Meeeeeleeeeg vaaaaaan… Miért kell ilyen melegnek lenni? Tudom, nyár van, meg minden, de akkor is… Ilyenkor jobb lenne a tengerparton sétálni, és nézelődni, hátha akad néhány csinos hölgyemény, akinek elmesélhetnék néhány fantasztikus történetet, de ilyen melegben... Előbb sülnék tűzpirosra, mint hogy akár egy csini lányt is találnék… Jobban járok, ha inkább bent kuksolok a szobámban, és bütykölök, mint mindig. Miért kell nekem egyáltalán bütykölni? Ja, mert hogy szeretek. Nem is kicsit! Most is egy rakat bigyó hever szanaszét a szobámban, ráadásul ennek a felét se lehet használni engedély híján. Pedig olyan jó lenne használni a lélekporlasztót, meg a hollowinátort, ami másodpercek alatt legyőz egy hollowot, de azt mondták, hogy nem. Hogy ha meg, hát akkor nem, és én nem fogok vitatkozni se a hadnaggyal, se senki mással emiatt. Jó, fogok, csak épp nem most, mert hát minek? Majd ha eljön az én időm, akkor bemutatom nekik még egyszer a találmányomat, és akkor majd össze is fognak érte veszni. Búnyó lesz, meg minden. Igaz, Kuroi hadnagyot még annyira nem ismerem, de ahogy feltűnt, viszonylag intelligens, így be is fogom neki mutatni néhány találmányom, hátha sikerül rávenni, hogy tömeggyártásra kerüljenek. A mai shinigamiknak elengedhetetlen kellékeket gyártok, és ezt Kuroi hadnagy is be fogja látni. Nekem senki se tud ellenállni!
Már épp készültem befejezni az új kávéfőző-cipőmosó-hollowölő-shinigamitápláló szerkezetet, amikor egy fekete pillangó szállt le előttem. Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy milyen fajhoz tartozhat, vagy hogy úgy egyáltalán mit keres itt, mikor leesett, hogy egy pokollepkéről van szó. Mutatóujjamat felé tartva engedtem, hogy rá reppenjen, majd pedig figyelmesen végighallgattam üzenetét. Kicsit sajnálkozva fogtam fel, hogy küldetésre zavarnak, de ez van… Már befejezni se tudom a gyönyörű találmányomat, de majd ha hazaértem - hiszen haza fogok érni, ezt már tudom -, befejezem.
Cuccomat összepakolva indultam útnak Rukongaiba, hogy teljesítsem a küldetést, melyet személyemre sóztak. Ismét… No, de nem baj, hiszen én bármit képes vagyok elvégezni, ha akarok. ^^ Kiérve Seireiteiből, egy furcsa arcot sikerül felfedeznem az emberek között. Ismerős, de valahogy mégis ismeretlen. Majd hirtelen bevillan, hogy honnan is tűnik annyira ismerősnek az alak. Még nem is olyan régen a nyilvántartásban fedeztem fel a kiutasítottak között. Valami Rajin Loraine a neve, bár igazából nem teljesen emlékszem rá. Mindegy is, hiszen majd úgyis megtudom tőle, ha odasétálok hozzá, mert hát oda megyek, hiszen kíváncsi vagyok, hogy mit is keres itt, Soul Societyben.
- Üdv… A nevem Abukara Ichirouta, és az érdekelne, hogy te vagy-e Rajin Loraine. – teszem fel a naaagy kérdést. Ha a válasz igen, akkor se tudnék mit tenni, hiszen egyrészt van fontosabb dolgom is, másrészt pedig nem biztos, hogy jó ötlet lenne rá támadni, hiszen nem ismerem a képességeit. Ha ő is a kard miatt jött, akkor lehet, hogy lesz esélyem arra, hogy megismerjem, és akkor talán el is foghatom...

Esküszöm szórakozik velem az a rohadék Karma amióta erre a szemétdombra kerültem. Nem sok kiskaput hagytam neki a kibaszásra, de azért ahol lehet, megkapom rendesen, úgyhogy nem biztos, hogy a legjobb taktikát választottam, amikor friss las nochesi polgárként száműztem magam a 4x7-es patkánylyukamba.
Elsőként a PS szart be kora délután, és bár bekészítettem pár kila képregényt és könyvet, hogy biztosan túléljem életem hátralevő részét, ha nekem játszanom kell, akkor a guadalupei szűz is cifrát foshat a szobám közepére, akkor is játszani fogok basszameg! Persze ott van a PC, ami ott válik totálisan feleslegessé, amikor nincs hangulatom játszani a rajta lévő egyik kommersz szarral sem. Vagyis éppen nem teljesen feleslegessé, mert volt annyi eszem költözéskor, hogy behányjak pár régi CD-t egy műanyag szennyeskosárba a bögrék mellé, úgyhogy közéjük vetődve eltöltöttem pár egészen kellemes percet fejjel lefelé valami használható után túrkálva. Már az összes létező vér a fejembe tódult, mikor diadalittas üvöltéssel magasba emeltem a kupac alól egy undorító kézírással összemázolt "Retró" feliratú diszket, amit aztán remegő kézzel helyeztem a meghajtóba.
