Első hollowismeret óra.

Magam se tudom, hogy mi üthetett abba a vén fejembe, hogy tanításra adtam magamat. Na jó, mégis mi? Persze hogy csak annyi, hogy a legcsodásabb, legszebb, legkedvesebb, legtüneményesebb Kohaku is tanít. Ha csak ez kell, bebizonyítom, hogy ez a vén shinigami is képes erre, oktatni a kicsiket. Eszem olyan éles, mint a forró vaj, ami a hideg kést vágja ketté. Ravasz vagyok, mint a gorilla, és erős, mint a róka. Megfelelek a tanári állásra, bár, hogy miért vállaltam el a pusztakezes oktatást is… na azt nem tudom. Persze nagyon jó vagyok benne, miért is ne lennék? Kohaku gyönyörűség is elmondhatja, hogy a mozgásommal nincs baj, milyen remek táncot lejtettünk, hogy irigyelhették a fiatalok, ahogy mi ketten roptuk. Csak tudnám, mi is eshetett a fejemre? Mindegy, az a lényeg, hogy akkor is tanújelét adtam remek harci képességeimnek, nem jelenthet gondot továbbadni a kicsiknek. Kohaku pedig megláthatja majd csodás, kidolgozott alakomat, ahogy a fárasztó óra után megcsillan a lenyugvó Napfénye, az izzadságtól gyöngyöződő mellkasomon. Ott, akkor lesz meg a szerelem, vagyis csak a beismerés, tudom, hogy szeret. Na, de túl sokat gondolkoztam, ideje indulni. Természetesen felkészültem arra a lehetőségre is, hogy találkozni fogok Kohakuval, ezért is fújtam magamra némi csábos, vadító, férfiisten illatot. Csak a sok ifjú hölgy ne érezze meg, mert a végén nem tudnám levakarni magamról a hölgyeket. Nah, ne tereljem a saját gondolataimat, irány a terem, ahol remélhetőleg már megvan minden, amit kérettem. Minden asztalon csoki, meg kell adni a módját. Az asztalokkal szemben pedig egy kivetítő, a mai órán kezdjük az alapokkal, a megfelelő felvételek már nálam is vannak, nincs már másra szükség, csak az apró diákokra. Addig is elolvasom a névsort, és ahogy elnézem, akadnak testvérek is. Bár a nevük nem ismerős, de hát én se ismerhetek mindenkit, vagy lehet igen, csak nem emlékezek rá. Biztos ez lehet az oka, ismerem a szüleiket, csak a rengeteg név a fejében… nem tudja kiválasztani a megfelelőt. De ez nem arra utal, hogy öreg, persze, hogy nem, csak egy kicsit lassult a feje.
- Ej, lehet az a táncos est az oka? Pedig nem emlékszem, hogy sokat ittam volna, vagy éppen a fejemre esett valami, hm, nem tudom. Inkább eszek.- leülök az asztalomhoz, és kis táskámból előveszem a reggelimet, amit a drága unokám csomagolt, bár lehet keverte a csomagokat. Nem emlékszem, hogy rózsaszín kiscicás szalvétába kértem a szendvicseket. Sebaj, megesszük, de hátha meglátja Kohaku drága, és megesik rajtam a szíve, amiért ilyet eszek, és főzne nekem, aminek a végeredménye nem a fejemen landolna, hanem végre megehetném, mert lenyalogatni a kezemről, azért nem az igazi. Hiába mond akárki, akármit, akkor se a legfinomabb.

Első hollowismeret óra.

Szállingóznak befelé a kis nebulók, és amelyik még meg is hajtól. Jaj, kedvem lett volna odarohanni, és megölelgetni, annyira aranyos volt. Persze biztos vagyok abban, hogy mindegyikük nagyon aranyos lesz, nem is lehetnek mások. S büszke vagyok a feladatomra, hogy nekem kell tudást csepegtetni a fejecskéjükbe. Legjobb tudásom szerint fogok eljárni, habár már vén vagyok, mint a sziklakemény lószar, amit a napon hagytak, de azért nem felejtek. Bár az lehet némi gondot jelent, hogy nem mindig figyeltem az órákon, de amit nem tudok, majd valamivel kiegészítem, mire odakerülnek, a lényeges dolgokat már másoktól is tudni fogják. Nah, de gyorsan befejezem az evést, és persze nézem, ahogyan érkeznek a diákocskák, majd helyet foglalnak, bár az kicsit fáj, hogy nem eszik meg a csokikat, amiket otthagytam, de igazuk is van, idegenektől nem szabad elfogadni semmit. Főleg, ha az egy nő, és nem marad utána más, csak a viszketés, és fájdalmas vízelés. De hova is kalandozok, inkább összegyűröm a szalvétát, megtörlöm a számat, és hát nincs kedvem a kukáig elmenni, ezért belerakom a táskámba, majd kidobom. De csak fel kell állni, megérdemlik ezek a pöttömök, hogy úgy kezeljem őket, mint a nagy felnőtteket.
- Khm. Sziasztok kedveskéim. Én leszek a tanárbácsitok, Tenzo Hanbei, de hívjatok csak Hanbei bácsinak^^. A csokit pedig megehetitek nyugodtan, én hoztam nektek, és aki ügyes lesz az órán, az kaphat még.- mosolyogva nézek végig az osztályomon, majd az asztalom elé sétálok, és ráülök.- Tehát, az lenne a dolgom, hogy az aranyos kis kobakotokat megtöltsem sok-sok tudással. Bár lehet unalmas lesz nektek, mert ez bizony egy darabig csak elméleti óra lesz, majd később, ha nagyobbacskák lesztek, akkor fogunk a szabadba is kimenni, meg ha jobb lesz az idő, nehogy betegek legyetek, mert akkor Kohaku leszedi a fejemet.[b]- azt hiszem lassan elég lehet a mellébeszélésből, igaz, hogy még nincs meg fejben minden, hogy mit is kéne mondani. Ha túl nyersen kezdek bele, akkor lehet nem értik meg az anyagot, valahogy körül kéne írnom az egészet. Üsse kavics, ahogy esik, úgy puffan.
[b]- Ki tudja, mik azok a hollowok? Máshogy kérdezem, ki tudja, mik azok a csúnya lények, amiktől a szüleitek óvnak benneteket? Amik meghamikáznak minden finomat, és eldugják a dolgokat. És egy kis segítség, van a testükön egy lyuk, és fehér a maszkjuk. Csak bátran, fel azokkal a praclikkal. Aki ügyes lesz, az két csokit is kap.- na, ezt aztán körbeírtam, ha ebből valamit ki is találnak, akkor… megborotválkozok. Lehet nekem is be kéne ülni egy órára, vagy egy régi könyvet előszedni, hátha ragad abból valami rám is. Na mindegy, aki nyújtja a kezecskéjét, azt persze hogy felszólítom, és ha jót mond, kapja a két csokit, ha nem, akkor csak egyet, mert bátor volt, és jelentkezett.