Az óriás homokozó, avagy miből lesz az arrancar?

Edzés Rävval

Räv kicsit túl goromba, de igazából én sem viselkedek sokkal szebben a nálam gyengébbekkel-igaz, én nem ok nélkül kezdek el rondán beszélni velük, csak ha rászolgáltak. Ha nem ismerném Slarint, azt gondolnám, hogy ez egy általános jegye az Espadának, bár igazából van is rá okuk, hogy lenézőek legyenek másokkal szemben. Az, hogy van két betöltetlen hely már a tököm tudja, mióta, azt jelenti, hogy vagy senki nem mert jelentkezni, vagy a jelentkezők belebuktak a próbálkozásba, és darabokban végezték. Az, hogy ő mégis Espada, ráadásul nem is akármelyik, azt jelenti, hogy nagyon erős és okos lehet. Persze nem annyira, mint Slarin, de azért nem akárki.
Ez az önvédelem dolog logikusnak hangzik, az tényleg sokkal égőbb, ha támadó félként csapnak le, mintha te csak védekezel. A kocsmában is gáz, ha arcoskodik velem valaki, aztán leütöm, ha meg csak simán leütöm, az meg kevésbé. Azt a területet nyilván nem érdemes erőltetni, amiben bénábbak vagyunk, mint az ellen, abból mindig csak a baj van. Legalábbis nem arra kell támaszkodni, hanem az erősségedre.
Kinyitom a szám, de szinte azonnal be is csukom. A tisztelet az egy dolog, de ettől még nem vagyok sem egy hülye kisdiák, aki próbálja más szavakkal elismételni a tanára által elmondottakat, hogy ne tűnjön hülyének, sem pedig papagáj, aki ismételget és helyesel.
A halálisten az első ütésre beadja a kulcsot, amikor pedig az élettelen test kirepül a kezemből, már biztos vagyok benne, hogy ezt bizony tényleg érdemes megtanulni, ha ilyen hatásos, ezzel akár egy erős ellenfelet is ki lehet ütni. Igaz, hogy valószínű csak egy-két alkalommal fogom tudni használni, de az bőven elég is. A mozdulatokat külön-külön még be tudom azért vetni akikor is, ha az ellenfelem mozgásképes.
-Eddig igazából nem zavart a mindennapi tevékenységemben, de azért elég idegesítő. Adjuchasként megvoltam kezek nélkül is, úgyhogy szerintem meg tudom oldani-pár dologra a kezem nem használható, köszönhetően a hollow-lyuknak, de talán ütni még lehet vele, csak az a probléma, hogy két-három ujjamnak nincs rendes támasztéka, és így gyengébb lesz az ütés. Az, hogy egyáltalán hogyan tudom mozgatni ezt a kart, pedig örök rejtély, nincsen benne csont, meg egy csomó izom is hiányzik. Persze az is kérdés, hogy hogyan élnek egyesek lyukkal a mellkasukon, vagy éppen fejükön.
Ahogy vártam, szarul csináltam, amit kért, és meg is kaptam érte a lecseszést. Sajnos már annak is örülhetek, hogy többet nem esek el a rúgásom lendületétől, valószínű lassabban csinálom, mint ahogy azt kellene. Egy csomó harcot megvívtam már, úgyhogy annyit tudok a fizikáról, hogy minél gyorsabban megy valami, annál később zuhan le a földre. Lehet, hogy a rúgásommal is így van, ha gyorsítok rajta, akkor erősebb lesz, és el sem esek. Persze, ez mind szép és jó, de csak szavakban ilyen egyszerű ezt elintézni.
Fordítva már kicsit jobban megy, igaz, hogy már csak negyed órám van, ráadásul elég szar az időérzékem. Nagyjából annyi, mint amennyi ideje találkoztunk, úgyhogy vagy gyorsan megtanulom, amit kell, vagy szereztem egy olyan ismerőst, aki lenéz engem, ráadásul úgy, hogy még esélyt is adott rá, hogy másképpen legyen. Na, azt már nem!
A lábam nem elég erős hozzá, hogy ennél gyorsabban tudjak rúgni, ugyanakkor, mivel rendkívül profi sonido használó vagyok- meg persze szerény is, nem hiszem, hogy ezzel lehet a gond. Räv ugyan valószínű gyorsabb nálam, ha kiszednénk a sonido betéteket a cipőm talpából, de ő lényegesen kisebb testet cipel, mint én, úgyhogy a lába biztosan nem erősebb az enyémnél. A fizikumom tehát megvan hozzá, tehát nem ezzel van a gond, egyszerűen csak béna vagyok. Mi hiányozhat.
Az egyértelmű, hogy a rúgás előtt kellene valamit csinálnom egy, maximum két másodperccel, ami egyelőre hiányzik még. Amikor egy újabb sikertelen kísérlet után három-négy lépést teszek hátra, hogy elkerüljem a hanyatt esést, eszembe is jut, hogy mit csinálok rosszul.
A jobb karom, amivel a támasztás előtti utolsó ütést kell véghez vinnem, sokkal gyorsabban és nagyobb lendülettel kell hátra rántanom, így kapok egy kis forgó erőt, ami megnöveli a rúgásom erejét, ráadásul el sem esek, hacsak nem marad teljesen egy helyben, ugyanakkor ezt kétlem, elvégre a sebezhetetlenség és a "rendíthetetlenség" két különböző dolog. Ha meg el is esek, a rúgásom, akkor is erősebb lesz.
Visszasétálok elé, és felveszem az alapállást, mielőtt elkezdeném a kivitelezést. Jobb kéz-bal kéz-jobb kéz-bal kéz-jobb kéz... és most jön az a pillanat, amin változtatok. Jobb kéz hátra csap, bal kéz támaszt, a rúgás meg szinte már magától jön. Biztos, hogy ez volt eddig a hiba, nem szenteltem elég figyelmet azoknak a pontoknak, amelyek éppen nem érintkeztek a testtel, pedig ezek eléggé lényegesek, elvégre hiába csak egy láb vagy kar érintkezik az ellenféllel, a test többi pontja általában oroszlánrészt vállal a sikerben.
Amennyiben nem mond semmi olyasmit, hogy "haladunk", akkor néhányszor megismétlem ugyanezt a módszert, mielőtt elkezdenék más hibákat keresni.

Edzés Diegonak

A hollow – lyukát illetően bólintok az elhatározásán. Igazából valami ilyesmit is akartam hallani, még ha ezt látványosan nem is ismerem el. Ha már ilyesmi miatt nekiállt volna siránkozni, azt hiszem nagyot csalódtam volna benne és elmerengtem volna azon, hogy valóban Sleryrrlyn’dreskel-sama fracciónja volt e, vagy csak füllentet? Hiszen a segunda alatt biztosan nem szolgáltak gyáva kis nyápicok.
Némán figyeltem erőlködését, igyekeztem minden egyes mozdulatot szemmel követni, amit csinált, s ha valami hibát látok benne szólni neki. Viszont nem azonnal, vártam, hátha magától jön rá dolgokra, hiszen nem mindent kap meg csak úgy az arrancar… ingyen és bérmentve. Nem, küzdeni kell érte! >.> Bár a szinkronban lévő mozgáson és erőtlen ütésén való csiszoláson kívül más hibát nem láttam benne. S ezek mind tőle függnek, hogyan sikerül majd jobban kiviteleznie.
A fordított felállásnál, mintha némi javuló tendenciát vélnék felfedezni nála, rúgása erősebb lett, de még mindig nem megfelelő. Nyugodt szívvel hagyom próbálkozni, hiszen saját magának kell rájönnie, hogy számára miképpen lenne jó a mozdulat végrehajtása. Azonban az idő ketyeg, s erre figyelmét is felhívtam már egyszer. A testemen lévő kígyók pikkelyeihez hasonló erős bőrréteg gyengülését érzem egyre fokozatosabban. Hogyha a képesség időlimitje lejár egyértelműen megálljt fogok parancsolni, hiszen ezzel együtt elveszti a kihívást a tanulásban, ami miatt nem fog elfogadható végeredményt szülni.
- Öt perc, zöldecske… >.> - karba teszem kezeimet, amikor huzamosabb ideig tántorodott el, s esett gondolkodóba. Inkább felhívtam a figyelmét az időre, mielőtt azon kapná magát, hogy túl sokat töltött képzeletei mezején, minek eredménye az lett, hogy nem tud többet kísérletezni az ütéskombinációval. Neutral

Kérdőn szemléltem, hogy mit fog tenni, s felvont szemöldökkel konstatáltam, amikor újulterővel elém áll, az alapállást felvéve mellé. Elvigyorodok, mintha csak érezném a levegőben, hogy valami érdekesben lesz most részem, hogy talán az ütés helyes kivitelezésnek lehetek szemtanúja!
Az ököllel tett ütései elfogadhatóbban sikerültek, mint eddig. A rúgása ezúttal pedig erősebb volt az előzőeknél, még jómagam is megéreztem annak durva csattanását oldalamon, s jobban rá kellett helyeznem a súlyomat bal lábamra, hogy a feldűlés helyett, csupán odébb csússzak pár centit a homokban.
- Nem rossz zöldike, még egyszer. – mondom vigyorogva, amiért elérte a kívánt hatást. Lehetőséget adok arra, hogy így tegyen még pár próbát vele, hogy rögzüljön fejében számára a mozdulat helyes kivitelezése, illetve megsértse hierromat. Ezt pedig hamarabb teljesítette, mint hittem! Az újonnan elismételt mozzanata el is érte a kívánt hatást, melyre törekedett az általam adott feladat kapcsán… a kígyószerű pikkelyeken megtörni látszottak erőteljes rúgásának nyomán. Ötödére viszont már megálljt intettem, mielőtt elfajulna a helyzet, s a végén törött bordákkal mehetnék vissza Las Nochesba.
- Nem semmi ez egy mihasznától. >.> – jegyzem meg, miközben a hegyével homokba szúrt Luciferhez sétálok, s nyelénél fogva kirántom, majd egy elegáns pörgető mozdulattal visszahelyezem azt hátamra. Sleryrrlyn’dreskel-sama nem semmi arrancart hagyott ott Las Nochesnak. Könnyedén tanul és ügyesen, ahogy az elvárt! Örülök, hogy átadhattam valamit neki a tudásomból. - Elismerésem, Diego. Remélem, még találkozunk Las Noches falain belül. – tekintetem enyhült, s egy apró mosolyt ejtek meg, miközben féloldalasan visszafordulva vetek rá egy pillantást, majd további szó nélkül elindultam vissza a homokdűnéken át Las Nochesba. Eleget időztem itt, ráadásul megéheztem, húst akarok enni, minél előbb. Neutral

Vajon Pappi~ *.* otthon van már?

//Köszönöm a játékot. Remélem hasznos volt a kari tanítgatása. >o<//

Üdv!

Nagyon szép edzést írtatok, bátran mernék vele példálózni azoknak, akik a titok nyitjára kíváncsiak. Räv számára az edzés sikeres, a következő alkalommal jutalomra is számíthat, míg Diego 1000 LP jutalmat kap az erőfeszítésére, mindkét pontot pusztakezes harcra kell tedd. LEZÁROM az edzést.

Frassuljunkbe!

Ahhoz, hogy az utam végére érhessek, mindenképpen be kellene jutnom valamelyik espada kegyeibe, hogy vegyen magához, mint fraccionja. Ebből az elhatározásból indultam meg a sivatagba, hogy ott végig gondoljam, hogy melyik espada lenne számomra ideális, akinél bepróbálkozhatnék. Már út közben arra az elhatározásra jutottam, hogy az alacsonyabb rangú espadaknál csak akkor próbálkozok, ha nincs más választásom, így tehát csak a primera espada, a segunda espada, a tres espada, cuarta espada és a quinta espada jöhet szóba. Las Noches falai között nem volt kedvem tovább gondolkodni, ezért gondolataimat elnyomtam, s teljes csendben vonultam a sivatag felé. Csupán a lépteim hallatszódtak az üres folyosókon, s kisvártatva újra azt a helyet láttam, vagyis azt a táblát, éppen átállítódott, hogy az aktuális információt mutassa. Szokatlan volt, hogy most, séta közben bukkant elő ez a jól ismert ismeretlen képsorozat. Egy jó ideje csak akkor jött elő, ha annak a táblának a zaját hallottam, de most nem hallottam, vagyis hallottam, csakhogy Las Noches folyosóin nem visszhangozhatott. Mondhatni megbabonázottan bambultam azt a nyamvadt táblát, azt nem tudom, hogy mennyi ideig, mivel elvesztettem az idő érzékemet, mint ilyenkor mindig. Amilyen hirtelen elő jött, olyan hirtelen találtam magam a sivatagban. ~A fene beléd! Alva járót csináltál most belőlem? Az nem elég, hogy olykor komplett hülyének néznek? Pf..~ Hátra fordultam, s meglepve vettem észre, hogy bizony a tervezetnél jóval kijjebb/beljebb vagyok a sivatagban, mint szerettem volna. Egy dühös toppantással konstatáltam, aztán elindultam visszafelé egy enyhe körívet leírva, legalább sétálok, miközben gondolkodok. Az első, ami beugrott az 5 rangosabb espadaról, hogy mind nő, vagyis a segunda espadan kívül mind. Csábító gondolat volt, hogy ennyivel elintézzem a választást, de az is felmerült bennem, hogy mi lenne, ha egy nő espada mögé bújnék? Akkor leplezni tudnám a nő gyűlöletemet, így talán több ideiglenes támaszt szerezhetnék a hosszú nagy utamhoz. Ez is csábító gondolat volt, így e kettő gondolat között évődve haladtam visszafelé, vagyis haladtam volna, mert úgy az út egyharmadánál megéreztem egy erőteljes reiatsut. ~Ez csak egy espada lehet.~ Így a vívódásom eldöntöttnek látszódott, akármelyik espada is az, ő nála próbálkozom be. Így elindultam, amerre a reiatsu forrását sejtettem. Már volt párszor, hogy rossz felé vettem az utamat, de szerencsére most nem ez történt meg. Nem kellett sokat gyalogolnom, mikor egy bucka túloldalán megpillantottam őt, a lélekenergia forrását. Egy kislányt, botorság lett volna áldozatnak tekintenem, hiszen nagy eséllyel én lennék a tápláléka, ha rátámadnék, és nem fordítva. És megérzésem bebizonyosodott, mikor megláttam az espada tetoválását, egy hármast.
- Buenas noches, Tres Espada! – Köszöntem rá meghajolva, s kalapomat levéve, mikor már elég közel voltam hozzá, hogy nem kelljen kiáltoznom, mert a kiáltozás olykor tiszteletlenség, és vannak, akik nem szeretik, ha tiszteletlenséggel zavarják, és én most nem akartam rossz pontokat szerezni, hiszen a fraccionja akarok lenni. – Nagy megtiszteltetés önnel találkoznom, főleg így megbeszélés nélkül, remélem nem zavarom, señorita. – Miközben kedvesen, nyájasan köptem magamból ezeket az undorító szavakat, csak reméltem, hogy nem fog táplálékvak nézni.

