Ez egy szép füves terület fákkal, bokrokkal, kiváló piknikező és kikapcsolódó hely az irodában eltöltött munka után.

Még nem jártam a parkban, reméltem is hogy a kapitány ezt nem veszi észre. Viszont a látvány lenyűgözött. Napsütés, csodás fák. Imádom a parkokat. Az akadémián se tudtak onnan kiűzni. Megálltam, és csak csodálkoztam. A kapitány lejjebb vett a sebességéből, majd visszatért mellém.
- Mi az Maya, nem jártál még itt?- nézett rám.
- Itt még nem. Ez a hely gyönyörű.- néztem körbe, és a feltámadt szél az arcomba fújta a hajam.

Kigyalogoltunk a parkba és gyönyörködtünk a tájban, bizony, ebben az időszakban igazán szép a környezet. Lágy szellők köröztek körülöttünk. A lány nagyon élvezte a helyzetet.
- Mi az Maya, nem jártál még itt?-kérdeztem.
- Itt még nem. Ez a hely gyönyörű.-szólt, majd egy szellő a haját az arcába fújta. Közelebb léptem Mayához és az arcába zúduló haját odébb söpörtem. Megijedt, hogy ilyen gyorsan a segítségére voltam a "bajban". Rám nézett, majd kinyögött egy "Köszönömöt".
-Bizony, tényleg gyönyörű...

Azt hiszem, sikerült kicsit elpirulnom. Gyorsan a fülem mögé tettem a hajam, és észrevettem egy piknikező párt a közelben. Legalábbis annak látszottak.
- Hűha. Azt hiszem, megjött a szerelem is a jó idővel. Nem ülünk le? - mutattam a padra, és rámosolyogtam a meglepett kapitányra.

- Hűha. Azt hiszem, megjött a szerelem is a jó idővel. Nem ülünk le?-kérdezte, miközben egy padra mutatott. Rám mosolygott. Rábólintottam a dologra, így elindultunk, majd lehuppantunk a nem túl kényelmes fapadon. Gyorsan vert a szívem. Milyen érdekes, ezt eddig még senki társaságában nem éreztem... Egy kisebb szellő újra feltámadt, de már inkább szélnek neveztem volna és a hátunk mögül hatalmas viharfelhőket hoztak magukkal...

Észrevettem, hogy megint feltámadt a szél. Magamban azon imádkoztam, hogy nehogy esni kezdjen. Mélyet lélegeztem, és csak ekkor vettem észre, hogy egy ideje már megint csak hallgatunk.
- Nagyszerű egy társaság lehetek, kapitány úr... mást sem tudok csinálni, mint hallgatni.- húztam el egy kicsit a számat. Ránéztem a kapitányra, és csak most szenteltem nagyobb figyelmet a hajának. Érdekes volt benne a sok fehér csík.
Aztán eszembe jutott, hogy van nálam két alma. Gyorsan előkotortam egyet, és odanyújtottam a pirosabbat a kapitánynak.
- Szereti az almát, kapitány úr?

Lestem magam elé, mert nem tudtam semmi értelmes témát felhozni annak ellenére, hogy én ajánlottam fel a beszélgetést. Aztán Maya megszólalt:
- Nagyszerű egy társaság lehetek, kapitány úr... mást sem tudok csinálni, mint hallgatni.-nem tudtam, hogy mit mondhatnék erre, de akkor rám nézett és én is ránéztem. Egy ideig egymást néztük, majd elkezdett valamit keresni a zsebében, majd egy kis kutatás után előkapott két almát. Az egyiket odanyújtotta hozzám.
- Szereti az almát, kapitány úr?-megtalálta a gyengémet, bizony az almát nagyon is szeretem.
-Igen, szeretem, köszönöm szépen.-elfogadtam, majd ki-ki a sajátját elkezdte enni. Már nagyjából félúton tartottunk az almával, mikor a hátunk mögött nagyot dörrent az ég és az eső közeledett...