Mikor végighúztam az ujjaim a szintén frissen előguberált, ezer éves joysitckeken és megérintett a történelem, elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, úgyhogy húsz perc múlva már artikulátlan ordításokkal kísérve nyomattam a Commander Keen 4-et. Az elején egész jól ment, halványan derengtek régről a könnyebb pályák is, de amikor nekiestem a labirintusos résznek, kezdődött a tömény szívás. Kb. tízpercenként leölettem a kis fickót, úgyhogy lassan többet nyomtam a mentés- mint a tüzelés gombot, de valahogy végül mindig kiszenvedtem a pályákat. Kilenc óra masszív vérizzadás után már komolyan sajnáltam csórit, amikor sokadjára murdelt meg az én hibámból, azon kívül, hogy az idegbetegség eddig előttem is ismeretlen dimenziói nyitották meg kapuikat. Már tudtam egyszerre ezerrel csapkodni a botkormányt, bagózni kéz nélkül, teli torokból hörögni cigivel a számban és a hangszóróból éppen ömlő szám ritmusára dobolni a lábammal, mikor elérkezett az utolsó, a legeslegutolsó pálya, amit ha teljesítek, a kiscsávó megtudja szerelni az űrhajóját, amivel mehet monsztátirtani. Természetesen geci nehéz volt a cucc, de a tökivel már olyan összeszokott, fasza csapat voltunk, hogy már rég nem ismertünk félelmet! Igen, Keen, rúgd szét a mocskos pofájukat!
Hát rövid úton elcsesztem a felhalmozott hat életemet, de nem volt pánik, mert nagyon furfangosan kiismertem már a pályát, úgyhogy totálisan biztos voltam a végső sikerben. Az se különösebben vonta el a figyelmemet, hogy egy forma már konstans negyed órája igyekezett betörni az ajtómat, de gondoltam majd lenyugszik a pszichopata állatja, senki ne szarakodjon velem, amikor ott állok a győzelem kapujában alapon hagytam, had zúzza szilánkosra az öklét az ajtómon, nyugodt lelkiismerettel róttuk tovább Keenel a megváltáshoz vezető ösvényt. Már ott voltunk, a végén, egészen a végén, csak egy kedves kis csigát kellett átugrani és ott a cél..... És akkor az az utolsó, rohadék, aljas, szemét, érzéketlen faszfej egy kibaszott pörgőrúgással leterítette az ajtót, de olyan lendülettel, hogy egészen a szoba másik feléig repült, kirúgva a kezemből a joysticket.... Felcsendült az ismerős, drámai dallam, ami ezúttal nem csak egy élet végét jelezte, hanem Commander Keent kísérte a Mennyországba... Mert az a kis szaros elcsúszott egy kurva csigán!!!
- Idefigyelj, te avétos ribanc, most kitépem a léped és a bélsaraddal preparálom ki a szottyadt tested!!!! Meghalt Keen, érted, megölted, te szemét!!! - Vágtam azt a disznót nyakánál fogva a falhoz, amivel már közelebbről megismerkedhetett érkezése pillanatakor. Komolyan nem sok hiányzott hozzá, hogy eltörjem a gerincét, de mivel olyan rohadtul akart mondani valamit, gondoltam nesze bazdmeg, én geci jófej leszek és meghallgatom, úgyhogy kicsit engedtem a szorításon, hogy a száraz sípoláson túl egyéb hang kinyögésére is képes legyen.
Pár perc kérdezz-felek után sikerült kiszednem belőle, hogy annak a szépéletű Aizennek köszönhettem az elcseszett napomat, merthogy baromi sürgősen szüksége volt rám a trónteremben. Hogy miért rám, meg hogy egyáltalán hogy kerültem a képbe, a mai napig nem értem, mert addig még az espadammal való találkozást is sikerült kibekkelnem, de igazából akkor se kimondottan érdekelt, a vérét akartam annak a szarrágó seggfejnek, hogy elégtételt vehessek Keen haláláért!
Gondolom ő is tudta, hogy milyen szándékkal érkeztem, mert egyből elkezdett magyarázni valami kard cuccról, aztán gyorsan le is lépett a gyáva tetve, még mielőtt hozzáláthattam volna a kivéreztetéséhez. Én meg egy pillanat alatt ott találtam magam egy megmagyarázhatatlanul kurvaijesztő némberrel, és egy legalább annyira idegesítőnek látszó hipótörpével, hogy nosza, pajtizzunk össze, aztán futás elbánni a rosszfiúkkal egy közös virágszedés után.
- Tui Giobbe Zuolgo. - nyomtam feléjük egy ironikusan hanyag szalutálást, hogy azt ne mondhassák, hogy egy neveletlen seggfej vagyok, aztán hagytam a pincsiket, hadd fussanak előre, mivel valami okból kifolyólag az ilyen kis seggdugókat még plusz kilóméterhiánnyal is veri a jóisten. Nem túl meglepő módon rohadtul nem volt hangulatom a két padlócirkálóhoz, de a küldetésben láttam némi lehetőséget arra, hogy javítsak valamit az idegállapotomon. Arra az egyességre jutottam magammal, hogy ameddig lehet, igyekszem nem tudomást venni a szuttyosokról, úgyhogy miután összekapartunk egy adag, kíséretnek való menost, a gengtől valamelyest lemaradva, nem túl sietősen léptem be a gargantába.

