Engedély: van ^^

Szereplők: Verashu Suwun & Fujikaze Kazuma

Mesélő: nincs

Feladat: Soul Societyből megszökött egy macska képében bujkáló módosított lélek. Különleges képessége a láthatatlanná válás. A küldetés szerint a macskát azonnali hatállyal vissza kell szállítani Soul Society-be.

---

A küldetést átvettem. Résztvevők:
• Verashu Suwun
• Chizuki Maya

Szayel Aporro Granz

*Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Az emberek most is ugyanolyan szánalmasan bedőltek a szép mosolyomnak, mint máskor. A kapitány is vígan üdvözölt a reggel, s a többi tiszt, már akit sikerült legalább látásról megismernem, szintén elhitte, hogy én olyan kedves vagyok és megbízható, mint amilyennek tűnök.
A nap sugarai kifejezetten jól estek. Néha még nekem is jól eshetnek ezek az egyszerű, földi örömök. Már amennyire földinek lehet tekinteni Soul Societyt. Hiszen ez mégis egy másik világ.
Így döntöttem hát el, hogy látogatást teszek az emberek világában. Szolgálaton kívül vagyok éppen, s még Seireitei egyhangú utcáit is meg lehet unni előbb-utóbb. Nincs kedvem hallgatni a többi tiszt dicsekvését a nagy harcaikról; semmi kedvem felkutatni ismét azt a poros fogadót. Nincs arra szükségem, hogy ismételten csak buta libákba ütközzek, akik egy csoda folytán nem esnek el a saját hajukban, mert olyan hosszúra növesztik. Annál már az is jobb, ha egyedül császkálok valahol…
Innen jött az elsőre fantasztikusnak vélt ötletem. Hiszen Karakura városa szinte még felfedezetlen terület számomra. Ha találok egy-két hollowt, akkor lenyírom őket, semmi komoly. Nyugodtabban sétálhatok, és biztosra vehetem, hogy nem lesz olyan, aki zargatna. Az emberek úgy se látnak, és teljesen kizárt, hogy egy shinigamit kell majd elviselnem.
A senkai kaput már nyitottam is. Már épp fordítottam volna hátamat ennek az agyon unott világnak, amikor hirtelen egy cirmos került elém.
Nem tehetek róla, de nem bírtam ellenállni a nagy szemeinek. Igen, több empátiát érzek egy macska iránt, mint bármelyik embertársam felé. Sokkal értelmesebbek, és legalább nem teszik még jobban tönkre ezt a már amúgy is elátkozott világot. Igen, valahol irigyeltem, de hát… Egyszerűen annyira ellenállhatatlan szemei vannak, hogy nem bírtam ki anélkül, hogy az ölembe ne kapjam. A selymes, puha szőre, s a kicsit riadt tekintete egy furcsa érzést váltott ki belőlem. Emberek már régóta nem tudnak belőlem semmilyen érzelmet kiváltani. Nem érdemlik meg a kegyeimet. Nincsenek olyan szinten, mint én. Egyszerűen nem értik olyan tökéletesen saját magukat sem, mint én őket. És nem tudják, milyen az, mikor már nem tudod, mi a képzelet, s mi a valóság.
Szóval, amikor levezettem szokásos gondolatmenetemet az emberek és a shinigamik szánalmasságáról valamint a macskák csodálatos felsőbbrendűségéről, hirtelen egy futó alakot pillantottam meg. Nem ismertem még ezt a shinigamit; az viszont igencsak feldühített, hogy miatta a macska hirtelen kiugrott a kezemből, s hirtelen szőrén-szálán eltűnt.
Tekintetemben hosszú idő óta először harag gyúlt; lila szempárjaimban ismét ott kavargott az őrület, melyet már-már kész voltam rázúdítani az idegenre. Csak hát, az idegen megelőzött azzal, hogy ő zúdította rám a „hol van” kérdést.
Szemeimből kihunyt az előző fény; igazából csak teljesen értetlen voltam, hogy mégis mire érti azt, hogy hol van, és miért néz rám ilyen megrökönyödve.
Aztán a felettese is megjelent, aki szépen adott neki egy parancsot, hogy folytassa a kutatást, és ha kell működjön együtt velem. Nem tudom, hogy merészel engem is bevonni a piti kis játékaiba, mert nem rám tartozik az egész; azonban amikor kényszeredetten bár, de átléptem a percekkel ezelőtt megnyitott senkai kaput, nagyjából elmagyarázta, mi a helyzet.
Arcom szokás szerint most sem mutatott érzelmeket; ám igen sértőnek találtam, hogy egy módosított lélek ilyen könnyedén átvert engem. Hihetetlen, hogy én, a manipuláció mestere ilyen könnyen bedőltem egy szőrös kis állatkának. Ezt még megkeserüli a görény. Én magam akarom széttaposni a kapszuláját.
Aztán, végül lehet, hogy annyi is elég lesz, ha csak segítek megtalálni. Nem kérdés, hogy nélkülem esélye sincs a küldetés sikerének. Így hát, amikor végre átértünk az emberek világába, nem vettem fel szokásos maszkomat. Minek az? A szokásos arroganciámmal kell megelégednie ennek a fickónak.
A város egyik sétáló utcájához érkeztünk el; az utca tele van árusokkal, bódékkal, és még egy oden meg egy sushi bár is látható. A sok ember között fellelhetőek diákok is, valamint a vacsorához bevásárolni készülő szülők. Az éget felhők takarják, s szerencsére nem látni a kékséget csúfító gargantát. Csupán egy teljesen átlagos hétköznap – s egy tökéletes búvóhely egy macskának álcázott módosított léleknek.*
- Verashui Suwun. Hatodik osztag, harmadik tiszt. - *mutatkozok be jellegtelen arccal, s szokásos fellengzős stílusommal. Lila szemeim most is ködösek, és kissé üvegesek. Szinte olyan már, mintha egy halott szemei lennének. S bár Kazuma sokkal magasabb nálam, lévén alig vagyok magasabb másfél méternél, testtartásomból és gesztikulálásomból érezhető, hogy nem tartom őt semmire. Hisz ő is csak egy ember… Egy újabb ember, aki nem érti, valójában miről is szól az élet.*