Miközben mindketten ettük a magunk almáját, sikerült kicsit félrenyelnem. Köhögve tettem le az almámat, és gyorsan ittam a kulacsomból. A kaptány rám nézett, de nem szólt semmit. Nekem meg az járt a fejemben, hogy béna vagyok. Pedig akkor is annak a hülye almamagnak volt a hibája... Aztán eszembe jutott egy talán értelmes téma.
- Kapitány úr, nem tud valami jó kis éttermet a közelben? Még nem volt alkalmam alaposabban körülnézni. - rápillantottam, és megláttam, hogy valamin mosolyog. Reflexből lenéztem a ruhámra, és láttam hogy még almával is képes vagyok leenni magam.
- Ez nem lehet igaz... - motyogtam.

Nagyba ettük az almát, mikor Maya elkezd köhögni és jól meghúzza a kulacsát. Mikor valamivel jobban volt, odafordult hozzám és megkérdezte:
- Kapitány úr, nem tud valami jó kis éttermet a közelben? Még nem volt alkalmam alaposabban körülnézni.-rámosolyodtam, jelezvén, hogy tudok egy helyet, majd hallom, hogy valamit sutyorog magában.
-De igen, tudok, a Kumo étterem egész jó hely, persze nem voltam még sokszor, leginkább csak Kenpachi ivójába járok... jártam... el...-és akkor megrohamoztak az emlékek, Baisotei és a régi haverok, sörözgetések, bulizás... Régi kedves, jobbnál jobb emlékek.
-Ideje volna már újakat is szerezni...
-Hogy mondta kapitány úr?-kérdezte.
-Semmi, semmi, indulhatunk?

Megkönyebbülten vettem tudomásul, hogy indulni készülünk. Míg együtt tartózlodtunk, szinte csak hallgattunk. A híre szószátyárságom cserbenhagyott.
Mikor felálltunk, és megtettük az első pár lépést, elkezdett szakadni az eső. Megszaporáztam a lépteim, mivel utálom az esőt. Aztán eszembe jutott valami.
- Miért nem járnak már el a hadnaggyal Kenpachi ivójába? Túl sok a küldetés, kapitány úr? - megpróbáltam hátrafordulni, de sikerült megcsúsznom a nedves talajon, és megállíthatatlanul zuhantam a föld felé.

Elindultunk és időközben az eső is eleredt. Csend volt, nagyon csend, csupán az esőcseppek halk koppanásai zavarták meg ezt, ahogy a földre értek. Gondolom Maya már nem bírta ezt a halk és kínos némaságot, ezért megszólalt:
- Miért nem járnak már el a hadnaggyal Kenpachi ivójába? Túl sok a küldetés, kapitány úr?-ránéztem és láttam, ahogy elnéz valamerre és majdnem hanyatt esik, de shunpoval odaléptem és felkaroltam. Egy ideig a karjaimban tartottam és egymást néztük, majd letettem és válaszoltam:
-Időm volna, csakhogy kapitányként példát kell mutatnom az embereimnek, elvégre, ha már a kapitány is csak kocsmázna, akkor az osztag is elzüllene...

Égett a fejem rendesen, de azért megpróbáltam értelmesen felelni.
- Azért remélem néha el fog járni, mert nem lesz az jó ha csak dolgozik, akkor előbb-utóbb rendesen ki fog nyúlni, kapitány úr. Mármint, nem jó ha elfelejt élni. Néha tartsanak majd ilyen...öö... összejövetelt vagy mit. Na... jobb ha csendben maradok. - időközben még jobban szakadni kezdett az eső, és feladtam. Már mindenem szétázott, és lemondóan sóhajtottam, közben meg vártam, hogy mit felel a kaptány a javaslatomra.

Maya javaslata elnyerte a tetszésemet és mosolyogni támadt kedvem, de inkább összeráncoltam a homlokom, mert ahogy végignéztem a lányon és magamon, mindketten el voltunk ázva, holott ezt simán megelőzhettem volna...
-Karolj belém.-szólok hozzá és kitartom a bal karom.
-Mit csináljak kapitány úr?-kérdezi a lány meglepődve .
-Jól hallottad, karolj belém...-mondtam ismét és vártam, míg a lány félénken közelebb jön és jobb karját összefonja az enyémmel. Rám nézett, erre elmosolyodtam.-Indulás.-és megindultam shunpoval visszafelé az épületekhez...