~ Talál, méghozzá a legjobbat Cool

~

Értetlenül ráncolva a szemöldökömet próbáltam beazonosítani emlékeimben a nőt (jobban mondva lányt, testileg nem nézett ki idősebbnek nálam), de úgy, hogy semmit nem mondott magáról, eléggé nehéz volt. Némán hallgattam csak öntelt szófolyását, beszéljen, amit csak akar, de igazán örülnék, ha a lényegre térne és kiengedne innen. Na nem mintha olyan nagyon unatkoznék idebent, mégiscsak szánalmas, hogy így el van telve magától, nekem pedig nem kellett öt-tíz perc sem, hogy rájöjjek a kis ketrece rejtélyének megoldására. Egyik szemöldököm kérdőn húztam fel, mikor végre elhallgatott egy kicsit.
- A neved talán ismerem, de ha semmit nem mondasz magadról, épeszű arrancar nem találná ki, hogy ki vagy. Eli-sama sok mindent közöl velem, de mostanában ritkábban beszélünk, nem mesélt még alacsony, szőke ismeretlenről, aki előszeretettel magasztalja fel magát akár istennek is és hiszi azt, hogy mindenki ismeri – fejtettem ki a saját véleményem unottan.
Azt nem kérdeztem, honnan tudja ki vagyok, igazából büszkeséggel töltött el, hogy ismer, ezek szerint nem csak apró homokszem vagyok Hueco Mundo végtelen sivatagában, akiről senki nem tud semmit, maximum az espadája, de mostanság ő is elég gyakran megfeledkezik róla és inkább az Ángel nevű másik fraccionjával foglalkozik, aki a lehető legidegesítőbb arrancar a világon >.> Szívesen megismertettem volna az arcát vagy az érzékeny részét Maestroval, de kicsit tartottam a következményektől. Mégiscsak Eli-sama nagyon kedveli, állandóan együtt vannak, ez nem igazság, én sokkal hűségesebb és okosabb és… és… nem tudom, mindenben sokkal jobb vagyok annál az aljas söpredék senkinél.
- Espera un minuto!* Én nem mondtam, hogy unatkozom – eszméltem fel meglepetten gondolataim kusza fonalából.
Hogy gondolja, hogy én, aki el tudnék lenni a saját szórakoztatásommal akár napokig, egyáltalán nyafognék azért, mert unatkozom? Találok én magamnak játékot, ha nincs mit csinálnom, feltalálom magam, nem kell nekem segítség senkitől, pláne nem egy arrogáns, névtelentől, aki még azt sem hajlandó elárulni, ki ő. Talán direkt húzza az eszem és valójában egyáltalán nem fontos személyiség, csak velem akarja mindezt elhitetni? Milyen ügyes trükk!
Ahogy a penge lemetszette egy tincsemet, barna szemeim döbbenten tágultak hatalmasra, de visszafogtam magam. Nem fogok pont egy ilyen aljadék ellen elbukni, szégyen és gyalázat lenne! A következő, villanó penge felé lendítettem már kihúzott botomat, de elvétettem az irányt és felsértette a lábam. A fenébe, nem kéne ilyen figyelmetlennek lennem. Feszülten, immár állva figyeltem, honnan ér a következő támadás, tekintetem a ketrec egyik sarkából a másikba ugrott. Megforgattam tenyeremben a botot, de pont rosszkor – alig tudtam elugrani a penge elől, így is megkarcolta az arcom. Letöröltem a kevés kifolyó vért, majd elugrottam a következő támadás útjából. Talán csak hihetetlen szerencsémnek köszönhettem, hogy a következő nem csapta le egyenesen a fejem és szinte szétrobbant az útjába tartott fegyveremtől. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és próbáltam leporolni magam, de jött is a következő, most oldalamat találva be. Izegtem-mozogtam időközben, de még így is láttam, van valami rendszer abban, ahogy a támadásokat kapom. Összeszűkült szemmel figyeltem a következőre és igazam lett; szinte pont onnan jött, ahonnan korábban. Kivédeni még így sem tudtam, csak elugrani előle, így már szinte mindenem tiszta homok lett. Köpködve egyenesedtem fel és kiráztam a hajamat, hátha jobb lesz.
- Mit vársz tőlem, ássam ki magam? – fakadtam ki dühösen, egy penge lecsapása után.
Mindenem tiszta homok lett, szemem-szám megtelt vele, legszívesebben ordítottam volna, mint aki megőrült, de nem voltam hajlandó ennyire lealacsonyodni. Már az is megalázó, hogy még mindig idebent vagyok.
- Jól van, mit akarsz? Minek fejében tűnteted el körülem ezt a ketrecet? Álljak ki egy próbát? Feleljek valami ostoba kérdésre? Megteszem. Ki akarok jutni, ezt akartad, nem? Nem vagyok hajlandó olcsó féregként kikaparni magam innen, ha meghalok sem! – mélyesztettem barna lélektükreim egy pillanatra a másik lányéba, majd eltérítettem a következő támadást és lehajtottam a fejem.
Megvan már a logika, innentől nekem ez gyerekjáték. Ki lenne olyan ostoba, hogy ezek után máshonnan számít támadásra? Azért kicsit aggódtam, hogy mit tehet még velem „fogvatartóm” ebben a börtönben, mégiscsak azért ezek a pengék is megvágtak az elején és ha nem figyelek… meg egyébként is, előbb-utóbb fáradni kezdek, nem védhetek örökké, valamivel vissza is kell támadnom! De mivel, ha egyszer be vagyok zárva?

Spoiler:

Fracción

Hueco Mundo kietlen homokdűnéi kezdenek az agyamra menni. Irritál, hogy egyre többször menekülök ebbe a nagy térségbe, hogy egymagam lehessek és gondolataim. S mindenkit, aki szembejön velem, azt nyomban elpusztítom. Ne álljon az utamba a csőcselék, ha még arra sem voltak képesek, hogy továbblépjenek mostani alakjukon. Idekint nagyritkán találkozom különben is a Las Noches falain belül vegetáló pornéppel. Talán jobb is, nyomban felhúzom magam azon, hogyha arra gondolok, újra és újra ellustulják a napot, semmi hasznosat nem téve az arrancarok jobb jövőjéért. Miért is tennének bármit? |-( Végül is minek edzeni vagy megtartani mostani tekintélyünket, totálisan fölösleges nemde? -_-’’ Aztán ha jön az újabb feketeruhás csőcselékhullám, hogy kiirtsanak minket, akkor pedig még ők lesznek meglepve a legjobban. Főleg, hogy az arrancarok figyelme most túlságosan lekoncentrálódott Sethre és ténykedéseire. Még most is felhúzom magam azon, hogyha belegondolok a vasto lordék létezésébe. Feltéve, ha léteznek… akkor már mi is hallottunk volna róluk komolyabban, mint eddig és nem csak szóbeszédeket, hogy vannak, élnek valahol szerte eme óriási sivatagban. Idegesítő, hogy egyetlen kifejezéssel bogarat volt képes ültetni fejembe az a galád trónbitorló! >.>
Dühödten rúgtam bele következő lépésem során a földbe, ezzel felkavarva lábam ügyébe kerülő homokot. Mérgemet jobb megoldás híján így próbáltam meg levezetni, de a pluszba, önként magát felszolgáló hollow is pont kapóra jött. Elképesztő, hogy ezek a pondrók mennyire bugyutábbak lesznek az idő során, mintsem némileg mondjuk… eszesebbek. Mivel gondolkodhatnának is mielőtt cselekszenek. Neutral

Ugyanis mindegyik így kezdi, aztán csodálják, hogy Lucifer pengéjén kötnek ki. Nem mintha bánnám, hiszen annál jobb talán nincs is, mint a vacsora, mely magától házhoz jön, csupán elszomorít, hogy ennyire csökken a még normális részbe sorolható jövőbeli arrancarok száma, akikből még lehet is valaki. >.>”
Kedvtelenül fogyasztottam el a táplálékot, mely éppen horgon akadt, annyira belefeledkezve, hogy még az is igazán nagy meglepetéssel ér, amikor egy idegen váratlanul megszólított. Igyekeztem leplezni döbbenetemet, hogy egyáltalán nem számítottam holmi leszólításra itt, Hueco Mundo kihalt pusztaságában. Mogorván mértem végig fajtársamat, s köszöntésére, csupán egy apró morranásra méltattam. Egy újabb idegesítő ficsúr próbálna kitúrni a helyemről? >_> Kehh… azt lesheti, megküzdöttem érte, ilyen hamar nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a markomból! Mad

Különben is, mit hajladozik itt előttem? -_- Elaludta a derekát vagy mi a fene?! >.>
- Kehh… attól függ, mit akarsz, mihaszna! >o> – karba tett kézzel húzom ki magamat mérgelődve, miközben igyekszek szemkontaktust felvenni vele, ami a magasságbeli különbségek miatt igen keserves. Miért kell minden pondrónak egy félorjásnak lennie? >_> Remélem, nem azért legyeskedik itt körülöttem, amire gondolok. Egyáltalán nem vagyok ráhangolva most a pattogó kis bolhák rendberakására. :<
Fél pillanatig szemezek vele, majd felvont szemöldökkel, kissé bizalmatlan lépéssel állok elő. De nincs mit tenni, már Las Noches sem a régi, így hát jobb inkább óvakodni, mintsem pofára esni.
- Merem remélni, hogy nem valami agyafúrt húzásra készülsz, pondró! >.> – Lucifert elegánsan megpörgetve kezemben szegezem végül pengéjét a kalapos fickóra. Vészesen közel a képéhez, hogy érezze szövegem mellett, hogy én nem olyan vagyok, akivel csak úgy packázni lehetne. El akarom kerülni a felesleges csetepatét, bízok abban, hogy a szöveg és ez elég lesz hozzá. Bár ki tudja… a mai naplopókból bármit kinézek. -_-

Vívólecke Dei-channak

Nagyjából ugyanazt csinálom, amit pár napja is tettem, mégpedig egy újabb félhalott shinigamit vonszolok magam után. Nem is nehéz elkapni őket, mint kiderült, főleg Karakurában találkozok erősebbekkel, ez a nő kifejezetten gyenge volt. Nem is értem, hogy gondolta, hogy képes lesz megsebezni engem egy egyszerű legyezővel, még akkor is, ha képes volt vele uralni a szelet. Amint eltörtem a karját, vége volt, igaz, nem sokon múlott, hogy sikerüljön átütnie a hierromat, ma már nem nagyon kellene megerőltetnem magam.
Ledobom a földre magam mellé a fehér hajú lányt. Egészen helyes, még így, ájultan, véresen is, kár, hogy shinigaminak született. Talán könyörületes leszek, és gyorsan végzek vele, ha már nincs rá szükségem, felesleges lenne neki még több fájdalmat okozni. Egyelőre a lélekenergia-szintje kritikusra csökkent, úgyhogy valószínű órákig ájult marad. Ez bőven elég idő lesz, ha ennyi alatt nem sikerül, amit akartam, akkor nagyon dühös leszek Deire. Csak miatta hagytam életben ezt a shinigamit, nem szeretem elhurcolni őket ide, de szükségem van a kardjára.
Igaz, nem bánok túl jól a katanával, soha nem is használtam ilyen fegyvert, de a shinigamik közül mindenki, illetve az arrancarok többsége ezzel harcol, úgyhogy kulcsfontosságú lenne megtanulni. Eredetileg a testét is fel akartam használni gyakorlásra, de ha megölöm, akkor ebben a dimenzióban viszonylag gyorsan elbomlik, ha pedig hagyom, hogy Dei ölje meg, akkor nem lesz olyan finom és tápláló. A mutogatáshoz még jó lesz, de azt nem hagyom, hogy megölje, ez itt az én prédám, nehéz volt hozzájutni.
Megérzem Dei lélekenergiáját a közelben, éppen jókor jött, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy most elkezdjem a környéken lévő kisebb hollowokat idecsalni, és a lélekenergiájuk felhasználásával stabilizálnom kelljen a shinigami nő állapotát. Egyelőre nem érzem, hogy életveszélyben lenne, a törött karján kívül csak néhány kisebb sebet okoztam neki a karóimmal az egyik lábfején, a két felkarján, a kezein és egy valamivel mélyebbet a csípője bal oldalán, de előbb-utóbb így is meghal ellátás nélkül a vérveszteség miatt. Igazság szerint a nőre nincs szükségem, a saját testemen is be tudnám mutatni, amit rajta akarok, de abban nem vagyok biztos, hogy mi történne a kardjával, ha megölném őt.
-Késtél-a másik arrancar nagyjából a hátam mögül, Las Noches irányából tűnt fel. A város gigantikus tornyai még innen, kilométerekről is óriásinak látszanak, de tudom, hogy elvileg senki nem vehet észre minket. A legutóbb pont összefutottam itt egy Espadával, de az valószínű véletlen volt, nem valószínű, hogy Räv-sama ma is erre járjon, ha pedig gyengébb téved ide, hát a felismerhetetlenségig összeverem, amiért zavarja a köreinket. Főleg akkor, ha igényt tart a kajámra. -Nem tudtam a tiédhez hasonló tőrt szerezni, nem is nagyon tudnám használni, de van nekem is hasonló alapon működő fegyverem, igaz, jóval rövidebb, és máshogy használom, mint te a sajátodat.
Veszek egy nagy levegőt, miközben lehajolok a shinigami nőért, és óvatosan-legalábbis ahhoz képest, ahogy nemrég bántam vele- felemelem a ruhájánál fogva. Mégiscsak jó, hogy van egy próbababánk, különben nem látnám, hogy Dei pontosan hová mutogat. Ha rossz helyre, akkor bizony hiba lenne tovább haladni az anyaggal, mielőtt felfogta.
-Mivel a te zanpakutod egy szúró fegyver, ami inkább igényel pontosságot, mint erőt és brutalitást, nem én vagyok a legjobb segítség számodra- Áspid hatalmasra nőtt pengéje most is a hátamon függ, nem használtam már egy ideje, ezt a nőt is nélküle győztem le. A korábbi kardomra is emlékeznie kell a múltkorról, az persze korántsem volt ennyire brutális eszköz, de az sem szúrásra lett kitalálva. Kinyújtom a jobb karommal magam mellé a shinigami lányt, aki lényegesen könnyebb, mint a múltkori, úgyhogy erőlködés nélkül tartom meg, a másik kezemmel pedig elővarázsolom az egyik karómat a ruhaujjamból. -Én általában csak arra megyek rá, hogy vérző sebet okozzak, amikor ezeket a pengéket használom, mivel mérgezettek, de ettől függetlenül ismerem nagyjából egy test belső felépítését. Arra szeretnélek első körben megkérni, hogy nyújtsd ki az ujjad, és lassan bökd meg a shinigami testét azokon a helyeken és olyan szögből, ahonnan a lehető leggyorsabban okozható halálos sérülés! Járd körbe, a sonidoval kombinálva a hátát is lehetőséged van megsebezni, nem kell a szemből induló támadásokra korlátozódni-a lány első ránézésre élettelen rongybabának tűnik, de azért még szuszog, és valamennyi lélekenergia is érzékelhető belőle, talán mégis kibírja az edzés végéig. -Nem szabad ezt a részt félvárról venni, ha a kard átmegy rajta, nagy valószínűséggel belehal orvosi ellátás nélkül, de ilyenkor te is sebezhetővé válsz, és ha nem okozol neki elég súlyos sérülést, akkor kellő akaraterővel könnyedén kihasználhatja azt, hogy védtelen vagy, és végezhet veled, mielőtt meghal. Egyébként ha elhibázod, célszerű elengedni a kardot, és eltávolodni, amíg össze nem esett-kíváncsian figyelem Dei mozdulatait. A legideálisabb célpontok a szív, a tüdő, a torok és a fej, különösen a szemek, amelyeken keresztül elérhetjük az agyat. Ha máshová szúrunk, az áldozat a vérveszteségbe hal bele, tehát ha nem esik össze a fájdalomtól, bőven van ideje még cselekedni, ha úgy akarja. Ez szerintem annyira nem bonyolult, valószínű tudja is, de a legbiztosabb az, ha tisztázzuk az alapokat, különben homokra építünk mindent, és ha később emiatt meghalna, azért én lennék a hibás. Amennyiben elégedett vagyok vele, folytatom is, most jön az igazi feladat. -Előfordulhat az is, hogy olyan küldetést kapunk, hogy egy bizonyos személyt élve kell elfogni, ilyenkor olyan pontokat kell támadni, amelyek nem okoznak halálos, illetve életveszélyes sérülést, ellenben a lehető legrövidebb úton harc- és menekülés-képtelenné teszik az ellenfelet. Ha alaposan megnézed, már láthatsz rajta néhány ilyen sérülést, úgyhogy kaptál tőlem egy kis segítséget is hozzá. Ezúttal is mutasd meg, hogy hová szúrnál pontosan! Most is csak néhány pont maradt, ha rossz helyre szúrsz, akkor megsértesz egy olyan főeret, aminek következtében a célpont meghal, mire hazaérsz vele, illetve egyáltalán nem akadályozza a mozgásban. Javaslom áttanulmányozni a Szayel Könyvtárban a vérkeringésről szóló részt egyébként- rámosolygok, most már tényleg kezd ez olyan lenni, mint egy idióta tanóra, de ettől függetlenül ez majdnem olyan fontos, mint az előző rész, rendkívül kellemetlen, ha élő személy helyett hullát viszünk haza. Persze az elfogásához nem kell feltétlenül fizikai támadásokat alkalmazni, több különleges képesség is segíti ezt, de ettől függetlenül hasznos, ha úgy is tudunk harcolni, hogy közben nem veszélyeztetjük az ellenfél életét. Például ha az utolsó sérülést, amit a nő csípőjén okoztam, a combján, az ágyékán vagy az oldalán ejtem, már régen halott lenne, így nagyjából elkerültem a fő ereket, és kellően fájdalmas sérülést okoztam ahhoz, hogy ne tudjon menekülni. Persze én ritkán megyek arra, hogy meghagyjam valaki életét, de arra is jó, hogy időben rájöjjünk, hogy ebbe bizony nem fog belehalni. Ehhez tényleg elengedhetetlen némi anatómia, én is felkészültem belőle, amikor megalkottam a karóimat.

