Oroszlánvadászat /Magánküldetés - Lezárva/

Las Nochesben járunk, a palotában. Kevés embert tudott rávenni a Sátáni hármas arra a küldetésre, aminek rettentő nagy jelentősége van az eddig felépített világuk számára.
Ez a küldetés egy álomban játszódik, mégis valóságosak benne az események. Sokan megijedtek a felkért tagok közül, így elég nehéz lenne legyőzni a shinigamikat. Hosszú gondolkozás után úgy döntöttek, szükség van még valakire. Ezért egy erős, régi tagot fel kell keresniük, és ismét a rossz oldalra állítani.
Két arrancart hívatott maga elé Aizen, akik talán elég nagy összhangban vannak ahhoz, hogy legyőzzék, és visszavigyék Albar Cachorro, 123. arrancart, ahol új emlékeket kap majd, így ismét maguk mellé állítják a zsarnokok.
A két küldönc Asesino Puno, 69. és Naito Suisen, 29. arrancar. Egyetlen kikötés kaptak, hogy életben, lehetőleg nagyobb sérülések nélkül vigyék Aizen elé a szökevényt.
Albar a Menosok erdejének egyik elrejtett zugában van, lélekenergiájának nagy részét elrejti, így nehezen lehet a nyomára bukkanni. Mégis meg kell próbálniuk, hiszen a parancs az parancs, és nem szerencsés visszautasítani egy ilyen jellegű felkérést.
A két arrancar csak körvonalakat kap, a tartózkodási helyet és a támadásait illetően, így mit sem sejtve indul neki a feladatnak. Nézzük, sikerrel járnak-e?

Éppen a palota előtt baktattam, mikor összefutottam Elvis-utánzattal. Reméltem, nem éppen valami új, szívderítő feladatot talált ki számomra, mert esélyesnek láttam, hogy lefejelem.
-Naito, lenne egy feladatom számodra.
~Baszd ki, ha így bejönne minden, amire gondolok, elmehetnék utca széli jósnak.
-Hallgatom, Aizen-sama.
-Gyere beljebb, nem kell mindenkinek hallania, mit akarok tőled. -tette ki a karját, hogy menjek előtte.
~Na ha egy szexuális ajánlatot tesz, tuti kasztrálom és olyan szépen énekli majd ki a magas A-t, mint a huzat.
-Szóval, mit akar?
-A Menosok erdejébe kellene megkeresned valakit. Persze nem egyedül mennél. -tette karba a kezeit, és egy vigyor jelent meg a képén.- Puno is veled megy. Gondoltam neki jobban örülnél, mint egy másik arrancarnak.
-Aham.. nagyszerű. És mit kell tudni erről a személyről?
-Biztosan hallottál már róla, a neve Albar Cachorro, egykor espada volt. Nagy szükségem lenne rá, ezért kellene visszahoznotok Hueco Mundoba. Ebből adódik, hogy lehetőleg ne csináljatok belőle se fasírtot, se egyéb húspépet! Remélem megértetted a feladat lényegét.
-Persze. ~Ennyire nem vagyok sötét, cseszd meg!
-Nos akkor menj és szólj Punonak is. Ha készen vagytok, indulhattok is. Szeretném, ha minél hamarabb visszakerülne a szökevényünk.
-Értettem!
Aizen bólintott, meghajoltam is kivágódtam a kriptát idéző helyiségből.
~Igazán elintézhette volna legalább azt a részt, hogy szól a másik illetékesnek. Most én kutassam fel miatta egész HM-et. Áh, de unom ezt a férget! -caplattam végig a végeláthatatlan folyosón, majd a hálók felé indultam.
Szerencsére nem is kellett tovább kutatnom, a szobájában találtam a másik arrancart, aki meglepődve fogadott.

A mai napon korareggeli edzést tartottam, pusztakezes harcot vívtam egy hollowwal kikötésként hogy semmilyen mágiát, sem ressurecciont, se semmi egyebet, ami csupán Arrancarokra jellemző készséget nem használom. Las Noches falainál egy alapedzés ne a halál, de egy frissítőként remekül használ, hogy jól kezdjem a napot. A harc végében csalódtam, mert a Hollow egy Barat lőtt ki rám. Némileg meg is sebesültem, de nem volt súlyos, de egykönnyen nem gyógyulna be. Plata, a püfölni való társam bocsánatért nem esedezett, de annyira nem is vártam, de jól tette volna, mert bennem megindultak az érzelmek, és kész voltam egy támadással kivégezni Plata-t. Elmosolyodtam, és egy kicsit jajgattam. A sebemet még jobban felszakítottam a röhögésemmel és a hirtelen mozdulatokkal. Békében elváltunk, de én adtam egy búcsú ajándékot. Egy Barat küldtem a fejébe, s ő úgy porladt el, mint hamu elszáll a szélben. A köpenyemmel bekötöztem a bordasérülésemet, majd a páncélzatomat és a kardomat a kezembe vettem és felvonultam a várba, Las Nochesbe. Ott egy hírnökfélével találkoztam, aki Naitot kereste. Valószínűleg csak most kezdte el teljesíteni Aizen parancsát.
- Egyre inkább betartod a tiszta küzdelem szabályait és nem veszed észre, hogy vajopn ellenfeled is betartja-e.
- Kit keresel? Általában egy ilyen harcot nem veszik figyelembe az Arrancaok, sőt nevetségesnek tartják.
- Naito Suisent…
- … Minek? Aizen megint mit ötlött ki?
- Egyelőre nem rád tartozik.
- Hát legyen, de akkor ne itt vesztegesd az időd, és talán én se vérzek el. – kacsintottam és a szobámba mentem, s a hírnök eltűnt.
Útközben az orvosiba benéztem és egy nővért kértem a szobámba. A szobámban gyógyított a nővér ismerősöm, Bebé majdnem kész volt a sebem teljes begyógyításában, amikor Naito ránk nyitott.
- Helló Nai, minek köszönhetem ittlétedet? – meg voltam lepődve, de Aizenre gondoltam, amikor láttam Nai arcát, mert meg van az a különleges arckifejezése Nainak amikor teher kerül a vállára. És itt „terhet” csak Aizentől lehet kapni Las Nochesen belül.