Ismertem a shunpot, én is tudom alkalmazni, de magamtól nem jöttem volna rá hogy ezt akarja a kapitány. Pillanatok alatt visszaértünk, és megkönyebbülten léptem be a fedettterületre. Aztán észrevettem, hogy fázom.
- Kérsz teát, Maya? Látom fázol.
- Köszönöm szépen, kapitány úr. Kérek. Aztán meglátogatom a 4. osztagot is, mert azt hiszem megfáztam.. - ennek megerősítésére tüsszentettem, és a szemüvegem kecses ívben lerepült a fejemről. - Hozom a szokásos béna formám...

Egy újabb shunpo eredményeképp a szemüveget is sikerült elkapnom, majd odaadtam Mayának.
-Egészségedre!-szóltam, majd visszamentem az asztalhoz, hogy elkészítsem a teát, de nem találtam hozzá teafüvet.
-Köszönöm a szemüveget kapitány úr.-mondta Maya, miközben lehuppant egy székre.
-Elfogyott a teafű, de a szobámban van. Mit szólsz, elfogyasszuk ott?-mosolyogva megfordultam és a lány szemébe néztem...

Azt hiszem rákvörös lett a fejem, majd bólintottam egyet.
- Nekem megfelel, ha a kapitánynak nincs ellenére.
Kicsit elgondolkoztam rajta, hogy mit kéne csinálnom, de aztán eszembe jutott, hogy a kapitány egy tisztességes ember, ezért a legkisebb aggodalom nélkül követtem. Shunpo nélkül tettük meg az utat, én pedig egyre jobban fáztam és végigtüsszögtem az út felét.

// Folytatás a kapitány szobájában //

Miután csöppet pirulva és sokkolva végighallgattam szerelmem mondanivalóját, megint elöntött a kétség. Még soha, senkinek nem kellettem igazán, még soha senki nem küzdött teljes valójában értem... Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy számítok neki, hogy szeret... soha nem szerettek még, és ez elég durva volt. Persze, a bátyámat kiéve, de vele is nagyon sajátos kapcsolatom volt. Mélyet sóhajtottam, és elhúztam magammal. Most én irányítottam utunkat: olyan régen jártunk már a parkban! Vagyis, vele még sohasem, és utoljára én is akkor voltam itt, mikor az osztagjoz kerültem. Az pedig már nagyon régen volt... Megálltam, mgcsókoltam, majd hozzábújtam. Kezdtem megszokni a hirtelen érzelemnyilvánításaimat, de egyszerűen kénytelen voltam ezt csinálni, különben nem hiszem el, hogy mellettem van... Végülis behúztam az egyik régi, kedvenc fám alá, és leültem egy padra. Felhúztam a térdeimet, és teljesen belebújtam a köpenyébe. Akár el is tudtam volna így aludni, valami furcsa álmosság kerített rá. De egyszerűen túl éber voltam ehhez is: inkább őt nézegettem a lámpák fényében. Olyan jó volt vele lennni, de nem mertem megszólalni. Mi van, ha unja a folytonos rizsáim? még jobban ki kell ismernem, ha ez lehetséges. Hiszen valójában annyira jó ember, tartson magáról bármit is. Végülis, én sm vagyok rossz emberismerő. Miután elfogyasztottuk a teát, megint kimentünk az utcákra, és most idehoztam. de azt sem tudtam, hogy miért... hogy akarok-e neki mutatni valamit, és ha igen, akkor mit... De végül csak beszélni kezdtem:
- Tudod, amikor még újonc voltam, állandóan idejöttem, ehhez a fához. ez volt a kedvenc helyem az osztagnál, csak az elmúlt években nem jutottam el ide. kicsit furcsa, hogy mennyire eltávolodtam a régi személyiségemtől... Attól, hogy milyen voltam... - hűvös, jeges, fagyott... - És hogy milyen lettem... - érezni képes lény...

Nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg sikerül olyan szinten meghatódnom, mint most. Teljesen elérzékenyülve hallgattam kedvesem szavait, és ha eddig még nem olvadtam szét teljesen, most még az is sikerült. Miután befejezte a mondandóját, csak pislogni tudtam rá. Úgy éreztem, egy nyitott könyv vagyok előtte... ami nem biztos, hogy jót jelent, de ezzel nem volt kedvem foglalkozni. Úgy éreztem, mondanom kellene rá valamit, de mindent elmondott... majdnem feleslegesnek éreztem, hogy megszólaljak: úgyis a mondanivalóm mögé lát.
- Nekem pedig ezentúl csak te fogsz számítani. Nem leszek olyan bolond, hogy valaha is ellened forduljak. De ha mégis megtörnténik, akkor tudd; hogy nem azért, mert már nem szeretlek........[i] - itt sikerült elakadnom, és kaptam tőle egy szép hosszú csókot, amit csöppet talán túl lelkesen viszonoztam. Kisebb hallgatást követően mégis befejeztem mondandóm:- [i] inkább azért fog megtörténni, mert összeütköznek a nézőpontjaink. - bújtam hozzá, és eszembe jutott, hogy ez abszurdum. Kétlem, hogy valaha is ellen fordulnék. Kezdtem álmos lenni, de még így, lehunyt szemmel is elmosolyodtam, mikor visszagondoltam megszöktetésem körülményeire. Annyira szép lett ez a nap, pedig valami rémesnek indult... Egyszer eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megküzdenék vele... amilyen félelmetes képessége van Paragonnak, biztosan fél perc alatt leverne... Inkább mégsem. Elnyomtam egy ásítást, majd kibontakoztam az ölelésből, és elpislogtam a hálókörletek felé. - Te, ne menjünk melegebb helyre? - néztem rá csöppet álmosan, majd nyújtóztam egyet.

//Viselekedési proba//

Egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a helyet, bár ahogy elnézem az emberek nagy részét még csak egyszer láttam. Ebbol a szempontbol nagyon hiányzik a 10. osztag, ott végre megszoktam mindenkit, és ismertem is. Jelenleg nem tudom még kitol, mit várhatok el. Elobb-utobb megszokom, de ahhoz ido kell. Egyenlore jol elvagyok a saját probálkozásaimmal. Szerintem sokkal konnyebb ugy megismerni az embereket, ha azok nem a feljebbvalojukat látják bennem. Ezen az alapon ma megint csak a ruhámba rejtve tartom magamnál a hadnagyi karszalagot, hátha osszeakadnék a kapitánnyal. Mások még nem nagyon tudják ki vagyok, és ezen nem szándékozom változtatni. Addig meg nézzuk meg, hogyan is bánnak itt az ujakkal. Bár lehet, hogy kulon elbánás van a neveletleneknek. Akkor szívtam, mivel nem hiszem, hogy a kedvencukké válhatnék a viselkedésemmel. Mindenesetre a fonokom elturi, a tobbieknek meg semmi koze hozzá, hogy miként is mondom meg a magamét. Ráadásul nem szokásom elore keresni olyanokat, akiket ugráltathatok, szoval rendben lesz itt minden. Nézzuk milyen a személyes viszony az ujakhoz. Keressunk valakit, akinek szemmel láthatoan nincs sok dolga. Á, o pont megfelel.
-Bocsi, ráérsz egy pillanatra? - kaptam el egy kedves mosollyal az arcomon a mellettem elhalado fiut. - Tudod, még uj vagyok itt és kellene egy kis segítség. A parkot keresem, de azt hiszem elvétettem az utolso fordulot. Erre kell lennie a kijáratának, de fogalmam sincs, hogy hol. - probáltam kozben elveszettnek tunni, ami ennyi év gyakorlás után már hibátlanul ment. - Esetleg nem tudnál oda vezetni? - vetem be a kedves arckifejezésemet, és kozben igyekszem a velem szemben állo fiu szemébe nézni.