Amint bebizonyosodik, hogy tényleg Rajin Loraine-nel állok szemben, kezem egyenesen a kardom markolata felé csúszik, miközben feszülten figyelem, hogy ő mikor ront rám saját fegyverével. Most valamiért teljesen úgy érzem magam, mint valami western hős, aki épp élete legnagyobb párbajára készül. Szinte látom, ahogy ördögszekerek gurulnak el közöttünk, és a közelünkben lévő emberek ereiben megfagy a vér. Pedig amúgy nem is olyan nagy dolog ez, mert csak egy mezei áruló shinigamit kéne lekaszabolnom, de ez a fejvadászos cucc valahogy nem igazán hat meg. Én inkább a nyugodt megdumálós típus vagyok. Ha meg a beszélgetés nem jön be, akkor is inkább kreatívan próbálom megoldani a problémáimat. Nem szeretem tornyokra halmozni a hullákat, és talán épp ezért is nem vagyok a 11. osztag tagja. Néha a gondolat is kiráz attól, hogy csak egyetlen egy szám választ el a barbárságtól… Jó, persze szeretem a western filmeket… nézni, nem pedig átélni. Mi vagyok én? Clint Eastwood? >.> Mondjuk a kaland, és akciófilmeket sokkal jobban kedvelem. Meg is néztem pár részt abból a MacGyver sorozatból még anno, mikor az emberek világában jártam. Ki hitte volna, hogy létezik egy olyan ember, aki ennyire hasonlít rám? *.* Valamikor össze is kéne dobni valami ketyerét, amivel meg lehet nézni azokat a lemezeket, amiket az Emberek világában is le tudnak játszani.
Néhány percnyi bamba és/vagy feszült méregetés után megállapítom, hogy ennyi idő alatt akár nyolcvanszor is felboncolhatott volna és cserélhette ki belső szerveimet. Ki tudja… talán meg is tette? O.o De nem… ennyire azért senki se gyors, meg akkor éreztem volna fájdalmat is, szóval ez a fajta dolog kilőve, csak hogy maradjunk a westernes maszlagnál. Kezemet levéve a zanpakutomról húzom ki magam és teszem karba a kezeimet.
- Szóval…? Mi járatban Soul Societyben? Gondolom nem baráti látogatás, ha egyszer ki vagy tiltva… – kérdezem tőle gyanakodva. Igazából nem izgat a dolog addig, amíg rám nem támad, mert hát akkor kénytelen lennék megvédeni magam, akár a fegyveremmel is, habár Katakae nem az a fajta zanpakuto, amivel olyan tökéletesen meg tudnám védeni magam…
Idő közben kiderül, hogy valamiféle kard nyomában van, ami rám is igaz. Eszembe jut, hogy én valójában egy küldetés miatt tettem ki csülkeimet a szobámból, és hagytam ott félkészen a munkám. Ez van, ha valakit zargatnak a küldetésekkel… Inkább örülnének annak, hogy mindenféle tök felesleges dolgot találok ki nekik.
- Mi lenne, ha együtt keresnénk meg a kardot? – teszem fel a kérdést, ám a választ meg se várva máris folytatom a mondanivalóm – Az alapterv a következő lenne: a főkapitány szerint Észak-Rukongaiban van a kard egy klánnál, akik csak arra várnak, hogy én odaérjek érte. Te velem jössz, és segítesz, máskülönben beárullak a Gotei 13-nak, és a 46-ok tanácsának. Nos, mit szólsz? – mondom neki teljes lelki nyugalommal. Tisztában vagyok vele, hogy tapasztaltabb, sőt erősebb is lehet nálam, azonban én sokkal okosabb, és találékonyabb, na meg szexibb is vagyok, szóval nagy valószínűleg én nyerném a kettőnk közti csatát – már ha sor kerülne rá.
~ Egymagam nem biztos, hogy képes lennék véghez vinni a küldetést mindössze 5 óra alatt. Szóval kell valaki, aki segít. Remélhetőleg értelmes egyént sikerült kifognom, és nem keveri össze a sarat a csokistejjel…~ gondolkozom el magamban. Mondjuk az tényleg oltári nagy bukta lenne, ha olyan degeneráltat fogok ki, aki tényleg nem tudja megkülönböztetni a kettőt. Ha ez történne, akkor ott már tényleg nagy baj lenne, és kénytelen lennék kitervelni valami szupertervet, amivel egymagam is elláthatnám az utamba kerülő ellenfeleket.
Amint megkapom a tökéletes „igen” választ, máris elmagyarázom neki a tervet, mellyel tökéletesen ki tudjuk majd védeni az arrancarokat.

Nem vagyok valami finnyás, de odaát lényegesen nagyobb putri fogadott, mint számítottam. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy a hely, ahova a lelkek megváltásként érkeznek, valami tiszta, giccses, csupa aranyberakásos brutál pecó dagadt, kalácsképű angyalkákkal, akik nonstop a Négy Évszakot nyomatják. Az a klasszik mennyország stuff se igen csalogatott, de az a gettó, amiben a csórik rohadtak, elég kemény volt, én pedig kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy nagyon rábasztam ezzel a küldetéssel. Minden bajom volt már, kajás voltam, brunzolni kellett, és az a veszély is jelentősen fenyegetett, hogy az esti konstans cigi+kávé+hagymáschipsz űberkombó is beindítja a bélmozgásomat, és valahogy rohadtul nem volt kedvem egy szargőzös latrina felett feszengeni. Elég alacsony a komfortigényem, de azért egy kellemes kis angol wc a minimum követelmény az előre odakészített gameboy-al együtt, úgyhogy őszintén reméltem, hogy kurva gyorsan végzünk ezzel az egész haccacáréval, mert nem igazán kívántam felborítani a bifidusz eszenziszemet.
Ha ez mind nem lett volna elég a teljes egyéni nyomoromhoz, az a tacskószuka olyan sunyin bámult a vizenyős kis szemével, hogy igen erős késztetést éreztem, hogy egy hátsó kombájnkerékkel felvértezve hoffher mintákkal dekoráljam ki a rusnya pofáját. Nem sokan képesek kiakasztani a puszta jelenlétükkel, de az a kis csontos rüfke már azzal felcseszte az agyam, hogy él és lélegzik és az aszott arca ott lebeg a látómezőm szélén. Rövid úton kénytelen voltam megállapítani, hogy az az egyetlen választásom, ha összefogok a pigmenthiányos formával, akit amúgy egyből szimpatikusabb fényben tüntetett fel a bajtársiasság érzése, és a sorsközösség, hogy mindketten meg vagyunk átkozva azzal az aberrált luvnyával.