Miután Naito elmesélt mindent Punonak -aki idő közben felépült és elküldte az ápolót-, nem volt más hátra, mint elindulni és felkutatni Albot.
Zanpakutokkal felszerelkezve hagyták el a hálótermeket szétválasztó folyosót, kiértek Las Noches falaihoz, majd onnan gargantanával közeledtek a Menosok erdejének széléig.
Szokás szerint eléggé hátborzongató volt a környék, de egy arrancart semmi sem tud megállítani. A fákat pásztázó szemekkel haladtak egyre beljebb az erdő mélyére, ahol hősünk mit sem sejtve végzi napi portyáját, hiszen ennie csak kell neki is.
Baljós előérzete támad, mikor hollowordítás töri meg az idilli csendet. Úgy dönt, utánanéz az eseményeknek, a lehető legóvatosabb módon. Lélekenergiájának maradékát is igyekszik elrejteni a kíváncsi szemek elől, miközben egyre közelebb ér a két arrancarhoz. Az egyik fa mögül meg is pillantja őket, amint éppen elintézik azt az ellenséges csontfejűt, aki nemrég rájuk támadott. Sejti, hogy őt keresik...

Miután sikerült megtalálnom Punot, leültem az ágyra és úgy látszik, a szokásos aggódó-dühös fejet vágtam be.
-Mi a baj? Mi történt?
-Aizennek kell felkutatnunk valami szökevényt... A Menosok erdejébe kell mennünk, úgy kb. most azonnal. A többit majd út közben elmondom, de most szedd össze a cuccod! -adtam neki egy gyors csókot, majd átvágtattam a saját szobámba, mivel a zanpakutomat otthagytam.
A folyosón újra találkoztunk, és részletesen elmondtam neki mindent, amit tudtam.
-Szóval így állunk. Akkor jobb lesz, ha kicsit felgyorsítjuk magunkat! -nyitott a sivatag felett egy átjárót, majd az erdő szélére érkeztünk.
-De utálom ezt a helyet! -morogtam durcásan, hiszen legszívesebben felnyársaltam volna Aizen, amiért ilyen feladatokat ad.
-Szerintem mókás! -simította meg a kezem, amitől engem persze kirázott a hideg.
-Nagyon... -baktattunk egyre beljebb, mikor is egy hollow került elénk a semmiből.
-Jobb lesz, ha elmész innen kicsikém, mert útban vagy! -nevetett Puno, de a szörny felénk fordult, és rosszallóan vicsorgott ránk.
-A füleden ülsz, cseszd meg? -tört ki belőlem az eddigi feszültség, és egy baraval kilyukasztottam a hasát.
Az állat felordított, feketés-vörös vére szinte ömlött a földre, és egyre dühösebb volt. Mégis menekülni próbált, de nem hagytam: senki sem packázhat velem. Kardomat erősen kitartva magam előtt repültem fölé, majd egy gyors suhintással kettészeltem a maszkot. Miközben egy tincset simítottam ki az arcomból visszaértem a társam mellé.
-Hát bébi, veled se szívesen vesznék össze!
-Akkor ne tedd! -kacsintottam, de ekkor valami zajt hallottam.

Amikor mellém ért, akkor úgy éreztem, hogy bármilyen fenyegetés nagy bajt nem tehet belénk.
A megszokott nyers, de kedves tanácsa után, a fenekénél fogva közelebb húztam magamhoz és egy puszit adtam az arcára. A közelségében éreztem, hogy Naito megborzadt, és vészcsengőszerű érzés csapott belém. Megkereste, majd befogtam lélekenergiát, akár egy radar. Szemeim semmit mondókká lettek, és a testem mozdulatlan maradt. Lassabban vettem levegőt és a szívem dobogása kicsit felgyorsult. Tudtuk, hogy itt van, de még nem bújt elő a remete.
- Lélekenergia érzékelés közben elhagyod a pofont? Lassan hiányolom az ütéseidet. – törtem meg a csendet, majd kedvesen mosolyogtam. Nem bírtam, hogy csak álluk és semmit sem teszünk.
Szemeim fehéresebbé vált, az energia kicsit nehezen áramlott a minap, fogalmam sincs miért. A pajzsomat szépen levetettem, ezzel is cukkolva a rejtőzködő árulót, valamint Naito nem gyenge nőszemély. Tudom, hogy úgy is megvéd. A csalogatás során elmosolyodtam, mert éreztem, hogy kézsülőben van, ezért a kardomhoz nyúltam. Félmeztelen felsőm pár heget mutatott be, amit még kezdő Hollow koromban kaptam. A ruházatom felsőrészét a derekamra kötöttem. A páncélzatot fent hagytam deréktáj alatt.

