Imádtam Nami-channal beszélgetni, és ez különösen igaz volt a nyári napokra, mint amilyen ez is volt. Az embernek nem sok kedve van mozogni, még nekem sem, pedig én megveszek ha egy helyben kell maradnom sokáig. Kivéve, ha éppen a zanpakutóm lelkével beszélgettem, mint most is. A 3. osztag kertjének egy rejtett zugában üldögéltem törökülésben, és kardomat az ölembe fektetve hallgattam a madarak csivitelését meg azt, ahogy a lágy szellő rázza a fák leveleit. Belső világomban remekül éreztem magam, hiszen ha melegem volt, csak beledugtam a fejem az egyik kicsi, tisztavizű tóba és máris felfrissültem. Pláne ha még bele is estem, ami elő-előfordult... olykor-olykor... na jó, elég gyakran. És persze ilyenkor Nami-chan mindig kuncogott rajtam, mert csuromvizes lettem. De vele tényleg bármit meg lehetett osztani anélkül, hogy kinevetett volna, vagy furcsán nézett volna rám. Mindig türelemmel végighallgatott és bölcs tanácsokkal ellátva igyekezett terelgetni engem. Most éppen leginkább az foglalkoztatott, hogy Yakkun elhagyott minket és hadnagy lett a 8. osztagban. Komolyan a frászt hozta rám, amikor megjelent a szobám ablakában. Biztos vagyok benne, hogy bele sem gondolt, hogy mekkora bajba keveredhetett volna, ha felfedezik, hogy beszökött a birtokra. Ráadásul azért jött, hogy segítsek neki tortát sütni Maya-chan taichounak. Mikor én nem is tudok sütni Azért valahogy nagy nehezen csak összehoztuk, én pedig megúsztam egy megégetett ujjal, bár ezt Yakkun nem vette, nem vehette észre, mert én nem hagytam. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy miképpen tudta kijátszani az őrséget, ha apám megtudná hogy járt nálam egy shinigami, még akkor is ha hadnagy szintű, a testőreim biztos nem számíthatnának sok jóra. De még én sem vonhatom őket felelősségre, mert akkor kiderülne hogy itt járt és akkor bajba kerülne ő is. Szóval ő hadnagy lett, én pedig átvettem a helyét az osztagban, így most én vagyok az ötödik tiszt. Nami-chan szerint ez azt is jelzi, hogy egyre erősebbé válok és ami azt illeti, úgy érzem hogy valóban jobban tudom már kontrollálni az ő erejét, mint mondjuk amikor Akira-kunnal edzettem. Már egy új technikát is próbálgatok, most hogy már nem okoz akkora nehézséget az áradatot több részre választani. Még nincsen kész, sőt, neve sincs, de biztosabb találatot fog eredményezni mint a másik technikám, a Tatsumaki, amiből viszonylag könnyű volt eddig kitörni.
A gondolatmenetemet és a koncentrációmat váratlanul megzavarta a hevesen viszkető orrom, így a hűs tavak egy pillanat alatt semmivé foszlottak, és immár belülről bámultam a szemhéjamat. Mikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a bűnöst, egy kicsiny, fekete pokollepkét, amely az orromon talált magának pihenőhelyet. Üzenetet hozott nekem, miszerint meg kell jelenjek a Tanács előtt. Ijedten találgattam, hogy vajon mi miatt hívathatnak, biztosan valami komoly dologról van szó. Villámgyorsan felpattantam, Kaminamit a helyére tettem és már úton is voltam a Gyűlésterem felé. Legalábbis arra, amerre azt sejtettem. Már viszonylag jól eligazodtam a Seireitei területén, de az eltévedés még mindig éppen elégszer megtörtént velem ahhoz, hogy túl sokszor késsek. Most azonban szerencsére jó útvonalat választottam, és hamarosan a Tanács színe előtt álltam két másik shinigamival. Felcsillant a szemem a küldetés híre hallatán, remélem apunak se lesz kifogása ellene, hiszen csak kíséretet kell adni, bár éppenséggel a Kuchiki-féle kísérgetés se végződött túl békésen. Sietve mentem haza, hogy beszámoljak a fejleményekről, de sajnos a hír fogadtatása nem volt éppen kedvező számomra. Magyarul apám nem akart elengedni, arra hivatkozva hogy a Rukongaiba nem mehetek kíséret nélkül, mert ha felismernek, bajba kerülhetek. Nem hatott az az érv sem, hogy tudok már vigyázni magamra, és ez legutóbbi küldetésen is kiderült, így már kezdtem feladni a reményt, hogy elmehetek, mikor az egyik legmegbízhatóbb testőröm látva hogy mennyire szeretnék menni, előrelépett és felajánlotta, hogy titokban elkísér és vigyáz rám *.* Így apám végül kénytelen-kelletlen beleegyezett. Kicsit kapkodósra kellett venni a figurát, mert elég sok idő elment és vészesen közeledett a kijelölt találkozó időpontja, de egy testőrrel az oldalamon legalább attól nem kellett tartanom, hogy nem találok oda. Eita-san (merthogy így hívták a testőrt) lassan lemaradt tőlem ahogy közeledtünk. Régen a 2. osztagban szolgált, így a rejtőzködés nem okozott neki gondot, képes olyan hirtelen megjelenni, hogy falra mászok az ijedtségtől. Mire odaértem, hiába néztem körül már sehol sem láttam, pedig valahonnan biztos figyelt minket.
- Kagami Ritsu vagyok, a 3. osztag 5. tisztje. Yoroshiku onegaishimasu, Namie-chan, Korazu-kun!
Mutatkoztam be és hajoltam meg illedelmesen, miután megérkezett a küldetés utolsó résztvevője, egy hadnagy is. Már a Tanács előtt is furdalt a kíváncsiság vele kapcsolatban, de ott mégsem kérdezhettem meg, így most kerítettem sort a dologra.
- Anou... a fukutaichou kisbabát vár?
Néztem fel Namie-chanra, majd én is a távolt kezdtem el kémlelni. Hamarosan meg is jelent a három pontocska a horizonton, amelyből aztán kifejlődött a három futár. Újabb bemutatkozási hullám kezdődött, keresztbe-kasul repkedtek a nevek és kialakult az is, hogy ki kit fog kísérni végül, miután a térképek is előrekerültek. Úgy örültem neki, hogy van térkép, anélkül soha nem értünk volna a célunkhoz magamat ismerve. Magamtól még sosem mentem a Rukongaiba, most lesz az első alkalom.

- Nem, nincsen, egyedüli gyerek vagyok.
Ráztam meg a fejem a hadnagy-chan kérdésére. Hihetetlen volt arra gondolni, hogy a hölgy hasában már egy új életecske fejlődik. Valahogy az egész olyan varázslatosnak tűnt számomra, amikor belegondoltam hogy én is anyukám hasából indultam. Namie-chan is biztos jó anya lesz, látszik hogy szereti a gyerekeket.