Már ott voltunk faszán shinigaimékál, eddig pipa. Már csak azon az apróságon kellett volna túllépni, hogy ne csak tátott szájjal bambuljuk egymást, hanem valamit csináljunk is ha lehet, bár láthatóan se Dinnye se én nem vagyunk túl nagy stratégák Eras meg... Eras ki a tökömet érdekel?!
- Na Töki, szüljünk valami épkézláb ötletet baromi gyorsan, mielőtt a beteg labanca áll neki okoskodni.. - Vágtam le magam egy ládára miközben előkapartam egy szál ihlethozó cigit, aztán ment is a fejtörés. Ha valamit, hát azt, hogy legalább minimális hajlandóságot mutatok a csapatmunkára, csakis Keennek köszönhetem, úgyhogy nem okozhattam az emlékének csalódást!
Ennek; a ténynek, hogy a pincsiribanc a csezstetésünk helyett inkább kósza lelkeket molesztált és felszínre bukó zseniálissfantasztikus taktikai érzékünknek köszönhetően laza fél óra alatt kiszenvedtünk magunkból egy egész épkézláb tervet.
Jah, de olyan nem lehet, hogy a Karma ne akarjon velem kibaszni, bár az is megeshet, hogy mi voltunk túl naivak, amikor mertük feltételezni, hogy a bolondpina lesz olyan rohadtul kedves és belemegy a programtervezetünkbe, mert mér' is tenné?! Már tényleg csak egy baszom hajszálon múlt, hogy ne verjem ki a fogát, de mivel azt is csak élvezné a ferde ribanca, jobbnak láttam beletörődni a szomorú igazságba, valaki ma szívni fog!
- Hát Öcskös, nincs mese, majd a Gondviselés eldönti, melyikünk bassza a rezet a ketyós libával... - Sóhajtottam a tőlem telhető legszívszaggatóbban miközben előoperáltam a zsebemben kempelő gyufásdobozt. - Egy öröm volt - Nyomtam az orra alá a két nem egyforma attribútumú pálcikát lelkiekben felkészülve a keserű végre, mert ha én maradok Erassal, száz hogy előbb döglök meg végelgyengülésben, miközben a belőle maradó húscafat kárörvendve röhög a képembe. Szánalmas féregnek lettem teremtve, aki képes az utolsókig jóra számítani, aki izzadó tenyérrel kap az egyetlen megmaradt rohadék reménysugár után... Ééééés igen baz'meg, végre egyszer nem velem szarakszik a Karma!!!
Önelégült vigyorral bokszoltam a levegőbe miután a törpeszajha fejéhez vágtam a kezemben maradt, hosszabb gyufát, ami feljogosított arra, hogy csóri Öcsit hátrahagyva nekiinduljak összekaparni a fogpiszkálót, amivel Aizen a protézisébe ragadt dudvát akarja kipapplikálni.
- Hát akkor béke, ha túléled azt ott e, akkor rosszabb már nem lehet! - Böktem az "az" alatt Eras felé, majd egy vállonveregetés után fütyörészve indultam meg egyenesen a faszomtudjahová irányába. Elképzelésem se volt, hogy merre keressem a szajrét, SS kincsestérképét meg nem találtam a képregényboltban, úgyhogy ráérősen pöfékelve róttam a köröket, majd valahogy csak lesz, valahogy mindig van.

Elsőre egész értelmesnek látszik a srác, és ráadásul Kidoushuus is volt, ami csak még egy pluszt pakol hozzá az eddigi listánkhoz. Halkan dünnyögve próbálok kidolgozni valami épkézláb tervet, mielőtt még elmagyaráznám, mit is tud Katakae. Nem fontos azt nekem rögtön elmesélni, mikor kérdezi. Húzom az idegeit egy darabig vele, de csak addig, amíg el nem mondom neki a tervet, ami nem valami nagy szám.
- A terv a következő: A karddért együtt megyünk, de amint ellenségekbe botlunk, kettéválunk. Míg egyikünk lefoglalja az arrancarokat, addig a másik ellopja a kardot. Egyszerű terv, nem kell hozzá sok ész. Még egy pólyás is képes lenne végre hajtani. – magyarázom el neki a dolgokat, remélhetőleg érthető, és világos voltam. Az meg természetesen nem is kérdéses, hogy én leszek az, aki a kardért megy. Elvégre én vagyok az, aki kettőnk közül a legkevésbé tud harcolni, tekintve, hogy 12. osztagos vagyok. Na igen, itt nem igazán a harcra specializálódunk, bár nem is tökkelütött bénaságokból áll az osztag. Én is tudnék harcolni, ha zanpakutom olyan lenne, de mivel a különböző alakjait se vagyok képes huzamosabb ideig megtartani, így elég érdekes tud lenni a harc. Habár az üres részeket ki tudom tölteni a szebbnél szebb, és ügyesebbnél ügyesebb terveimmel, de akkor is…
- 12. osztagos vagyok, a zanpakutom pedig képes bármilyen tárgynak felvenni az alakját. – mondom el tömören a dolgokat. Nem fontos neki minden apró részletet tudnia, elvégre akár ellenség is lehet, hiszen lényegében semmit se tudok erről a Loraineről. Az egy dolog, hogy találkoztam egyszer az aktájával, az meg egy másik, hogy nem olvasgatom őket unalmas perceimben. Inkább állok neki egy újabb kütyü gyártásának, minthogy teljesen feleslegesen ilyen izéket olvasgassak. Arra ott van Kuroi hadnagy.
