugyanis Miyu~san családjának hatalmas háza és kertje van, te pedig már akkor is nagyon élénk voltál, mindig találtál valami felfedezni valót. De lapozgathatsz te is, ha szeretnél! ^3^ - Engedtem át a lehetőséget, hiszen pontosan tudtam, hogy milyen sorrendben, és egymástól milyen távolságra helyezkednek el a képek, valamit minden részletüket fel tudtam idézni.
Figyeltem lélegzeteimre, hogy nyugodt tempóban szívjam be, majd fújjam ki a levegőt, nehogy egy hangosabb sóhaj megszökjön, elvégre ez nem az az időpont! Ezúttal ismételten olyan pillanatok jönnek, amikor An~chan és én közösen kirándulhatunk, és játszhatunk, anélkül, hogy egy bizonyos személy bármit elrontana. >w> Még emlékeztem a vidám nevetésére a fogócskák alatt, vagy arra, hogy játék közben mindig új neveket adott a babáknak, mert élénk fantáziájának hála, mindig képes volt egy sokkal szebbet kitalálni!
- Biztos vagyok benne, hogy Miyu~sannék is örülnének, ha ismét találkozhatnának veled, elvégre hosszú ideje nem láttak! Oh, ez a kép az egyik kedvencem! – Pillantottam ismét az albumra, amin nagy mosollyal száján mutatta fel kihullott fogát An~chan. – Ezt a képet én magam készítettem. – Húztam ki magam büszkén. – És képzeld, a birtokon még festmény is van rólad! Képzeld csak el, hogy olyan nagy, itt talán egy egész falat is elfoglalna! *w* - Meséltem tovább, mert ezek valamiképpen mindig lekötötték. Olyan kis ügyes volt, mindig tovább költötte a történeteket, és logikusan felépítette belőle saját változatait. Hiába, az én húgom.