A két arrancar már felfedte Albo hollétét, bár ő még mindig egy fa mögött várt. Nem akart harcolni, hiába volt ez mindennapos tevékenysége évekkel ezelőtt. Magányra vágyott, békességre és legfő képpen egy Aizen-mentes életre.
A felderítőkről lerí, hogy harcolni akarnak, főleg a férfiről. Elég egyértelmű hívogatás volt a vetkőzése.
Albo azonban még mindig nem akart semmit a két idegentől. Megpróbált eliszkolni előlük, de a lány elvágta előtte az utat.
Fura volt a kinézete: lila haj, meglehetősen magas és karcsú. Albo nőket végképp nem akart bántani, így megpróbálta kikerülni, ami persze sikertelen volt. Eközben Puno is odaért hozzájuk, így már két arrancarral kellett szembenéznie.
Most tudatosult benne: nincs menekvés.
Fejét lehorgasztotta, majd egy gyors bemutatkozást követően kijelentette, hogy nem hajlandó sehova sem menni, és kész harcolni, ha muszáj.

A fa felé néztem az ölelés közben, ahol egy fehér folt épp akkor tűnt el. Félmosolyra húztam a számat, és már éppen felé közeledtem volna, mikor Puno magánakcióba kezdett. Ki nem hagytam volna a vetkőzését, sőt, ha lett volna papírpénzem, a gatyájába dugom.
Sajnos nem folytatta annyira, mint szerettem volna elmém elrejtett zugaiban, pedig tudtam, csak az ellenfél cukkolása miatt vetkőzik.
Kénytelen voltam a látványtól elfordulni, hiszen a préda még mindig ott rejtőzött, és nekünk be kell fogni. Az élvezet majd jöhet a meló után is.
Sonidoval a feltételezett útja elé vetettem magam, és sikerrel jártam. Ott volt a férfi, kissé meglepődve tőlem. Elég fura fejet vágott, mint aki szívesebben lenne egy medveketrecben, mint hogy harcoljon.
El akart mellettem osonni, de jó harcos révén mindig elé léptem.
-Innen nincs menekvésed, ugye tudod?
Nagyon nem akaródzott még válaszra sem méltatni, továbbra is menekülni akart.
-Mi az? Megnémultál?
-Nem, csak nem akarok harcolni. Már nem vagyok espada, sőt, Las Noches sem az otthonom. Hagyjatok!
-Ezek szerint megtaláltuk a szökevényt? -érkezett meg Puno is, aki idő közben visszavette a ruháját.
-A nevem Albar Cachorro, és nem szökevény.
-Nem változtat a helyzeteden, velünk fogsz jönni!
-Tévedsz, én sehova sem megyek. Ha kell, erőszakkal, de ellenállok.
-Akkor készülj, mert én már vagyok éhezve egy kis vérontásra. -emeltem felé a karomat, és lélekenergiát gyűjtöttem.

- Ez egy gyámoltalan idióta, nem is értem mindek két Arrancar ide.
Mikzben közeledtem Albo felé, akkor Nainak kacsintottam egyet úgy, hogy Albo ne lássa, majd mikor odaértem Albohoz megpöcköltem az ellenségem homlokát. – Egyáltalán minek kell Aizennek ilyen semmire kellő. Ez csak egy puhány, kicsi őszike. Tudjátok mit, néző leszek az egyik fa tövében és megnézem, hogy Nai hogyan kapja szét Albot. – próbáltam felidegesíteni a srácot, hátha sikerül. Jobb, ha fel van dühödve, mert akkor egyszerre próbál mindent beleadni, s előbb utóbb elfárad, igaz képességeit egyelőre nem ismerjük. Talán még Nai is komolyan vette, amikor elindultam a fa tövébe és a kardomat a földbe szúrtam, s leültem törökülésbe neki támaszkodva a fának.
- Na, mi van?
Elkezdtem vigyorogni mint a vadalma, hátha tényleg elérem azt amit akarok, igaz nem túl jó ötlet a képességeinek ismeretébeni hiányaival.

Bármennyire is utálta ezt az életet Albo, hogy mindig akadnak olyanok, akik bántani akarják őt, muszáj volt tennie valamit, hogy megvédje magát. Mikor Puno megpöckölte, harag gyúlt a szívében: kisfiú korában is sokszor érte efféle sérelem őt, így most feltörtek benne az emlékek. Mikor hátat fordított neki a férfi, erőteljes késztetést érzett aziránt, hogy ráugorjon és eltörje a gerincét. Egy hang azonban kérte, hogy ne kövessen el ostobaságot. Rég nem látott feleségét képzelte a fák közé, aki még mindig ugyanolyan szép és fiatal volt, mint amikor Albo meghalt. Nagy levegőt vett, és nézte, ahogy a fiú letelepszik a fa tövébe. Ekkor egy hatalmas, égető érzés járta át a testét: eltalálta egy bara.
A lány felé fordult, akinek a keze még mindig füstölt. A lábát találta el, és eléggé vérzett.
Nem volt hajlandó tovább türtőztetni magát, a lányra támadt.
Ha szerencséje van Naitonak, nem lesz szüksége Puno segítségére, de ennek elég kicsi a valószínűsége, hiszen a barák és cerok, amiket képes előidézni iszonyatos sebesülésekre képesek; a resurreccionról nem is beszélve...

