Bizalmamat a sziklafal tömörségébe helyeztem, mikor vándorútra indítottam zanpakutoum hegyes pengéjét a láncnál fogva. A forróságtól remegni látszó levegőt keresztül hasító fegyver végül belefúródott a kőzetbe és meg is ragadt. Elbírta a csekélyke testsúlyom, így akkor sem estem le, amikor a lélekölőt követve én is a falnak csapódtam. Hangosan jajdultam fel a vállamba hatoló kíntól, melynek nyomása fájdalmas grimaszt és kevéske könnyet csalt az arcomra, utóbbiakat azonban a pokol legmélyebb bugyraiból fakadó hőség felszárította. Felnézve dárdájukat felém rázó embereket láttam, hátam mögött visszapillantva pedig tanúja lehettem annak, ahogy gyilkos tornádóim most bajtársaim életét mentik meg életek kioltása helyett. Elmémben élesen fénylett a tény, miszerint eggyel kevesebb forgószelet indítottam útjára, mint ahányan zuhantunk, hiszen nem volt okom a számomra semmit sem jelentő férfire energiámat elpazarolni. Mégis egy női sikoly hangja jutott el a fülembe, nem a bácsi velőtrázó kiáltása. Ai-senpai hangja volt. Rémülten néztem le, majd vissza az életüket nekem köszönhető alakokra. Michi-nee, Anao-nii... és az ismeretlen nii-san? Meglepődve pislogtam rájuk, de aztán tekintetem megkomolyodott, és fogaimat csikorgatva vettem tudomásul, hogy titkom őrzőjét elveszítettük. Elérte a végzet, amely a hozzánk hasonló harcosokra örökké leselkedik. A szomorúság fojtogató hullámai öntöttek el egy pillanatra, de aztán lassan megráztam a fejem. Nem volt szabad, hogy elragadjanak az érzelmek, shinigamik vagyunk, minden küldetésen az életünket kockáztattuk. Ha nem tudta magát megmenteni, akkor gyenge volt, és aki gyenge az megérdemli a sorsát.
A láncot markolva pillantottam fel újra, és a kráter túloldaláról hallatszó kiáltásra hallgatva addig ügyeskedtem, amíg be nem kapcsoltam az órát, amit kaptunk még Seireiteiben. Éreztem, ahogy működésbe lép és energiát bocsát ki magából, de arra hogy mit csinált, csak akkor jöttem rá, amikor a forróság hirtelen felszökött és a felemelkedő láva elnyelt engem. Csak egy pillanatra estem pánikba, amint rájöttem hogy nem éget és nem is fulladozok, elsimult a lelkem háborgó tengere. Egy erőtér vett körbe és borított be jótékony lepelként, a forrása pedig az óra volt. Ugyanakkor a gyanú felhői is árnyékot vetettek tudatomra. Honnan tudták, hogy ilyesmire szükségünk lesz ezen a helyen, ha azért vagyunk itt, hogy felderítsük a helyet?
Az üres feketeségben ekkor fény gyúlt, a láva visszahúzódott, talpam alá pedig szilárd talaj került. Rejtett barlang a vulkán belsejében... Buksimat kapkodva néztem körbe, hogy minél gyorsabban felmérjem a terepet, de tekintetem megakadt egy barna hajú nénin. Feszültségről tanúskodó vonásaim egy csapásra megváltoztak és arcom felragyogott az örömtől.
- Ai-senpai *.* - szólítottam meg a shinigamit és odaszaladtam, hogy boldogan megöleljem. Mégse veszítettük el, meg tudta menteni önmagát! Souka... biztos az óra volt, ami megvédte! A tenyérbemászó hang rántott ki ebből az állapotból, dárdámat megszorítva fordítottam a fejem az ismeretlen felé, és végül készen a támadásra eltávolodtam a senpaitól is. Nem kellett a többiek kérdése, hogy tudjam, ő a mágus! Éreztem a kisugárzásából, hogy más nem lehet. Megéreztem a kezét a fejemen, és reflexből nyúltam is utána, hogy kicsavarjam, de csak a semmit markoltam meg és felháborodott tekintetem maradt utána.
