[Onmitsukidou krízis]
» Előzmények «

Sakai Kotomi, Hayakawa Tasumi: Várható volt, a szabadságtól mámoros rabok többsége képtelen higgadttan gondolkozni s megfelelően cselekedni. Már messziről kiszagoljátok a füst szagát, s a távoli tűz narancssárgára festi a 70. körzet még ép területeit. Közelebb érvén az égett hús aromája csiklandozza meg orrotokat; könnyen megeshet, hogy a tűz tovább terjed. A szemeitek elé táruló látvány biztosít titeket arról, hogy így is éppen elég áldozattal járt néhány rab szökése.
Mint a megvadult állatok, egyszerű katanákkal hadonászva, gondolkozás nélkül szabdalják le azokat, akik épp útjukba tévednek. Jelen pillanatban nem többek fosztogató banditáknál, s valóban, úgy rémlik számotokra, eme körzet rendelkezett egy fegyverbolttal, ahol shinigamivá válni szándékozó lelkek gyakran költik el nehezen összegyűjtött zsetonjaikat, hogy igazi kardot foghassanak kezükben, igaz, többnyire bármiféle előképzés nélkül.
A helyzet okozta legnagyobb káoszba csöppentetek bele. Azok a rabok, akik ezt művelték, nem a szabadságukért küzdenek; s ugyan a néhány évtizednyi raboskodás kikezdte elméjüket s türelmüket, ahogyan erejük sem a régi, hisz az elvesztegetett idő alatt harci tudásuk jócskán megkopott, ha nem számítjuk persze a kisebb-nagyobb verekedéseket, melyek időnként bizony kitörnek a Féregbolyban.
A rombolást s pusztítást nem hagyhatjátok, hogy tovább fajuljon. Körülbelül húsz rab nyilatkoztatja ki ekképpen szabadságát Rukongai utcáin, tébolyulva mészárolva le mindazon civileket, akik útjukba kerülnek. A következményekkel láthatóan nem foglalkoznak. Vagy nem gondoltak arra, hogy utánuk fogtok jönni, vagy éppen ellenkezőleg, mégsem annyira hülyék, mint amilyennek azt elsőnek gondoltátok róluk, s számítottak megjelenésetekre. Mégis, valamiféle alábecsülést képtelenek vagytok nem megengedni, hiszen hiába a kezükben a kard, ha azt nem tudják rendesen használni. Sokaknak talán még a keze is remeg, ahogyan a katanát tartja.
Egyértelműen kénytelenek vagytok harcba bocsátkozni, noha úgy sejtitek, ha egy nagyobb csapás nem következik be, akkor könnyedén, talán túl könnyedén győzelmet arattok. Emellett tennetek kell róla, hogy a maradék lakosságot valahogyan megnyugtassátok, s a tűz sem terjedhet tovább – ebben segítségetekre lehet, hogy meglepően összetartónak bizonyulhat Rukongai lakossága, ha tűzoltásról van szó. Azonban nem értek rá ezzel foglalkozni, hisz úgy sejtitek, nem kaptatok el mindenkit. Bár hogy feltűnik-e számotokra, miért van lekapcsolva a villany az egyetlen körzetben lévő házban, már csak ösztöneiteken s megfigyeléseiteken múlik. Lélekenergia alapján képtelenek vagytok betájolni őket, hiszen nem különböznek a többi egyszerű, rukongai-i lakostól e téren. Azonban biztos, valahol itt bujkálnak. Még ha a lakosok nem is tudnak róluk semmit…