Már megfelelő energiát gyűjtöttem egy támadáshoz elképedve néztem a fa tövére telepedő Punot.
~Hát ez igazán fasza... Eljön, de csak nézni akarja a meccset? Ez a pasi az őrületbe kerget! -bosszankodtam, majd végre léptem.
-Bara!
Szerencsére a figyelmetlensége elég volt ahhoz, hogy eltaláljam a szemétládát. Ő viszont ennyire nem örült a combján tátogó sebnek, így felém rontott vicsorogva.
-Estrella fugaz!-indítottam útjukra a kis csillagokat, és elkerekedő szemekkel néztem, ahogy a privaron espada kikerüli őket.
~Ez lehetetlen...
-Mégsem lesz olyan hosszú a csendes pihenő? -helyezte magát még nagyobb kényelembe az úrfi.
-Fogd be! -förmedtem rá, és barák sorozatát küldtem Albo felé.
Mikor elült a por, nem láttam sehol. Elfogott valami szorongásféle, de gondolkozni se volt időm, mert barak sokaságát küldte felém, a fejem felől.
-Bassza meg! -sonidoztam arrébb, de már lassan nem tudtam, hova lépjek, hisz' az orrom előttig se nagyon láttam.
Behunytam a szemem, és csak a lélekenergiára koncentráltam. Sikerült őt bemérnem, így egy támadás már meg is fogalmazódott a fejemben.
~Még mindig felettem van, és nagyon készül valamire... -nyitottam ki végül a szemeimet, felemelkedtem a porfelhő fölé és támadtam.
-Ranbou saimin! -mélyesztettem Kishit a tenyerembe, és azon ügyködtem, hogy ezt a minden lében kanál seggfejet levadásszam a levegőből.
-Csak nem hipnotizálni akarod az izmaimat? -mosolyodott el, és felém közelített.
~Mi a franc folyik itt? Hiába manipulálom, valahogy képes magát mozgatni. Látszik, mennyire nehezére esik, de még is sikerül!
-Ha tudod, miért kérdezed?
-Hm, látom nem készítettek fel titeket, mire számítsatok! -előzúzta a kardját és szinte közvetlenül előttem meglendítette.

Szemeim kitágultak, amikor Albo a legrosszabbat tette. Kardját előrántotta és megtámadta Nait, de én közbeavatkoztam Sonidoval.
A csontos, tüskékből álló kezemmel elkaptam a pengét. Képem komor és dühössé vált egyszerre. Lassan szemtől szembe néztünk én és Albo. Haragos arca elárulta nekem, hogy egy kicsit meglepett is.
- Azon gondolkozol, hogy miért nem vágtad ketté a bal karom? Nem is gondolkozz, maximum csak azon, hogy mekkorát is hibáztál. Tudod, aki a büszkeségemre, kincsemre támad, az megjárja, nem is kicsit te redvás remete. – egy kis lélekenergia felszabadult bennem, de sokat nem jelentett.
A jobb karommal átfogtam Naitot, majd elengedtem Albo kardját és erőteljesen gyomorba rúgtam, majd hátrébb Sonidoztam.
- Kíváncsi vagy te is, hogy miért sértetlen a bal karom, igaz? … A bal karom a ressureccionomból maradt vissza, ami kemény csont és páncélszerű. Ez keményebb falat, mint gyenge alakomban a jobb karom.
Egy puszit adtam Nai homlokára, majd rámosolyogtam.
- Ha nem vagy sokkos, akkor gyere és szállj be, addig lefoglalom.
Sonidoval Albar elé kerültem és egy kis kardcsatát rendeztünk. Mindkettőnkből ömlött egy kicsit a vér. Mindkettőnknek ördögi vigyor tátongott az arcán. Ez a harc minden volt, csak nem tisztességes. Rúgtuk, ütöttük, vágtuk, szúrtuk, haraptuk egymást, de mindketten talpon maradtunk. Éreztem, hogy benne sokkal több van, de valamiért nem engedi el magát teljesen, talán így a legjobb, ehhez tényleg két ember kell, de egy volt Espadatól nem is vártam mást.

Most már mind a két arrancar szembeszállt Alboval, és mindent elkövettek volna azért, hogy sikerrel járjanak. Talán Punot más is hajtotta, Naito védelme, bár a lelke mélyén tudhatja, mennyire erős a társa.
A szökevényt meglepte, milyen könnyű szerrel védte ki kardjának a támadását, de máris újabb támadások sorakoztak a fejében. Ekkor kapta a gyomron rúgást, amit egy kardcsata követett. Próbált ésszerűen és nem ösztönösen támadni, így kissé visszafogta a benne rejlő állatot.
Múlt századok béli eleganciával forgatta a kardot, ami valljuk be őszintén, alig néhány arrancarnál figyelhető meg.
Mikor megunta a csetepatét, hátrébb sonidózott, és egy cerót gyűjtött. Elengedte és a jégszínű gömb a pár felé száguldott. Kihasználva a zűrzavart még több energiát gyűjtött és barákat is küldött feléjük.
Ezután szusszannia kellene egy kicsit, hiszen több sebből vérzett, na meg nem kevés az az energia, amit most engedett szabadjára.

Meg se tudtam szólalni a meglepettségtől: még soha nem mondott ilyesmit velem kapcsolatban Puno.
~Talán kezdi komolyan venni a kapcsolatunkat? Érdekes időzítés... -gondolkoztam, miközben kiosztotta az oroszlánfiút.
A homlokomra kapott puszi térített vissza a valós helyzethely: harc. Még hozzá nem is akármilyen.
-Én, sokkos? Úgy ismersz? -csíptem egyet gyorsan a hátsójába, mielőtt elsonidozott volna Albar felé.
~Jobb lesz, ha most még csak megfigyelem, mi a gyenge pontja. Amúgy se szerencsés Puno keze alá dolgoznom, még a végén valami nem úgy sül el, ahogy tervezte.
Néhány métert előrébb mentem, és néztem őket. Minden egyes mozdulatot próbáltam kielemezni, de arra nem tudtam rájönni, miért csak simogatja Puno kardját. Mintha vissza fogna magából valamit.
Úgy döntöttem, mégis beszállok a buliba. Puno mellé léptem, mire az a dög abbahagyta a harcot, távolabb ment és megtámadott minket.
-Ez tényleg nem komplett! Blanco carbúnculo! -ragadtam magamhoz a társam, és szerencsére sikerült időben megidézni a burkot, így nem találtak el minket a gömbök.
-Hm, te ilyet is tudsz?
-Igen, és még sok mindent, amiről elképzelésed sincs! -kacsintottam rá, majd még a helyzetet kihasználva elővettem a kardom és megidéztem a resurreccionomat.
-Samasu kumori! -nyeltem le a kardot, s mire eltűnt a burok, már készen álltam a harcra.