//Viselekedési proba//

Mint mindig, most is nagyon szép idő van a parkban. Amikor nincs dolgom, itt töltöm a napjaimat, elhúzódva a többiektől. Sohasem kerestem az osztag többi tagjának a társaságát, mindig kerültem őket. Ha a társaim megpróbálták felvenni velem a kapcsolatot, mindig elhessegettem őket valamivel.
Most is épp itt vagyok a parkban és leszólít valaki.
-Bocsi, ráérsz egy pillanatra? - mosolyog rám a nő.
- Tudod, még uj vagyok itt és kellene egy kis segítség. A parkot keresem, de azt hiszem elvétettem az utolso fordulot. Erre kell lennie a kijáratának, de fogalmam sincs, hogy hol. - ezen egy kicsit meglepődök.
-Esetleg nem tudnál oda vezetni? - mondja, és még mindig mosolyog.
Egy kicsit idegesítőnek tartom ezt az állandó mosolygást. Tuti hogy nem tudja ki vagyok. Még sohasem beszéltem komolyabban senkivel, nem hogy kísérgessem őt.
- Szia! Ami azt illeti nincs semmi dolgom. - szólalok meg kis szünet után. - Szóval új vagy még. Akkor elmondok neked valamit. Nem szokásom haverkodni senkivel! - ekkor valamilyen furcsa érzés halad végig a testemen. - Tudtommal ez itt a park, szóval nem tévedtél el nagyon.
Ezután elfordulok hogy magára hagyjam. Viszont megszólal bennem egy hang, amitől megtorpanok.
- Várj csak! Esetleg körbe vezethetnélek, viszont senkinek sem tudlak bemutatni. Mindig is magányos harcos voltam, ezért nem kerestem senkinek sem a társaságát. A nevem Hiraikotsu Omote! - nyújtom felé a kezemet. - Téged hogy hívnak?

//Viselekedési proba//


Hát elso pár szo után már azt hittem adhatom fel a probálkozást, mivel sikerult kifognom az egész osztag egyik legnagyobb taploját, de a végére kellemeset csalodtam. Elismerem nem indult ez a kis beszélgetés zokkenomentesen, viszont egészen helyre rázodott a végére. Mégsem olyan pokroc modoru ez a ficko, csak tulságosan hasonlít az én elozo, zárkozott énemre. Talán megprobálhatnám kicsit kiugratni a kagylohéjábol, bár ahogy elnézem, az nem lesz egy konnyu dolog. Mindenesetre a kísérlet otlete nem áll tavol tolem, szoval egy bizonyos határon belul most sikerult neki levakarhatatlan kísérore találnia személyemben. Amennyiben nem érti félre a szándékaimat, azt hiszem meg is fogom találni a legmegbízhatobb embert. A beszédje alapján nincs sok barátja, de az a kevés, amivel rendelkezik, valoszínuleg elég huséges típus. Szuper, nekem pont egy ilyen kell, hogy érvényesulni tudjak. Bár remélhetoleg Maya után ez az osztag már eléggé hozzászokott a noi felettesekhez. Egyenlore azonban nem vallom be neki a rangomat, anélkul konyebb a dolgom. Ha olyan pechem van, hogy megkérdi, akkor azonban nem fogok neki hazudni.
-Tudtommal ez itt a park, szóval nem tévedtél el nagyon. - mondja a szemembe, majd hátat probál fordítani. Ilyen konnyen nem fogom feladni:
-Ezek szerint csak béna vagyok. A kapitány mondott valamit egy díszkertrol, és azt hittem ez az. - vágom ki magamat a helyzetbol ugy, hogy kozben azért ne gondoljon teljesen hulyének. Még nem nézett felém, de ha pár másodpercen belul nem teszi meg, akkor elállom az utját. Eddig ugyanis viselkedésileg egy eros kozepesen áll. Szerencsére mégsem kellett végul nekem lépnem ujra:
- Várj csak! Esetleg körbe vezethetnélek, viszont senkinek sem tudlak bemutatni. Mindig is magányos harcos voltam, ezért nem kerestem senkinek sem a társaságát. A nevem Hiraikotsu Omote! Téged hogy hívnak? - nyujtja felém a kezét. Nos, jolvan, akkor ideje, hogy megismerje az én vérmérsékletemet.
-Koszi, hogy elvállaltad. Nem kell magadat zavartatnod, valojában akivel meg akarok ismerkedni, ahhoz amugy sem szoktam kozvetítot használni. Yurenai Mistique vagyok, de nyugodtan hívj Mistynek, mint mindenki más. - teszem hozzá egy ujabb mosoly kíséretében, majd bármennyire is félek tole, elfogadom a kézfogást. Oké, ez nem volt akkora sokk, mint gondoltam, és az arcomra nem rajzolodott ki a meglepetésem. Szerencsére nincsenek nagyon félelmetes dolgai, csak egyszeruen zárkozott.
-Mi lenne, ha itt kezdenénk? Ha jol gondolom, elég gyakran vagy itt. Van valami kedvenc helyed? - tartom szoval mikozben kicsit élénkebben korulnézek. Tényleg szép lett ez az épuletrész, szerintem a legtobbszor engem is itt fognak megtalálni. Hátra pillantva látom, hogy legujabb kísérom kicsit lemaradt. Nem tudom ezt mire vélni, de remélem nem az én kozvetlen veiselkedésem eredményezte. - Jaj, gyere már, nem harapok! - piszkálom meg, majd elkapom a kezét és enyhe huzással probálom rávenni, hogy igyekezzen...