- Becsapod a sziget lakóit, Hegyesfül nii-san és kihasználod az ostobaságukat. Érzem, hogy rosszban sántikálsz! Mik a céljaid, válaszolj! - szegeztem rá a lándzsám hegyét, miközben bal lábamat hátra csúsztattam és felvettem egy védekező alapállást. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy körbevegyük. Erősnek tűnt, nem támadhatjuk meg csak úgy, és mivel ártani akart nekünk, nem hiszem hogy változtak volna a szándékai, így én harcra készültem.

*Ismerős érzés ez számomra. Ismerem ezt a megmagyarázhatatlan érzést, mely körbefonja testemet. Letekintek a mélybe, s az izzó láva fojtogató látványa kerít hatalmába. Csak egy pillanat, nem lesz több. Egyetlen egy pillanat, s az élet elmosódásával kell majd farkasszemet néznem. Az életnek mindig van kezdete, de lesz vége is. Halálistenek vagyunk, de nem istenek. Nem létezhetünk mi sem örökké, de nem is halhatunk meg túl hamar. Egy olyan rendszert szolgálunk, amely igényli a küzdést. Igényli azt, hogy ne bukjunk el túl hamar. Most mégis, mégis nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, vagy kerültem. Nem tudom, hogy melyik a jobb. Szembenézni egy kráternyi lávával, vagy arra figyelni, hogy társaim se lesznek jobb helyzetben?
Zuhanok a mélység "habjai" közé, ahol az égető halál vár, semmi más. Ismerem ezt az érzést. Tudom milyen, mikor a halállal kell szembefordulni, s arra kell gondolni: Mi az a kapaszkodó, ami majd menedékemül szolgál? Mibe fogok kapaszkodni mindazért, hogy túléljem? Mert túlélésről szól ez az egész. Minden egyes napom, amit halálistenként töltök el, az a túlélésről szól..semmi másról. Habár emberek vagyunk, vannak érzéseink. De gyakorta kell eme érzéseket félre söpörnünk egy magasabb jobb érdekében. Sajnos a világ nem vár, ha valamit intézni kell. Így én sem lehetek mindig Keisuke mellett, bármennyire is szeretném. Nem mondhatom mindig azt, hogy legyen velem. Érzem, hogy a láva melege a tüdőmet perzseli. Beteg vagyok, egészségi állapotom már a küldetés elején sem volt a legjobb. S most pedig mégis..mégis felsikoltok. Ámbár higgadtnak kéne maradnom, de eme pillanatban ez meghaladja teljesítőképességemet. Szerencsére az órám gombját aktiválom, ahogyan a zuhanást észlelem, de sosem tudhatom, hogy hatásos lesz e, avagy sem. Nem tudhatom, hogy a végén miként végződik majd; csak annyit tudhatok, hogy akár meg is halhatok. Lenne értelme? Meghalni? Értelmek, ellenérvek. Személyes okokból kifolyólag nem kenyerem volna a halál elfogadása, mint következmény. Küzdeni akarok, de valójában nincs meg az a lehetőség, hogy hogyan. Szeretteimre s barátaimra gondolok ama pillanatban, amikor testemet körbe fonja az izzó tenger, s már készülök fel az elmúlásra.