Frassuljunkbe!

Köszönésemre a Tres Espada meglepetten nézett föl rám, aztán viszont az espada tagjaihoz méltó felsőbbrendűséget, nagyságot, hatalmat sugározva állt, s szegezte nekem a szavait, aztán fegyverét, ez utóbbi majdnem a kalapomat illetve az arcomat szabta meg, próbálok nyugodt maradni, hiszen, ha meg akarna ölni, akkor már halott lennék, nem? ~Csak a megfelelő szavakat kell kiejtenem a számon, és közelebb leszek ahhoz, hogy a fraccionja lehessek. Talán tényleg plusz pont, hogy nem kiabáltam, mert lehet, ha kiabálok, akkor az életemmel fizettem volna. Mihasznának és pondrónak szólít. Hmm... A porndró utal arra, hogy egyenesen lekezel, de ami igaz erőnk közti különbség tényleg jókora. Mihaszna? Talán haszontalannak gondol? De vajon csak engem, vagy mindenkit? Meg kell győznöm, hogy nem kívánok vele harcolni, hiszen se nem untam meg az életem, se nem akarok a helyére törni. De jól eltalálta, egy agyafúrt húzásra készülök, de ahhoz fraccionná kell, hogy váljak. Talán az is jó lenne, ha megerősíteném, hogy hozzá képest egy mihaszna pondró vagyok... hmm.. nem is rossz ötlet!~ Egyet hátrébb lépek, s próbálok biztató mosolyt erőltetni magamra.
- Igaza van, señorita. Csekélységem a Tres Espadahoz képest csupán egy mihaszna pondró. Az erőm arra se elég, hogy egy espada árnyékáig elérjek. És létemnek nincs célja, hiszen nincs, ki utat mutasson nekem. - ~Oh, még jó, hogy a sivatagban nincs plafon, mert az most biztos, hogy a nyakamba szakadna.~ - Tudom, Seth ott áll fölöttünk, de ő egyedül van, míg mi mihasznák rengetegen. A Tres Espada kisugárzása, kiállása a tettek erejétől kapja a lángját, kérem, had kövessem ennek a tűznek a fényét! - Azzal nagy kínok közepette, miket felszín alatt próbálok tartani, féltérdre - jobb térdre - ereszkedek, a fejem lehajtom, a bal kezem, miben a kalapom van a bal térdemen van, s a jobb kezem ökölbe szorítva szintén a földre támasztom. ~Pf.. Micsoda megalázkodás! Hogy milyen undorító, egy nő előtt így megalázkodni! Nem! Úgy kell gondolni, hogy a Tres Espada előtt ereszkedtem féltérdre. Igen, így már elviselhetőbb. Ezzel viszont neki nem kell tisztában lennie, és azzal sem, hogy csak hasznot akarok húzni abból, hogy egy magas rangú espada fraccionja leszek, már, ha elfogad fraccionjává. egyszer majd én leszek Las Noches uralkodója! De haladjunk csak szép sorjában! Először egy rangosabb espada fraccionjává kell válnom, aztán ha elérkezett az idő espada rangra kell lépnem, és csak azután jöhet az, hogy én legyek Las Noches ura, de természetesen az x-esek bizalmát is bírnom kell, mert máskülönben velük meggyűlhet a bajom. Viszont most tényleg a mostani lépésre kell koncentrálni, aztán jöhet a többi.~

Edzés Diegoval

Ismételten nem volt valami felettébb különleges reggelem. Felkeltem, ücsörögtem, majd ücsörögtem még egy keveset, végül gondolkodásba kezdtem és kiterveltem, hogy többet kell ücsörögnöm, így azt is tettem. A magamhoz képest kifejezetten tartalmas reggel után, ami azért volt tartalmas, mert nem csak filozofáltam, hanem ültem is közben, egy kifejezetten érdekes délután elébe néztem, mivel ismét találkozóm volt Diegoval. Nem, nem azért, hogy még több pénzt sikerüljön cero italokba verni, hanem azért, hogy tovább tanítson engemet. Őszintén szólva felettébb örültem, hogy megint számíthattam rá, mint személyes edzőként, főleg azután, miután elvert engem az a bizonyos shinigami. Egyre inkább fokozódott a bosszú íze, viszont minél jobban akartam ezt megkísérelni, annál inkább kergettek az érzéseim abba az állapotba, hogy ezt mégis jobb lenne tovább húzni, hogy még erősebb és még erősebb legyek. Tudtam, hogy csak úgy sikerülhet a teljes bosszú, amiért egykori ellenfelem nem csak sebekkel, de életével is fizet. Igazából nem tudtam hogyan megbirkózni azzal a tudattal, hogy egy általam tisztelt személyt a porba tiporjak. Az esetek többségében a tisztelt személyek az erősebbek, sőt, ők állnak a dolgok tetején, így még kiállni sem volt még elég merszem. Már szemeimmel megpillantottam Diegot, de ő közölte, hogy késtem. Nem volt tőlem megszokott, hogy késsek, biztos a sok ücsörgés miatt történt. Diego közölte velem, hogy nem tudott az enyémhez hasonló kardot szerezni, ezért megemelt egy shinigamit, aki meglátásom szerint nő volt. Diego feladata a számomra pedig az volt, hogy mutassam meg a shinigamin, hogy melyek azok a pontok, amiket megszúrva halálos döfést sújthatok be. ~ Eddig nem is gondolkoztam a halálos döféseken, eddigi harcaimon csak idétlen támadásokat intéztem, teljesen védhető helyeken... Kezdett belém szállni az okosság, miközben visszaemlékeztem buta lépéseimre. Őszintén szólva, sosem voltam jó közelharcból, de éreztem, hogy itt volt az ideje. Körbe sétáltam a nőt kétszer, majd megálltam előtte és először a torkához mutattam.
- Ez tartja a fejét, ha sikerül oda döfnöm, akkor szaladgálhat fejét vesztve... gondolom.
Mondtam kissé bizonytalanul. A bizonytalanság nem tudtam miért volt bennem, talán, mert teljesen amatőr voltam a kardozós dolgokban. A következő mutatásom a nő mellkasára esett. Sajnos megböktem a mellét, de gyorsan, egy óvatos mozdulattal visszahúztam az ujjamat, közben Diego tekintetét fürkészve, hogy nem vette-e észre. Nagyon reméltem, hogy nem szúrta ki a bakimat, mert az elég kellemetlen lenne számomra, hiszen nem vagyok perverz, sőt nem is szándékozom az lenni.
- A második... ööö... hely... gondolom a szíve lenne a célpontnak, ami körülbelül itt helyezkedik el. Gondolom ez a pont csak shinigamiknál érvényes, mert nekünk egy lyuk van ott... gondolom... azaz nekem igen.
Arrébb mozdultam, így már nem elölről mutattam a dolgokat. Az egyik oldalához mentem, leguggoltam és a bordái felé mutattam.
- Egyszer beütöttem itt, azaz egyik emlékem azt sugallja... és az nagyon fájt. Remélem, hogy ez is egy halálos pont, ha pedig nem is, biztos fáj... igen... remélem.
Kezdtem eléggé kellemetlenül éreznem magamat, miközben Diego figyelt. Olyan volt, mintha valaki csak állna és ítélkezne a gondolataim felett. Bólintottam Diegonak jelezvén, hogy számomra ennyi volt a cselekedet és jöhetett a következő okosság. A bizonyos okosság ismét egy mutogatós feladat volt, de ezúttal olyan pontokra kellett mutatni, ami nem öli meg az ellenfelet, de harcképtelenné teszi. Ennél a feladatnál sokkal kényelmesebben éreztem magam, mert a shinigami aki legyőzött éppen ilyen helyekre támadt. Böktem a shinigami térdhajlatára, vállára és még harmadiknak, egy tippszerűet mutattam a combjára, ami megítélésem szerint eléggé kapcsolódott a térdhajlatos tippemre, mert láb ellen való. Reméltem, hogy semmit sem rontottam el, vissza mentem kiinduló állásomra és vártam, hogy Diego megszólaljon.

Vívólecke Dei-channak

Nagyon jól tettem, hogy az alapoknál kezdtük, meglepett, hogy annak ellenére nem tudja, hogy pontosan hová kell szúrni, hogy a fegyvere pont ilyenfajta szaktudást igényel. Nem tudom, hogy hogyan élte túl eddig, valószínű a különleges képességei ennyire fejlettek lehetnek, esetleg ennyire sokrétűen használhatóak. Én nem tudok semmit Dei képességeiről, úgyhogy nem tudom, hogy így van-e, de valószínű így van, mert a vívásban ezek szerint nem jeleskedik.
Ami még inkább meglep, hogy nem meri megérinteni sem a nő testét, amikor hozzáér a melléhez, elkapja onnan a kezét is. Ha most udvarolna neki vagy beszélgetne vele megérteném, hogy ez egy rossz pont, de így? Neutral