//Viselekedési proba//

Az események kezdenek kicsit meggyorsulni. A nő azt akarja hogy vezessem itt körbe. Amikor egy kicsit lemaradok elkapja a kezemet és húz rajtam egy kicsit. Inkább nem ellenkezek és követem.
- Szóval Mistynek hívnak. - ízlelgetem a nevét. - Ne haragudj hogy ennyire bunkó vagyok veled, de már az előző életemben sem voltak társaim. Nem vagyok bogaras, nincs szó ilyesmiről.
Megállok egy pillanatra és körbe nézek. A szemem végig fut az egész parkon, majd megrázom a fejemet.
- Ami azt illeti nincs kedvenc helyem. Mindig olyan helyre verődök ahol egyedül lehetek. Viszont ha bármire kíváncsi vagy megpróbálok segíteni. Renkudan szerint is barátkoznom kellene. Mindig azt mondogatja nekem hogy felejtsem el a múltat és a jelenben éljek. Bocsi de egy kicsit zavarban vagyok, nehezemre esik társalogni.
Míg beszélek folyamatosan követem a lányt. Megpróbálok én is vigyorogni, de sajnos ez még nekem nem megy.
- Nos, Misty. - nézek rá. - Mesélnél valamit magadról?

//Viselekedési proba//


Na ezuttal már nem kellett kéretni, megadta magát és kovetett. Én vidáman nézegettem a korulottem elterulo természetet, mikozben o minden kulonosebb rábeszélés nélkul végul is csak mesélni kezdett. Az elso elejtett mondatábol rájottem, hogy az o halála nem kovetkezhetett be olyan régen és még mindig nem tanulta meg, hogy az emberek és a világ változik. Mindenesetre alig tudtam megállni, hogy a képébe ne nevessek.
-Elozo élet? Az enyémnél rosszabb nem lehetett. - jegyzem meg vigyorogva, visszagondolva rá, mi mindent kellett végignéznem és mennyit szenvedtem az adottságom miatt. De megérte szerintem, ha ez nincs, még messze nem tartanék ilyen szinten. Lassan már kezdem is elfogadni, remélem egyszer véglegesen sikerul. Kozben minden erofeszítés nélkul visszavezetem magamat a partneremhez, aki ujabb monologba kezdett, amíg nem figyeltem. Szerencsére tudom minden egyes szavát, és nem fog engem álszentnek tartani.
-Semmi baj, megértem. Ha már ugy érzed nem tudsz mirol beszélni, nem kell. Rekudan egyébként a kardod? Szép neve van. És szerintem amit mond, az igaz. - teszem még hozzá, bizonyítva, hogy tényleg figyeltem minden egyes mondatára. Remélem azért nem néz nagyon mindentudonak ezért a megjegyzésért. mikor hátra pillantok, látom, hogy mosolyogni probál. Egyenlore ez nem megy neki, mert inkább hasonlít egy kutya vicsorgására.
-Semmi baj, ha nem megy nem kell eroltetni. Én évekig nem tudtam az arcomra egy oszinte mosolyt csalni. - vallom be neki, elvégre ugyis érdekli az életem. De mit mondhatok el neki ugy, hogy kozben ne leplezzem le magamat? Nos, a legjobb taktika, ha félig-meddig az igazat mondom.
-Oké, mesélek, ha utána te is. - kotom ki, majd megprobálok egy jo kis helyet találni. A kozelben van egy cseresznyefa, ami virágzok. Ez megfelel. Arra fordulok, majd elé megyek. Kozben pedig probálom osszeszedni a gondolataimat. Egy kisebb szokkenéssel az egyik alacsonybb ágra ugrom, majd leulok rá. Nem tudom Omote hajlando-e feljonni mellém, de én akkor is itt fogok ulni. - Az emberi életemre nem szívesen emlékszem vissza. Kezdetnek rossz családba szulettem, majd, máig sem tudom pontosan miért, kitaszítottak. Vagy lehet, hogy egyszeruen kimenekítettek. Mindenesetre idegenek neveltek fel, egyetlen emlékem pedig a családomrol egy tor volt. A halálomig kerestem a valodi szuleimet, akiket végul meg is találtam. De miattuk vesztettem az életemet. Utána sokáig nem akartam onnan elmenni. Látnom kellett a klánom bukását. Mikor végul ide kerultem, nagyon hasonlítottam rád. Magamba zárkoztam, és sokáig nem voltam hajlando szoba állni másokkal. Végul pár elszánt shinigaminak koszonhetoen megnyíltam, és rájottem, a magány nem segít. Azota rengeteg barátot szereztem, bár még mindig csak nagyon kevés van, akiben maradéktalanul meg tudok bízni. - fejeztem be a torténetet és így visszagondolva egy szonyi hazugság sincs benne, csak egyszeruen kihagytam részeket. De ezeket senkinek nem mondtam még el oszintén, szoval nem johet rá. De akkor most érdekelne, o mennyit hajlando elárulni magárol. Persze nem kotom az orrára, hogy én mennyit tudok. - Most pedig te josz. Téged mi tett ilyenné? - teszem fel az egyszeru kérdést, amire nem lehet rovid választ adni.