- Nagyon bátor vagy, hogy küldetésre mész egy kisbabával.
Tettem hozzá, miközben vártuk, hogy a futások közelebb érjenek. Az én társam Kazuki Shinjiként mutatkozott be, és amíg mindegyikünk ellenőrizte, hogy náluk van-e minden szükséges dolog, addig próbáltam faggatózni egy kicsit, de szűkszavú válaszai hamar elvették a kedvem a további kérdezősködéstől. Biztos ellenszenvesnek talált, vagy az nem tetszik neki, hogy még nem vagyok felnőtt, mint a többiek. Lassan összeszedelődzködtünk és útnak indultunk, és ahogy haladtunk, úgy állt be az egyre nagyobb csend közém és a futárom közé. Tulajdonképpen nem is bántam, hogy Shin-chan nem beszél annyit, mivel így jobban tudtam a környezetünkre koncentrálni. Most nem engedhettem meg magamnak, hogy elkalandozzon a figyelmem! Csak emiatt unatkoztam és az sem volt jó dolog
- Sikerrel fogunk járni, Korazu-kun, biztos vagyok benne. Nem szabad arra gondolni, hogy mi lesz ha nem, fő az optimizmus!
Jelentettem ki nagy magabiztosan, hallva a férfi eszmefuttatását. Igen, fő a pozitív gondolkodás! Ha elragadnak minket a rossz gondolatok, akkor fogunk rosszul járni. Már észrevettem, hogy szinte mindig akkor ér szerencse, ha bízok magamban és akkor ér pech, ha aggódom azon, hogy sikerülni fog-e valami.
- Szerintem a csuklyás alak nem közénk való. Túl sokat beszél feleslegesen, és mindenképpen a bizalmunkba akar férkőzni. Esküszöm, ha csak egy rossz mozdulatot tesz, leütöm. Nem kockáztathatunk. Bízz bennem, mindig jók a megérzéseim.
Súgta váratlanul a fülembe Shin-chan. Való igaz, mikor a Tanács előtt mintha magasabbnak tűnt volna, és a hangja is talán más volt. Nem tűnt ennyire titokzatoskodónak sem. De akár tévedhetek is, sötét volt meg zárt térben voltunk, nem szabad rögtön a rosszat feltételezni a társunkról.
- Nem teheted, a te dolgod a csomag kézbesítése, az enyém pedig a te védelmed. Nem fordítva. Ne aggódj, vigyázok magunkra.
Súgtam vissza, majd Korazu-kunra néztem. A feltételezésről nem mondtam meg a véleményem, nem akartam táplálni a gyanúját. A széthúzás csak bajt okoz, akárcsak a bizalmatlanság. Namie-chan panaszos felkiáltására én is elővettem a térképem a zsebemből, de azon látszólag minden rendben volt. Ööö... de hogy is kéne nézni? Shin-chan segített ki, amikor meglátta hogy össze-vissza forgatom a térképet, és irányba állította nekem. Hálásan pillantottam fel rá, és gyorsan rá is firkantottam, hogy melyik a teteje és melyik az alja. Így biztos nem fogom már eltéveszteni, hogy kell nézni >< Ezen felbuzdulva futáromat magammal rángatva Korazu-kun mellé léptem.
- Azt mondtad az előbb, hogy Aizen helyében te ezt meg ezt tennéd. Neked mire kéne az elixír, hogy az ő fejével próbálsz gondolkodni? Úgy értem, semmi hasznunk nincs abból, hogy tudjuk hogy esetleg szemet vetett a szerre. Nekünk csupán meg kell védeni az ellenszert, mindegy kitől. Tehát neked nem csak ez a célod, azért agyalsz ezen?
Kérdeztem a férfitól kíváncsian, felfedve a gondolatmenetemet a témával kapcsolatban Shin-chan előtt is. Majd Korazu-kun válasza megnyugtatja a futárt, és akkor nem kell arra is figyelnem, hogy esetleg megpróbálja átvenni a feladatom, vagy ilyesmi.

Kissé megkönnyebbülten haladtam tovább. Boldog voltam, hogy az aprócska shinigami kellő segítséget nyújtott az előrébb haladásunkban. Leginkább fel akartam kapni, és kiszorítottam volna belőle az összes szuszt, csak pusztán azért, mert előtört belőlem a tyúkanyó. Igazándiból nem is volt olyan piciny, de arcvonásairól nem tudta volna megállapítani az ember, hogy mennyi idős lehet. Végül is próbáltam türtőztetni magamat, így csak egy fülig szaladó mosollyal köszöntem meg neki segítségét. Mindig is imádtam csapatban dolgozni. Nem pusztán azért, mert szerettem kiszolgáltatott lenni, sőt, az nem az én asztalom. Hiszen azért, mert a csapatmunka mindig is meghozza gyümölcsét. Ugyan ha csatát is vesztettünk, tudtuk egymást támogatni, a legkilátástalanabb helyzetekben is. Ha sikerrel jártunk, akkor pedig próbáltunk nem elszállni magunktól, de együtt örülhettünk. Igen, mindig is vágytam rá, hogy a küldetések folyamán jó bajtársakat fogjak ki. Mondjuk ebben a helyzetben nem minden ilyen szép, és jó.
Néha-néha hátrasandítottam, és szinte kigúvadó szemekkel pásztáztam ennek a furcsa csuklyás muksónak minden egyes mozdulatát. S mikor meg véletlenül felém szegezte figyelmét, hirtelen, mintha térképemet elemezném, bele is süllyedtem. Egyre jobban idegesített az a tudat, hogy az a szerencsétlen, gyanútlan nőnek baja eshet. Azt pedig nem engedhetem. Nagy valószínűséggel épp róla susmorogtak a mellettem haladó Ritsu-ék is, hiszen ugyan olyan pillantásokat vetettek a férfira. Elöntött a büszkeség, hogy nem akarnak túl sokan ellenem lázadni. nem igazán voltam jó vezető, vagyis magamat sosem tartottam túl határozottnak, hogy egy ilyen pozíciót betöltsek, de végtére is amit megköveteltek tőlem, azt végre hajtottam. Igaz, a magam módján, de tessék rám nézni! Még egyben vagyok! Az egy másik történet, hogy miképpen vitelezem ki a dolgokat…
A forróság már kezdett egyre inkább elviselhetetlenné válni, ami bosszantott. Nem csak azért, mert már tócsát eresztettem a ruháimból, hanem mert voltam olyan ostoba, hogy ne rakjak el elegendő vizet az útra. Pedig tudtam hova tartunk, elvileg. Viszont, ha ügyesen mérem ki a kortyokat, mindenkinek jut belőle. Mindeközben pedig terveztem, miképpen kéne lekoptatni fekete báránykánkat. Hátulról hallottam a futárának idegesítő kacaját, de nem lehettem elég biztos abban, ez majd visszavonulásra kényszerítené. Egy ötlettől vezérelve közelebb léptem Ritsu-hoz, s mintha mutatnék neki valamit a térképen odasúgtam neki.