Amint megtárgyaljuk a dolgokat, máris indulunk a kardért, hiszen nincs vesztegetni való időnk. Elvégre még az is meg van szabva, hogy mennyi időm van összeszedni a fegyvert, arról nem is beszélve, hogy várnak rám. Utunk csendesen telik, semmi szokatlan nincs. Már ha az nem számít szokatlannak, hogy láttam egy felhőt, ami sokkal gyorsabban haladt a többinél, és négy madárszerű valamit, amint a felhőt követik. Mondjuk, lehet, hogy már megint túl sok hülyeséget néztem, és azok mentek az agyamra.
Ahogy megérkezünk, szinte azonnal szembetűnik, hogy megelőztek. Hangosan sóhajtva pillantok a társamul szegődött ex-shinigamira.
- Én megyek a kardért, te pedig lefoglalod a látogatókat. – mondom, majd egy shunpoval el is tűnök. Már csak arra kell rájönnöm, hogy merre is lehet az a vacak.

Nos, folytatódjon a küld
etés.
Előljáróban annyit, hogy mivel én vettem át a mesélést, megváltoztatom a sztorit is. Ennek értelmében a 3. kört törlöm, vegyétek semmisnek, az lesz az érvényes kör, amit most fogok írni. Az első kettő kör természetesen megmarad. Még annyit hozzátennék, hogy a postolási sorrendet is töröltem, tehát az írhat a küldibe, aki épp ráér, és a kör után kialakul az új post sorrend.


Mesélés:


Abukara Ichirouta, Rajin Loraine:

Bár elsődleges feladatotok a különleges kard megszerzése, mikor Észak-Rukongai területére értek, nagy hatalmú arrancarok, és velük hollowok jelenlétét érzékelitek. Nyilvánvalóan Aizennek is fáj a foga a fegyverre, és nem habozott elküldeni érte egy kis csapatot. Kettős verseny indul a kard megszerzéséért, és bár nincs információ a kard erejéről, abból, hogy Aizen érdeklődését is felkeltette, lehet már következtetni, hogy valamiféle nagy hatalmú mágikus tárgy. Akármennyire is elsőbbségnek érzitek a kard megszerzését, nem hagyhatjátok, hogy a hollowok szabadon garázdálkodjanak, és gyilkoljanak a területen. Némi nyugalomra adhat okot, hogy a fegyvert egy nagy múltú, kiváló harcosokból álló csoport védelmezi, akik addig fel tudják tartani Aizen csőcselékét, míg Ti odaértek. Felmentő seregre ne számítsatok, mert az Aizennel több fronton vívott harc a Seireitei teljes katonai állományát lefoglalja jelen pillanatban.
Nagyjából öt-hatszáz lidércet érzékeltek Észak-Rukaongai területén. Ahogy közeledtek, egyre jobban kitűnik a mérhetetlen pusztítás, amit a hollowok rendeztek. Bár gyenge, szinte jelentéktelen vadállatoknak számítanak lélekenergiájuk alapján, mégis irtózatos pusztítást vittek végbe a városon. A legtöbb kunyhó, illetve ház fala szét van szabdalva, tetőszerkezetük szétzúzva. Az utcákon rémült lelkek próbálnak menedéket keresni, egymás testi épségét nem kímélve, sok közülük nem is a szörnyetegek miatt halt meg, hanem mert agyon tiporták egymást. Holttestek hevernek a házakban, és az utcákon szinte mindenütt. Épp itt az ideje, hogy rendet teremtsetek, és elpusztítsátok a lidérceket. Csak ezután indulhattok tovább a kard keresésére, hisz shinigami eskütök és józan eszetek is azt súgja, hogy előbb az ártatlan és védtelen lakosságot kell megvédenetek.
A kard hollétéről csak hiányos információitok vannak. Mondák szerint a titokzatos klán egy erődöt épített az Észak-Rukongaitól nem messze elterülő hegyen, és ott őrzik a kardot, valamit egyesek szerint több nagyhatalmú mágikus eredetű tárgyat. Dolgotok végeztével elindulhattok a hegy irányába, északnak. Csak remélni tudjátok, hogy nem érkeztek későn, és a kard még a helyén lesz, hogy egy biztonságosabb helyre szállíthassátok megőrzésre.

Ronny Mellon, Eras Vanthor, Tui Giobbe Zuolgo:

Tudjátok, hogy a legfőbb feladatotok a kard megkeresése, és mielőbbi leszállítása Aizennek, mégsem tudtok ellenállni egy kis mészárlásnak, ha más nem hát természetetek révén. Nyugodtan tehetitek ezt, hisz az itt élő lelkek többsége teljesen védtelen, nem okoz gondot a kivégzésük egyikőtöknek sem. Néha találkoztok egy-két erősebb lélekenergiával rendelkező személlyel, akikből talán évek múltán kiváló shinigami válhatott volna, de ezt az esélyt tőlük is elvettétek mindörökre. Miért törődnétek velük? Minél kevesebb tisztje van a Seireiteinek, minél gyengébb a hadserege, nektek annál könnyebb dolgotok lesz elbánni velük.