Ez az elmúlás azonban nem következik be. Rövidesen egy légüres térbe érkezek, s mélyen elgondolkodni kezdek azon, hogy jelen esetben hol állhatok. Élet és halál közt, vagy esetlegesen életben maradtam? Az órámra pillantok, és fényéből megállapítom, hogy maradt időm még. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.* - Ez egyszer szerencsém volt. Nem szívesen hagynám el Nobu taichout. *Suttogom magam elé, észre sem veszem, hogy valójában milyen erős kötődést kezdtem el táplálni a kapitányom irányába. Noha ez nem több, mint felettes és helyettes kötelék, mégis..van benne valami, ami különleges. Talán abból fakadhat, hogy egy kapitány és hadnagya között mindig olyan bizalmi kapcsolat alakul ki. Sosem kell a másikkal megbeszélni a gondjaid, de a hátadat, karodat legjobban neki ajánlod. Erről szól, s ez az, amit nem szívesen dobnék el csak úgy. Minden lelkierőmet megpróbálom összeszedni annak érdekében, hogy kiderítsem mi is folyik itt. Meg kell találnom az események nyitját, hogy megállíthassam; mindössze ennyi lenne a dolgom nem igaz? Egy kicsit felpillantok, s majd megindulok a semmibe. Ugyan nem tudom, hogy ez valójában merre vezet majd, de nem lényeges. Csak találnom kell valamit, ami kiindulópont tud majd lenni. Homályosságot, félsötétséget fedezek fel. Végül pedig egy barlangi mélyedés körvonalazódik szemeim előtt. Az egyik sziklán megpillantok egy idegent. Sötét alakja valóban gyanúsnak tűnik nekem, ám mire megszólítanám, addigra társaságot észlelek magam mögött. Kardomat kirántva fordulnék feléjük, azonban ölelkezésre figyelek fel derekamnál. Komoly pillantásommal illetem Miyokot, s egyetlen simítást intézek a hátán. Rendben van, de csak most az egyszer. Nem szeretném, ha elterjedne a Goteiben, hogy egy kislányt ölelgetek. Mikor pedig elengedem, alaposabban körbepillantok, hogy lássam kik is vannak itt valójában. Mindenkit látok, így visszafordulok az idegenhez.*
- Mi történt oda fent? *Teszem fel kérdésem a hátam mögött levőeknek. Valóban különösnek találom, hogy ők is itt vannak, mikor Miyoko-san sikeresen elkapta őket. Bizonyára ez az illető tehet arról, hogy most ők is ide kényszerültek. Még egyszer lepillantok az órámra, de csak alig pár perc telt el. Megdöbbenve jövök rá a nehéz tényekre, mi szerint ha az órán lévő idő lejár, akkor... Idegen pillantás szaggat ki gondolatmezőm tavaszi fuvallatából. Tengerkék szemei hosszas pillantást vonnak maguk után, de szavai ellentétes mindazzal, amit mutat. Meglendítem kardomat felé, viszont mire számítanék arra, hogy történni fog valami, egyszerűen már megint azon a sziklán van. Behunyom szemeimet, szükségem van egy kicsit a koncentrálásra. Érzem, hogy kicsit mintha szédülnék, és arra sem emlékszem, hogy mivel üdvözöltek az imént minket. Fáradtan nyitom fel szemeimet az idegenre, teszek két lépést előre, hogy jobban lássam.*
- A válasz egyszerű. Nem kell hosszadalmas beszámolót tartani ahhoz, hogy megértsd itt létünk okát. Azonban az időnk véges, úgy hogy jobbnak találom, ha most belekezdesz mindabba, amit szeretnél. *Meghökkentő vagy sem, ezek a szavak hagyják el ajkaimat. Valóban nincs időnk hosszadalmas beszélgetésre, mert egyszerűen nem tudhatjuk mi történik akkor, ha az óránkból kiveszik az idő. Nem mondta el a Juunibantai, hogy mire is képes ez az óra, aminek persze én személy szerint nem örülök. Hiányos informálásuk okán most azon aggódhatok, hogy valóban nagy baj lesz abban a pillanatban, ha itt maradunk, és az órának az idejével is baj van. Nem szeretek bizonytalanságban létezni, éppen ezért is teszem meg már az első lépésemet is azzal, hogy egy byakurait küldök az ellenség felé. Noha ez itt lehet, hogy veszélyes, még nem tudhatom..*

A mágus természetesen játszi könnyedségével kerüli ki a shinigami által megidézett mágiát. Némiképp szúró pillantásokkal illeti ugyan a heves természetű hölgyet tettéért, de meg sem kísérli viszonozni. Látszólag a társaság nem örül annak, hogy ő milyen kedvesen is fogadta őket. Szerinte igazán kár, pedig szívesen barátkozott volna. Mind ezek ellenére jobbjára a talpatok alatt megremegni kíván a föld, amitől kicsit elveszthetitek egyensúlyotok. A padlón törések keletkeznek, amik közt láva izzások lesznek megfigyelhetők. Egyáltalán nem természetes jelenség, amelyre hamar rá is jöhettek, amint a férfit nézitek meg jobban magatoknak. Teste körül narancssárgás aura jelenik meg, s eddig kéknek tűnő szemei most éjfeketén dereng. Mint egy kiszabadulni vágyó démon, olyasmi összképet fest le magáról. Gyorsaságát igénybe véve valahol sokkal messzebb áll meg, s maga előtt fonja össze karjait.