Amikor Nai lenyelte a kardját, tudtam, hogy a Resureccionját hívja elő, amit szerintem még korai volt. Némi idegeskedés után láttam, hogy Albar elmosolyodott. Sejtettem, hogy át fog ő is alakulni, így nem volt más választásom, nekem is minden erőmet bele kell adnom.
- Sosei Roja Rosario!
Idéztem meg a kardom erejét. Cián és vörös fényben úszva a kardom egy pillanat alatt a testemre olvadt és felvette azt a formát, amit a balkaromon nem tud eltűntetni. Éreztem a bennem tomboló energiát, a hirtelen erőt és az erősen lüktető, s kényszerítő érzéseket egy lány felől.
Futottam, ahogy bírtam, hogy Nait utolérjem, mert a pajzsa sem tart örökké. Ezekkel a gondolatokkal terheltem magam. Előre dobtam pár kristályt, majd amikor utolértem a kristályokat lépcsőszerűen Nai mellé „lépcsőztem” A kristályok egymás után jöttek lépcsőfokonként. A Bara-k elég erősek voltak, és erőteljesen izzadt a társam, látszott, hogy nem sokára felhagy a pajzzsal. Egyszer csak elfogytak a lépcsők, visszabújtak a földbe. Magamhoz húztam Nai-t és tartottam, nem mertem elengedni, s zuhantunk lefele.
A földet érés pillanatában a kristályok a föld alól előbújtak, mint egy hatalmas pajzs. Ez is elég erős volt, akár Nai pajzs képessége. Furcsa, egyszerre voltam izgatott és nyugodt, ahogy tartottam a kezemben Nai-chant. A szívem hevesen vert és a boldogság fogott el, de egyben egy tény, hogy még veszélyben vagyunk, és egyedül képtelen vagyok győzni, rá is szükségem van. A pajzs teteje kezdett darabokra esni, amit felhasználtam. Abból kardot készítettem olyasmit, mint a zárt Zanpakutou-m brutális változata. Az alap pengében volt egy pár ív, valamint a tüskék sűrűbben helyezkedtek el.
- Édes, még nincs vége, segíts nekem.
Biztam abban, hogy Naitoval túlszárnyaljuk Oroszlánszívű Albart, de ott még nem tartunk…

A harc kezdett kiélesedni. Puno a lány segítségére siet, előhívja igazi alakját, majd átkarolta őt.
Mint ahogy a férfi sejtette, Albar sem váratta őket sokáig.
Miközben a két küldönc küzdött a zuhanás ellen, majd sikeresen megmenekültek, Albo összeszedte a maradék erejét.
~Látom tényleg komolyan akarnak harcolni, így én is ezt teszem. Remélem most kell utoljára életemben ezt tennem.
-Sangre duque!- mondta, és egyhatalmas, fehér oroszlán, vörös csíkokkal magasodott előttük.
Mancsain már nyoma sem volt az előbbi véres sebeknek, hiszen az átalakulás regenerálta őket.
Szinte nyomasztó a termete, na meg a megjelenése sem bizalomgerjesztő. Hatalmas ordítása töri meg az erdő eddigi csendjét, majd cerók közelednek az arrancarok felé, melyek a mancsok párnáiból indultak ki hatalmas erőt magukban hordozva.
A kér arrancar most is kikerüli a támadást, és egyre közelebb érnek Albohoz. Mosoly kúszik az arcára, hiszen épp ez volt a terve.
-Carmesí mano! -indítja útjukra a vörös energiákat.
~Meg kell őket semmisítenem!

Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor ez a dilis felkapott. Így is eléggé a halálomon voltam, de úgy látszik, ő még rá akart segíteni egy lapáttal.
Mégis úgy éreztem, még soha nem voltam ennyire biztonságban, mint most, az ő karjaiban. Erősen, de mégis féltve tartott, miközben a kristályokon szlalomoztunk volna, de azok eltűntek, így csak zuhantunk a mélybe.
Átkaroltam a nyakát, mivel máshoz most nem volt erőm. Ekkor magához húzott. Olyan érzésem volt, mintha felkészült volna arra, hogy nem éljük túl. Nem akartam kinyitni a szemem. Csak arra koncentráltam, hogyan ver Puno szíve. Nyugtalan volt, ahogyan én is.
Mégsem történt semmi. Már rég le kellett volna érnünk a földre, amikor kis golyókat éreztem a hátamban.
~Biztosan az ő műve. Lehet, hogy még ő sem tudta, mi lesz? A lényegen nem változtat, túléltük! -engedtem kissé távolabb magam Punotól, hogy meg tudjam csókolni, de mielőtt a fejemmel elérhettem volna, a pajzs megszűnt és a földön találtam magam, kedvesem pedig aggodalmasan felém hajolt.
-Édes, még nincs vége, segíts nekem!
-Adj néhány percet, addig összeszedem magam. De előbb kérek egy csókot! -vigyorogtam.
-Remélem ettől hamarabb rendbe jössz! -megfogta az arcom, és egy gyors, de mégis szenvedélyes csókot adott.
-Sietek, Bébi! -kacsintottam, majd ő elsonídozott, de azonnal vissza is, mikor állati üvöltés törte meg a levegőt.
-Na az oroszlánunk felkelt! Mennünk kell! -emelt volna fel, de leintettem.
-Megy egyedül is, csak segíts felállni! -nyújtottam a kezem, de nem hallgatott végig, felemelt.
Szerencsém volt, mert így nem lettem szenes húscafat a cerótól. Mikor felértünk Alboval szembe, elképedve bámultam: hatalmas, fehér oroszlán lett, vörös csíkkal.
Valamit mormol, majd vörös csíkok közelednek felénk. Sejtettem, hogy valamilyen lélekenergia, de nem láttam tisztán.
-Menj! Soyokaze kemuri! -idéztem meg egy képességet, mielőtt ismét Puno magához rántott volna, így lelassítva magát.
Gyorsan elszállítottam magam Albo mögé, és kellő távolságba tőle újra összeállítottam a testem.
-Bara! -hallottam mögülem, és tudtam Puno az...