- Van egy olyan érzésem, hogy az estét nyílt terepen kell töltenünk. Mondd csak, ha hajnalban elindulnánk, vajon le tudnánk rázni ezt az ürgét itt mögöttünk?
Kérdeztem teljesen tanácstalanul. Összeesküvések gyártásában sem jeleskedtem, hiszen mindig csak a parancsokat teljesítettem. Nem tudom, menne nekem valami úgy, hogy előtte ne adnának egy kis segítséget.
A homok egyre többször próbált a szemeimbe férkőzni, viszont úgy gondoltam, itt most fontosabb az elixírek sorsa, mint az én hisztim, így leszenvedtem magamról a hosszú sálszerű anyagot, és próbáltam rátekerni az egyik dobozra, melyben sorakoztak az életet mentő orvosságok. Mihelyst olyan terepre értünk, ami talán kicsit védett minket a hatalmas szélfúvásoktól, és óriási viharoktól, kikiáltottam az ideiglenes letelepedést. Valami azért ragadt rám az Akadémiás éveimből, számítanunk kell az esetleges mínuszokra az éjjel. Nálam még mai napig hihetetlenül hangzik, hogy miként történhet az, hogy a plusz negyven fok, könnyedén átcsaphat egy laza mínusz húszba is akár. A pihenés egyébként sem árt senkinek sem. Egy csoportba rendeztünk a holmijainkat. Mit is várhattam volna, mint hogy az a muksi egy távolabbi helyre táborozik le. Végül is megkönnyebbültem, így kisebb az esélye annak, hogy valami cuccunk eltűnik. Bár ki tudja, mire képes.
- Míg valaki fát gyűjt, addig a futárokkal próbálunk kialakítani egy szélvédett helyet!
Jelentettem ki, aztán több szót nem is pazarolva, hozzá is láttam a munkálatoknak.

Korazu-kun mozdulatain és kisugárzásán érződött, hogy nem tetszik neki a kérdezősködésem. Hogy ez csak azért volt, mert tényleg valami rosszban sántikál, vagy csak azért, mert szeretne minél titokzatosabb maradni, azt nem tudhatom. Csuklyás alakokkal már van tapasztalatom, hiszen Rin-chan is az, de ő állítólag csak egy kísérlet miatt kellett, hogy eltakarja az arcát, most már biztosan fejfedő nélkül éli a mindennapjait, pont ezért nem is ismerem fel és ezért nem láttam még azóta, hogy voltam Maya-chan taichounál bemutatkozni. Ami a férfi válaszát illeti, biztos csak én nem értettem hogy miről hadovált, de a szavai között biztos elrejtett valami fontos dolgot, és azért kezdett el ilyen sokat magyarázni, hogy ne fedezzük fel a valódi szándékait. Igen, azt hiszen Shin-channak igaza van, és ez a valaki nem az, akire kiosztották a feladatot, hanem valami imposztor. Túl sokat emlegeti az arcát, biztosan azért takarja el, mert akkor felfedeznénk a valódi kilétét. Mindenesetre kellően összezavart ahhoz, hogy ne tudjam kiokoskodni a válasza lényegét, és csak nagy szemekkel pislogtam rá, hogy most akkor mi is van o.O Olyan butának érzem magam, de ahogy a futáromra ránéztem, rájöttem hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, az ő szórús pillantása is arra utalt, hogy egy kukkot sem értett a feleletből.
A szél egyre inkább felerősödött, és könnyedén a levegőbe emelte a talaj puha szemcséit, csak hogy a szemünkbe, szájunkba, orrunkba fújhassa azt és minél inkább csökkentse a látási viszonyokat. Kétségbeesetten próbáltam megvédeni az arcomat a karommal, a gyors haladás pedig ezen a mély, ingatag talajon gyakorlatilag lehetetlen volt. Mindennek a tetejébe még a meleg is kínzott minket, szerencsére ha elfogy a vizünk, akkor nem kell amiatt aggódni hogy szomjazni fogunk, hiszen Nami-chan biztosan nem venné zokon, ha megkérném rá, hogy használhassam a szomjunk oltására. Sok-sok előnye van a víz alapú zanpakutounak, erre már rájöttem, és ezek között a körülmények között is jól jön. Annyira örülök, hogy ilyen lélekölőm van, a világ minden kincséért sem cserélném el másra Kaminamit *.*
- Szerintem ha az éjjeli őrködés sorrendjét úgy állítanánk össze, hogy hajnalra ő aludjon a legmélyebben, akkor lehet, hogy sikerülne...
Feleltem a fukutaichou-chan kérdésére hasonlóan tanácstalanul, csupán egy elveszettnek tűnő ötletet megpiszkálva, amiről nem tudtam, hogy pontosan hogyan is lehetne megoldani. Akárhogy is, kifejezetten örültem neki, amikor kijelentette, hogy itt az ideje letáborozni, mert kezdtem már elfáradni. Jó ideje gyalogoltunk már, és mind az időjárás, mind a homokos talaj nehezítette a haladást. Nyilvánvaló volt, hogy ki fog elmenni fáért a csapatból, Korazu-kun távollétében pedig végre arra sem kellett figyelnem, hogy Shin-chan mikor teperi le rejtélyes társunkat. Megerőltetőbb ez a küldetés, mint gondoltam, jól esik egy kis nyugalom. Ötünk közös munkájával viszonylag gyorsan sikerült felállítani egy egészen megbízhatónak tűnő tábort, bár a munka javarészét az ilyesmiben tapasztalt futárok végezték, kímélve a várandós Namie-chant és a semmihez se értő engem, pedig szerettem volna tevékenyebben részt venni a dologban. Korazu-kun is visszatért idővel, talán kicsit meglepően gyorsan is, hiszen a környéken szép kerek nulla darab fát láttam idefelé jövet
Érezhető volt a levegőben, hogy valami történni fog, de arra nem számítottam, hogy pont Korazu-kun... azaz inkább most már Tamachi-dono fogja felfedni a valódi kilétét. Kellett hozzá néhány pillanat, hogy feldolgozzam a nevet, mely nagyon ismerősnek tűnt, és azért, mert ismertem is. Találkoztam már egy Tamachival egy korábbi küldetésem alatt, de az nem ő volt, viszont köztünk, nemesek között is sokat forgott ez a név, mióta a klán feje elárulta a Soul Societyt. És a klán feje ez az ember volt.
- TUDTAM! MEGMONDTAM!