~ Onmitsukidou krízis ~

Fanyar képpel vettem tudomásul a távolban felbukkanó fényeket, melyet a lángra kapott épületek okoztak. Az ilyen szegény körzetekben a legtöbb tető bambuszból, nádból vagy efféle könnyen gyulladó, növényi eredetű anyagból készül, a petróleumlámpásokkal pedig könnyen felgyújthatóak az épületek, ha valaki pusztítani akar. Először a füstszag csapta meg az orromat, majd az égett húsé ahogy közelebb értünk, egyik sem volt valami bizalomgerjesztő érzés.
- Sietnünk kell!
Ejtettem ki számon a nyilvánvalót futás közben, de mozgásra kellett ösztökélnem az embereimet, érzékeltetnem kellett velük, hogy mennyire súlyos a helyzet. Hamarosan megláttuk az első rabruhás alakokat is, a jellegzetes fehér ruha szinte világított a lángoktól megfestett sötétben, a fémes csillogás pedig arra utalt, hogy kerítettek valahonnan kardokat. Azt hiszem valahol a környéken mintha lenne egy kovácsműhely, bár ennyire rossz környékre nem nagyon merészkedtem amíg Rukongaiban éltem, de máshonnan nem nagyon szerezhettek fegyvert. Káosz tárult a szemünk elé, kétségbeesetten menekülő lakosság és megvadult szökevények keveréke alkották az utcákon rohangáló alakokat. Feladatok egész listája jelent meg lelki szemeim előtt, meg kellett fékeznünk a helyzet további súlyosbodását.
- Nakagawa, Kojiro és Takei, maguk segítsenek a helyieknek megszervezni a tűzoltást! Sato, Kuroshima és Kawanami kutassák át a házakat bujkáló rabok után! Usagi és Sangou, maguk velem jönnek a sérülteket ellátni! Aki nem hallotta a nevét, az a rabok ártalmatlanításával foglalkozzon! Gyerünk!
Osztottam ki az utasításokat a noteszembe felírt neveket bámulva, majd intettem a szárnysegédeimnek, hogy kövessenek, és belevetettem magamat az események közepébe, legelső mozdulatommal rögtön alaposan tarkón vágva az első utamba kerülő rabot, így megmentve egy civilt. Jó néhány sérült hevert a földön, és jó lett volna még embereket mozgósítani, de a cirka két tucat szökevény miatt muszáj volt a csapatom felét inkább az ő megállításukra rendelnem és bíznom kellett benne, hogy mi hárman elegen leszünk. Nem mintha sokunknak lenne tapasztalata a gyógyítás terén, talán Tasu-chan és még egy csapattag ismer gyógyító kidout rajtunk kívül. Az első sebesülthöz érve azonnal mellé vetettem magam, és a mellkasán átfutó keresztvágás fölé helyeztem a tenyereimet, melyek zöldesen kezdtek izzani. Körülnézve megnyugodva láttam, hogy mindenki hozzálátott a maga feladatához, így én is koncentrálhattam a sajátomra. Csak a sérültek állapotának stabilizálására volt időm, hiszen gyorsan haladni kellett tovább, a következő nyöszörgő alakhoz. Mindenkihez intéztem néhány kedves, nyugtató szót és ahogy láttam, lassan sikerült az irányításunk alá vonni a helyzetet. Egyre több rab feküdt a földön eszméletlenül, egyet-kettőt én magam intéztem el mozgás közben, de a munka javarésze így is Tasumiék kezében maradt, ahogy az ő feladatuk volt minket is megvédeni, akik éppen nem a harccal voltunk elfoglalva. Kawanamiékat viszont nem láttam egy idő után, rossz érzésem támadt velük kapcsolatban. Remélhetőleg csak én tévesztettem el őket és nem futottak bele olyasvalakikbe kutatás közben, akik erősebbek lehettek náluk. Bár erre kicsi volt az esély, hiszen csupán legyengült ex-shinigamikról volt szó, de azért így is elfogott az aggódás. Nem akartam embereket veszteni, így is épp elegen haltak meg a szökés közben...