A kristály pajzs omlott, ami nem csoda, mert új trükkre készültem, azért bizonyult olyan gyengének. Alattunk a kristályom egyre ásta magát észrevétlenül a földbe. Pár csak pár másodperc kellett, hogy megvalósuljon a tervem.
- Menj! Soyokaze kemuri! – ismertem ezt a formáját Nainak, és semmit sem tehettem, hogy magammal vigyem, muszáj lesz felgyorsítani a tervem eszközét.
Egyszer csak a mélybe ásott kristályom felső része kinyílt és egy üreges kristályba csöppentem akár, mint egy kapszulába. Egy földalatti uat vájtam, azért volt olyan sok idő elkészíteni azt. Át a vájaton, mint a Metro Albo alatt észrevétlenül elsuhanhattam, majd a végén felfele törtem. A levegőben kirobbantottam magam, aminek darabjai szerte széjjel fúródtak be fába, földbe.
- Bara! – cián színű Baram Albo jobb fülét találta el, és ennek hatására az oroszlán egy pár lépést tett balra.
Amikor a földre érkeztem mellette kezemet felnyújtottam, csupán a csuklómtól az ujjamig voltak vízszintesek. A kristályaim két magas kúpot alkottak, amelyek az oroszlán két végét emelte meg. hátranyúltam és nagy lendülettel a földből egy újabb kúpkristályt emeltem ki és Albo hátába akartam állítani, hogy jóformán ketté törje, hogy eszméletét elveszítse, vagy hasonló. Egyszer csak eltűnt mielőtt a kúp hozzáérhetett volna, a két tartó kristály el volt törve. Albar energiáját a hátam mögött éreztem, s ekkor a hatalmas mancsával előre ütött. Át a kristályokon, a földön hemperegtem a nagy erőtől, amíg egy fa meg nem állított. A karmok okozta hatalmas vágás nyom mély volt a hátamon, de pár másodperc alatt beforrt, semmi lélekenergiát nem vitt bele a támadásába, csak a dühét. Felkelni nem volt könnyű, állandóan összeestem.
~ Egyáltalán nem így képzeltem, Nai magánakciója egy másik magánakcióba kényszerített. Pedig a tervem sikerülhetett volna. Naiial ketten a kapszulával Albo alá metrózunk, s a kapszulával felborítjuk. Albo azzal lesz elfoglalva, hogy fel kelljen. Én meg erőszakosan nem hagyom azt. Nai az akarat átvitelével megszállja a csíkos oroszlánt, és én addig ütöm, vagy nem is tudom, mit csinálok, amíg a cicus elveszíti az eszméletét, és Nai teljesen maga alá vonja Albo tudatát.
Ezt a tervet sajnáltam, inkább azt, hogy nem volt időm Nainak elmondani. S ekkor vettem észre, hogy egy nagy erejű Cero tart felém. a kristályokból két egymást érintő háromszöget alkottam magam elé, hogy képes legyen megvédeni. A támadás túlságosan erős volt és én ekkor a jobb kristályfalhoz húzódtam. A Cero felmorzsoltam a bal védőpajzsot, s vele együtt megsértette a bal karomat. Már csak egy karral, és a lábaimmal tudok kristályt idomítani. Amikor a kezem megsebesült, a másikkal már indítottam a támadást a jobb védőpajzzsal. A háromszögű lapot a cicus kikerülte, de a kezem balra dőlt és felfele irányuló mozgást végeztem, ekkor egy kristály kúppal egyet beboxoltam ellenfelünk arcába. Egy következő mozdulattal A sérült karomat rögzítettem kristállyal, hogy addig se legyen túl kellemetlen. Utána egy újabb energia löket közeledett.
- Carmesí mano!
A vörös karom sugár csak úgy hajtott felém. Majd azt éreztem, hogy valaki átkarolt és egy fa mögé érkeztünk. Nai arcát pillantottam meg.
- Ideje lesz megtervezni mindent, a cicus elég erős. – mosolyogtam, de a mosolygásomat megszakította a fájdalom. Egy kis idő még kellett a karom begyógyulásához. – Látom te már tökéletesen jól vagy. Gondolkozzunk. Vagy neked van ötleted?

//kicsit meglódult a fantáziám. Very Happy

//

Albo nem tétlenkedik, azonnal a két arrancar nyomába ered. A fát nemes egyszerűséggel -egyetlen ceróval- kettétöri, mire a két betolakodónak menekülnie kell.
~Csak nem ijedtek meg egy kis vörös energiától? Úgy látom, mégis csak van, nem is kevés esélyem ellenük! -mosolyodott el, miközben a pár megpihent a levegőben. Naito szemében gyűlölet és fékezhetetlen erő tükröződik, melytől egyetlen pillanatig megtántorodik. De nem sokáig uralja elméjét a csodálat, azonnal támadásba lendül.
-Demoníaco cruz! -indítja el a fekete keresztet, melynek hatásáról semmit sem sejtenek az arrancarok: csak azt tudják, jobb lesz, ha menekülnek onnan.
Ám nem olyan gyorsak, hogy kitérjenek előle.
Az energia egyre jobban egymáshoz préseli őket, és minél jobban küzdenek ellene, annál jobban szorít.
-Nem kellett volna ide jönnötök! Sőt, már ott elrontottátok, hogy Aizen csatlósai lettetek! Talán ha más körülmények között találkozunk, ne kellene így véget érnie! Cero! -kiáltja el magát, és egy újabb energia hagyja el a testét, egyenesen Punoék felé közelítve.
Vajon sikerül kiszabadulniuk ebből a helyzetből, és végre elfogni Albart, vagy most ér véget szolga-életük, egy olyan feladat közben, melyet más talán könnyűszerrel elintézett volna...?