Kiáltott fel Shin-chan és már rontott is volna neki a férfinak, de nem hagyhattam, hogy harcba keveredjenek, így gyorsan reagálva a futárom elé ugrottam széttárt karokkal, nem engedve őt tovább. Én felelek azért, hogy se neki, se a nála lévő üvegcséknek ne essen baja, kudarcot vallanék ha megsérülne.
- Yamete kudasai, Kazuki-san. Bízzunk benne, hogy tényleg nem akar nekünk ártani.
Mondtam eltökélten, mélyen a szemébe nézve, majd az áruló felé fordultam, és rátettem a kezem a kardom markolatára. Attól még, hogy elénk dobta a saját zanpakutouját, még nem maradt fegyvertelen. Kidou, hakuda, shunpo, mindhárom maradék harcstílus ott volt a kezében, egyikhez sem kellett kard.
- Megkérem, hogy használja a megfelelő megszólítást ha hozzám beszél, Tamachi-dono. Önnek én Kagami-sama vagyok, és csak a testemen keresztül bánthatja a futárokat. Mi a célja az elixírrel és miért érdekli Maya-chan taichou hogyléte?
Kérdeztem határozottan a fehér hajú férfit az eddigi beszédstílusomat formálissá téve, mintha nemes a nemessel beszélgetne. Közben megszorítottam a fogásom Nami-chanon, készen álltam rá, hogy megkíséreljem megfosztani az erejétől egy senka használatával. Lehet, hogy csak egy kislány vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék harcolni ha kell, elvégre ezért képeztek ki shinigaminak. Meg tudom védeni mind magam, mind a rám bízott személyt, már nem vagyok olyan szerencsétlen, mint akkor amikor Kuchiki Kanamét kísértük. De ettől függetlenül jobb szerettem volna, ha meg tudjuk oldani békésen is a problémát.

Miután kiosztottam mindenkinek a feladatot, büszkeség töltött el. Fülig érő mosollyal láttam hát én is neki a munkának, vagyis a fakeresésnek. Igen ám, csak ez egy hatalmas nagy sivatagban aligha megy egyszerűen. Erről olyasmi gondolatok jutottak az eszembe, mintha most akarnának megkérni arra, hogy vegyek részt egy öbölátúszáson, vagy mondjuk egy cincér segítségével tanuljak meg ciripelni. Egyáltalán a cincérek dalolnak? Lehet a tücskökkel keverem...
A világ hatalmas problémáit boncolgattam gondolati síkon, mikor felkaptam a fejemet egy nagy puffanásra. Egy kisebb porfelhő is keletkezett a nagy robaj közepette. Kikerekedett szemekkel koslattam végig, ahogy Korazu visszatért egy halom fával. Csak néztem, csak pislogtam, hogyan is tudott ennyit összegyűjteni belőle. Hiszen nekem egy órás keresés után is csak apró gallyak akadtak a kezem ügyébe. Mindegy, végül is megcsinálta a feladatát, így erőltettem egy mosolyt felé, aztán hagytam, hagy pihenjen ő is.
A bunker "összedobása" nehezebb melónak tűnt, mint azt ahogy elgondoltam. Először kellett egy olyan buckát keríteni, ami nem dől össze a szélvihar következtében. Na meg aztán a fát rögzíteni sem ártott volna. Madzag meg nuku, tehát maradt a béna földbeszúrkálás hadművelete. Kissé olyan érzésem támadt, mintha az óvodában ücsörögnék, nagyszünetben. Homokozólapát híján pedig faággal rajzolnánk a homokba. Kicsit röhejes volt a helyzet, de nem akartam ilyen könnyen feladni. Nem erről vagyok híres! Hamarosan, ahogy a futárom jobban körbenézett a táskájában, annak alján megtalálta azt a huzalt, amit még egy régebbi küldetése előtt csomagolt be magának, amolyan hátha kell valamire. És igen! Most épp kapóra jött. Örültem, hogy nem egymagam vagyok ebben a dög melegben. Társaim segítségével egyszerűbben haladt az építés, mint ahogy azt első nekifutásra tapasztaltam. Viszont valahogy a munka vége felé, egyre nehezebben ment az építés. A derekam majd leszakadt. Mit ne mondjak, kemény meló ez egy kismamának! Mondjuk sosem hittem volna, ennyire nehéz lesz cipelni a kis manót, de legalább már azt is tudom. Kaien, ne haragudj, de tényleg neked volt igazad. De nehogy azt gondold, be is fogom ezt neked vallani, ó még mit nem! Jól tudja mindenki, hogy olyan vagyok mint egy kiskecske: mindent a saját bőrömön akarok megtanulni. Aztán meg végül feltálalnak? Na jó, azért remélem arra nem kerül még sor, egyelőre.
Azért kissé gyanakvó szemekkel pillantottam el a merőben csevegő Korazu-futára páros felé. Biztos valami rosszban sántikálhat az az ember. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat. Tuti most akarja szövetségre bírni szerencsétlen lányt. Amilyen kis butus a természete, könnyen rá fogja venni arra, hogy ellenünk lépjen fel. Valahogy meg kéne ezt előzni. Na de hogyan? Úgy nem ugorhatok közéjük, hogy "Áhá! Megvagytok! Tudom ám, hogy min töritek a fejeteket!". Kissé... de csak egy nagyon kicsit néznének hülyének. Az pedig senkinek sem lenne jó. Na meg aztán az önbecsülésemen is nagyot dobna. Ennél azért rafináltabb vagyok. Mindegy, egyelőre nem cselekszem.
Abban a pillanatban, mikor meggyőztem magamat arról, ezt az egészet csak bebeszéltem magamnak, Korazu felénk fordult, és leoldotta magáról a köpenyét. A meglepettségtől még a számat is eltátottam. Nem, ez biztosan nem lehet. Csak megsütött a Nap. Viszont, ahogy bemutatkozott már nem volt kétségem felőle.
- Szinte éreztem...!- Keltem ki magamból, és üvöltöttem. - Tamachi Yukezo, te álnok!
Arcomat egyből átforrósította a düh, amely mint villámcsapás keletkezett bennem. Legszívesebben villámtánccal léptem volna közvetlen közel hozzá, és a grabancánál fogva pofoztam volna fel. Mert igazán megérdemli. Sőt, pofozásnál többet is kaphatna. Egy bűnöző, aki galád módon a bizalmunkba akart férkőzni. Undorító dolog! Ennél mocskosabb tettre nem is fanyalodhatna az ember. Vagyis azt hittem. Nehezen ment végighallgatni azt, amit olyan fennkölten elregélt, mintha ezt az egészet már betanulta volna. A mondata végére pedig annyira elhatalmasodott bennem a méreg, hogy minden egyes porcikám remegett. Ha szemmel lehetne ölni, Yuke régen hallott lett volna.