A 13. osztag tagjaként én is felelek Seireitei közvetlen biztonságáért, ami most veszélybe került.
Éppen őrjáratot végeztem, ami mellesleg hosszú távon elég unalmas tud lenni, amikor a fal tetején meglátam egy macskát sétálni.
Ó végre egy esemény, talán betolakodó? Gondoltam Közben jól szórakoztam magamban saját szarkazmusomon. Éppen indultam volna tovább amikor látom hogy a Felettesem nagy iramban közeledik felém és azt kiabálja hogy kapjam el, közben a macskára mutogat. Tényleg egy betolakodó?!
Ezen eléggé meglepődtem, de nem volt okom ellenszegülni a parancsnak. Felugrottam a fal tetejére de a macska nagyon fürge volt és nem tudtam elkapni, követem az egyik sarokig amikor hirtelen nyomát vesztettem.
Beért a felettesem és elmagyarázta, hogy ez a macska egy módosított lélek és be kell gyűjteni.
Elindultam, falról falra, amíg egy magasabb épületig nem jutottam, onnan körülnéztem, és megláttam amint egy Nő kezeiben van a macska, leugrottam és elindultam az utcán, de mire a sarokhoz értem a nő kezei üresek voltak.
- Hol van? - kérdeztem tőle, és rosszat sejtve pillantottam rá a mögötte lévő, az emberek világába vezető kaput.
Ideért a felettesem is és kiadta a parancsot a folytatásra, hozzátette, hogy vonjam be az akcióba a mellettem álló Shinigami-t is.
Elindultunk az átjárón, közben elmondtam a nőnek amit tudtam. Elég lekezelően viselkedett, már sejtettem, hogy nem lesz kellemes vele dolgozni, de parancsot kaptam rá.Kiértünk az átjáróból egy utcába ami tele volt emberekkel.
Csodálatos! Jobb nem is lehetne. Ismét jól elszórakoztattam magam szarkazmusommal, közben szemeimmel keresve a célpontot.
- Verashu Suwun. Hatodik osztag, harmadik tiszt. - Vetette oda nekem hidegen. Lehet, hogy mégis rosszabb lesz...
Felé fordultam, arrogánsan nézett végig rajtam. Úgy döntöttem nem veszem figyelembe a viselkedését.
- Fujikaze Kazuma, Tizenharmadik osztag. Kezdjünk neki a keresésnek mert ekkora tömegben ha tovább várunk sosem találjuk meg. - feleltem, És gyors léptekben elindultam az utcán magam mögött hagyva Verashu-t.
Körülbelül húsz másodpercig töretlenül haladtam előre mikor az egyik balról beérő utca sarkában megpillantottam két csillogó szemet amik azon nyomban eltűntek. Elkezdtem rohanni.
közben hátraszóltam:
-Gyere, erre lesz.-nem néztem hátra, próbáltam újra megpillantani a célpontot.