Gondolom, sejti, hogy nem tervezem meghagyni az életét, úgyhogy nem tudom, hogy miért szemérmeskedik itt.
Veszek egy nagy levegőt, amikor úgy látom, hogy ennyi volt a bemutató. -Akkor kezdjük az elején-a mondandómmal egyidejűleg a szabad kezemmel megfogom a shinigami nő egyenruháját, és egy rántással letépem a felsője nagyobbik részét. A melle így is takarásban maradt, de onnan lefelé semmi nem maradt a felső részéből. -Ez itt egy shinigami, ezenkívül a demonstrációs eszközünk és a ma esti vacsorám. Technikailag már akkor halott volt, amikor összefutott velem, nyugodtan kezeld bábuként, csak arra kell figyelned, hogy ne tegyél benne kárt, nehogy meghaljon nekem-rámosolygok, hogy érezze, hogy ez azért nem letolás volt. -Nálam is van egy határ természetesen, semmi mást nem tervezek a testével a megevésén kívül, de a megérintése nem jelent semmit, elvégre most nem a nőt érinted meg, hanem a rögtönzött demonstrációs eszközön mutatod be, hogy hová fogsz támadni. Egyébként harc közben sem ajánlott ilyen ostobaságok miatt visszafogni magad, ezt az oldalad nyugodtan megtarthatod az arrancar lányoknak-kacsintok egyet felé, bár őszintén szólva nem igazán kedvez ez a hely a románcoknak, a helybéli nők között rengeteg a feminista, ráadásul mivel ők maguk is erősek, nehéz lenyűgözni őket. -Ez amúgy komoly dolog, ha valakit az udvariaskodásod miatt nem sebzel meg, akkor lehet, hogy az utolsó hibád követed el. Most pedig térjünk rá a támadásaid elemzésére!
Leteszem a lányt a földre, most már nem dobálom, elvégre ha eltörik valamije, akkor még gyorsabb lesz a halála, és kevesebb időnk marad. Talán gyógyítanom is kellene rajta, bár semmi kedvem hozzá, hogy a végén túl jó állapotban legyen. -A nyak jó hely, értelemszerűen tele van erekkel, illetve ott van a nyelőcső, aminek a sérülése fulladáshoz vezet, ráadásul az ellenfél beszéd képtelenné válik, úgyhogy gyógyítani sem nagyon tudja magát. A feje azért nem fog leesni. A szív szintén tökéletes pont, nem is szorul magyarázatra, hogy miért, az az egész test központja. A hollow-lyuk elhelyezkedése pedig személyenként változik, úgyhogy nyugodtan lehet a támadásod célpontja, persze ha látod, hogy valakinek lyuk van a testén, nyilván ne oda célozz! Sajnos itt véget is értek a jó válaszaid, a borda sérülés valóban nagyon súlyos és fájdalmas, de tökéletes célzás kell, hogy át tudd csúsztatni a kardod két borda között, és mint mondtam, ha az ellenfélnek marad hozzá ereje, akkor még utolsó erejével meg fog támadni. A másik két, kulcsfontosságú pont a tüdő, illetve az agy, amit legkönnyebben a szemeken keresztül lehet elérni. A tüdő sérülés másodpercek alatt okoz teljes magatehetetlenséget, az agyi sérülés pedig többnyire azonnal halálos. Ezek a legfontosabb pontjai az életnek, a többinél a vérveszteség miatt áll be a halál, úgyhogy jóval hosszabb az ellenfél élete, tehát több lehetősége van ellentámadni. Javaslom, hogy ezeknek a pontos elhelyezkedését tanulmányozd a könyvtárban!-ahhoz nem mindenkinek van gusztusa, hogy szétszedjen egy hullát, ha meg neki van, akkor úgyis megteszi magától. Én inkább könyvben néztem meg, az is hasznos megoldás. -A második feladatodnál nyilván a fontos belső szervek elkerülése és a nagyobb erek elkerülése a cél. -A váll és a térdhajlat elég veszélyes sérülések, de nem okoz olyan gyors halált egyik sem, hogy ne tudd visszavinni a célszemélyt, ugyanakkor a comb nem jó hely, elvégre rengeteg főér fut ott, ha a combartériát eltalálod, akkor vége is a dalnak, meghal pár perc alatt. Javaslom áttanulmányozni a vérkeringést is, és célszerű a főbb ereket kikerülni. Természetesen ez nem annyira fontos, mint az előző, el lehet kapni máshogy is egy shinigamit, nem csak fegyverrel, de ha valamiért úgy vívsz, hogy életben akarod hagyni az ellenfelet, elengedhetetlen ezeknek a pontoknak az ismerete. Ilyenkor persze nem is kell túl mélyre szúrni, elég az izmokat és az ízületeket roncsolni. Szerintem hozzá is kezdhetünk a gyakorlati rész első feléhez-a szavaim végén kicsit arrébb állok, és az egyik karómmal elkezdek köröket rajzolni a homokba. Összesen tíz darabot rajzolok, az első kör fél méter átmérőjű, az utolsó azonban már alig több, mint egy centiméter. -Az lesz a feladatod, hogy felugrasz, és a levegőből lefelé szúrva a körön belülre szúrod a kardod. Ha egy körrel háromszor végeztél, mehetsz a kisebb felé. Nem elég tudni, hogy hová akarsz szúrni, be is kell találnod- itt valószínű a kéz és a szemek összhangján múlik a siker, de igazából fogalmam sincs, én még soha nem szórakoztam ilyesmivel, a karóimat is csak nagyjából szúrom, csak most vigyáztam, hogy a lehető legkevésbé fontos területekre támadjak, amikor elfogtam ezt a shinigamit. Ha túléli, amíg Dei elvégzi a feladatot, akkor jól csináltam. Smile

Fracción

Szúró pillantásommal méregetem az előttem álló idegen alakot. Türelmetlenül vártam, hogy kibökje végre, mit is akar tőlem és ne húzza az időmet fölöslegesen. Van nekem ennél ezerszer jobb dolgom is, mint valami semmirekellőre pazarolnom drága perceimet. Az ösztönök szólítanak, a vér látványára és hús ízére vágyok, azt pedig a helyben ácsorgással soha nem érhetem el.
Felvont szemöldökkel hallgatom végig magasztaló szövegét, melyben az egekig dicsér. Ilyen dumával sosem illettek még ezelőtt, ezért sem tudom, hogy miképpen kellene kezelnem. Az sem tartanám kizártnak, hogy csak szórakozik velem és el akarja terelni ezzel csupán figyelmemet, hogy aztán… huss, hirtelen hátba támadjon. Vagy annyira berezelt, hogy már ilyen nyálas dumára folyamodna, hogy mentse az irháját, miután látta a köztünk lévő erőkülönbséget? Bár már az elején tudta, hogy ki vagyok a számnak köszönhetően, mely igen feltűnő helyen foglal helyet testemen. Ennek fényében pedig nem szólított volna le csak úgy, hogy szánalmas mód ilyen hamar visszavonulót fújjon.
- Kehh… – morgok orrom alatt, miközben értetlenül lépek hátra egyet, leeresztve Lucifert a támadó állásból, s oldalra fordított fejjel néztem szemem sarkából az illetőt. Bőszen igyekeztem kibogarászni, hogy mit akar ezzel a megmozdulásával elérni. Bár, hogy Sethre így tekint, ahogy az nekem cseppet sem tetszik. Tény és való, hogy sokunknál erősebb, azonban nálam még nem vívta ki teljes bizalmamat a trónbitorló, még ha vonakodva, de teljesíteném is a missziót, melyet rám bízna. Azt is csak azért, mert valójában érdekelnek a Vasto lordék, hogy tényleg léteznek e, vagy csak üres maszlag? Látni akarom őket két szememmel, hogyha valóban valós lények, s nem pedig csupán a képzelet szüleményei.
- Azt hiszed méltó vagy arra, hogy a fracciónom lehess? >.> – köptem fölényeskedően felé a szavaimat. Nem olyan vagyok, aki hipp – hopp megbízik egy vadidegenben. Még mit nem! Se a nevét, se a számát sem tudom! Ennél több kell ahhoz, hogy meggyőzzön. Megalázkodása előttem különben is undorító. >_> - Kellj fel! Mit fetrengsz a homokban? Elviselhetetlen! >.> – dobbantottam egyet jobb lábammal, hogy egyenes állásra kényszerítsem, még ha így könnyebb is volt vele fölvenni a szemkontaktust. Akkor sem kell előttem térden kúszva könyörögni, ellenségeimtől még szórakoztatna a látvány, de ha valaki mellém akar szegődni, az ne alacsonyítsa le ennyire önmagát. Legyen büszke és ne dobja el a becsületét csak úgy!
- Mi a neved, számod, arrancar? – bököm felé kérdésemet, miközben föl – alá járkálva előtte méregetem. Szememben még mindig ott fénylik a gyanakvás, s óvatosságom vele kapcsolatban Lucifer nyelének a szorongatásából mutatkozik meg. Bizalmamat nem nyerheti meg senki sem ilyen könnyedén, csupán érdekelni kezdett az első, aki csatlakozni kíván hozzám, mióta megnyertem a hosszú, nehéz és fárasztó küzdelmet a Tres Espada címért.
- Mondd, tudsz mondani vagy mutatni valami érdekeset, mellyel bizonyíthatnád a rátermettségedet ahhoz, hogy a fracciónom legyél? – állok meg előtte, s égnek emelt orral várom válaszát. Bennem ott kering a kíváncsiság, nagyon is érdekel, hogy mivel is tud szolgálni nekem ahhoz, hogy rábólintsak kérésére. Remélem, nem valami oktalansággal áll elő, mert azt nem szokásom díjazni. Ennek ellenére lehet az bármi, amit felmutat. Valami hasznos információ, avagy egy érdekes képesség; akárcsak Espada-sama esetében, amikor első találkozásunkkor a szájból való tűzfújás, melynek trükkjét még máig nem mutatta meg – pedig igazán érdekelne annak kivitelezése – olyannyira megfogott, hogy végül csatlakoztam hozzá, mint fracción. Az első volt, kinek fejet hajtottam mérhetetlen hatalma előtt, azóta keveseket részesítettem ebben a hasonló kegyben, csupán azok vívták ki tőlem ezt, akik valóban megérdemelték.

Diego lerakta a lányt a földre, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz a következő gyakorlat...vagy elmélet. A nyakat és a szívet szerencsére jól eltaláltam, de a borda már nem tűnt megfelelő válasznak. Nem is sajnáltattam magamat érte, megjegyeztem és hallgattam tovább Diegot, aki felvilágosított, hogy a másik két kulcsfontosságú pont a tüdő és a fej. Bár gondoltam a fejre, de utána mégis vissza vontam válaszomat. A következő válaszaimnál szintén csak egy volt hibás, mégpedig a comb. Gondoltam, hogy nem találom el puszta tippeléssel, majd Diego kioktatott, hogy miért is halálosabb a comb annál, mint amit mondanom kellett volna. Ajánlotta nekem a könyvtárat, hogy olvassak a dolgokról. Kellett is nekem, mert emberi életem alatt nem olvastam eleget, főleg nem olyan könyveket, amik a harchoz kellenek, bár nem hinném, hogy a belső szervekről szóló könyveket harcok elősegítésére írták... mondjuk lehet, mert ez Las Noches. Diego ezután tíz kört rajzolt a földre. Az első elég tág volt, de a tizedik már irtózatosan szűk, és ehhez hívően csökkent a méretük. Diego ezután közölte velem, hogy a levegőbe kell ugranom és háromszor eltalálni a kört. Mikor meglennék egyel, akkor tovább kell lépnem a következőre és így tovább. Az első kör nem volt valami irtózatosan nehéz feladat, a levegőbe ugrottam és eltaláltam a kört, majd ezt még kétszer elismételtem. A második kör sem volt nehéz, azért annyira tudtam közelharcban érvényesülni, hogy azt is sikerüljön háromból háromszor eltalálni. A harmadik kör is könnyebben ment még, de a negyedik körnél tévesztettem. Nem értettem, hogy mégis hogyan sikerült mellé szúrnom egy ekkora körnél. Úgy látszott a szúrás alig ment félre, szinte már díszítette a kör szélét a kardom. Kissé össze kaptam magamat, úgy látszott, hogy a feladat egyre nehezebb volt. Tekintetemet a célpontra koncentráltam és így sikerült eltalálnom háromszor. Most jött az ötödik kör, amit szintén sikerült eltalálni háromszor úgy, hogy végig a célpontra fókuszáltam. A hatodik kör már nehezebbnek tűnt és még a fókuszálással sem sikerült elsőre eltalálni, nemhogy még kétszer emellett. Próbálkoztam még vagy négyszer, mire sikerült. Szúrásaim kezdtek pontosabbak lenni és a negyedik körhöz képest eléggé haladtam. A másik két szúrásban csak egy hibám volt. A hetedik kört is sikerült megcsinálni, ezúttal csak három hibával. A nyolcadik kör kezdett necces lenni. A levegőbe ugorva, kardom élét a kör felé fordítottam, majd a szememhez emeltem, mint egy vadász a puskájához. Tudtam, hogy mire kellett céloznom, tudtam, hogy mi volt a feladatom, és ezzel a módszerrel sikerült is találnom. A másik kettő találataim között hibáztam hármat, majd a kilenceshez mehettem. Próbáltam minden módszerrel eltalálni, de sehogy sem sikerült. Próbáltam a szememhez emelni és koncentrálni, sőt azt is megpróbáltam, hogy csak a végén emelem fel a pontos találathoz, de mindhiába, nem sikerült a fránya kört eltalálni. Próbálkozásaim sorra buktak, már vagy tizedjére próbálkoztam, mikor becsuktam a szemem és úgy szúrtam. Bár mellé ment, mégis ez volt a legközelebb, mert a célpont körül lévő dolgokra nem figyeltem, csak magára a célpontra. Rájöttem, hogy még csukott szemmel is könnyebb a célpontot eltalálni, ha csak arra a kis pontra célzol. Szemem kezdte ignorálni a körülötte lévő fehéren világító homokot, Diego ítélkező nézését (xD) és a shinigamit, ami ott feküdt. Ezúttal nyitott szemmel próbáltam és sikerült, háromszor egymás után. A tizedik volt a legneccesebb, nem volt elég, hogy nem figyeltem semmire a célpont körül, erősen koncentráltam rá és kardomat is a szememhez emeltem. ~ Úgy látszik, hogy ezzel a szemhez emeléssel egy új harci stílust fedeztem fel magamban... így sokkal könnyebb célozni, még ha szúrásról is van szó... A tizedik kört alig tévesztettem el, de az összes technika egyesítésével végül nagy nehezen, tizenöt-húsz mellészúrással sikerült elvégezni. Vissza pillantottam az előző körökre és láttam, hogy mennyit fejlődtem csak ez az egy feladat elvégzése közben. Diegora pillantottam és reméltem, hogy még nem "hűlt ki" a kajája.