- Mégis mit képzelsz te magadról?! Megvezetsz minket, utána meg gusztustalan módon felajánlod azt, hogy nem ölsz meg minket? Komolyan mondom, ennél gyalázatosabb húzást nem is néztem volna ki belőled! Hogyan juthatott az eszedbe, hogy neked adjuk az elixírt? Fogd már föl, hogy emberek élete múlik ezen!
Ordítottam, ahogy csak tudtam. A magamba fojtott stressz most igazán a felszínre tört. Ez volt az a bizonyos utolsó csepp, ami elindította a lavinát. Mégis, honnan jött az az elképzelése, hogy megzsarolhat? Egy hadnagyot! Ha még a rangomat el is nézzük, egy terhes nőt! Könyörgöm, mégis hol itt a tisztelet?! Végtére is, Yuke-val van dolgunk, egy bűnözővel. Egy olyan shinigami-val, aki elárulta egész Seireitei-t. Hánynom kell az egésztől.
Döntenem kellett. Az elixír eljuttatása a faluba, ez volt a célom. Erre meg döntés elé állítanak; vagy a több száz ember élete, vagy a miénk. Ilyenkor hogyan is tudna helyesen cselekedni az ember? Ahogy körbenéztem, csupa ártatlan embert láttam magam körül. Egy kislányt, a futárokat, a kisbabámat, aki azt várná anyukájától, hogy a pocakjában megbújva majd megvédi minden rossztól. Ebbe az egészbe a fejem is belefájdult. Végezetül csak sóhajtottam egyet, és a földet bámultam, még mindig összeráncolt szemöldökkel.
- Hát legyen. Vigyél annyit, amennyit jónak látsz. Itt van, az én futárom ládájából végy.
Nem mondhatnám, hogy féltem tőle. Jobban rettegtem attól, hogy valakinek baja esik rajtam kívül. Addigra már sikerült lehiggadnom. Mondhatni, belenyugodtam a helyzetbe, ami igen pocsék érzés volt. De mi mást tehettem? Magam mellé hívtam, és a futár segítségével felfeszítettük a ládát. Magam sem láttam, hogyan is nézhetnek ki ezek az apró üvegcsék, melyeknek tartalma emberek életét mentenék. Abban sem voltam biztos, hogy ez az ártó napsütés még nem okozott bennük kárt, vagy ha kiemelem őket, akkor nem-e robbannak fel a kezeimben. Viszont nem volt sok időm vele szöszölnöm. Óvatosan próbáltam kihalászni az első kéncsövet, melyben a vöröses színű orvosság lötyögött. Lassan nyújtottam át azt Yuke-nak, majd aztán a következőt. Nem telt bele egy másodpercnek, de a semmiből egy egyenruhás, nagy darab férfi árnyéka suhant el előttem, egyenest nekirontva Yuke-nak. Annyira meglepődtem, hogy egy jó darabig azt sem tudtam, mi folyik itt. Végül Ritsu ugrott közéjük. Szavaiból azt vettem ki, hogy ismerheti a férfit. A ruházatából ítélve pedig megállapítottam, hogy talán a testőre lehet. Mikor végre pedig magamhoz tértem, én is igyekeztem őket szétválasztani. Igazándiból nem érdekelt volna a dolog, felőlem aztán ízekre is szedhette volna a férfi Yuke-t, de ott volt a kezében az elixír. Igazán nehezen ment kettejüket szétszedni. A dulakodás közepette pedig nem egyszer fröccsent fehér galléromra valamelyikőjük véréből. Már azt hittem sikerült őket kigabalyítani, amikor Yuke karját szorítva, egy nagyot lökött rajtam. Az egyensúlyomat gyorsan elvesztettem, és a földön landoltam. Meghemperegve a homokban dermedtem meg. Magam sem voltam abban biztos, hogy valóban a hasamra estem, vagy csak úgy éreztem. A szívem szinte majdnem megállt, levegőt sem mertem venni egy pillanatig. Egyből az futott át az agyamon, hogy csak a babának ne essen baja. A porból felpillantva láttam, hogy mindenki rám szegezi tekintetét. Tudom, csúnya húzás, de hirtelen ötlettől elhatározva magamat a legszörnyűbb rémhírt kezdtem el ordítani.
- A hasam... fáj! Te jó ég, ne! A kisbabám! Baja esett! Érzem!
Üvöltöttem, ahogy azt csak hangszálaim engedték. Kissé talán hihetetlenné is vált a drámázásom, és Yuke fejére kiabáltam minden tücsköt-bogarat, ami csak az eszembe jutott. Ezzel is azt sugározni felé, bűnös. Ha csak egy kicsit is nemes, talán ez kizökkenti abból a fene nagy büszkeségéből. Ahogy ott vergődtem a homokban, a közelemben lévő Ritsu felé intettem. Abban reménykedtem, hogy majd leesik neki, csak kamu az egész. Reméltem, hogy a telepátia ma is megy nekem. Talán ezzel az akciómmal megtudjuk fogni Yuke-t egy óvatlan pillanatában. Ahogy ránéztem, megakadt a szemem a kezében lévő üvegcsén. A tartalma olyan volt, mintha pezsgett volna. Emlékezeteim szerint nem úgy adtam a kezébe, hogy ilyen módon mozgolódott volna. Lehet a dulakodás közben összerázta, és ilyen reakciót váltott ki belőle. Fogalmam sem volt róla, mi jöhet ezután, de bíztam benne, hogy Ritsu és a futárok rövidesen cselekedni fognak, mert kezdtem kifogyni az ötletekből...

Fogalmam sincs miért, de a bukott nemes szavai ezúttal sem nyertek értelmet fejemben. Nem tudtam eleget talán ahhoz, hogy megértsem mit miért mondott a férfi. Vagy csak egyszerűen nem volt értelme a válasznak. Namie-chan is teljesen kikelt magából, de addig nem lehetett gond, amíg kézben tudtam tartani a helyzetet. Merthogy úgy éreztem, ezt most nekem kell megoldanom, nem tettekkel, hanem szavakkal. Az erőszak az utolsó megoldás, ezt hallottam zanpakutoum lelkétől és ez volt az, amit én magam is felfogtam minden segítség nélkül édesapám bölcseleteiből. Mindaddig, amíg van esély diplomatikusan, tárgyalás útján elrendezni a konfliktust, addig ragaszkodni kell hozzá és kerülni kell a heves tetteket. Ezt tanultam, és ezt szerettem volna most alkalmazni.
- Sok betegségnek vannak hasonló tünetei, mégsem gyógyítja meg mindet ugyanaz a kezelés. Ne legyen bolond, Tamachi-san, ez a szer nem fog segíteni magán, bármilyen baja is van. Ez az orvosság csak azoknak használ, akiknek most elvisszük. Ha a szállításban nem kíván segédkezni, akkor kérem távozzon békével. Egyikőnk célja sem a felesleges vérontás.