Miután úgy-ahogy kiszórakoztátok magatok, úgy döntötök, hogy ideje lenne a küldetéssel is foglalkozni kicsit. Ellenfeleiteket úgyis jó ideig le fogja kötni az általatok okozott káosz helyreállítása, szóval nincs mitől félnetek. Aizen nem tudott kellő információval szolgálni a kard helyéről, így magatoknak kell kiderítenek, hogy merre található a fegyver. Jobb híján a menekülő Rukongai lakosságtól tudtok információkat szerezni egy kis vallatással, ám ők sem tudnak semmi konkrét információval szolgálni, csupán mesékről, mendemondákról hebegnek-habognak valamit halálra váltan, reszketve, miközben kihallgatjátok őket. (Azt, hogy mennyi lelket kérdeztek ki és életben hagyjátok, vagy elpusztítjátok-e őket, rátok bízom. Kihallgathatjátok közösen is őket, vagy külön-külön mindenki egyet, hogy aztán összerakjátok a történetet, ahogy akarjátok.) A ködös mesékből illetve magyarázatokból azonban össze lehet rakni egy hihetőnek nevezhető történetet. Minden lélek meséje egy pontban biztosan megegyezett egymással, vagyis hogy egy erődöt épített egy titokzatos klán a közeli hegy tetejére. Ez után már nincs más dolgotok, minthogy elindulni a megadott hely irányába. Félnetek nem kell, hiszen a shinigamikat biztosan lefoglaltátok jóidőre, így csak a klánnal kell megbirkóznotok, feltéve, ha épségben odaértek.

(Félreértés elkerülése végett, mind a shinigami, mind az arrancar csoport nagyjából ugyanakkor indul el az erőd irányába, csak azt hiszik, hogy elkéstek, illetve előbb odaérnek, mint a másik.)

Azt hiszem, hogy kezdek összehaverkodni ezzel a Loraine sráccal, bár igaz, hogy a hideg fut végig a hátamon tőle. Habár lehetséges, hogy egyszerűen kicsit hűvös van, és én meg már megint otthon hagytam a vastag bunda bugyimat. :/ Félreértések elkerülése végett kijelentem, hogy ez nem egy közönséges bugyi, hanem ez egy általam kifejlesztett birkabéléses, fűtőberendezéssel, és ital automatával ellátott bélelt nadrág, ami a nap 24 órájában szolgáltatja a meleget, és fincsi forrócsokit. Na, most mondjátok meg… Zseni vagyok, vagy zseni vagyok, amiért képes voltam mindezt összehozni?
Útközben lassacskán érzékelni kezdem, hogy valami nem stimmel. Mintha valami elkezdett volna rezegni a nadrágomban, és mellé még fura hangot is ad ki mellé. O.o Nagy nehezen persze leesett, hogy mi lehet az. Nem, senki ne gondoljon rosszra. :/ Ez csupán a rezgő hollow-kereső, ami mindig nálam van, tekintve, hogy iszonyatosan pocsék a lélekenergia érzékelésem, és utálom, ha csak úgy meglep egy-két szemétláda portyázásom közben. Nem szeretem a meglepetéseket, főleg meg nem a kellemetleneket. Az olyanokat, amikbe akár bele is halhatok. Szeretek előre felkészülni a dolgokra. Nem hiába hordom mindig magammal zanpakutomat, elvégre képes bármivé átváltozni. Igaz, csak néhány pillanatra, de a lényeg, hogy azért mégiscsak hasznát veszem szegény Katakaenak. Hiába mondom neki folyton, hogy ne idegesítse magát, mert számomra igazán hasznos, mégis haszontalannak érzi magát, és néha kicsit kellemetlen, mikor el kezd bőgni, mint valami óvodás. O.o Fogalmam sincs, hogy az ilyen eseteket hogy kéne kezelnem, pedig igazán próbálkozom. O.o No, de itt most vannak fontosabb dolgaink is, hiszen jelzést adott le a hollow-kereső gépezetem, ami csak annyit jelenthet, hogy lidércek vannak a közelben. Valószínűleg Aizen küldhette ránk őket, vagyis hát inkább a kardra. Vagy meg csak egyszerűen öngyilkos jelöltnek álltak, és inkább bevetik magukat a shinigamik közé, hogy aztán majd kísérleti alanyokká váljanak a 12. osztagnál. Sose értettem a hollowokat, hogy miért is jó nekik, hogy Soul Societyben rohangálnak fel-alá, és a „Megdöglesz, shinigami!” és társait bömbölik reggeltől estig, mint ha más dolguk nem is lenne. Néha pedig igazán rájuk férne egy alapos fogmosás, mert ha közel kerülök hozzá, elő kell kapnom a hihetetlen erősségű szájspray-met, hogy aztán képen fújjam őket. Nem értem, hogy egyáltalán hogy lehet leélni úgy az életüket, hogy még csak fogkefe se volt a kezükben, nem hogy fogkrém a szájukban. Bár már találkoztam olyan lénnyel, akinek habzott a szája, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem fogat mosott épp, hanem megveszett. Tuti megharapta valami róka, vagy tudomisénhogymi.
- Te… Tudsz valamit egyáltalán erről kardról? – kérdezem a hollow-keresnőn pötyörészve, hátha be is azonosítja a helyet, hogy merre találhatóak. Nem, egyáltalán nem lenne egyszerűbb megkérdezni Loraine-től. Szeretem a dolgaimat magam intézni, és attól, hogy „társak” lettünk, még nem fogok teljes mértékben rátámaszkodni. Amúgy is, eddig tökéletesen elvoltam nélküle, és biztos, hogy meg is találtam volna a kardot. Csak az nem biztos, hogy képes lettem volna teljesen megvédeni magamat az ellenfelektől. Sose az erőmről voltam híres, hanem sokkal inkább a gyorsan vágó eszemről.