Vívólecke Dei-channak

Felveszem a shingami katanáját a földről, és párszor kipróbálom az egyensúlyát. Valahogy számomra nem tűnik tökéletesnek, valószínű a zanpakuto lelke teljes erőből tiltakozik ellene, hogy egy olyan használja a kardot, akinek a megölésére született. Ettől függetlenül azért aránylag elboldogulok a karddal, annyiszor láttam már ilyet használat közben, hogy az alapmozdulatokba gyorsan belerázódok. Többre nincs is szükségem, a legtöbb shinigami sem tud sokkal többet az alapoknál, az erősebbek elől meg jobb elmenekülni.
Egy pillantást vetek Deire, aki éppen a körökkel gyakorol, és meglepően gyorsan halad. Ha ez ilyen jól megy neki, akkor elképzelhető, hogy sokkal gyorsabban válik belőle jó kardforgató, mint hittem. Viszonylag pontosaknak tűnnek a szúrásai, csak mint kiderült, nem tudja, hogy hová is akar szúrni. Ha megfogadja a tanácsom, akkor legalább az alapjait megjegyzi a szervrendszernek, ha nem, akkor bizony a szerencsén fog múlni, hogy eltalál-e valamilyen létfontosságú szervet, és az előbb-utóbb mindenkit elhagy.
A pillantásom a shinigami nőre irányul, aki a tépett ruháit és a sebeit leszámítva olyan, mintha csak aludna. Ő nem kezdett el szónokolni az igazságról, egyszerűen csak próbálta megvédeni tőlem a városát, amit rám bíztak. Emiatt talán megérdemelné, hogy elengedjem, de egyrészt már viszonylag sok információt szerezhetett rólam, másrészt pedig nem fogom hagyni, hogy bármiféle pillanatnyi sajnálat befolyásoljon. Mert akkor egyszer eljön a nap, amikor a kardom megáll, és végül én maradok holtan a csatatéren. Ez a nő Diego Canino, az arrancar részeként fogja tovább élni az életét, és így magasabbra törhet, mint ahogy azt bármelyik lélek kívánhatná. Talán ő is egy lesz azok közül, akik elég erős hatást gyakorolnak rám ahhoz, hogy átvegyem egy-egy szokásukat, nem tudni.
-Meglepően gyorsan végeztél-tényleg meglep, hogy Dei ilyen gyorsan elvégezte a feladatot, nekem biztos nem sikerült volna, igaz, ő régebb óta használhat szúró fegyvert. -Ha van szabadidőd, az ehhez hasonló gyakorlatokkal növelheted a pontosságot, ha pedig kombinálod az anatómiai ismeretekkel, akkor előbb-utóbb csukott szemmel el fogod találni, vagy éppen elkerülni a belső szerveket. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan használod a kardodat, ha egy olyan, a shinigamiknál gyakran előforduló fegyvert visel az ellenfél, mint ez a katana-megmarkolom két kézzel a kard markolatát, és felkészülök a bemelegítő edzésre. Elvileg egyikünk sem tud megsérülni, ha egyszer eltalál, az valószínű nem elég a hierrom átszakításához, én pedig nem tudom olyan jól használni ezt a kardot, hogy megsebezzem. -A feladat szerintem egyértelmű: vigyél be találatot anélkül, hogy egyszer is eltalálnálak. Hogy könnyebbé tegyem a dolgod, nem használunk sonidot sem, csak a normál sebességű mozgásra hagyatkozunk. Ha tudok tanácsot adni vagy hibát látok, szólok, de az apróbb pontatlanságokat szerintem nem fogom észrevenni, arra már magadnak kell rájönnöd-nem támadok először, kíváncsi vagyok, mit csinál. Az ő kardja hosszabb, de gyakorlatilag nincs vágóéle, úgyhogy elsősorban az ellenfél távol tartására alkalmas, ellentétben a szamuráj kardokkal, amelyek offenzív fegyverek, bár lehet velük védekezni.
Legutóbb a kocsmában azt mondta, hogy nincs harci tapasztalata, de a szúrás a karddal meglehetősen jól ment neki, úgyhogy ettől függetlenül reménykedek benne, hogy azért nem teljesen amatőr, ha már ilyen fegyvert visel. Ezenkívül talán megkérdem, hogy van-e fegyvere Ressurecciónban, ha nincs, akkor csak ez marad. Nem is biztos, hogy arra is lenne időnk, elvégre a shinigami nemsokára magához tér, én pedig még azelőtt meg akarom ölni, jobb neki is úgy, ha nem tudja, mi történik vele.

Viszlát Las Noches, ég veled kietlen sivatag!

Elbúcsúztam, és habár eleresztettem egy két könnyet, sikerült megőriznem férfiasságom Vexel szemben. Nem látta, és ennek nagyon örültem. Elég érzelgős voltam így is. Vajon az ilyen erős érzelmek már gyengeségnek számítanak? Vagy éppen ettől leszek emberibb? Csupán az erőm, és a lélekenergiám választ el az emberségtől, én ezt érzem. Éppen elég ahhoz, hogy soha ne lehessek közéjük való, de még a saját fajtám közé se. A saját fajtám megvet azért, amiért ilyen vagyok, a shinigamik azért vetnek meg, mert arrancar vagyok, az emberek pedig rettegnek tőlem, szintén mert arrancar vagyok. Micsoda lehetőségek... Szép lassan haza ballagtam, és összepakoltam. Leültem az ágyra, és körülnéztem. A kezemben éppen az első piálásunk alakalmából elfogyasztott szaké üvegét szorongattam. Igen Vexről van szó. Ő volt az egyetlen arrancar, aki volt annyira emberséges, mint azt én elvártam volna. Emlékszem, hogy kiöntöttem neki a lelkem, és ő nem küldött el melegebb éghajlatra, sőt még segíteni is próbált. Na meg a csajok, ó igen azok a csajok... Bár a fél éjszakára nem emlékszem, de attól függetlenül biztosan óriási lehetett. Ezt el is tettem a táskámba, amit magammal viszek. Beletuszkoltam még egy váltás ruhát, és a fontosabb dolgokat. Sajgó szívvel zártam be magam után az ajtót, és elindultam a kijárat felé. Az útközben láttam pár arrancart, de rájuk se hederítettem. Csak mentem előre szépen lassan komótosan. Még egyszer megálltam Vex ajtaja előtt, és némán biccentettem előtte, majd tovább folytattam az utam. Végül is kiértem Las Nocheből, és hátra fordultam.
- Ennyi volt hát igaz? Nem sokat maradtam, és nem sok hasznodat vettem. Hiába jöttem ide, csak a személyiségemet sikerült majdnem beolvasztani, de ez nekem sokkal többet ér, mint holmi arrancarokból álló csoport, akiket nem is ismerek. Éppen ezért elhagylak. Igen jól hallottad Las Noches! Itt hagylak, és soha többé nem látsz!
Megfordultam a hátamat mutatva, de azért vissza szóltam.
- Legalábbis, amíg nincs rám szüksége Vexnek, addig biztosan nem.
Végül elindultam céltalanul a sivatagban. Nem tudtam merre menjek, vagy mit csináljak. Igazából csak addig terveztem meg az egészet, hogy elhagyom Las Nochest. Úgy gondoltam, majd a sors elém tol valamit, én pedig majd választok. No most éppen azt várom, hogy mit tol elém a sors. Rosszul vagyok már ettől a környezettől. Mindenhol halál, és szenvedés. Meggyötört lelkek falják fel egymást a lábam alatt, egy kicsivel arrébb szinten meggyötört lelkek sokasága harcol a túlélésért, és mi az eredménye? Hát, egy lelkileg összetört szerencsétlen lélek, aki lehet, hogy soha nem is akart azzá válni, amivé lett. Végül is mindegy. Ezt hozta a sors, nem volt választási lehetőségem. Ki kell hoznom az egészből a legtöbbet! Két lehetőségem van. Itt maradok Hueco Mundoban, és elbujdosok, vagy elmegyek az Emberek Világába, és ott bujdosok el. Szuper kilátások. Hueco Mundoban, még mindig jobban megszívom, mert az egészet megfigyeli az Exequias, és az bizony kellemetlen lenne, ha egy csapat kivégző osztagos köszöntene. Vex nem tudom mitől parázott, sehol nem látom az az Erast. Biztosan észre se vette, hogy kislisszoltam Las Nochesből. Elvégre senki nem tudhatja, hogy éppen lelépni készülök. Ha csak nem hallotta valaki a monológomat a kijárat előtt. Áh de az kizárt. Minden esetre, muszáj innen meglépnem minél előbb. Az Emberek Világában elbújhatok, csak vissza kell fognom a lélekenergiámat, és olyan helyre kell mennem, ahol a kutya se jár. Mondjuk valamelyik hegység, Ahova még nem értek el az emberek kezei. De az Amazonasba is mehetnék, de azt meg most irtják. Az Antarktiszra se mennék, mert az meg nagyon hideg. Valahova víz közelébe kéne menni. A franc se tudja majd kitalálom. Van még rá időm, elvégre semmitől nem kell tartanom, max attól, hogy a shinigamik rám találnak. Emeltem a kezemet, hogy gargantát nyissak.

Frassuljunk!

Bár egy nő előtt hunyászkodtam meg, hogy a kegyeibe kerüljek, de valami miatt enyhült kicsit a dühöm, mivel ez a nő a Tres Espada, és belóle sugárzik az espadák aurája. Az a aura, ami már a kilétük felfedése, felfedezése előtt árulkodó, az a aura, ami még egy magamfajtában is elnyomja a nők iránti gyűlöletet annyira, hogy még elviselhető legyen az alattuk való szolgálat. Minden mozdulata arra utal, hogy ő a felsőbb rendű.
- Azt hiszed méltó vagy arra, hogy a fracciónom lehess? Kellj fel! Mit fetrengsz a homokban? Elviselhetetlen! – Szólt hozzám az espada, s egy dobbantással nyomatékot is adott a szavainak. Örültem, hogy talpra parancsolt, így mosolyogva teljesítettem is a kérését, hiszen tényleg elviselhetetlen, hogy egy nő előtt alázkodjak meg. ~Úgy tűnik nem szereti az efféle mértékű megalázkodásokat, ez tetszik mert így nekem is könnyebb lesz.~
- Csupán remélem, hogy méltónak találtatok arra, hogy a Tres Espada fraccionja lehessek. – Válaszoltam miután újra kiegyenesedtem. Ő elkezdett ugrásra készen fel-alá járkálni előttem, s egy újabb kérdést szegezett nekem, hogy mégis kivagyok, vagyis ő pontosan a nevemre és a számomra kérdezett rá. – Wolloh del Desierto, a 44-es arrancar vagyok. – Nem mondtam többet, mint amire rá kérdezett. Valamiért úgy tűnt, hogy más is izgatja ezeken a dolgokon kívül, és nem kívántam a kíváncsiságának az útjába állni, mert lehet, hogy még rossz néven venné, hogy feleslegesen beszélek, és így halasztom a kíváncsiságának a kielégítését. Ő sem halogatta sokáig a kérdésének a feltételét, s ő megállt és már mondta is a kérdését, mellyel arról érdeklődött, hogy mégis miféle információt, képességet tudnék felmutatni, amivel azt bizonyíthatom, hogy méltó vagyok az ő kegyeire, vagyis arra, hogy a fraccionja lehessek. ~Oh, ez most picit kellemetlen! A kicsi kacsám biztosan nem a megfelelő, bár a gyerek kinézetéből az „ember” azt gondolná, hogy biztos tetszene neki ez a gyerekes dolog. Ott van még a Hellsing manga gyűjteményem! *>* Bár az sem biztos, hogy tetszene neki, így az Alucard-san ruháinak másolatai sem nyűgöznék le. Talán a Jojo? Vagy esetleg az, ahogy ressurecion alakomba változok? Érdekes, és vicces dolog mind kettő. A Lágrima is, de azt inkább nem mutogatnám, bár a fraccionja akarok lenni, de egyelőre még nem mutathatom meg neki. A ressurecion technikáim is jó pofák, de nem hiszem, hogy értékelné, ha bemutatnám rajta. >.> Melyiket mondjam, mutassam is neki? Bár van egy elméletem is a létről. Lehet, hogy az is lenyűgözné? Ott viszont lebukhatok, ha kiderül, hogy a létem a nők gyűlölete, és lehet, hogy meg sem úsznám élve. Akkor ferdítsünk az igazságon.~ A „kicsi” gondolkozásom után még mindig mosolyogva megszólalok:
- Nehéz döntés elé állított. Több érdekes képességem is van, viszont miközben azon tanakodtam, hogy melyikkel nyűgözzem le önt, eszembe jutott, hogy van nekem egy felettébb érdekes elméletem. A létezést mindenki természetesnek veszi, pedig igazán csak azok léteznek, kiknek van rá bizonyítékuk! Nekem van bizonyítékom. Érdekel? Elárulom: - Itt közelebb hajolok a leendő espadamhoz. - A bennem fortyogó gyűlölet, az ami bizonyítja a létezésemet. Hogy mi lesz, ha eltűnik az utolsó is a gyűlöletem tárgyai közül? Talán vége lesz a létezésemnek, azt még nem tudom, de az biztos, hogy most létezem. Viszont, hogy a létező, és mégis nem létezőre is példát mondjak, mi mást is hozhatnék fel, mint a Vasto Lorde-okat. Vasto Lorde nem létezik, csupán valami homályfejű találta ki ezt a mesét, valószínűleg az első arrancar felbukkanása után. Hiszen egy arrancar nem sokban különbözik egy embertől, ahogy az állítólagos Vasto Lorde-k se, valamint egy arrancar lélekenergiája szintén különbözik a hollow-okétól, de még mindig hollow szerű, hát mondja valaki, hogy nincs logika, igazság a szavaimban. – Újra ki egyenesedek, s várom a Tres Espada reakcióját, újabb kérdéseit.

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

Mi tagadás a sok részelemet tartalmazó bomba detonációját követő csillámpor eső meglehetősen váratlanul ért, és ha nem egy kísérlet kellős közepén lennék, már minden bizonnyal ugranék is plágium vádjával a shinigami kölyöknek, amiért Natalie-sama módszerét másolja bombáiba, de a tudomány felsőbbrendűsége ettől visszatart. Elvégre mégsem gyalázhatom meg egy kísérlet szentségét holmi fölösleges kiakadásokkal! Nem, nem, ilyenkor meg kell őrizni a hidegvért, bármily nehéz is, hisz nem vagyok holmi szerencsétlen barbár barom, aki képtelen az önkontrollra! Az egy igen megalázó beskatulyázás volna számomra, miközben feltalálok és kísérletezek a tudományok szent területén! Nem vagyok én holmi erőmániás, izomagyú balfácán, akinek semmi más nem számít, csak a hatalom. Mindennek fényében pedig képesnek kell lennem a hidegvérem megőrzésére, eme plágiumgyanús szituációban is. Talán még ő is kiérezte a gyanakvást az imént feltett kérdésből, mivel nem is állt szándékomban leplezni kétes kíváncsiságomat a dologgal kapcsolatban, melyet meg kell jegyeznem, ez a kis kölyök igazán ügyesen kezel. Ráadásul jelét sem adja, hogy felkapná rajta a vizet, éppen gyanúsítják valamivel, ez pedig felettébb idegesítő tény vele kapcsolatban. >.>
De ez van, kivételesen azt mondom, ezt kell szeretni, és a magyarázata alapján mégsem lopta az ötletet, csak rá volt kényszerítve, hogy használjon valami más módszert, mint egy közönséges – hogy mondhatok ilyet?! - robbanóanyag. Ezt az újonnan kiderített tényállást figyelembe véve körmölöm le a legújabb kísérlet bravúros eredményeit, mikor is meghallom a kölyök további fecsegését. Miért tartoznék én neki bármiféle magyarázattal is?! >.> Kicsit erősebben szorítom az íróeszközt, miközben ez a fajta érdeklődés cikázik elmémben és próbálok rájönni, mit akarhat tőlem, vagy egyáltalán ezzel az egésszel. Pláne, hogy utána meg közli, nem számít?! Akkor most mi a lombik van?!
– Nos, ha ennyire kíváncsi vagy, találkoztam már csillámporral, bár az nem bombában volt – válaszolom elfojtott bosszankodással. Egy tudományos délutánt mégsem árnyékolhatok be nyílt dühöngéssel. Annál itt sokkalta magasabb rendű munka folyik. A shinigami kölyök felajánlása igen érdekes, bár ezt a trükköt azt hiszem, Natalie-samatól is megtanulhatnám, de őt nem akarnám ilyen kicsinyes ügyekkel zavarni. Ez a shinigami kölyök viszont kifejezetten lelkes a témával kapcsolatban így rövid gondolkodás után letekintek rá jegyzeteimből. - Előbb nézzük meg, mi van nálam a felszereléseim közül – válaszolok végül valami diplomatikusnak nevezhetőt. Ha vissza kéne mennem a laborba, akkor nem tartom valószínűnek, hogy ma kijönnék ismét a sivatagba. De jól tudom, mennyire trehány tudok lenni néha, ha a kipakolásról van szó, valamint ott az a fixaideám is, hogy mindig hozok magammal mindenből tartalékot. Ezeket figyelembe véve nem kizárt, hogy hoztam magammal a bombákban lévő képletből egy kevés felhasználatlan, nyers mintaanyagot is.
Így aztán, immáron sokadszorra visszatérve a bázisunkhoz, belekotrok a holmimat tartalmazó táskába, hogy kipakolva pontosan megismerjem annak tartalmát. Némi szerszám, alkatrészek, még több adagnyi felhasználatlan bomba – természetesen élesítés nélkül, mert nem vagyok sem bolond, sem öngyilkosjelölt ._. – és kicsit feltúrva a rejtett zsebeket a képlet leírásáról egy összehajtogatott papír – ezt vissza is helyezem azonnal –, és maga a vegyület egy nagyobb, vastag falú, jól lezárt üvegben. Ez csupán annyit bizonyít, hogy valóban hajlamos vagyok a trehánykodásra és az állandó pótfelszerelések tartalékolására. -.-”
– Hm. Mázlink van, kölyök – emelem fel diadalmas mosollyal az üveget. - Nos, készen állsz elkészíteni valami egyedülállót? Remélem, értesz a váz összeszereléséhez is – a vigyorom határozottan kezd átcsapni egy kissé megszállottba. De a tudomány mindenek felett! Közelebb is invitálom a shinigamit, hogy ~~segítsen~~… adja bele ő is a saját ötleteit és vegye ki a részét igazságosan a munkából. Neutral