~Kibaszottul elegem van ebből a szerencsétlen nyomorékból! Csak egyszer kapjam el, a nyakcsigolyáit szilánkosra töröm szét! -sonídoztam Puno felé, mielőtt még nagyobb sérülést szenvedett volna.
Be kell vallanom, ennél jobban még nem sok hueco mundo-i egyént gyűlölök, mint ez a gennyláda: nem elég, hogy csesztet, és az idegeimen járkál, még egy rögtönzött reflex-kísérlettel is baszogatja az egyébként sem rózsás kedvem.
Mikor biztonságba érkeztünk Punoval, és meggyőződtem róla, hogy még egyben van, gondolkodni kezdtem. Talán ez ült ki az arcomra, hiszen Puno egyből levágta, valami miatt kattognak a fejemben a fogaskerekek.
-Te csak ne csinálj semmit, amíg rendbe nem jössz, megértettél? -emeltem kissé aggódva a mutatóujjam a szája elé, még mielőtt akadékoskodhatott volna.- Nincs ellenvetés, maradsz a seggeden, értve?
-Nyugalom, értettem Asszonyom! Beavatnál végre a tervedbe? -kérdezte, de mielőtt válaszolhattam volna, menekülnünk kellett.
-Azt hiszem, ez most nem... -szorítottam még jobban magamhoz, miközben a felénk tartó fekete kereszt elől próbáltam kitérni.
Nem sikerült: életemben először éreztem úgy, hogy mindjárt megfulladok, összeroppan mindenem. És a legszörnyűbb az volt, hogy láttam a karjaimban lévő, lassan regenerálódó Puno-t.
~Ő biztosan nem hagyta volna, hogy ez a szar elkapjon minket, és végezzen velünk! -szidtam magam, miközben tovább kapálództam, sikertelenül.
-Kedvesem, hagyd abba, csak rosszabb lesz! -a szemembe nézett, de arcát fájdalom torzította.
-Mégis mi mást tehetnék? Nézzem végig, hogyan ül ki az önelégült mosoly a képére, amikor mind a kettőnk meghal? Na azt várhatja!
-Ne légy ilyen türelmetlen! -simította meg az arcával az enyémet, hiszen a kezével nem tudott volna megérinteni.
-Ez nem türelmetlenség, hanem őrjítően bosszantó tehetetlenség! -hajtottam a vállára a fejem, miközben meghallottam Albar újabb támadásának parancsát.- Sajnálom... -emeltem Puno mögé, amennyire csak tudtam, a kezem, és már az energiát gyűjtöttem, mikor hirtelen jobb oldalra tértünk ki.
-Nem akarok még meghalni, és gondolom te sem. Szóval remélem, hogy nem egy barát gyűjtögetsz, hanem próbálkozol egy kis energia-elszívással! -mosolygott, és ebből tudtam, már kieszelt valamit...

Ahogyan láttam Albar belelendült a harcba. A „széttépemafát” támadás reflexszerű lereagálása után a levegőben álltam Naiial. Egy újabb Cero-t engedett el az a marharépa s ezt is kikerültük volna, de Nai fele egy tüske süvített, ezt ütöttem el, s ezért nem tudtam kikerülni Albo energiagömbjét, egy rohadt alkar hosszúságú tüske miatt. Annyi időm még volt, hogy gyengítsem a támadást egy Baraval. Ezt a tettet senki se érzékelhette, mert Albar Ceroja elnyomta a Baram reitsuját. A fájdalomtól egy pillanatra elájultam és zuhantam háttal a föld felé. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Nai egy fához sonidozott s karjaiban feküdtem. Ott letett, de még az óvatos érintés is nagyon fájt.
~ A francba, a rohadt gecit kicsinálom mindenképp mielőtt Las Nochesbe érünk, Aizen úgy is átmossa az agyát. Biztos azt kérdezgetheti magától, hogy hogyan éltem túl. Hehe. Aaahh! Basszuskulcs! ~ Nai reménykedő arcáról azt vettem le, hogy azt hiszi, épp tervezek valamit.
Köztünk az egymásiránti aggódás egyre nagyobb lett. Az arcbőre, az illata, mind feledtette velem a fájdalmat, de amikor Albar újabb támadásba kezdett, a félelem elfogott, főleg mikor Naito kiállt.
- Nem akarok még meghalni, és gondolom te sem… - feljebb csúsztam a törzsön és az egyik kezemet kiroppantottam a másik regenerálódott kezemmel. Üvöltésem a gyengébb hollowokat is megrémisztették, akik a sötétben bújtak, s azon aggódtam, hogy az orvgyilkos hollow levadász minket egy óvatlan pillanatban. - Szóval remélem, hogy nem egy barát gyűjtögetsz, hanem próbálkozol egy kis energia-elszívással! – a mosolyomat még mindig a fájdalom torzította el, de már nem annyira, mint ezelőtt. – Le tudod foglalni, kell egy kis előkészület. Ne fáraszd ki magad túlságosan, inkább őt. – Abban a pillanatban Nai mosolya szinte érzéstelenítőként hatott a fájdalmaimmal szemben.
Retsumat visszaszorítottam amennyire lehetett. Míg Nai kiélhette magát, én a fák mögé sonidozva hintettem el a harctéren a vörös köveimet és a föld alatt szétroppantottam. Az egyik kőnél az orvgyilkos újra egy tüskét dobott, de felém. Amikor megfogtam időben a tüskét egy kis reitsut engedtem el és tudtam, hogy menekülnöm kell. Amelyik fa mögött álltam az porrá lett Albonak köszönhetően. A Cerot kielemezve egy biztos pontra Sonidoztam és a gyors gyógyulásom befejezte a feladatát.
- Ide nézz te szerencsétlen saját nemi szerv nyalogató borzadály!
Ahogyan számítottam, egy Cero tartott máris felém. A kezemet magam elé raktam s fölé hegyes a másik kezemet emeltem. A kristály körülvett engem, de a baloldalt direkt meggyengítettem. A balfelrobbant, miközben a bal kezemmel egy újabb, erősebb falat húztam fel, a másik kezemmel kilövelltem Albo felé a jobb oldali védő falat. A cicuska megugrott, ahogyan elvártam, de addigra ott volt mellette srégen egy boltív, aminek központja ő volt. A nyaka nagyot koppant a kristályba, s az egyik lábát hátra lökte a „védőfal”. A másik lábával ugyanezt szándékoztam tenni az előttem levő fallal, de ahhoz már késő volt, de viszont nagy örömmel megtette helyettem a saját stílusával megfűszerezve. Egy kristály oszloppal az oroszlán nyakát toltam neki az Albo mögötti fához, s az ott tartotta. A két részre tört ívvel a macsesz kezeit bilincseltem meg. Ekkor egy tüske szállt felém a magasból. Számítottam rá, minden reitsumat a Hierromba fektettem. Váratlanul Nai segítségemre sietett. Kitártam a karomat és a tenyerem érintette a veszélyes, de gyönyörű társam arcát, s vadunk felé vezettem.
- A gondolatait…
Súgtam Nai fülébe, ennyi idő alatt mást nem mondhattam. Sonidoval követtem Suisent.