Legalábbis remélem, tettem hozzá magamban, próbálva észérvekkel meggyőzni Tamachi-kunt és hinni benne, hogy legalább ezt a részét megértettem annak, amit mondott. Többször mondták már nekem, hogy a hangom nyugtatóan hat másokra, hogy ártatlanságot és megbízhatóságot sugall a hangszínem. Hogy közte és Maya-chan taichou között mi történt, az viszont már magas volt az én felfogásomnak, csak annyit tudtam leszűrni, hogy aggódik miatta. És aki másért képes aggódni, az olyan rossz ember nem lehet.
Elmozdulni nem mertem a futárom elől, hiszen rajta kellett tartanom a szemem, pedig legszívesebben odamentem volna Namie-chanhoz, hogy csitítsam és megnyugtassam. Biztos rosszat tesz az apróságnak, ha a mamája ideges, hiszen még emlékszem arra, mennyire befolyásolta a hangulatomat a körülöttem lévőké, amikor még kisebb voltam. Hogy ez már a mami hasában is így van-e, azt viszont nem tudom, csak találgatás. De jót semmiképp sem tehet az idegesség. Kissé meglepve, hovatovább megrémülve vettem észre azonban, hogy hadnagy-chan a dobozokhoz siet és üvegcséket kezd előbogarászni, majd átnyújtja azokat a férfinak. És hogy a problémáim súlyosbodjanak, egy olyan alak jelent meg hirtelen, akiről teljesen el is felejtkeztem. Testőröm bizonyára csak azt látta, hogy a kezemet a kardomra helyeztem, és úgy vélte hogy bajba kerültünk, ezért sietett a segítségünkre. Ő csak a dolgát végzi, de én nem akartam harcot T_T Úgy éreztem, lassan elöntenek a kétségbeesés hullámai, és nem is gondolkodtam, ahogy megpróbáltam beugrani a két dulakodó férfi közé, de a két nálam jóval nagyobb és súlyosabb alak küzdelme hamar kivetette az apró és törékeny testemet kettejük közül. Tenni akartam valamit, de nem tudtam mit csináljak, így csak tehetetlenül figyeltem az egyre inkább felgyorsuló eseményeket. Segítséget remélve kapkodtam a fejem jobbra és balra, de a homokos dűnéktől és a lemenő Naptól ezt nem várhattam. Szemem sarkában nedvességet éreztem és csupán arra volt erőm, hogy térdre essek, pedig oda akartam futni Namie-chanhoz és a testőrömhöz is, hiszen Tamachi-kun mindkettejüket bántotta T_T Hiába kérleltem őket, hogy hagyják abba, hangomban nem volt elég erő, hogy túlharsogja a zajt. Aztán már a hangom is elhalt, és csak szótlanul tátogtam, mielőtt köhögni és fulladozni kezdtem volna. Nem kaptam levegőt, hiába erőlködtem, nem tudtam a légzésemet egyenletessé tenni. Már csak felszínesen fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, hogy Tamachi-kun hangja furcsán torz lett, hogy shikaiba váltott, hogy a mozgását engem tudom követni a szememmel, hogy a vállaimra erős súly nehezedik és hogy üvöltözik velünk. Egy másik hang, egy kedvesen csilingelő, jóságos hang azonban befurakodott elmémbe, és a következő pillanatban megannyi tó és között találtam magam.
- Nyugodj meg. Pánikolással senkin sem fogsz tudni segíteni. De ha lehiggadsz és átgondolod a helyzetet, meg fogod látni a helyes megoldást, mely kivezet titeket a válságból...
Kaminami szavai és belső világom nyugalma elcsendesítette a lelkem, és amikor tudatom visszatért a sivatagba, már képes voltam normálisan lélegezni és könnyeim is elapadtak. Ismét hinni kezdtem a szavak erejében, ám Tamachi-kun elvesztette a fejét, ebben az állapotban nem fogja meghallani, amit mondok neki. Lassan felálltam és ismét megragadtam kardom markolatát, ám most ki is húztam azt a helyéről egy elegáns mozdulattal.
- Afurete kudasai, Kaminami. Oharashi.
Ejtettem ki a szavakat miután vettem egy mély levegőt. Új technikámat még nem tudtam teljesen irányítani, de alkalmazásába most nem vezettem annyi lélekenergiát, hogy elveszítsem felette az uralmat, csupán annyi volt vele a célom, hogy Tamachi-kunt egy alapos zuhanyban részesítsem és lehűtsem vele a kedélyeket. Fojtogató felhőszakadás helyett csak egy egyszerű zivatart kapott a feje fölé, ennyinek elégnek kell lennie, hogy ő is lehiggadjon.
- Tamachi-kun! - kiáltottam rá a férfira, miközben deaktiváltam a zanpakutoum, és visszacsúsztattam a hüvelyébe - Az erő és a hatalom amit birtokol, nem pusztításra való, hanem arra, hogy másokat megvédjen vele. Kit véd meg azzal, ha megöl egy terhes nőt, egy testőrt, aki csak a munkáját végzi és három ártatlan futárt? Nekünk, shinigamiknak a lidércek az ellenségeink, nem saját magunk! Lehet, hogy bűnösök vagyunk, de mi jogosítja fel magát arra, hogy ítélkezzen felettünk? Térjen észhez végre, és ne akarja másokra kivetíteni az önutálatát! Nem okozott még elég szenvedést?
Ismét szavakkal próbáltam rá hatni, de ezúttal muszáj voltam tenni is azért valamit, hogy legalább reggelig béke legyen és ezalatt az idő alatt talán a nemes is lehiggad. Bár a testőrömnek úgy tűnt, nehezére esik feltápászkodni, amint egyezményes jelünket felmutattam, ő rögtön megértette mit akarok tőle és néhány kézmozdulattal egy narancssárga erőteret aktivált Tamachi-kun körül, amelyből még ő sem fog tudni kitörni legalább nyolc órán keresztül. A Kagami-ház kidou-specialista védelmezői olyan szintet képviselnek erőterek és pajzsok létrehozásában, amelyekkel talán csak kidou-osztagosok tudnák felvenni a versenyt.
- Gomennasai, Tamachi-kun. Mindannyiunknak úgy lesz a legjobb, ha reggelig az erőtér foglya marad.
Szólaltam meg halkan. Szörnyen éreztem magam, amiért kénytelen voltam erre utasítani a testőröm, de úgy éreztem nincs más választásom, még akkor is ha emiatt becsapva fogja magát érezni a férfi.