A memóriám pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megjegyezzek bármiféle lépést a művelet során, és ez nem csak a sajátjaimra vonatkozik. Kifejezetten hasznos dolog, nem igaz? Háh, naná, hogy az! Elvégre az ilyesfajta apróságok hiánya nagyban megnehezíti még egy tudós elme dolgát is! Nem mintha nem lehetne nélküle is elboldogulni, de mennyivel egyszerűbb a helyzet, ha valaki könnyen jegyez meg bizonyos adatokat!
Az együttműködés pedig, bármily meglepő, meghozza eredményét, méghozzá több prototípus formájában – mindegyik eltér egy picit a többitől. Mindezt úgy, hogy a felhasznált anyagokból még maradt is! Mindent számba véve azt hiszem, igazán kifizetődő munka volt!
– Nos, azt hiszem, immáron csak a tesztek vannak vissza. Melyikkel szeretnél kezdeni, kölyök? – villantom rá leheletnyit megszállott vigyoromat ismételten a kis shinigamira, ezzel megadva neki a választás lehetőségét, miközben én helyet készítek az új daraboknak a jegyzeteimen. Természetesen ezúttal az eldobás lehetőségét is megkapja a „tudóstárs”, már amennyiben akarja, és érdeklődve nézek a következmények elé. Egyre jobbnak ígérkezik ez a kísérlet!

~ Aki keres, talál? ~

Hogy őszinte legyek, nem fűztem túl sok reményt egy ilyen szánalmasnak tűnő teremtményhez. Elég volt ránézni, hogy lássam, nem sugárzik belőle az az őrület, mint Eras Vanthorból, sem pedig az a nyers erő mint Karasu Vexből. Ugyan higgadt maradt még úgy is, hogy nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetbe került, ám ez fakadhatott pusztán az ostobaságából is, hiszen szavai nyilvánvalóvá tették, hogy nincs tisztában azzal, kivel áll szemben. Elértem, hogy a legtöbb espada ismerje fenséges személyem, s hogy tiszta szívből gyűlöljenek... hopp, nincs is szívük... szóval hogy ezáltal is terjesszék a híremet, hiszen akit gyűlölsz, arról beszélsz is. Igaz, sok minden történt azóta, de hogy máris elfeledjék kilétem? Hmpf... rosszabb memóriája van Las Nochesnek, mint egy halnak.
- Ara-ara, való igaz, az ő emlékeiben talán másképp ragadtam meg - kuncogtam fel gonoszan - A Rinaaya név... ismerősebben cseng neked, arrancar? - kérdeztem játékosan gúnyos hangnemben miközben egy hanyag eleganciába merített kézmozdulattal intettem bemutatkozásom részeként. Eszembe sem jutott, hogy a quinta számára nem ezt a formámat mutattam meg, legalábbis csupán néhány pillanatra láthatott így... Viszont ha a nevemet sem ismeri ez a kis csitri, az már valóban súlyos hiba, és talán akkor még egy alkalommal tiszteletemet kéne tennem a palotában, hogy nyomot hagyjak a lakóiban :/
Ellenkezése cseppet sem érdekelt, egy kényelmes ülőhelyet teremtve magamnak dőltem hátra, és figyeltem hogy vajon mennyire jelent kihívást neki ez a kelepce. Élvezettel nyaltam meg az ajkam a meglepett, majd feszültségről és félelemről tanúskodó arcát látva. Talán ő maga sem vette észre, hogy fél, ám ha a pengéktől és az általuk okozott sérülésektől nem tartana, nem viselkedne úgy, mint egy riadt vadállat. Valóban jó helyre került, ezek a szánalmas férgek pontosan a ketrec mögé valóak, másra nem alkalmasak, mint a magasztosabb lények szórakoztatására :/ Mindenesetre érdeklődve figyeltem, hogy felfedezi-e a rendszert, és talán némi meglepetésemre egy idő és néhány karcolás, valamint szerencsés kapálózást követően megnyugodott valamelyest az arca. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy egyre magabiztosabban kerülte ki a pengéket, mozgásán látszott, hogy már előre tudja, honnan fog jönni a következő. Egészen elképesztő csodákra képes egy ilyen elhervadt agy, mint amilyen egy arrancarnak van. Azt hiszem megtaláltam, akit kerestem, bármilyen meglepő is. Azt hittem többet kell szenvednem egy megfelelő alany után :/
- Pontosan azt, alantas csótány - jegyeztem meg ártatlanul fejemet enyhén oldalra döntve. Dühödt kifakadása igazán figyelemreméltó volt, kezdte elveszíteni a fejét. Talán a fogság, talán a homok miatt, ám abban kételkedtem, hogy a pengéktől való fenyegetettség jelentett még valamit a számára azok után, hogy kitalálta a logikáját. Ám ahogy folytatta dühöngését, és kiejtette az utolsó mondatát, sunyi mosoly húzódott az arcomra. Megragadt a büszkesége, nem sok lény merne ellent mondani nekem ebben a szituációban, és megtagadni, hogy megalázkodjon előttem.
- Biztos vagy benne, hogy képes lennél eldobni az életedet egy ilyen divatjamúlt eszme miatt? Neutral

- kérdeztem ridegen. Noha jómagam sem lennék hajlandó megtenni azt, amire Adora Lunát most kérem, ám én nem fogok sosem ilyen helyzetbe kerülni. Ez jelzi felsőbbrendűségemet az aljanéppel szemben. Akárhogy is, hogy próbára tegyem eltökéltségét, egy intéssel az egész homokketrecet pengékké formáltam, és a több száz fegyver hegye most mind a kis fruska felé mutatott. Csupán néhány másodpercet vártam, mielőtt gonoszul elvigyorodtam, és megindítottam volna a pengéket a lány felé. Csupán az utolsó pillanatban állítottam meg őket, milliméterekre az arrancar testétől, így nem lett belőle ementáli sajt. Megvártam, míg kinyitja a szemét és felfedezi, hogy nem halott, majd egy csettintéssel visszaállítottam eredeti állapotába a homokot, amely így ártalmatlanul hullott le a földre.
- A szánalmas kis életed a kezemben van, akár tetszik, akár nem, kényemre-kedvemre játszadozhatnék veled. Ám úgy határoztam, hogy kegyben részesülhetsz és megkímélem az életedet. Nálad sokkal erősebb arrancarok is meghajoltak már az akaratomnak, becsülöm benned az eltökéltségedet. Engem úgy ismernek, mint a Kívánságok Boszorkája, és most azt kívánom, hogy légy a követőm és szolgálj engedelmesen. Cserébe pedig én is teljesítem egy kívánságod, Adora Luna. Ne aggódj, maradhatsz a hőn szeretett espadád mellett, csupán néhány aprócska feladatot fogok rád bízni időről-időre - közöltem vele, hogy mit is akarok tőle, ha már annyira kíváncsi volt, miközben immár egy csésze teát kortyolgattam nyugodtan abban reménykedve, hogy italomat megkíméli a sivatagi homok. Nem kívántam elmondani, hogy mi lesz, ha nemet mond, hiszen nem megfenyegetni vagy kényszeríteni akartam, mint például azt a szánalmas Karasut. Nem láttam szükségét egy efféle primitív módszernek, amikor úgy éreztem, szép szóval is képes lehetek hatni rá az események fényében. Persze ha nincs olyan vágya, amelynek teljesítését rám bízná, akkor kénytelen lennék más módszerhez folyamodni, ám ez a válaszától függ.

Edzés Diegoval

Diego felvette a shinigami fegyverét és megdicsért, hogy gyorsan végeztem. Közölte velem, hogy ha többet gyakorlok akár csukott szemmel is el tudnám találni ellenfelem. A következő feladatom az volt, hogy úgy találjam el Diegot kardommal, hogy nem használok se sonidót se képességeket. A feltétel még az volt, hogy neki nem szabad eltalálnia. Ezenkívül még megkérdezte, hogy van-e kardom ressurecciónban, amire, mivel úgy gondoltam, hogy megbízhatok Diegoban, az igazat feleltem, hogy van. A kiképzés tehát elkezdődött és készen álltam, hogy megtámadjam. Kardomat előhúztam és gondolkodtam, hogy honnan támadjam meg. Futottam szemből felé és egy egyenes szúrással próbáltam nyakon találni. Bár nem láttam sok esélyt, hogy sikerülne nyakon szúrnom mégis megpróbáltam. Ha nem sikerülne, azonnal hátra ugranék, nehogy Diego eltalálhasson. Különös volt Diego ellen harcolni, mindig is tiszteltem. Tudtam, hogy erősebb nálam, mert csak az erősebbek vagy az okosabbak taníthatnak másokat, így ment ez ebben a kormos világban. Igazából ami a legjobban nyomás alatt tartott, az Diego ressurecciónja volt. Mindig mikor találkoztam vele kíváncsi voltam, hogy mi igazi alakja... Kíváncsi voltam a múltjára, céljaira... de nem kérdeztem meg. Sőt, sohasem kérdezném meg, csak eltűrném a kíváncsiságot, ami vele járhat. Így éltem le az életemet, mindent csak eltűrtem, minden kérdéses volt, de nem tettem ellene, nehogy baj származzon. Szánalmas emberi létemben még egy halál után is sírtam, azonban már éreztem, hogy akár ezrek megölése után is meg tudnám tartani hidegvérem. Az élet csak egy szenvedés és akiket eddig elpusztítottam, azokat felszabadítottam. Így van ez rendjén és mindig is így volt, még ha sokan nem is tudják, vagy csak nem akarják tudni. A filozofálás után következő támadásomat indítottam meg Diego felé. Bal oldaláról próbáltam sújtani a jobb oldalára, ezzel valószínűleg gondolkodtatóba ejteném ellenfelemet. Kardom haszontalan sújtásra, mégis, ha eltalálnám, akkor sikeres lenne a gyakorlat. Azonban nem várnám meg Diego válaszát a sújtás ellen, a lendületével együtt indulnék meg jobb felé. Kardomat vissza húznám magamhoz és egy ugrás kíséretében próbálnám eltalálni az ő bal válla és nyaka közötti rést egy szúrással. A szög jónak számíthatott és kardommal is tudtam célozni, mert könnyen át tudtam látni a szúrást és belátást kaptam a célpontra is. Reméltem, hogy nem balhéztam el sehol sem és a szúrást követően ügyetlenül estem a homokba. Úgy látszott, hogy nem igazán jeleskedtem az efféle akrobatikákban.

Vívólecke Dei-channak- Finálé

Meglep a frontális, lendületből jövő támadás-persze nem azért, mert nehezemre esik félrelépni az útjából, hanem azért mert ez egy rendkívül veszélyes akció egy olyan fegyverrel, mint amilyen az övé. A katana pengéjével hárítom a támadását, miközben félrelépek az útjából. Ahhoz ugyan nem vagyok elég jó vívó, hogy kihasználjam ezt a helyzetet, de most a lendülete miatt annyi időt vesztett, hogy kétséges lenne például egy cero elkerülése részéről.
-Az ilyen mozdulatok egy olyan fegyverrel túl vadak és egyértelműek, ha pedig az ellenfél közel tud kerülni, vesztettél-úgy tűnik, tényleg nem vívott még rendes kardpárbajt, legfeljebb kiegészítő fegyver lehet az arzenáljában, és elsősorban más területre hagyatkozhat. Én sem vagyok túl jó vívó, de azt azért tudom, hogy elméletileg hogyan kellene használni egy fegyvert. A tőrt pedig nem így kell, így nagyjából az én kardom, Áspid használható, az elsősorban a brutális támadóerőre épít. Ugyanakkor jó helyre célzott, ha eltalál, és nincs hierrom, meghalok, és legalább a távolságot is tartja, igaz, így most átvehetném a kezdeményezést, ha akarnám.
A következő támadás egy vágás az oldalam irányába, amit nem értek teljesen, de lélekenergiával megerősítve akár mélyen is képes vágni a kard, úgyhogy nem szabad alábecsülni. Én már puszta kézzel is téptem ki alacsony rendű hollow agyát a maszkján keresztül, úgyhogy ez is kivitelezhető lenne, persze a hierrom felfogná, de próbálok nagyjából realisztikus ellenfélnek tűnni. Sajnos ez a kard nem tartozik hozzám, úgyhogy ezt is nehezen tudom hárítani, az átkozott zanpakuto próbálja minél inkább megnehezíteni a dolgomat. A következő támadás már annyira energikus, hogy nem kockáztatom meg, hogy ezzel a karddal védjem ki, úgyhogy a puszta kezemmel hárítom a pengét, Dei pedig a homokban landol, méghozzá biztos, hogy nem nekem köszönhetően, ergó ha nem ilyen szar a fegyverem, most vége lenne a harcnak.
-Sajnos van még mit gyakorolni, de azért nagyjából tűrhető a támadásod, ellenben túl sok nyílt pontod van támadás közben. A fegyvered nem az ilyen brutális kirohanásokra épült, a hegyével az ellenfél felé kell tartani, és úgy kell távol tartani. Ha lesz rá időd, akkor esetleg emberi alakban nézz meg majd néhány ilyen témájú filmet, vagy esetleg menj el valamilyen versenyre, az emberek sportként űzik ezt-igaz, hogy a tőr-tőr elleni harcra nem sok esélye van, de nagyjából láthatja, hogy működik az a fegyver. -Én sajnos nem tudok többet mutatni vagy mondani, a fegyvered idegen az én harci stílusomtól-igazság szerint nem is volt még vívótőr a kezemben, csak az volt a szerencse, hogy nekem is van szúró fegyverem, illetve egyszer mintha láttam volna egy erős arrancart tőrrel gyakorolni az arénában, de tényleg ennyi. -Mára végeztünk, ha megbocsájtasz, ideje elfogyasztani a vacsorámat-ha azt hitte, hogy kap belőle, akkor rosszul hitte, nem volt egyszerű élve elkapni a szerencsétlent, most már csak az enyém.
Azért remélem, hogy sikerült valami hasznos tanácsot adnom Deinek, már eléggé megkedveltem hozzá, hogy felbosszantson, ha meghalna. Ha a kardját megtanulja rendesen használni, akkor nem igazán fogják megölni, ha pedig a sonidot is rendesen elsajátította, mindig képes lesz meglépni. Talán egyszer megtanítok neki néhányat a bonyolultabb technikáim közül is, esetleg hogy hogyan kell aránylag elfogadható cerot létrehozni, de ma már csak a kajámra fogok koncentrálni. A kardot arrébb dobom, miközben felemelem a lányt a homokból...