- Én a helyetekben nem támadnék ilyen hevesen. Milyen kár, pedig én szívesen barátkoztam volna veletek. - Színlelt bánattal fordul a társasághoz, és egy láva fröccsöt szór a jelenlévő egyetlen férfi irányába, hogy kicsit megperzselje. Egyébként is mit keres itt férfi a társaságban? Hogy lesznek neki így háremei a feneketlen lávatenger fenekén? Cicceg egy párat, s majdan leül az egyik sziklára, amely egyenesen összeolvad alatta. Láthatóan nagyon forró lehet azaz anyag, ami körbe veszi testét. Sokáig gondolkodik, mire egyáltalán megszólal. - Az én nevem Kael, és ez a sziget az enyém, ahogyan a lakói is. Ti természetfelettik betörtetek erre a szigetre, és felborítottátok a természet rendjét. Tűnjetek innen el! - Rivall rátok egy érdes, egyáltalán nem természetes hangon. Akárcsak egy túlvilági szellemnek a sipákolása, kissé dobhártya szaggató. S mikor lepillanthattok órátokra, nagyjából még harmincöt perc állhat a rendelkezésetekre, hogy tegyetek valamit a fennálló helyzet érdekében. A férfi újból feláll, s tesz egy kört körülöttetek, amitől forró gőz érheti bőrötök, ha éppen nem vigyáztok. Játékosan áll meg az egyik sarokban, hogy eldönthesse a további ötleteit. Amíg ő gondolkodik, addig a ti fejetekben is megfordulhat egy aprócska eltérés. Tán elsőre nem tűnhet vajmi lényegesnek, de amikor egyre csak ott van, mégis feltűnik nektek valami. A férfi természetfelettinek hív benneteket. Ha jobban megfigyelitek ő sem egy természetes, e világba illő lény. Úgy beszélt, mintha magára egészen másképpen gondolna. Valami itt bizonyára nem stimmel. - Feldöntöttétek a természet egyensúlyát...menjetek innen. Menjetek innen! - Ugye milyen különös, ha egy személy viselkedése ennek ráadása képpen még meg is változik pillanatok alatt? Kael néha fejére teszi a fejét, s furcsán rángani kezd, mintha problémái lennének. Harmincöt percnél jártok.