~ Onmitsukidou krízis ~

Szeretem a küldetéseket. Már ha mondjuk, olyan ügyben kell intézkednem, mint a mostani, azt élvezem, de ha például megfigyelésre kell menni, azt egyenesen rühellem. Persze, megcsinálom, nem is az, az érzelmeimet igyekszem kizárni a munkából, de akkor sem nagyon örülök neki, ha ilyeneket kell csinálnom :/ Mindegy, le kéne szoknom róla, hogy munka közben filózok a fenébe is, a végén meg ez fogja jelenteni a halálom… Fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak, meg amúgy is, előtte még gyereket szeretnék, meg megházasodni, meg ilyesmik. De csak később, Isten ments, hogy egy jó pár éven belül nekem ilyesmivel kelljen foglalkoznom. Igaz, szeretem a gyerekeket, meg minden, és nem akarok ilyet mondani, de csak nyűg lenne a nyakamon, míg én fejlődni akarok és feljebb jutni a ranglétrán. Ugyan melyik osztag venne magához egy terhes hadnagyot? Mindegy, ez még a távoli jövő, ideje lenne első lépésként leszoknom a küldetés közbeni agyalásról. És még én papoltam nemrég Kuroda-kunnak arról, hogy mekkora veszélybe sodorhatod saját magadat és a társaidat is egy kis figyelmetlenséggel. Végül csak megrázom a fejem futás közben, most tényleg nem szabad elkalandoznom. Időközben meg is érkezünk a nekünk kellő kis településre, ahol óriási a káosz. Égő házak, kétségbeesett lelkek mindenütt. Acél csillanását látom, ezáltal megállapítva, hogy szereztek valahogyan fegyvert. Elég rossz hírű környék az itteni, azonban én néha elvetődtem ide még régebben. Emlékszem, valahol van egy fegyverbolt, jómagam is benéztem egyszer. Az füst, csípős szagát már messziről éreztem, de így még kellemetlenebb. Kotomi-san már is kiadja a parancsot, hogy ki-mit csináljon. Boldogan kapom fel a fejem, ahogy meghallom, vagyis nem hallom meg a nevem. Mindig is tudtam, hogy Kotomi-fukutaichou nagyon érti a dolgát és jól ismer engem. Gondolkodás nélkül vetem magam a sokaság közepébe, kivont katanával. Nem éri meg shikai-ba váltanom, csak magamat aláznám meg. Már nem azért, de most komolyan, kiengedett formával harcolni valaki olyan ellen, aki még a kardot és alig tudja megtartani? Ch… Egy rabot erősen fejbe vágva érkezem meg, az pedig kezem nyomán össze is rogy… talán kicsit túl erős volt >< Tényleg, észre sem vettem, hogy Kuroda-kun is itt van, pedig igazán illett volna. Ennyit a csodás megfigyelési képességeimről :/ Most jut csak eszembe, több dolgunk lesz, mint gondoltam, hiszen a hadnagyot és a kettő másikat is meg kell védenünk. Kérlelhetetlenül egy izgatott vigyor terül szét az arcomon, ahogy legújabb ellenfelem gyűlölettel teli, zavaros lélektükreibe nézek. Egy kőszoborrá dermedt lakost a támadó katanájának útjából félrelökve lendülök újfent támadásba, hogy ritkítsam a harcoló rabok számát. A lendülő kard azonban még mindig irányomba tart. Lazán hajolok el előle, de egy kicsit elszámolom és egy apró sebet ejt az arcomon.
- Tudod, hogy ez mennyire csúnya, míg be nem gyógyul?! – rivallok rá a szökevényre dühösen, aki ettől jól láthatóan megzavarodik.
Ezek voltak shinigamik valaha? Csak elhasználódott szemét mindegyik, hogy lehetnének veszélyesek a Lelkek Világára vagy akár csak magára a Gotei 13-ra nézve? Egy ütéssel töröm el ellenfelem légcsövét, így ő holtan rogy össze. Talán csak ártalmatlanná kéne őket tennem, de ez megérdemelte. Megvágta az arcom! Egyáltalán hogy hagyhattam neki? Nem is tudom, miért olyan büszke rám Rakurai, inkább kezdek elpuhulni, mint erősebb lenni :/ Egy ugrással termek Usagi, vagy hogy hívják elé, aki jól láthatóan a nagy káoszban észre sem veszi a felé tartó támadót. Megértem, neki sok dolga van és most az én reszortom, hogy megvédjem.
- Bakudou 39: Enkosen! – idézem meg a pajzsot, kinyújtott jobb karommal.
Ahhoz több kell, hogy valaki így elintézzen, főleg egy kivénhedt börtöntöltelék. Tekintetem egy pillanatra a szakasz többi tagja felé viszem, hogy ellenőrizzem, mi van velük, de rögtön utána újra ellenségemre kapom a szemem. Le kéne szoknom arról, hogy elkalandozom harc közben :/ A kidout megszüntetve gáncsolom ki a férfit, aki ezután is a földön marad. Azért azt hittem, ennél többet tud. Vállat vonva térek át egy másik rabhoz. Szépen haladunk, bár ha jól emlékszem, olyan… hat-hét shinigami maradt a szökevények ártalmatlanná tételére, bár ezeket nem olyan nehéz elintézni. Az viszont aggaszt, hogy azóta sem láttam azt a másik hármat, amelyiket Kotomi-san az elrejtőzött rabok felhajtásával bízott meg. Rossz érzésem van, de lehet, ez csak egy kis figyelmetlenség részemről, amúgy sem az én dolgom, hogy ügyeljek rájuk…