/Zárót írtam, köszönöm a játékot!/

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Ostoba! Gondolja, szórakoztat, gondolja, kacaghat, gondolja, sírhat, szépíthet, csúfíthat! Téved, ahogyan annyian mások is, itt mindenki téved, itt mindenki téves. Még én is téves vagyok, csupán kevésbé annyira, mint ők. Nem számít. Nem számít, utánamegyek! Úgy, ahogyan megmutatta, úgy, ahogyan láttam, csupán kevésbé vártam, s még ő mennyire várja hátam! Mert mi megfigyelünk, mi ott vagyunk, hogy rendet tartsunk, fontosabb inkább az, hogy káosszal kétségbeesést kreáljunk, mert ha valaki kétségbeesett, olyan dolgokat tesz, amiket nem gondol át kétszer.
Nincs más dolgom, csak követni, kutatni, eltiporni! Vészes vigyor sejteti, jó napom van, végre mulathatok, végre szórakozhatok! Cincálok majd, szaggatok, ahogyan énekel, úgy dalolok majd én is, mint csecsemőnek altatódalt, s dudorásznék már most is, hogy tébolyba taszítsam azt, ki megtagadja mindazt, mire felesküdött. Ma végre gyűlölhetek. Ma végre szerethetek. Ma végre önmagam lehetek. Lefeslett álarcot döngölök földbe, taposhatom véresre, igen, olyan ízesre, mint az ujjacskák…
Kiáltásra gyorsítok lépteken, szinte szökdelek, szinte csak szökdécselek, szökellve szökevény csökevényét keresve, kutatva, megtalálva. Hallom és látom a gargantát, azonban gyorsabb vagyok annál, mintsem engedném belépését. Oni Dekopin technikára készülve sonidozok mellé, egészen mellé, s rántok csak egy apró ujjmozdulatot, hogy a szökevényt minél messzebb repítsem a gargantától. Ő ugyan nem mehet el innen, nem engedhetem. Hát hova lenne a móka, hova lenne a mulatság? Meg kell ünnepelni, igen, ünnepelni kell egy ilyen lépést! Én már tudom, mi lesz koktélom. Ígérem, szökdécsnek is tetszeni fog.
- Hova, hova kisgidám? – egyik kezem csípőmön nyugtatom s sétálok a gargantától messzire repített őzike felé, kecsesen mozgatva csípőm minden lépésemnél. Egyelőre engedélyt adok neki arra, hogy megszólaljon. Már amíg tartják magukat a szalagok. Bár ha szép hangja van, olyan duruzsoló, magabiztos, talán megengedem neki, hogy megmaradjon, csak hogy ugyanezt megkínzottan, elhalóan, sikongatva is hallhassam, érezhessem, tapasztalhassam.
A pöckölésnek hála valószínű, őzikém őszesen fetrenghet a barna homokban, ez esetben emelem rá gyomrára apró lábam, hogy taposhassak, csak hogy fájdalmat okozzak. Még, még, még! Látni akarom, ahogy szenved, látnom kell, ahogy földön csúszva könyörög nyomorult életéért, ahogy retteg, s lesi, féli, könyörögve kéri minden szavam, minden sóhajtásom! Sóhajtok most is egyet, s mosolyogva söprök hátra egy arcomba álló tincset. Nyakamon ott húzódik a kereszt, jelzése annak, hogy az Exequiastól vagyok. Bár nevem még nem hiszem, hogy tudja, miért nem tudja? Nem, nem, ez nem a nevem… Az én nevem nem ez. Ez csak az, ahogyan itt szólítanak. Ki is voltam? Ki is vagyok? Már nem igazán tudom, nem emlékszem. Lényegtelen, lényegtelen! Taposok csak, s eleven tébolytól szinte izzó, ametiszt szín, sötét íriszeim néznek bele egyenesen az ő szemgolyóiba. Látni akarom benne a fényt, látni benne azt, hogy akarom, hogy akarjam elvenni tőle a fényt, nekem kell a fény, kell a csillogás! Egyszerűen szükségem van rá! S ha nem adja? Ha nem lehet az enyém? Majd elveszem. Elveszem fényét, dicsőségét, maradék önérzetét. Mindent, mely hozzá tartozik, mindent, mely engem illet. Mindent, mellyel nekem örömet okozhat.

Micsoda belépő!

Másodpercek töredéke alatt landoltam a földön, miközben egy számomra ismeretlen technika áldozatává váltam. A használója roppant erős lehet, hiszen nem kis távolságot "pöckölt" rajtam O.o. Ahogy feleszmélek a meglepetés szerű támadásból eszembe jut Vex mondandója.
- Ez biztosan Eras lesz, vagy kicsoda. Tényleg bivaly erős, ha ilyeneket tud. Vex figyelmeztetett, hogy ne küzdjek meg vele, inkább meneküljek, de ahhoz esélyt kell találnom rá.
Gondolkodok magamban, miközben közelebb lépdel, és csak ekkor nézek szemébe. Lábamat rajtam pihenteti, és érezhetően a fizikai fájdalom a célja. Beteges tekintete mindent elárul. Először megijedek, de aztán eszembe jut a többi hasonlóan nemtörődöm lélek.
- Nem! Őrizd meg a hideg véred Lanven! Ne most veszítsd el az eszed! Ne érdekeljen, hogy olyan, mint a többi. Kérdés nélkül támad, és nem is vár magyarázatot.
Csitítgattam a lelkemben felbolyduló agressziót, és gyűlöletet. Eközben kérdést szegezett nekem, és tovább taposott rajtam. Vex fél tőle, azaz muszáj komolyan vennem. Szemébe nézek. Tekintetemen látszik a fájdalom, de ugyanakkor az élni akarás tüze. Össze ráncolom a szemöldököm, és elüvöltöm magam. Igen! A bénító üvöltés ilyen távból elkerülhetetlen! Lebénult ugyan pár másodpercre, de nem remélhetek győzelmet. Előkapom két pengémet, és arrébb rakom a lábát, majd guggolásba helyezkedem. Teljes erőmből elrúgom magam a talajtól, és közben a legmélyebb vágást próbálom az ikerpengékkel végrehajtani. Nyers, és kétségbeesett mozdulat sor, de most többre nem telik tőlem. Sikeresen landolok nem messze tőle. Teste össze rogyott a bénításnak köszönhetően, de vért nem látok. Lehetséges lenne, hogy mellé vágtam? Az képtelenség. Én sohasem hibázok. Kótyagosan kel fel, és gondolom kihasználom a helyzetet. A távolság köztünk alig négy méter. Éppen ideális.
- Kensei!
A technika nevének kiáltásával megindítom mindkét pengét x alakban fentről, lefelé. Ekkor távolságból tökéletes támadást tudok végrehajtani. A támadás biztosan célba ér, de hogy hatásos lesz e, vagy sem? Nem tudhatom. A támadás sebessége, és a becsapódása port kavar ebben az istentelen sivatagban. Felveszem a védekező alapállást, és gondolkozok. Ez az ... Eszembe is jutott egy jó terv. Amíg a porfelhő kavarog, egy újabb technikát használok. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz jó a hirtelen lélekenergia csappanás a testemnek, de muszáj. A féreglyuk technikát használom. Egy féreglyukat pontosan a nyitott garganta formájára helyezek el, szinte már bele, és a másikat pedig jóval alánk, valahova a menosok erdejébe. Nem tudom, hogy hova is érkezem majd, ha belemegyek, de most nem is ez a lényeg. Mintha mi sem történt volna állok védekező pozícióba ellenfelem előtt. Leplezem minden külső látszatát annak, hogy használtam a féreglyuk technikát, és csak remélem, hogy nem volt képes érzékelni. A két pengét magam előtt tartva kicsit megdőlve állok. Készen állok rá, hogy ha támad akkor sebességem, és az ő lendületét kihasználva védjem a csapásokat. Remélem nem próbálkozik semmi számomra ismeretlennel. Szavakat engedek ki a számon, hátha mégis csak tudok rá hatni.
- Ha jól sejtem te vagy a félelmetes Eras! Tudom, miért vagy itt, de már elhatároztam magam! Itt hagyom Las Nochest, ha törik, ha szakad! Nem állíthatsz meg! És különben is, miért tennéd? Egy gyenge arrancar vagyok csupán, aki ráadásul nem is rég csatlakozott. Jelentéktelen vagyok Las Noches jövőjét tekintve! Hagyj szabadon elmennem!
Előbbi tekintetéből kiszűrtem azt, hogy szavaim nem fogják meghatni. Látszott rajta a vérszomj. Muszáj elhúznom a csatát, ha most lépek le, akkor egyből leesik neki, hogy mit csináltam, és akkor annyi a tervemnek. El kell húznom, addig amíg teljesen elterelődik a figyelme a gargantáról. Félelmetes nőszemély ez az Eras, mintha minden emberség kiveszett volna belőle. Nem csodálkoznék, ha így lenne. A legtöbb arrancar ilyen. Jaj Vex, igazán kisegíthettél volna valamivel. Te biztosan le tudnád győzni. Mondjuk én is csak azért félek kicsit tőle, mert te félsz tőle... Egyelőre az átlag arrancar jeleit mutatja, azon kívül, hogy jóval erősebb nálam.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Tiporhatom homok sűrűjébe, taposom gyomrát, hogy elérjem, úgy nyögdécseljen, ahogyan én irányítom súlypontom lábujjaim hegyéről egészen sarkamig. Ha elég mélyre hatolok, hatalmat gyakorolhatok. Mindig van mit rajta gyakorolni, tennem kell, hisz csak így tudok bizonyítani. Bizonyítanom kell létem, létezésem, meg kell mutatnom, hogy itt vagyok, élek, s mi más lenne alkalmasabb, mi mással mutathatnám a leginkább tébolyom belső sugallatát? Kinyilvánítom a nyilvánvalót, nekem nyomok kellenek, nyomok, melyekkel bizonygathatok bizonytalant. Hisz még én is bizonytalan vagyok. Bizonytalan, bizony ám, bizonyosan bűnösen bökdöshetem bokán! Taposva vicsorgok, csábosan csalogatva kisgidát arra a játékra, mely mindkettőnknek szórakoztató lehet. Csak fel kell hevíteni a testet, hogy kinyerjem belőle a forró lét, fortyogó, vörös lében lubickolva kéjeleghetek elme és valóság összeomlott határán! Mert számomra nincs határ, számomra nincs halál.
Nincs halál, ám nincsenek inak, se szabdalás, se mozdulás. Merevednek meg húrok, feszülnek rohanásra készen, még sem tudnak. Miféle boszorkányság volt ez? Miféle bűbáj? Akarom, kell nekem! Szórakozásom még mulattatóbb lesz, s várom vértelen görnyedést, ahogy hirtelen teljesen elernyedek. Homokba térdelek és támasztom ki magam kezeimmel, mocsok felé hajtva fejem, hajam még sem éri a mocskot. Nekem nem kell a piszok. Nem attól lehetek igazán mocskos.
Hierrom nem szakad fel, holott a taktika jó, éppen csak nem elég. Édes, ahogy küzdesz… lesz ettől még ízletesebb, mikor koponyába lékelhetek, s éltető velőt csemegézhetek. Minden port felkavar, a homok füstfüggönnyé elevenedve fátyoloz el, épp, ahogyan egy menyasszonyt szokás, holott én sosem voltam még menyasszony… Viseltem már fátylat, ám leginkább pszichedelikus képeket viselem, hordom magammal, hoztam magammal most is, kedves kis almaként nyújtva át Havak hercegnőjének. A fésű nem működik, ezt talán elfogadja. Nem látom a törpéit, így kimenti meg majd? S ha a mostohája lehetek, váltok szerepet, hogy hercege is lehessek. Csak egy harapás neki, hogy enyém lehessen minden fehérsége az örökkévalóságig.
- Fóbia, fóbia… – roppantok egyet nyakam csigolyáin, s állok fel a homokból. Nem serkent ki vérem sem, így ez egyáltalán nem érdekes. Majd bájosan szenderegve, cseppet sem szenvelegve, kereken meleg szemekkel vetek rá bűbájos bájolgást, boszorkányosan ártatlannak próbálván kinézve. Bal kezem, melyet lyukasztott üresre férgesedésem, előreemelem, mutatóujjam ajkamhoz érintve, s pislogok továbbra is bájosan, csábosan, ahogy előre teszek meg pár újabb lépést.
- Tényleg olyan… félelmetes vagyok? – forognak zseléim, s állapodnak meg rajta szendén. Ajkaimba harapva sértem fel bőröm, s hagyom, fusson csak alá, csillapodjon szomjam. Gidám még nem érti, még mindig nem érti. Engem nem érdekelnek hősi eszmék, nem érdekelnek összetartozni vágyó diktatúrák. Csak egy dolog érdekel, ez pedig saját magam. Veszélyes szeszélyeket űzve tűzök célt magamnak, s mulatságot. Mert nekem így jó, mert így nem olyan haszontalan, mert így… így minden békés, mikor az utolsó nyöszörgést is beszívtam abba a labirintusba, melyben bent ragadtam, melyből már nem tudok kijutni többé. Mert körém építették, hogy elzárjanak, mint bikatestű szörnyeteget, hogy megfékezzenek.
Most azonban nem fékezem magam; mókát akarok, mókát és csillogást! Kényelmes tempóban lépek közelebb és közelebb hozzá, kerítse hatalmába bármely érzés, én felülkerekedek rajta. S mint egy kiéhezett útszéli, érek hozzá hasához és húzom végig rajta bal kezem mellkasáig. Számítást keresztbe húztam, hogy végül fűrésszel tehessem ugyanezt, most azonban csak duruzsolok őrületet csillogtatva idegennek ható, mesterkélt, természetes szavakat. Kesztyűs kezem hátának vetem, mutatóujjával karcolok levegőbe valamit, ami egészen apró, talán nem is érzi, hogy mit műveltem vele. Hisz olyannak kell lennie, mint egy apró, pici legyecskének, nem kell tudnia, amikor beleesett hálóm csapdájába. Elég, ha én magam készülök haláltusájára.
- Nem érdekel Las Noches… Nem érdekel a jövő. Hát nem szép dolog a szabadság? – folytatom értelmet nem adván, legfeljebb kéteset, s taszítom hátán a számára érezhetetlen technikát. Ki kell hoznom belőle, amit csak lehet, hisz látnom kell, ahogyan küzd nyomorúságáért. Nincs is szebb annál, mint amikor még akkor is mocorog a légy, amikor a pók már belemart húsába, hogy kiszívja életének nedvét.