Nagyon zuhantunk, és bizgere, meg minden! Fúú! Teljesen nagyon félelmetes volt, és ha ez még nem lett volna elég, alig találtuk meg Narancs-chant, máris teljesen odalett, aztán meg mi is, és az apukája hatalmas hideget csinált nekem, ami nagyon nem volt jó, meg annyi minden volt, én nagyon teljesen elvesztős és aztán is csak ott lettem meg igazán, mikor is már valahol voltunk, csak nem tudtam, hogy hol, de úgy mind megvoltunk, és nem csak Golyóstoll Micchan én, hanem Mijaú-chan, Valaki és Narancs-chan, meg Őőő-chan is, aki meg is volt, és nem is, mert tudtam, hogy ismerem, csak nem, hogy honnan. És nem ám csak mi, hanem más is megvolt, és azt hittem, hogy végre is ő tényleg Narancs-chan apukája, meg hát nagyon barátságos is volt, és furán kedves, csak nem tudtam, mit ragasztott a tomporomra, de biztos csak vonalkódos neves kis cetlit, hogy mind tudják, én vagyok Micchan, és végül is sokat voltunk, meg golyóstoll is voltam, szóval lehetett miért. ^.^
Egészen ki is voltam vele békülve, hogy Egészséges Narancs apuka ilyen kis izé, mikor hát végül is egy olyan bzzzzz, cccssssss és buuum volt, aztán meg hát nagyon úgy nézett ki, hogy Narancs-chan nem szereti az apukáját, aki nem is volt az apukája, mert ha az lett volna, akkor nem akart volna elküldeni minket, és csipeszt se adott, hogy nassoljunk, meg semmi finomat, csak egészen mérges lett. Annyira mérges lett, hogy nagyon ijesztően és mégiscsak Narancs apus lehetett, mert teljesen benarancsosodott, aztán csak ott világított nekünk, mint egy cuki kis szentvillanybogár, vagy micsoda, mert azok is azt csinálják, de nem is az a gond, hanem, hogy a világ egyszer csak zizegni kezdett. Ilyen bbzzzz volt megint, aztán meg csak megmozdult a világ, és a lábam mellett világítani kezdett a cucc, ami annyira meglepett, hogy nagyon meglepett, pedig nem tudom, mi az a meglepi, csak egyszer mintha hallottam volna, hogy a heppi míl az olyan, hogy van benne meglepi, amitől csak így néz az ember , és azt mondja, voooáhh, vagy vov, vagy hhhhhöööööö, és sok ilyet mondtak egyszer, asszem. Olyan fura volt, mert pörgött a fejem, de nem ilyen gyorsan, csak kicsit imbolygott a világ, de nem a földes izé miatt, hanem mert nem is tudom, miért… O___o
Ijesztő volt a helyzet, mert egyszer csak Őőő-chan pattant, és már ott sem volt, hanem amott, ahol kicsi szék lett valami Kavics-chan tesójából, csak én nem láttam, merre is van Kavics-chan meg a tesója, de majd ha már nem leszek olyan szomorú a baleset miatt, ami történt, és nem fogok pityeregni, akkor lehetséges, hogy ha még eszemben lesz, megkérem, hogy be legyek mutatva Kavics-channak és tesójának, és majd beszélek Narancs apukával is, akit igaziból K ügynöknek hívnak, és azt mondja, hogy ő viki-taki király, hogy nagyon szégyellje össze magát, amiért mindenki ilyen szomorú és rossz kedvű lett, és magára haragította Egészséges Narancsot is, és igazából én féltem is, vagy nem tudom, mert olyan nagyon rémisztő hangja volt K-nak, mint annak a nyusziszörnynek, amelyik rám támadt, szóval én próbáltam elrejtőzni Valaki háta mögé, mert ott nagyobb volt a biztonság, mint amúgy. Mijáú-chan is olyan fura volt, meg minden, és nem akartam itt lenni, aztán meg még megláttam, hogy ott izél a kezemen az a bigyó, és akkor aztán kész voltam. Olyan hullasápadt kisbékásan brekegtem és csápoltam, és nyüszögtem, meg körbe-körbe rohangásztam, hogy majd elhagytam golyó fejem is, csak vitte a huzat, de ha egyszer ott volt rajtam, és világított, és az nagy bumm szokott lenni, csak nem tudom, honnan szokom tudni, de így van, mert ha így van, akkor az így van. T~T
Visítva vetődtem éppen pont K ügynök felé, mert arra vitt a lendület, és fúúú, nagyon hideg volt, majdnem el is csöpögtem mellette de teljesen, de hatalmasan féltem, hogy csak buuum, és soha többé nem leszek én Golyóstoll Micchan, és senki sem lesz senki, mert Narancs apukán kívül mindenannyiunknak volt ilyen izénk, ami bomba volt, de még mennyire, hogy az volt, és végül is én akartam ezt tudatni mindenkivel, hogy tudják, hogy veszély van, és nagy galiba, és mindenki a bugyiba, vagy valami bigyóba. O.O
- Booombaaaaa! BOMBA! – süvítettem még mindig nagy lendületben, és aztán egyszer csak szembe jött velem egy valami, amitől akkora pofont kaptam, hogy csak úgy belekongott fejem. Hiába tapogattam-lapogattam, nyomkodtam, és simogatta, visszabújjon a gonosz púp, ami homlokomra nőtt, eszébe se jutott, csak nőtt tovább, meg fájt és lüktetett.