*Ez a hímegyed – ugyanis egyértelműen egy újabb hímről van szó – a gyors és felületes bemutatkozása után szinte faképnél hagy engem, úgy siet előre. Csodás, mondhatni, fantasztikus. Nem elég, hogy egy idegen kapitány utasított egy efféle megalázó küldetésbe, de ráadásul egy ilyen mihaszna kis senkivel is együtt kell dolgoznom.
Ám a macska megérdemli a bosszút. Biztos vagyok benne, hogy ismerte a gyengeségem. Lehet, már messziről kiszagolta a lelkem, hogy én többet törődök egy macska érzelmeivel, mint például a kényszeres úti társaméval. Közben pedig mi ő? Nem, nem egy igazi macska… Csak egy gyatra módosított pirula.
Már-már sikerül egy gondolat erejéig két ujjam közé képzelni azt a módosított bigyót, amint éppen összetöröm, mintha csak valami tojáshéj lenne, amikor eszembe jut, hogy most nincs időm ezen merengeni. Felveszem a lépést shinigami „kollégámmal”, mert nem tudom, minek nevezzem őt. Ugyanis még csak nem is egy osztagba tartozunk, akkor meg minek kell magam ezzel a kis senkivel gyötörnöm?
Nem kell sokat futnunk az utcán; szerencsére az emberek nem látnak, így legalább szabadabban mozoghatunk, és nem fogunk teljesen hülyének kinézni, csak mert kimonóban, kardokkal felszerelkezve kergetünk egy hülye macskát.
A mellém rendelt shinigami – bár igazság szerint én lettem mellé rendelve – odaszól nekem, hogy merrefelé kell keresni. Egy gúnyos vigyort nem vagyok képes elfojtani; azt hiszi, lekörözhet azzal, hogy előttem fut. Azt aztán várhatja.
Néhány shunpoval előzöm meg; egy pillanatra én is meglátok egy szőrös lényt, ami épp eltűnni készül néhány pár láb közé.
Egy újabb shunpoval igyekszek oda kerülni, ahol legközelebb felbukkanni vélem a dögöt, azonban legnagyobb meglepetésemre – nincs ott semmi és senki. Csupán továbbra is az emberek sétálnak fel és alá; igen, még mindig egy gyalogosoktól forgalmas utcában vagyunk.
Egy darabig csak döbbenten forgolódok, hogy hova az istenbe kerülhetett az a macska. Valószínűleg Kazuma is észreveszi rajtam, hogy nem tudom, mi a frász történt a döggel.*
- Pedig… megelőztem! - *adok hangot megrökönyödésemnek, s továbbra is a környéket szemlélem, hátha újra meglátom a szőrös szerencsétlenséget.
Aztán, hirtelen Kazuma érezheti, mintha valami puha hasítana el a lába mellett. Mintha egy lompos farok az ő lábát csiklandozná, ahogyan elhalad mellette. Azonban látni egyikük se lát semmit; egy futó érzés, ám kérdés, hőseink rájönnek-e, hogy a módosított bigyó van a dologban…*