Kicsit összezavarodva pislogtam a keresőre. Igazából nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Játsszam a hős megmentőt, aki szuperhősként veti magát a szörnyeteg elé, hogy megvédje a gyengéket, vagy fussak az életemért, hogy aztán belezuhanjak egy még nagyobb bajba „kard” címszó alatt. Végül hosszas (kb. két másodpercnyi) mérlegelés után úgy döntöttem, hogy inkább eljátszom Supermant, és megmentem az ártatlanokat a haláltól. Lehet, hogy rosszul döntök, de hát na… Most a rosszabb, és a még rosszabb között kellett választanom. Lehet, hogy máskülönben arrancarokkal, sőt, talán espadákkal akadok össze. Mondjuk ez persze nem azt jelenti, hogy nem találkozom egyikkel se még a küldi során. O.o De lehet, hogy nem is kéne tőlük félnem, hiszen tuti biztos, hogy nincsenek annyira okosak, mint én. Elvégre ők nem gyártottak még almakompótos szuperautót, amivel még az időben is lehet utazni. Igaz, még sose próbáltam ki, de lehet, hogy még akár működne is. Na, majd belevetem magam a csodatrabiba, hátha kilyukadok a dínóknál, akik elől aztán velőtrázó, nőket megszégyenítő sikollyal menekülhetek.
- Míg te eltereled a hollowok figyelmét, addig én összetákolok gyorsban valamit, és elintézem őket. Csak szerezz nekem néhány percet. A kardra addig vigyáznak, amíg oda nem érünk. Legalábbis nagyon remélem. – magyarázom Lorainenek, miközben a hollowok felé shunpozunk. Nem fogadok el semmi ellenvetést, elvégre én vagyok a shinigami ő meg csak egy áruló senkiházi, aki elhagyta Seireiteit. Jelen pillanatban az én szavam a döntő, ő meg max. ül, és legfeljebb hallgat. Jó, akár néhány meg értelmes ötletet is előadhat, azt megengedem, de ennyi. Hadd legyek már én az okos, ha már egyszer zseni vagyok. :/
Rengeteg hollowot sikerült megtalálni, de az a bökkenő, hogy túl sokan vannak. Se baj, majd Loraine figyel rájuk egy kicsit, ha már otthagyta a Gotei 13-at, nem biztos, hogy szükség is van rá. Attól függetlenül, hogy milyen kis gyengék hatalmas pusztítást vittek véghez. Valahogy majd rendbe kell hozni ezt az egészet, és az biztos, hogy a lidércek, akik ezt tették rendesen meg fogják bánni, hogy egyáltalán betették ide a lábukat. Egy csomó kunyhó, házikó darabokban, szinte teljesen újjá kell építeni, ha egyszer még lakni akar bennük valaki. Hogy lehetnek a hollowok ennyire ösztönös vadállatok, hogy csak így kedvük szerint ugranak be néhány falat rostonsült lélekért. Tisztára olyan, mintha csak a sarki közértbe sétálnának be, hogy bevásároljanak vacsira.
Amíg Loraine foglalkozik a hollowokkal, addig én meg kiagyalok valami kis ötletet, s remélhetőleg sikerül is valami értelmeset kitalálnom. Nehogy nekem a segítőtársamat kinyírják, amíg én nagyban kuksolok az egyik fa mögött és töröm a buksimat a felfújható kalapácsommal, ami természetesen olyan rezgéseket bocsát ki, ami elősegíti a gondolkodást, és serkenti az agyat. Végül sikerül rájönnöm, hogy voltaképp Katakae képes alakot változtatni, szóval akár valami nagy, vagy hosszú dologgá is átváltozhat. További gondolkodás után végül sikerül elhatároznom magam. Csupán annyit teszek, hogy kölcsön veszem Gin zanpakutojának képességét, és megnyúlásra kényszerítem Katakaét.
- Hensen, Katakae! – mondom a fa mögül előugorva, miközben próbálok a lehető legerősebben koncentrálni a nyúlásra. Amint ez megtörténik, hadonászni kezdek vele, és próbálom úgy irányítani, hogy jó legyen, és ne nyisszantsam tök véletlenül ketté szerencsétlen társamat. Lehet, még segítségemre lehetne, amúgy se vagyok valami vérengző vadállat típus, szóval még csak nem is állna jól, ha valakit csak úgy félbe vágnék a hecc kedvéért. Remélhetőleg ezzel a kis trükkel sikerül őket meglepni, elintézni egy részüket. Még jóval a két perc letelte előtt deaktiválom zanpakutomat, majd puszta karddal rontok a még megmaradtak felé.
Ahogy végzünk a hollowokkal és begyűjtjük a hálálkodó szavakat, máris indulunk tovább észak felé, a kard keresésére reménykedve abban, hogy nem késtünk még el, és nem kaparintották meg előttünk a fegyvert. Lehet kicsit gáz lenne, ha Aizen kezébe kerülne. Lehet, hogy nem is olyan gyenge, ha már egyszer ő maga is a nyomába küldte a talpnyalóit. :/

Csodálkozhatnék rajta, hogy a Karma megint isteneset turházott a levesembe, de az a nagy büdös helyzet, hogy kezdek hozzászokni. Kábé fél percig ficánkolhattam kéjesen az elképzelésben, hogy sikerül leráznom a nekrofil sunát, de ha egyszer rá kell baszni, akkor rá kell baszni. Egy darabig még próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy így az Öcsköst sem hagyom nyomorultul a bestiával, de az a baj, hogy bármennyire is bírjam a Törpét, rohadtul nem tudott érdekleni. Szenvednem kell, eltűrni a szuka egrecíroztatását, ez a tudat pedig épp eléggé felbaszott ahhoz, hogy kiöljön belőlem minden empátiát.