Ahogy sétálunk a parkban kezdem egyre jobban érezni magam. Már régen nem éreztem ilyet, nagyon régen nem. Vissza sem tudok már emlékezni hogy mikor voltam utoljára boldog. Minden szó nélkül hallgatom a nőt és közben kisebb mosoly ül ki az arcomra. Egy fáig tartott a sétánk, ott Misty felült az egyik ágra és úgy mesélt el néhány dolgot magáról. Amikor közli velem hogy én jövök akkor elkomorodok.
- Nos, jól sejtetted, a kardom neve Renkudan. - szólalok meg. - Egyedül ő az akiben megbízok ebben a világban. Az előző életemről nem szeretek beszélni, de mivel te megtetted, én is meg fogom. - ekkor egy kis szünetet tartok.
- Azt kell hogy mondjam, van bennünk néhány közös dolog. Fiatal koromban elkerültem a szüleimtől, egy bűnbandához. A pontos részletekre nem emlékszem. A Karmoknál tökéletes kiképzést kaptam és nekik dolgoztam egészen a halálomig. Valószínűleg ők voltak azok akik megrendezték a halálomat.
Ezután felülök hozzá, egy másik ágra. Pár pillanatig csendben ülök és csak bámulok magam elé.
- Ami azt illeti, az előző életem nem sokban különbözik a mostanitól. A halálom előtt bérgyilkos voltam. A Karmokat elég gyakran megbízták gyilkosságokkal, amiknek a jelentős részét én hajtottam végre. Éppen az egyik bevetésemre készültem, amikor a gépem kigyulladt. A zuhanás után kerültem ide. Nagyjából ennyi lenne a történetem. Max annyit tudnék még hozzá tenni hogy itt volt még kisebb kalandom, de az nem volt komoly.
Majd elcsendesedek. Pár percig csak bámulok magam elé, nem csinálok semmit. Hamarosan felnézek és megtörlöm a szememet.
- A sok gyilkosság tett ilyenné! - nézek Misty szemébe. - Minden egyes gyilkosság nagyon fájt nekem. Egyik áldozatomat sem tudom elfelejteni és ez nagyon fájdalmas. Viszont erre csak most jöttem rá, amikor átkerültem erre a világra. A halálom után nem akartam senkinek se a bábja lenni, de mégis azzá váltam! Azt remélem, ha végzek az ellenséggel akkor legalább néhány életet megmenthetek. - ekkor a kardomra teszem a kezemet.
- Viszont senkiben sem bízok meg, kivéve Renkudant!