Verashu egy szempillantás alatt elém került, és már láttam is, hogy miért. Újra megjelent a macska. Abban a pillanatban a macska a szemem láttára eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.
Megtorpantam. Társam pedig értetlenül nézett maga elé a földre ahol korábban a macska volt.
Hirtelen valami hozzáért a lábamhoz, valami szőrös, de amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan el is múlt. Lenéztem a földre és láttam, hogy a kis pocsolyától tappancs nyomok vezetnek el mellettem, amik hamar eltűnnek. Ez nem lehet, láthatatlanná tud válni?! Igen, ez megmagyarázná, hogyan tudott megszökni, de miért nem maradt láthatatlan folyamatosan… Talán nem képes sokáig fenntartani ezt az állapotot, így még van esély a sikerre. Odasiettem Verashu-hoz és gyorsan egyszerű szavakkal közöltem vele mit tapasztaltam és mire következtettem. A lány csodálkozva nézett rám, nem tudtam, hogy egyet ért e velem vagy teljesen hülyének néz, de nem hagytam, hogy válaszoljon. Elindultam abba az irányba amerre sejtettem a célpontot. Talán ha magasabbra megyek, meglátom, ez már egyszer bevált. Gondoltam, és fel sunpoztam a villanyoszlopra, innen egész jó kilátást nyertem az utcára. Most először akadt meg a szemem társamon, aki még néhány másodpercig ált utána pedig elindult felém. Alacsony és vékony volt mégis minden mozdulatában éreztem, felsőbbrendűségi érzete megrendíthetetlen. Talán csak az idegenekkel ilyen…De nem is számít, amíg segít nekem elvégezni a feladatomat, addig jó. Elmélkedtem volna tovább is rejtélyes társamról, de abban a pillanatban észrevette a gyorsan rohanó kis állatot amint letér erről az utcáról nagyjából 100 méterre onnan ahol Verashu járt. Leugrottam, oda shunpoztam a lányhoz, megragadtam a kezét, majd elkezdtem a sikátor bejárata felé rohanni amerre a macskát láttam. Jól gondoltam, nem képes sokáig fenntartani a láthatatlanságát! Örültem magamban.
- Bement a sikátorba, azt szeretném ha te elölről mennél, én megpróbálok a másik kijárathoz odaérni mielőtt kijutna onnan. Ha nem tudod elkapni majd tereld felém ha odaértem.
Ez alatt odaértünk a sikátor bejáratához, kukák és kisebb nagyobb zsákok, a falhoz támasztott raklapok, és régi székek voltak benn. A sikátor alig volt két méter széles és két magas épület fogta közte, néhány kisebb szellőzőablak volt a falakon.
Mielőtt átsiettem volna a túloldalra egy kerülő úton, Verashu-ra pillantottam akinek az arcán felháborodás és düh látszott.

Még csak nem is fáj az a tudat, mely szerint nekem nincs lehetőségem arra, hogy mindenkit ismerjek személyesen, s mindent tudjak róluk. Mi vagyok én? Iratraktár? Kisebb problémám is nagyobb jelenleg annál, semmint hogy üres, bárgyú, semmitmondó csevejekbe mélyedjek számomra végülis teljesen ismeretlen alakokkal, s ezután barát kategóriába soroljam be őket. Minek? A barát kategóriát igazából úgyis csak nagyon kevesen érdemlik ki, s bűntudat nélkül állíthatom, hogy talán csak három-négy shinigamiért tenném tűzbe a kezem. S hogy arrancar...? Mit tudja szólni Slarinra? Nem, nem gondoltam volna, hogy pillanatnyi jó kedélyem és önfeledt valódi énem kitörése ilyen következményekkel járna. Mégis, erről kénytelen vagyok mélyen hallgatni, s nyilván ő sem kürtöli szét ezerfelé azt, hogy valamilyen szinten egy álruhás 'shinigamival' barátkozott össze. S nekem meg uram se bocsássa meg, hogy nem árultam el kevert fajom lényegét... még csak az kellene! Hiszen jómagam sem vagyok tisztában erőm, 'hatalmam' korlátaival, s nem akarom rászabadítani imádott osztagomra a poklot... ki tudja, másikom mit rendezne itt, ha elszabadulna. Kétségtelen, már nem a macska keresése lenne a cél.... Hátamon végigfut a hideg, s arcomra hűvös, ámbár szelíd mosolyt varázsolok, a látszólag elérzékenyült nő megnyugtatására:
- Ugyan, kérem... én csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok... vagy amit tapasztalok. - fordultam újra a macskák után, s bosszús fújással állapítottam meg, hogy egy tucat... Miyavi nyomába természetesen nem érhet egyik sem, felesleges lenne még csak megpróbálniuk is- hiszen ama macska tökéletességét semmi és senki nem szárnyalhatja túl. Mégis, tétován figyelem, ahogy újabb sérülést tudhatok magaménak saját mozdulatlanságom miatt: hagyom, hogy az állat állkapcsa puha bőröm és húsom átszakítva csontig marja ujjam, sajgó vulnust képezve.
- Átok az állatkedvelő mivoltomra...- mordulok fel bosszúsan, és rázom le fájdalmas orr-ráncolás közepette az állatot magamról, hogy a tengernyi egyéb felé vessem magam. egyszerű bénító kidou, a végtelenségig legyengítve- s nyilván megszenvedik ezt is, de esküszöm, ez a legkevesebb, amit tőlem kaphatnak. Sajnálom, erőm lassan kezd olyan szintre nőni, aminek kezelése még nem megy, s ezáltal a kelleténél talán fájóbb nyomot hagyok majd az emlékezetükben... de ez van. S szemem felcsillanva vetem az elillanó jószágra, miközben az olyan ismerős érzés kerít hatalmába: hollowok.... vérem egy része tőlük ered, még hasonlítok is rájuk némely idegbeteg pillanatomban! Annyi különbséggel, hogy én nem lelkeket zabálok két pofára, hanem gyömbéres kekszet...