Ha már így alakult, némi siránkozás és önsajnálat után a kényszer kierőszakolt belőlem valami közhelyes okosságot, amivel racionalizálhattam magamnak, hogy mi a tökért nem húzok inkább a redves picsába. Ennek szellemében fújtam fel a pofám, mondván, hogy igenis becsülettel ki fogom hozni a lehető legtöbbet a helyzetből felesleges picsogás helyett. Mert szégyen belátni ugyan, de szánalmas mélységek nyílnak meg előttem a pinavihar terén, ha Erasról van szó; egész egyszerűen olyan vagyok a közelében, mint egy kiherélt pitbull, és ez baromira bassza a csőröm na meg az önbecsülésem.
Igen meglepő módon pont ez az ergya dobott a hangulatomon az "Informált agyvelőt!" című megjegyzésével, bár hangosan röhögni véletlenül se volt kedvem látva az elborult arckifejezését, úgyhogy inkább kaptam az ötleten, és erőltetett ráérőséggel eloldalaztam keresni valami használható lelket.
Persze azon túl, hogy ez jó ürügy volt a Hentkirálylánytól való távollétre, némi zabbantásra is alkalmat adott, ha már úgyis nyertünk egy rakat időt az ellenre szabadított csőcseléknek hála. Persze mire eddig eljutottam, a csóri uzsijelölt népség már rég lelépett a közelből arra kényszerítve szerény személyemet, hogy utánuk eredve cserkésszem be őket, amihez aztán persze kurva sok kedvem volt. Értem én, hogy féltik a tyúkszaros kis életüket, de hát nem ezért tenyésztik őket?! Örülhetnének, hogy egész jól vannak tartva a KFC-s csirkékhez képest, bár azon se lepődnék meg, ha már ezek se becsülnék meg a jó világukat, ebben a retkes kapitalizmusban már mindenki kötelességének érzi az ilyen-olyan jogok követelőzésével dobálózó tüntetéseken való bégetést. Én tisztában vagyok vele, hogy minek tartok be, a kajámtól viszont elvárom, hogy kussoljon.
Bár határozottan szeretek ilyen elképppesztően okos lenni, a magasröptű gondolatok még véletlenül sem tömik meg a belem, úgyhogy gondoltam Tökit is beszervezem és nekiindulok lesni valami ehetőt. A Veszedelem meg nyilván remekül szórakozik a sok nyomorult társaságában, bár ahogy így elnéztem, kénytelen voltam gyerekkorom krumplipürével való szobrászkodásaira meg a kakaóval összekevert tejbegrízeire gondolni, ami eléggé felforgatta a gyomrom ahhoz, hogy egyiket se akarjak többet enni hátralevő életemben.
- Na gyere tesó, nézzünk inkább valami kosztot amíg a kislány kijátssza magát. - böktem oldalba az Öcsköst mély döbbenettel figyelve a beteges trancsírozást, mert ugyan sok mindent láttam én már az életben, de az a kéjes vonaglás, amit Eras képes produkálni az áldozata belei között az.... Az valami kibaszozt brutál, hozzá képest én is papírkutya vagyok. Bár legalább többnyire épelméjű.
- Azt vágod, hogy még el se kezdtük, de nekem már a tököm tele ezzel a küldetéssel..? - vakartam fájdalmas arckifejezéssel a fejem az elemózsia után való sonidózás közben. - Eras puszta jelenlététől agyérgörcsöt kapok, az meg, hogy itt kell korzózni egy retkes kard után, ááh.. Azért éri meg ebben a avós rendszerben valakinek lenni, hogy ne csinálhasson az a szépéletű veled azt amit akar; hogy legyen kivel szart lapátoltani magad helyett. De asszem itt csak sunaként lehet karriert csinálni, egy mély torok csodákra képes.. - Ez utóbbi észrevételem már többször szöget vert a fejembe, bár végül is értem Aizen motivációit, valamit csak fel kell ajánlania cserébe, ha már ingyér' senki nem hajlandó elé térdelni. Bár biztos vannak kivételek, lásd a pár hímnemű, na meg Slarin, a nagy szája ellenére inkább tetováltat csillámpónit a farára, mint hogy beterpesszen a Gazdi előtt.
Mire a nyájat beértük, már igencsak morgolódott a bélésem, úgyhogy neki is láttam a lassabbak befogásának minden különösebb felhajtás nélkül. Koponyát nyilván lesz alkalmam ropogtatni a vallatás során, Eras meg egy időre elvette a kedvem az étellel való játszadozástól, még egy kis pajkos fogócskához sem éreztem ingerenciát. Rövid úton el is teltem aminek emberes hangerővel jelét is adtam, úgyhogy kezdődhetett az interjúztatás. Nem akartam sokáig húzni a dolgot, de ebben úgyis volt némi gyakorlatom a talpfeldobás előtti időszakból, ennek eredményeképp egész gyorsan, tényleg minimális mennyiségű csonttöréssel sikerült összelapátolnom némi infót, ami egyezett annyira Öcskösék elmondásával, hogy ezek alapján végre el is tudjunk indulni valamerre. Persze a Pszicholuvnya utólag még módszeresen levadászta az összes szerencsétlent, amelyiket hagytam lelépni, talán jobban jobban jártak volna, ha én vágom le őket. Na mindegy, így megy ez.