Látásom is meghomályosult, aztán meg újra éles lett, és mégsem, egészen megkavart a hely is. Nem ott voltam, ahol eddig, meg nem is esett a hó, pedig mikor még kint voltam az Ismeretlennel, és egy iszonyatosan nagy vadcica jött, hogy beszélgessünk, aztán meg repültem egyet, és nem emlékszem, mi is történt. o___O” Még szédülve is rettentően melegem volt, és nagyon nem volt ismerős a terep, de gyorsan megoldottam a gondot, és hamar szétnéztem. Vagyis, elsőre csak akartam, mert alig fordítottam el a fejem, már jól megszédültem, és semmit sem láttam, csak nagyon óriási pacákat. Aztán egyszer csak megállt a világ, és megláttam Miyo-chancsit, és Ai-samát, meg ott volt az Ismeretlen is, és valaki nem tudom ki. Annyira lefoglalt, hogy egészen elfelejtettem megnézni, Nyuci-chan hol van, de mivel OTT! volt egy rémisztő fazon, aki nagyon is fenyegető volt, és olyan Csillagharcos tüdőbajos hangon szólalt meg, érthető, hogy nagyon össze voltam zavarodva.
- Hova kell menni? – kérdeztem még mindig buci fejemet lapogatva, meg vakargatva, mert nem tudtam, merre vagyunk. – Egyáltalán… Hol vagyunk? – tovább kérdezősködtem, hogy most aztán valaki segítsen, mert igenis féltem attól az idegentől, aki nem az én Idegenem volt. Nem is vártam sokat, megmarkoltam lélekölőmet, hogy majd ő segít nekem, ha segít, mert reméltem, hogy ha már nem tudom, mi történt, ő majd fogja. – És Nyuci-chan? Nyuci-chaaaaan, hol vagy? T.T
Teljesen nem láttam az anyukámat, pedig ott kellett lennie valahol, ahol én nem láttam, mert nem is néztem. De miután néztem, már megláttam, és nagyon is be akartam szeretgetni, de a Rémisztő Rém, aki pedig olyan szép volt, mikor háttal volt nekem, csak a narancssárga izzás nem kellett volna köré, meg mikor szemben volt, akkor a nagy sötétség sem a szemébe, pedig szép lett volna, nagyon is. De fura volt nagyon. Nem tudtam, kicsoda-micsoda, csak láttam rajta, hogy valami baja van. Úgy rázta a fejét, mintha bogár ment volna a fülébe, mert én is azt szoktam csinálni, mikor hallom, hogy valami zümmög a fejem mellett. Hirtelen megsajnáltam kicsit, és ha elég bátor lettem volna, akkor még oda is megyek hozzá, de sajnos nem voltam, pedig szerettem volna. Biztos, nagyon egyedül volt, de féltem, és örültem, hogy megtaláltam Nyuci-chant, meg Shinjou is velem volt, és megígérte, hogy megvéd, szóval készen álltam, hogy ha kell, majd megszeressem a bácsit, vagy bántsam, ha az kell. T~T

*Az egyre túlhevülő pillanatokban állva nem meglepő jelenlét az ismeretlennek tűnő alak arroganciája. Életem során már nem egyszer volt sorom találkozni ily mértékű bánásmódra. Ez az alak túlságosan kevély ahhoz, hogy felfogja mennyire is nincs a helyzet magaslatán. Váltig állíthatom, már csak logikusan is gondolkodva, hogy legalább szemszerű előnyben is állhatunk. Noha a csapat fele nem feltétlen gondolkodik olyan gyorsan, mint kellene; ettől függetlenül még mindig erősebbnek vélem, mint azt az egyet, aki ellen vagyunk jelen pillanatban. De mi is volna a jelenlegi küldetésünk? Erre gondolva eszembe jut a kapitányom, valamint Suwun taichou szavai. jelenleg hivatalosan nem is vagyok beírva a küldetésben szereplők listájába. Egyszerű kapitányi utasításra jelentem meg, mint felvigyázó. Roppant érdekesen hangzik már maga a szó is. Hiszen miből is gondolhatták, hogy én vagyok a megfelelő személy egy ilyen feladatra? Láthatóan sem találom meg a hangsúlyt a gyermekies shinigamikkal. Habár akit én rám bíztak az egy az egyben leginkább Miyoko. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amit ketten a Kagami birtok közelében műveltünk. Már pusztán, ha Fuhakura pillantok, akkor sem szabad kivernem a fejemből, hogyan is tettem szert a bankai szintre. Mindezek mellett még mindig foglalkoztat a gondolata annak, amit a háborúban láttam. Miyokonak érdekes, de leginkább tiltott zanpakutoja van; amennyire tisztában vagyok a Gotei törvényeivel. gyakorlatilag egy olyan titoknak a tudója vagyok, ami már önmagában bűnrészességet vonhat maga után. Mindenesetre nem az én restem eldönteni, hogy egy shinigami - aki a gotei hű elkötelezettje - lakoljon- e azért, mert nem tiszta eredetű zanpakutot, tiszta céllal forgat. Én ilyesmibe nem szándékszom beleszólni mindaddig, míg nem sérti elveinket. Vannak olyan dolgok, melyekkel én sem értek egyet, ami a 46-ok tanácsát illeti. Talán gyakran kissé bürokratikusnak tűnhetek, ettől függetlenül megvannak a magam nézetei. S tán Ritsu is úgy tartaná helyesnek, hogy legyen titok; ha tudná. Ez az én, és Miyoko titka.
Ezért is csupán bólintani tudok egyet Miyoko szavára, amint lepillantva rá, közli velem a következő stratégiát. Nem egyszerű dologba szeretne belevágni. Én magam már tanúja voltam a zanpakutojának és nagyjából pontosan tudom, hogy mit szeretne ezáltal elérni. Vagy is jelenleg tekintetemet, ahogyan a furcsa alakra szegezem, talán nem is olyan rossz stratégia az, amibe shinigami társam belekezd. Mert mi van, ha éppen az a gyengéje, ami egyben az erőssége is? Ez tiszta filozófiának tűnne. Eképpen pedig nem szabad kockáztatni. Ha éppen igazam lenne az eseményeket illetően, akkor kénytelen vagyok egy óvintézkedésbe belekezdeni és csak utána segíteni a shinigaminak. De mindezek előtt el kellene valahogy terelni a figyelmét addig, míg a technika nem hat. Egy újabb byakurait küldök felé, meglehetősen rideg pillantással ötvözve. Nincs időnk a beszélgetésre, kicsit igyekszem bezavarni a koncentrációját, hogy aztán egyenesen Miyoko zanpakutojának hatása alá kerülhessen. S mikor már úgy gondolom, hogy itt volna az idő, éppen akkor nyitok egy senkai kaput Soul Societybe. Noha van a körünkben egy ember is, de biztos vagyok benne, hogy a Juunibantai majd kezeskedik afelől, hogy ez ne jelentsen a későbbiekben problémát. Ezzel nekem nem igazán restem foglalkozni, most ami fontos, azaz, hogy biztosítsam a teret ahhoz, hogy haza mehessünk. Hiszen megtaláltuk a hiba forrását, aminek mindjárt vége lesz, így aztán ideje távoznunk. Megnyitom a fényesen izzó kaput, amelyen gyakorlatilag sorra lököm át kelletlenül Anaoékat, valamint az ember férfit is. Kissé érdekes alaknak tűnik nekem, de nekünk a feladatunk az emberek világának védelme. Így aztán egy embert nem szabad hátrahagynunk egy küldetés alatt sem. Amint viszont átlöktem mindenkit a kapun és beértek a dangaiba, kicsit eltávolodom a kaputól; előhúzom a lélekölőmet.*