Nem... nem jelent számomra semmit sem. Végülis ő is csak egy arctalan ember számomra. Csupán azért lenne szükséges életemet adnom érte, mert az osztagom tagja, az 'alattvalóm', a beavatott beosztott... Mélyet sóhajtok, aztán megrázom a fejemet. Csupán koholt eszmék, amiket mohón, vakon követve kellene teljesítenem, hiszen ez az eszménye az osztagomnak: a nemes eszme. Nemes cél, amiért akár önmagunkat is feláldozva, tűzön-vízen átgázolva félelmet ismerve... Eh, egyszerűen belefásulva remegek minden pillanatban a sarokban azon görcsölve, hogy mégis mikor bukok le, űznek el vagy éppen kerülök az őrült tudósok karmai közé kísérleteződni... Egyszerűen elegem van abból, hogy mindig remegnem kell valami nevetséges indok miatt, mert mindig én vagyok a gyengébb... s ha ez most nem lenne elég, ez a megvetés nevű szemét is árad felém. Mit számítson nekem Verashu ironikus gunyora?
- Nem is kívánom hogy kedveld. - morogtam neki oda és húztam kardot. karomba máris belenyilallt a fájdalom, én pedig felszisszenve ugrottam neki a puhatestű dögnek. Ohh, én nem félek tőle, hogy lucskos, ragacsos, retkes leszek... s bennem nincs felsőbbrendűségi érzet. Azt nem tudom, hogy mire büszke, s mire ilyen rátarti: egy senki. Harmadik vagy hatodik tiszt? Már nem emlékszem, s nem is számít... alattam van, gyengébb nálam... így csak ne nézzen le. Majd akkor, ha engem túlszárnyalva tör a magasba! addig pedig maradjon csendben, s örüljön, hogy nagyképű és szánalmas életéért hajlandó lennék magam föláldozni- mert igen, megtenném. S hogy miért rúgok bele olyan nagy élvezettel a békába? Nem tudom, nem is érdekel... lehet, hogy pillanatnyi haragom, ami megmagyarázhatatlan okkal tör fel belőlem, kihozza belőlem a lappangó dögöt. Nem érdekel. A lényeg az, hogy a vérben forgó szemű bestia megdögöljön, a nyávogó görcsöt felmarkolva pedig hazamehessek... az irodába a papírok közé. Jelenleg semmi más vágyam nem volt... azon kívül, hogy valamit megüssek.
- Hadou 04: Byakuray...- suttogtam unottan, s figyeltem a fehér villám suhanását az áldozatnak szánt lény felé. Kifejezetten örültem volna, ha ennyivel elintézettnek tekinthető a dolog...társam iránt érzett hirtelen támadt unszimpátiám ugyanis kezdett az egekig szállni...