Szörnyű bűntudatot éreztem, amiért ilyen megoldáshoz kellett folyamodnom. Tapasztalatlan vagyok a politika terén, nincs elég befolyásom, nem vagyok elég karizmatikus ahhoz, hogy csupán szavakkal képes legyek hatni egy együttműködésre kevésbé hajlamos partnerre. Ráadásul szegény testőrömet is kimerítettem, ezt a pajzsot normál esetben legalább hárman-négyen tartják fenn, neki pedig most egyedül kellett megidéznie. Nem tudom miért gondolja azt Otou-sama, hogy alkalmas vagyok a családfői rang betöltésére, én és az a hatalmi pozíció két teljesen külön fogalom vagyunk. Az ő szavainak van súlya, jelentősége, érezni belőlük az erőt, míg én bizonytalan és halk vagyok, ha ki akarom fejezni a véleményem. Komor arccal rogytam le a homokba, és magam elé meredve hallgattam a futárok ijedt duruzsolását a hátam mögött, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha Tamachi-kunnál az ellenkező hatást érem el és ahelyett, hogy megnyugodna, csak még dühösebb lesz, és megfékezhetetlenné válik mindannyiunk számára. Mindeközben Namie-chan hangja ütötte meg a fülemet, és a beszélgetésbe belehallgatva úgy döntöttem, hogy muszáj nekem is segítenem meggyőzni a férfit, hogy térjen végre józan észhez, és ne ártatlan lelkeket megnyomorítva akarjon gyógyulni, bármi is a baja. Így hát talpra tornásztam magam, és ha kissé félénken is, de belekezdtem a mondandómba.
- Ta-Tamachi-kun... Anélkül, hogy kipróbálná magán az elixírt, nem tudhatja milyen hatással van a bajára. Valószínűleg semmilyennel. De akár használ, akár nem, az az üvegcse ártatlan lelkek életét mentené meg egészen biztosan. Tényleg... tényleg képes lenne a biztos halálba taszítani azokat a lelkeket egy halvány esélyért cserébe? Szükségük van erre a szállítmányra, méghozzá minél hamarabb. Tamachi-kun, a maga élete nem forog veszélyben, meg tudja várni, amíg a gyógyszerből legyártanak egy újabb adagot, azonban azok, akiknek most visszük ezt a szert, nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Megígérem, hogy szerzek magának egy fiolát ha visszatérünk, de ebből a szállítmányból nem adhatunk. Kérem értse meg, hogy lehetetlent kíván.
Próbáltam újabb logikusnak hangzó indokokat felsorolni a békés együttélés mellett, ám mielőtt reagálhatott volna, a korántsem idilli helyzet csak tovább romlott, amikor baljós szavakat fújt felénk a szellő. Tamachi-kun hirtelen el- majd feltűnése szinte teljesen lesokkolt, tétován néztem össze a testőrömmel, akinek az arckifejezése arra utalt, hogy ő sem tudja mi történhetett. Viszont ő most nem volt harcképes állapotban, és találgatni sem volt időnk, mivel az arrancarok fenyegető jelenlétét mihamarabb meg kellett szüntetnünk. Szerencsére úgy tűnt céljaink megegyeznek, így én sem haboztam határozottan a lidércpáros felé fordulni, és shikaiom aktiválását követően egy gyors, széles és éles vízpengét formáltam a folyadékból, melyet feléjük küldtem. Ám gondoskodtam róla, hogy annak "nyele" a kezemben maradjon, és mihelyst közel ért hozzájuk a víz, határozottan megszólaltam.
- Hadou no juuichi, Tsuzuri Raiden!
Az ujjammal a vizet megérintve azonnal végigfutott rajta a sárga elektromosság egyenesen a "fejszém" fejébe. Csak remélni tudtam, hogy képes leszek összetartani ezt a bonyolult kombinációt, hiszen még korántsem kezeltem zanpakutoum erejét tökéletesen, erre még egy kidouval is megpróbáltam komplikálni az életem. Reménytelen vagyok :/

Komolyan mondom, hogy ennél a fiatalembernél, még a nagyapám is értelmesebb. Oké, ezt csak képletesen értettem, de akkor tegyük fel, hogy egy óvódás is jobban egyezkedik. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy a Yuke-val való beszélgetésem lassan de biztosan zátonyra futott. Bármit is mondok, az nem tetszik neki, az hülye ötlet, meg egyáltalán mit képzelek, hogy én merészkedek nagyságával tárgyalni, vagy üzletelni. Itt úgyis az lesz, amit ő mond. Aha, na persze... Erőt ide vagy oda téve a csapatban még mindig én vagyok a hadnagy, tehát én bírok több tekintéllyel Seireitei besorolást tekintve. Hiszen ha nemes ha nem, most egy küldetésen vagyunk, tehát normál esetben a vezetőnek kéne szót fogadni. Szó sincsen lealacsonyításról, csak egyszerűen nem fér a fejembe, mi a búbánatért kell akadékoskodni. És mivan akkor, ha ez a szer nem is jó? Lehúzná, aztán felrobbanna a hófehérre fakult ábrázata, vagy ilyesmi. Akkor meg pacsit adhat, hogy ilyen akaratos volt... Meg is csinálná magának a bajt, utána biztos találna valami bűnbakot. Sőt, lehet engem vonnának felelősségre, hogy hogyan és miként történt ez, és sátöbbi. Na hát köszönöm kisebb problémám is nagyobb, hogy ilyenekkel vesződjek.
Ritsu-chan aranyos kislány. Nagyra becsültem próbálkozásait, és még én is reménykedtem abban, hogy ha már nemcsak én jártatom fölöslegesen a számat, akkor visszakanyarodva a nemesi szálhoz, majd Ritsu-channak szót fogad. Nem értek én az ilyenekhez, sosem kellett aggódnom a nemesi élet miatt, megközelítőleg sem volt egy rokonom sem, aki báró, gróf, császár vagy istenség lett volna. Ez az egész csak felelősséggel jár, én pedig annak örülök, ha a gyermekemnek biztos családi hátteret tudok majd biztosítani a későbbiekben. Úgyhogy inkább nem is szóltam közbe, míg Ritsu-chan magyarázott, csak a háttérbe meghúzódva hevesen bólogattam. Csak tudnám minek, hiszen egy ilyen alakot képtelenség meggyőzni. Mint a kis kecske. Fejjel a falnak... Majd megtanulja a saját kárán a dolgokat.