- Azt hiszem ez lesz az utolsó utad, idegen. Bankai, Hikari no Jigoku! *Kardomat a shuriken "átszúrásával" vágom a lágynak tűnő talajba, ezzel előhívva kardom második szintjét. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen küldetésen fogom élesben szinte először használni. Azonban nincs más választásom, van egy célom a küldetésen belül. Vagy legalább is Suwun taichou adott nekem egy célt, hogy miért akarjam jól teljesíteni ezt a küldetést. Épségben viszem haza a lányt, ezt már eldöntöttem. Ezért a lány zanpakutojának bezavarása mellett egy igazi lángtengerrel szembesülhet a célszemély. Arról, hogy utána mi történik, igazából magam sem tudom; hiszen Miyokot magammal rántja kelek át én is a senkai kapun..egyenesen Soul Societynek.*

Egy idő után, ahogyan Kael egyre jobban rázza a fejét, úgy lassacskán a föld is meg- megremeg alattatok. A különleges alakon egyértelműen látszik, hogy mind az a tér - amelyen álltok - az ő fennhatósága alatt áll. De vajon mitől fakadt neki ily mértékű fejfájás? Ti ugyan eme eseménynek nem vagytok tanúi, de odakint történik valami igen különleges esemény. A bennszülöttek kántálása talán mégis meghallgatásra vár. Lehetséges, hogy Kael csupán egy bábúja annak, akié valójában ez a rengeteg. Valójában ennek kiderítésére már nincsen időtök. Csupán annak lehettek tanúi néhányan, hogy egy társatok "szép lassan" egy senkai kapuba terel benneteket. Viszont az a páros, akik a helyszínen maradnak, ők ketten szemtanúi lehetnek valaminek. Kael teste egy csapásra foszlásnak indul, ahogyan a Miyoko által megidézett shikai támadás eléri kellő pontját. Senki sem tudhatja, hogy milyen kínokat élhetett át utolsó pillanatában; viszont Ai támadása miatt egy természetesnek tűnő katasztrófa lesz az egészből. Egy hatalmas dörrenés hatására a sztrato vulkán végül ügy dönt, hogy felkel mélyen "alvó" állapotából s a kitörés szélére sodorja önmagát. Kellemetlen eset ez az ottani lakóknak, de talán a világ nem lesz szegényebb, ha az ő titkukat a természet a tengerek habjai közé ítéli.
Mindannyian sikeresen tértek át a már jól ismert világotokba azzal a különbséggel, hogy egy valaki egyáltalán nem otthon van. Noha ő sem élvezheti Soul Society látványát sokáig, hiszen a Juunibantai hadnagya szinte azonnal leüti az egyik fontos kellékével. A shinigamik által jól ismert módszerrel szépen reformálják Diran emlékezetét mintha csak meg nem történt esemény lett volna; egyszerűen annyira fáradt volt, hogy otthon elaludt a kanapén. Annyi már biztos, hogy küldetésetek részben hiába való volt. Egy teljesen abszurd helyzetbe kerültetek, amit ennél jobban úgysem oldhattatok volna meg. Azért a biztonsági intézkedések okán a Yonbantaiban külön szobákat biztosítottak nektek az elkövetkezendő két napra. A felsőbb utasítás szerint pedig az ember férfin kívül mindenkinek le kell rónia ezt, hogy a vizsgálatokat lefolytassák rajtatok. A biztonság kedvéért ez egy általános procedúra, ne hogy megfertőződjetek valamivel. Habár Yasuji taichou két társatoknál külön megjegyzi, hogy alapjáraton mintha betegen indultak volna el erre a küldetésre. Talán nekik nem lesz elég ez a két nap? Minden csak is rajtatok múlik; szép munkát végeztetek, gratulálok!