Egy eszes tervvel végül sikerült kiszabadítaniuk magukat: elszívták a támadást. Máris két helyre kerültek, nem hagyták, hogy Albo ismét egyszerre támadhasson rájuk.
Naito támadásba lendült, de Albo sem tétlenkedett: a lányt teljes erejével egy fának csapta. Így maradt egy kis ideje, hogy ismét Punoval foglalkozzon.
Ő azonban nem hagyta magát: a védőfal, mely eleinte a saját védelmét szolgálta, most Albar ketrecévé vált.
-Nem tudjátok, mekkora hibát követtek el! Majd idővel megtudjátok, miért nem maradtam ott, de ezt a saját bőrötökön kell megtapasztalnotok! -gyűjtötte az energiát, megtámadta a fiút egy barával, de Naito ekkorra feleszmélt és elhúzta társát.

Ez a kör lesz a befejezés: Naito a képességeivel uralma alá hajtja Albart, Puno pedig az erejével segít neki elvinni Las Nochesbe. Szerencsére sikerül őt annyira hatástalanítanotok, hogy nem okoz majd problémát a szállítás.

Arra eszméltem, hogy kibaszottul fáj: a fejem vérzett, a látásom sem volt az igazi, de a hangokból ítélve nem kerültem túl messze Punotól. Felkeltem a földről, megdörzsöltem a szemem, és láttam, ahogy a nyakánál foga a fához van szögezve az oroszlán. Egyik keze még éppen szabad volt, így meg tudta támadni Puno-t egy barával, miközben feléjük tartottam. Gyorsítottam a tempón, hiszen éreztem, nincs a helyzet magaslatán Kedvesem.
Megragadtam a kezénél fogva és magamhoz rántottam, mielőtt megpörkölte volna a dög. Köszönetképpen megsimította az arcom, majd ismét Albo felé indultunk.
-A gondolatait... -kezdett bele a mondókájába, de az arcomon lévő vigyor tudatta vele, kegyetlen ötletem támadt.- Mire gondolsz?
-Mennyire szegezi erősen a fához?
-Nem tud elmenekülni. De mire készülsz?
-Virágot adok neki! -csókoltam meg Puno nyakát, célozva ezzel arra, hogy most jobb lesz, ha távolabb megy.
-Majd szólj, ha végeztél! -sonídózott a magasba, hogy ne szívja be a port.
Mikor kellő távolságba került, megindítom a támadást, de vigyázva arra, hogy ne fulladjon meg, csak tartós ájulás következzen be.
-Supanguru kafun! -kezdtem el a forgást, majd kellő mennyiség után leálltam.
Néztem, ahogy vergődik a por ellen, de esélytelen volt a menekülés. Néhány perc elég volt ahhoz, hogy kiüsse magát, így Puno visszatérhetett mellém.

Nos, mivel úgy alakultak a dolgok, ezért én írom meg a befejező postot Puno helyett.
Naito támadása miatt elájult Albo, így Puno kristályaival könnyedén megkötözhette őt. Eközben Naito egy gargantát nyit, amivel Las Nochesbe érkeznek. Itt már néhány sonídóval elérik a palotát, ahol Aizen "kezelésbe veszi" a szökevényt, a két arrancar pedig elmehet.

A küldetésnek VÉGE!

Sziasztok!

Mivel kaptam értesítést, hogy a küldit le kéne zárni, így hát most itt vagyok. Ha jól gondolom, és olvastam ki a játékból, Kuro Umes csak mesélőként vett részt, így ő nem is kap jutalmat, csak a két arrancar.

Ajándékotok: 1000 lp, és 1500 ryou. ^^

Gratulálok!