Viszont nem maradt túl sok időnk erre az egész vacakolásra, hiszen beintettek arrancarék, hogy még nagyobb gebaszt csináljanak. Mák, hogy terhes vagyok, én hülye vadbarom. Tudhattam volna, nem lesz egyszerű a dolgom, de azért erősködnöm kellett, pedig Kaien is hogy mondta, hogy ne menjek. Mindegy, ebből a slamasztikából már nincsen kiút. Össze kell őket darabolni, aztán leadjuk a rendelést, és húzunk haza, mint a vadlibák! Igen, valami ilyen álomképek keringtek csökött agyamban. Csapot papot hagyva fordultam meg és előhorgásztam gyorsan a zanpakutou-mat, magam elé tartva. Ahogy hátranéztem, már csak Yuke hűlt helyét találtam, ami kissé kiakasztott. Na csak tudnám, hogyan képes átlibbenni egyik helyről csak úgy a másikra. Biztos valami speciális technika, amihez én túl földhöz ragadt vagyok... Ha lenne egy csöpp eszem is, én is egyből előhívtam volna a shikai formát, de helyette csak álltam meredten, és lestem magam előtt. Hatalmasra nyílt szemekkel néztem, hogyan harcol két bajtársam, én meg csak meg sem tudtam mozdulni. Ugye mondanom sem kell, mennyire gáz az egész helyzet. Naná, hogy segíteni akarok neki, de azt sem akarhatja egyikük sem, hogy bajom essen. Vagyis normál helyzetben a kutyát sem érdekelné ha megrepedne egy-egy bordám, hiszen a 4. osztag dolgozói mindig olyan profi munkát végeznek, hogy pikk-pakk felgyógyulnék a sérülésekből. Viszont terhesen nem tudhatom, a gyermekemnek hogyan eshet baja. Éppen ezért muszáj volt kieszelnem valamit. Csak tudtam volna hogy mit!
Nem hagyhattam annyiban, hogy az a tetű arrancar szétkaszabolja szegény Ritsu-chant, ezért elborult aggyal shunpoztam a közelükbe:
- Ka na Hana!
Ordítom, ahogy egyre közelebb érek az ellenséghez. Kardom shikai alakját felveszi, amely hatására egy fénycsóva tűnik fel a penge körül, majd teljesen átváltozik egy rózsa szárává. Ahogy legyintenék egyet zanpakuto-mal, hogy felnyársaljam a pengéből kiszóródó tüskékkel, hirtelen elsodor egy hatalmas porfelhő. Olyan nagy mértékű volt, hogy alig bírtam megállni a homokban. Szinte térdig belesüllyedtem. Nem kicsit volt az ijedség személyemben, majd aztán csak felpillantva húztam össze szemöldökeimet. Ahogy észrevettem, valamiért nagyon gondolkozóba eshetett az a szerencsétlen, majd rá egy pár másodperc múlva óriási homokbestiák léptek ki a sivatagos környezetből.
- A franc essen beléd...!
Morgom orrom alatt, ahogy arrébb ugrom a monstrum hatalmas ökle elől. Abban bízom, ha még a puha talajra is fogok esni, gyerkőcömnek nem esik baja. Azért próbálok nem orra bukni. Minden egyes mozzanatát szemmel kell tartanom ennek a porfészeknek, nehogy lecsapjon, mint egy legyet. Azért igyekszem bevetni a tüskeszórás technikáját, viszont szó szerint kifolyik a szörny belsejéből. Meghökkenve shunpozok ide-oda, ezzel is időt nyerve magamnak. Valami tervet ki kell találnom. Ha más nem, kidoukkal sorozom meg...

A vöröslő cero megjelenése alaposan megijesztett és elbizonytalanított, talán még nem is láttam ilyesmit. Nem is hihettem benne, hogy egy efféle erőteljes támadás ellen elegendő lesz az enyém. Kaminami erős és gyönyörű lélekölő, egyáltalán nem illik hozzám, aki esetlen vagyok és gyenge. Tisztában voltam vele, hogy a benne rejlő potenciál töredékét sem vagyok képes kihasználni, nem vagyok méltó a forgatására. Ám mégis megadatott nekem, hogy ő legyen a társam, és én a legnagyobb tisztelettel bántam vele, hogy egy nap kiérdemeljem őt. Feltéve ha megérem azt a napot. Nagyot nyeltem, feszülten várva az egész eredményét, bár legszívesebben most azonnal elbújtam volna valamelyik dűne mögött. Csakhogy akkor szétesett volna a kombinációm, és azt nem szabadott. Ám őszinte meglepetésemre a víz és a kidou együttesen kitartott az arrancar energiasugara ellen, és egy hatalmas robbanásban semlegesítették egymást. Sikerült! Nami-chan biztos büszke most rám *.*
Nem örülhettem azonban sokáig, hisz' a másik arrancar is kiszemelt célpontjául. Rövid idő alatt kiderült, hogy azért támad engem, mert én vagyok hármunk közül a leggyengébb. Igaza van, de én akkor sem hagyhattam, hogy ártson a futároknak, az elixírnek vagy akár Tamachi-kunnak és a fukutaicho-channak. Lehet, hogy nem leszek rá képes, de meg kellett próbálnom megküzdeni vele, elég volt egy-két pillantás oldalra hogy rájöjjek, nem várhatok segítséget a társaimtól. ők is elfoglaltak ezekkel a homokszörnyekkel. Csapása elől igyekeztem elugrani, de végül megbotlottam és elestem, így kétségbeesetten, a homokban kúszva próbáltam elkerülni a lidérc útjából. Zanpakutoum védelme nélkül azt tehetett volna velem, amit akart, de Nami-chan megóvott a bajtól, mint mindig. Bocsáss meg, hogy ilyen gyenge vagyok, ígérem rendesen megköszönöm, ha ezt túléljük :') Pajzsa nyert nekem annyi időt, hogy talpra tudjak kászálódni és összeszedjem magam. Megéreztem a nemes erejét is, ami csak további biztonságérzetet adott nekem, így jóval határozottabban pillantottam fel az arrancarra, noha szememben még mindig látszott némi félelem. Nem szerettem harcolni.
- Bocsánat, de nem veszíthetek itt és most. A futárok megbíznak bennünk és az a feladatunk, hogy megvédjük őket... - jelentettem ki félénken, aztán vettem egy nagy levegőt és támadásra ösztökéltem magam. - Bakudou no yonjuukyuu, Kuro Shitsui!
Kiáltottam vékony hangomon, célom az volt, hogy egy pillanatra megzavarjam a látása elvételével és addig villámtáncom segítségével eltűnjek a szeme elől. Talán egyedül gyorsaságom volt az, amiben maradéktalanul megbíztam, és mire felbukkantam a lény mellett, addigra kardom is egészben volt, pengéje pedig szilárd volt, mint a nemesacél.
- Senka... - szólaltam meg a mozdulatsorom utolsó elemét elindítva, mellyel át kívántam szúrni az arrancar lélekenergiáját adó két pontot, megfosztva ezzel őt az erejétől. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy ez lidérceken is működik. Ha viszont nem voltam elég gyors, vagy rossz pontot találok el, akkor könnyen bajba kerülhetek, kiszolgáltatott leszek ilyen közel az ellenfelünkhöz.