Megjegyzések:

Érzelem... Félelem!

A porfelhő lassan elül, és úgy tűnik tervem hibátlan. Merev testhelyzetem biztosít afelől, hogyha hirtelen jött támadás készül ellenem, akkor azt kitudjam védeni. Ekkor viszont aggasztó dolog történt. Ez a nőszemély, mintha hozzá sem értem volna, úgy lépett ki a porfelhőből, és felém kezdett sétálni.
Mi a franc? Gondoltam magamban. Két olyan támadást intéztem ellene, ami tökéletesen figyelmetlenül érte, és ami még ennél is furcsább, hogy nem is védekezett. Fogaimat összeszorítottam, és megfeszült testtel vártam, ahogy egyre közelebb ér. Ez a nő őrült. Vagy csak tudja, hogy nem tehetek benne kárt. Basszus, ennek nem lesz jó vége! Még nem szökhetek el, az túl gyanús lenne. Utoljára akkor félem így, amikor lidércé váltam. Emlékszem, ahogy ugyan így a lelkembe markolt a félelem, és kitépte a szívem a helyéről. Ugyan ilyen tehetetlen voltam.
- Ne most keseredj el Lanven! Őrizd meg az egyensúlyt! Ha most borul fel, abból semmi jó nem származik!
Tartom magam elmémben kordában, de mind hiába. Csak annyit tehetek, hogy küzdök ellene. Ha esetleg megtudnám sebezni, akkor biztosan sikerülne kiegyenlítenem a jinget, és a jangot magamban. Viszont a pengéimet sem tudom használni, ha nem tudom megvágni velük. Mi legyen?
Ekkor hirtelen kizökkenek a gondolkodásból, mert ellenfelem már közel ért hozzám, egész közel. Fejemet felkapom, és remegő ábrázattal nézem mit művel. Végig simít a hasamtól egészen a mellkasomig, és közben olyan tekintetet vág, amitől végig fut a hideg a hátamon. Jobbkezét teljesen szem elől tévesztettem, és ekkor valami furcsát érzek magamon.
Hirtelen megdobban a szívem, és összeszűkül a pupillám.
- Félek.
Teszem a felismerést, de többre már nem vagyok képes. Óriási halálfélelem kerített hatalmába, és mint a bezárt vad, ki szabadulni akar, úgy török ki a kezei közül. Felborult az egyensúly. A félelem őrületet szül, az őrület pedig haragot. Kitépem hát magam a karjaiból, és pengéimmel teljes erőmből vagdalom, ott ahol érem. Az ismétlődő lendület technikát használom egymás után, és vadállat módjára kapkodva csapok mindenhova. Az eszemnek annyi. Lelkem most a fekete semmiségben bolyong, mint kisgyerek, ki fél a sötétben. Egy pöccintés elég hozzá, hogy dühödt vad rohamomból, nyomorúságos, és szánalmas menekülés legyen. A düh tart mozgásban, és a félelem attól, hogy elpusztulok. A legjobb védekezés a támadás, ugyan egy ilyen ellenfél ellen ezek semmit sem fognak érni, esetleg meg tudom karcolni, de a végeredmény ugyan az lesz. Nem leszek képes túlélni. Újból külső szemlélője vagyok saját testem cselekvéseinek, mint amikor még ösztönlények voltunk. Ha lenne szívem, most kiszakadna a helyéről.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Borzolok ideget, mint olcsó szajha, szarkaként támadva azt, ami a leggyengébb. Tudom, mi a leggyengébb, s tudom, hogy használjam ki, hathatósan kebelezzem keblembe érzelmeit, s ültethetek helyébe férgeket, hadd dúljanak benne, hadd szaporodjanak! Hisz most is ezt teszem… teszek bármit, hogy megismerjem. Szemek, szemek, hogy miért pont a szemek? Mert látni benne, látni belőle mindent. Látom belőle a félelmet s mindazt a zavarodottságot, melyet kelthetek, ez pedig tetszik. Mindenki más, mégis vannak ismétlődő minták. Mind közül ez a leggyakoribb, ám ízletes, könnyű falat, haraphatok ujjat, hogy reccsenjen, ő majd hagyni fogja, mert én élvezem, s élvezni fogom, minden pillanatot, időt, teret, recsegést, ropogást, sercegést, szivárgást, halált, elmúlást! Teremtek újat, teremtek tehetetlen roncsot. Teremtek torzat, egy élő szörnyeteget, hogy csókolja lábam, imádjon! S akkor én is imádni fogom.
Hangos sustorgás, elfojtott morajlás, kitörő kacagás! Kacagok tovább, csak nevetek, óhajtva sóhajtok, tébolyultan őrjöngök, s nevetek mindvégig, míg űzött vadként viseltetve cselekedik. Lehántottam róla mindazt, melyről eddig azt hitte, hogy ő. Mi mind állatok vagyunk. Mocskos, undorító, gusztustalan vadállatok. S mi történik, ha lerántod róla a kérget? Leveted a személyiség bőrét és hagyod, hogy elszálljon az ego. Elpárolog, elvész minden önbecsülés, nem marad más hátra, mint maga a lényeg, a valódi éned, melytől talán mindig menekültél. Hát ez lennél te, őzgidám! Ez lennél te, ez, és semmi más! Vesd le korlátaid, légy szabad, szabadulj meg az erkölcstől, tedd félre gátlásaid s válj azzá az anyaggá, aki mindig is voltál! Megmutattam neked, hogy valójában ki vagy! S most engedd, hogy én is megmutassam, én ki vagyok. Röhögök és sikongatok tovább, mintha nem éreznék fájdalmat; csak-csak felszakad bőröm és érzem ahogy a penge csípni kezd, csíp engem, s csípi a másikat, lelkem másik felét, mert én csak egy fél vagyok, nem vagyok egész! Csak egy nyomorult vagyok, egy nyomorék… egy lélekszilánk, mégis élek, mégis létezek, s teszek rá bizonyítékot, hogy igen, itt vagyok, igen, élek!
Vad nevetés, miközben védekezni se próbálok, gyakorlatilag hagyom, úgy vágjon, ahogy csak bír. Meg kell szereznem őt, be kell kebeleznem! Hagyva hagyom, hogy vérem csöpögjön alá, éppen csak lábam görnyed össze, holott halottat halálozó vágást is kaptam, mégis talpon maradok, mégis csak vigyorgok. Húzom elő tőröm, s itatok fel vele cseppnyi vért, választva el bőrömtől, majd érintem nyelvemhez, hogy felnyaljam vele bíbor csodát. Lassan, komótosan pörgetem meg kezemben a játékszert, s döföm végül magam hasba, szúrom le magam, mint aki halálért áhítozik. Íriszeim izzanak megelevenedett őrület perzselő lángjától, s hullik alá testem, esik bele porba, homokba, hogy hamvak nélkül hamvadjon mássá. Valami mássá, valami fenyegetővé, fekete bőrré, ébenszín felületté, magává a fekete özveggyé!
- Hollalo, sonido de locos! – emelem változást mesteri szintté, s keletkeznek sebtelen felületek, nyolc lábon tartva potrohom emelkedek felé s blokkolom következő csapását tőrből átváltott, hosszú fegyveremmel. Kifejezéstelen képpel képezek pörgetéssel hálót, s lövellem rá a gargantára, melyre rátelepedik a sűrű, fehér massza. Hoppá, az út elállt… érjen hozzá, s nem szabadul többé csapdámból.
- Légy a legyem, Lanven… – bukik ki kérés, hogy megbuktassam. Bukása hozza boldogságom, legyen csak részese, kerülj csak hálómba, hadd faljalak fel, csak egy harapást, egy apró csócsálást, egy kis falatot, hadd szívjam nedved, a vöröset, a véreset, mert kell nekem, kell nekem fényed.

Megjegyzés:

Érzelem... Félelem!

Vágom, hasítom, és találok! Igen! Ez az! Sikerült! Csak így tovább Lanven! Darabokra szaggatom ezt az elmebeteget, és nem lesz több problémám!
Vágásaim felhasogatják ellenfelem Hierroját, és úgy néz ki nem is akar harcolni. De akkor minek esett nekem az elején, mint egy vadállat? Ennek semmi értelme. Most meg nevet, mint aki élvezi? Ez nem normális. A félelem érzet megcsappan annak láttán, hogy támadásaim nem hatástalanok, és megtudom törni a hierroját. Lihegve hagyom abba ellenfelem szabdalását, és távolabb lépek tőle. Tekintetemben még mindig ott csírázik a félelem, de már jóval kevesebb. Az értetlenség most sokkal nagyobb úr. Miért nem támad vissza? Bármikor le tudna győzni mégis, ő még meg sem próbált megtámadni.
Elhúzza saját pengéjét, és annak segítségével ízlelgeti saját vérét. Oké, hogy elmebeteg, de ez már sok. Én sem vagyok teljesen tiszta, hiszen van bennem mazochizmus, de ehhez képest egy ártatlan kisgyerek vagyok csupán. Nem tudtam, hogy most ijedjek meg, vagy könnyebbüljek meg, hogy ennyire állat, és győztem is. De ezzel nem volt vége. Megforgatta kezében a tőrt, és magába döfte. Micsoda beteg állat? Most megölte saját magát? Ezért jött volna ide? Ugyan már! Nem lehet, hogy ennyire őrült legyen. Senki nem akar meghalni, főleg nem így. Ekkor esik le mi is történik. Ressurection parancsát nyögi maga elé, és átváltozik. Ressurection? Elkerekedik a szemem, és hirtelen árnyék borul rám. Ez azt jelenti, hogy eddig csak játszott velem? Nem értem ezt a nőt! Meg akar ölni, aztán élvezi, hogy széjjel szabdalom, most meg átváltozik. Ez nem logikus, mintha minden emberi érzés kiveszett volna belőle. De miért is fejtegetem én ezt? Túl kell élnem! A fölém magasodó alak egy félig pók, félig ember teremtmény, aki egy hatalmas lándzsaszerűséget tart a kezében. Félelmetesen durva. A csodálkozás teljesen megbénított, és erre akkor jöttem rá, amikor elkezdte pörgetni a lándzsát a kezében. Támad! Menekülj! Ez a két szó jutott eszembe rögtön, de testem nem moccant. Valami sűrű fehér anyagot lőtt el fejem fölött a gargantára. Vélhetően háló volt, és amikor kibukott száján az a pár szó, egy pillanatra meggyőződtem róla, hogy megfogok halni. De aztán eszembe jutott. Minek meneküljek? Hiszen az előbb áttörtem a védelmét, és majdnem megöltem. Most is így fog történni. Félelem kizárva! Tudom, hogy én fogok nyerni! Ha az ellenfelem erősebb is nálam, én megtalálom a módját a legyőzésére!
Önbizalmam felülkerekedett a félelmemen, habár ez csak ideiglenes volt. Önbizalmammal felspékelve megforgattam a kezemben a pengéket, és egymáson csúsztattam őket, miközben pár szót köptem a levegőbe.
- Azt lesheted! Chapucheria!
Magamból tíz klónt gyártottam, és mindegyikkel támadtam, öten fentről fogták közre, öten alulról, és én az eredeti, aki harcra is képes, oldalról indultam meg, hogy lábát veszejtsem. Tudtam, hogy csak erőt kell belevinnem, és akkor újra megtörhetem a hierroját. Kis helyre hatalmas energia. Ez a titka. Egyetlen csapás nem lesz elég arra, hogy a támadásom sikeres legyen. Az összes klónt egyszerre vezettem a póknak, és én oldalról csusszantam be. Két pengémmel teljes izomzatommal, és lendületemmel neki estem csépelni az egyik lábát, majd a másikat. és ismétlődő lendülettel próbáltam minél gyorsabban, és erősebben végrehajtani a támadásokat, végül átcsusszantam a másik oldalára, és kijöttem alatta, és egy utolsó x alakú csapással használtam a Kenseit, már távolodva. A támadás sorozat után háttal feküdtem a földön, és levegő után kapkodtam. Sok lélekenergiámat elhasználtam ezen képességek használatával, és a fizikai képességeimnek is a határára hágtam. A porfelhőt újból felkavartam, de a klónok eltűntek. Csak én voltam, és a porfelhő, na és persze benne a pók. Ránéztem a gargantára, és az volt az első gondolatom, hogy itt ragadtam. Utána jobban belegondoltam. Igen az Antagonismo segíthet. Bár egyszerűbb lenne nyitni egy újabbat. Amíg a sérüléseivel van elfoglalva, biztosan lesz időm meglógni.
Ilyeneket gondoltam, de valahogy olyan rossz érzésem volt. Biztosan kiszúrta, hogy csak a lábánál érez fájdalmat, és sehol máshol. Testemen csak ekkor fedezem fel a sérüléseket, ha van, ugyanis jó esélye van, hogy közben eltalált, vagy elkapott valamilyen képességével. Vajon sikerült a tervem, és lelassítottam?